Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

1. FEJEZET

Kolcsak ellen!

Az antant kombinált hadjárata

A VIII. pártkongresszus ülései közben újból riasztó hírek érkeztek Moszkvába a frontokról.

1919 március elején Kolcsak offenzívát indított a keleti fronton. A nyugati arcvonalon a burzsoá-földesúri lengyel állam seregei betörtek Belorusszijába, s ezzel egy időben a von der Goltz-féle német egységek Riga felé nyomultak. És miként már nemegyszer megtörtént, az ellenségnek a fronton indított támadásával párhuzamosan megélénkült a belső ellenforradalom a hátországban. Egyre-másra robbantak ki a fehérgárdista kuláklázadások Gomelban, a szimbirszki és a szamárai kormányzóságban. A vasútvonalakon az ellenséges ügynököknek sikerült néhány nagyobb diverziós cselekményt végrehajtaniuk.

Világos volt, hogy ezek az események szorosan összefüggenek egymással, s az antant-kormányok és vezérkarok által kidolgozott egységes terv láncszemei.

Március 23-án, a pártkongresszus záróülésén Lenin ezeket mondotta:

„Az a perc, amelyben összegyűltünk, különösen nehéz azért is, mert a nemzetközi imperializmus — most ebben már egyáltalán nem lehet kételkedni — egy utolsó, különösen erőteljes kísérletet tesz arra, hogy eltiporja a szovjetköztársaságot. Számunkra nem kétséges, hogy az erősödő támadás nyugatról és keletről, egész sor fehérgárdista felkeléssel, néhány helyen a vasúti sínek felszedésére irányuló kísérletekkel egyidejűleg — hogy mindez az antant imperialistáinak egészen világosan átgondolt és nyilvánvalóan Párizsban elhatározott lépését jelenti.”¹ Lenin Művei. 29. köt. 219. old.*

Az OK(b)P VIII. kongresszusa a pártszervezetekhez intézett felhívásában rámutatott arra, hogy az ellenforradalmi erők egyszerre több fronton és a hátországban is csapást akarnak mérni a szovjetországra.

Így is történt. Párizsban a „béketárgyalások” leple alatt Wilson elnök, Lloyd-George, Clemenceau és a konferencia más részvevői újabb tervet dolgoztak ki Szovjet-Oroszország szétzúzására.

Minthogy azonban a nyugati népek elég határozottan állást foglaltak az intervenció ellen, a kormányok gondosan álcázták elgondolásaikat. Afféle békeangyaloknak tettették magukat, akik felvetik a lakatlan Herceg-szigeten tartandó konferencia gondolatát, s elküldik Bullittot² William Bullittot, a párizsi konferencia amerikai küldöttségének munkatársát Wilson elnök Lloyd-George tudtával és beleegyezésével 1919 februárjában Moszkvába küldte azzal a megbízatással, hogy tisztázza, milyen feltételekkel hajlandó a szovjet kormány tárgyalásokat kezdeni a hadműveletek megszüntetéséről. Moszkvában Bullitt megbeszéléseket folytatott a szovjet kormány képviselőivel, és találkozott Leninnel. Bullitt küldetése azonban nem járt eredménnyel. Párizsba visszatérve márciusban átadta Wilsonnak Lenin válaszát, de addigra az antant-kormányok már elvetették a béketárgyalások gondolatát. Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy Kolcsak offenzívát indított a keleti fronton, s az antant-imperialisták remélték, hogy ez a szovjethatalom gyors bukását fogja eredményezni.* Moszkvába, fölöttébb bizonytalan felhatalmazással. Megígérik, hogy hazahozzák (az Egyesült Államokba, Angliába, Franciaországba) Észak-Oroszországból, a Távol-Keletről és Ukrajnából az egyenruhába bujtatott legényeket. A lapok ezzel kapcsolatban terjedelmes interjúkat készítenek a miniszterelnökkel, miniszterekkel, tábornokokkal. Az emberek bíznak. Hátuk mögött pedig ugyanakkor titkos tárgyalások folynak az oroszországi háború arcvonalának kiszélesítéséről.

Az antant katonái megbízhatatlanok voltak, megtagadták a forradalmi Oroszország elleni harcot.

Kik folytathatták hát ez esetben a szovjetellenes háborút? Világos, hogy elsősorban azok, akiknek különös okuk volt gyűlölni a szovjethatalmat, a bolsevikokat, a forradalmi munkásokat és parasztokat: az orosz fehérgárdisták, földbirtokosok, az ország burzsoáziája, kulákjai. Nekik nem volt vesztenivalójuk. Ellenkezőleg, hajlandók voltak lemondani orosz területekről, hazájuk érdekeiről, a nemzeti vagyonról és népük becsületéről, csak hogy visszakapják a szovjethatalom által elvett gyáraikat, bankjaikat, birtokaikat.

Az Egyesült Államokból, Angliából, Franciaországból és Japánból gőzhajók haladtak Vlagyivosztok, Novorosszijszk, Arhangelszk és Reval felé. Gyomrukban puskákkal és lőszerrel megrakott ládák. A fedélzeten ágyúk, páncélautók, harckocsik. Nosza, fegyverkezzetek csak, orosz tábornok urak! A szövetségesek nem hagynak cserben benneteket, végezzétek csak a dolgotokat!

Volt még a szovjethatalomnak ellensége, amelyre az antant támaszkodhatott: azoknak a kis országoknak a burzsoáziája és földbirtokosai, amelyek azelőtt az orosz birodalomhoz tartoztak, és az Októberi Forradalom után lettek önállóak. Ezeknek az országoknak a dolgozóit régi, a történelem során kialakult baráti és testvéri szálak fűzték az orosz munkásokhoz és parasztokhoz. Az Októberi Forradalomig együtt tűrték a cári elnyomást, együtt harcoltak ellene, együtt hullatták vérüket 1905-ben a barikádokon. A lengyel, a finn, a lett, a litván és az észt munkás, földmunkás és szegényparaszt követendő példát látott az orosz proletariátus 1917 októberi győzelmében. S ezek a dolgozók készen álltak arra, hogy alkalmas időpontban hasznosítsák orosz testvéreik tapasztalatait.

Mindezt jól tudták az illető országok kizsákmányoló osztályai. A lengyel, a finn, az észt, a lett, és a litván földbirtokosok, tőkések és kulákok halálosan gyűlölték a szovjet államot. Ezért üdvözölték az antantnak azt a törekvését, hogy végez az oroszországi forradalommal, s még az sem volt ellenükre, hogy részt vegyenek a szovjetellenes hadjáratokban, mivel remélték, hogy így majd szovjet területekkel gazdagodnak. Varsóban egyesek arról álmodoztak, hogy uralmuk alá hajtják a Fehér-tengertől a Feketetengerig terjedő területeket (egyebek közt Belorussziját és Ukrajnát); Helsingforsban Karélia és a Kola-félsziget bekebelezését emlegették; Revalban a petrográdi kormányzóság nyugati részét és Pszkov vidékét szemelték ki zsákmányul.

A lengyel, a finn és a baltikumi burzsoázia és földbirtokosok nacionalista propagandával, Szovjet-Oroszországról terjesztett rágalmazó koholmányokkal, az orosz-gyűlölet szításával mérgezték országaik dolgozóinak öntudatát, s ezzel erkölcsileg előkészítették őket a szovjetellenes háborúban való részvételre.

Ezekre az erőkre — a fehérgárdista hadseregekre és a kis országok burzsoá nacionalista kormányainak csapataira — építettek az antant-imperialisták, miután meggyőződtek katonáik megbízhatatlanságáról. Kolcsak keleten, Gyenyikin délen, Jugyenyics Petrográdnál, Miller északon, Lengyelország, Finnország és a balti országok nyugaton és északnyugaton — ezzel a lánccal kívánta megfojtani a nemzetközi imperializmus a szovjetországot. Ami pedig az Oroszország keleti részén, északon és Közép-Ázsiában maradt antant-csapatokat illeti, ezek már nem töltöttek be olyan szerepet a Vörös Hadsereggel folyó fegyveres harcban, mint azelőtt.

1919 márciusára a szovjetellenes erők lényegében készen álltak a cselekvésre. Az amerikai, az angol és a francia imperialisták mindent megtettek tömörítésük, megszervezésük és felfegyverzésük érdekében. Így készítették elő mindezen erők egységes terv szerint kibontakozó kombinált offenzíváját, amely 1919 tavaszán indult meg.

Ebben a hadjáratban Kolcsak fehérgárdista hadserege töltötte be a legfőbb szerepet, mivel akkor ez a hadsereg volt leginkább alkalmas rá, hogy fölvegye a harcot a szovjethatalommal. Kolcsak volt az egész oroszországi ellenforradalom feje. Az ő kezében volt az ország aranykészlete, nagy emberanyag-tartalékokkal, anyagi erőforrásokkal és a legnagyobb létszámú hadsereggel rendelkezett, és csapatai közelebb álltak Moszkvához a többi fehérgárdista seregnél. Az angol, az amerikai, a francia és a japán kormány több mint 700 000 puskát, több mint 3000 géppuskát, mintegy 600 ágyút, több tucat repülőgépet, nagy mennyiségű lőszert és több százezer teljes ruházati felszerelést bocsátott Kolcsak rendelkezésére. Az intervenciósoknak japán, amerikai, francia, angol, cseh, lengyel, olasz es egyéb csapatokból álló hatalmas hadseregük volt Kolcsak mögöttes területem. E csapatok létszáma 1919 tavaszán elérte a 150 000 főt. Szuronyaikra támaszkodott az Urálban, Szibériában és a Távol-Keleten létesült burzsoá-földesúri rendszer.

Az antant-imperialisták segítségével Kolcsaknak sikerült 1919 tavaszára 400 000 főnyi fehérgárdista sereget összetákolnia. Márciusra befejeződtek az offenzíva előkészületei. A támadás tervét februárban dolgozták ki a cseljabinszki haditanácson; fő irányául a Perm—Vjatka—Vologda útvonalat választották. Kolcsakék azt remélték, hogy egyesülhetnek az északi intervenciósokkal, majd délnek fordulhatnak, Moszkva felé.

A támadás időpontjára Kolcsak több mint 130 000 gyalogos és lovas katonát, 1300 géppuskát és 210 löveget vont össze a fronton. A fehérgárdista csapatokat négy hadseregre osztották. Északon a szibériai hadsereg sorakozott fel a Kolcsak szolgálatába szegődött Gajda cseh tábornok vezetésével. A középső frontszakaszon a nyugati hadsereg indult támadásra Hanzsin tábornok parancsnoksága alatt; ez volt a legerősebb hadsereg, több mint 45 000 gyalogos és lovas katonával. Délen az orenburgi és az uráli hadsereg helyezkedett el, élén Dutov, illetve Tolsztov tábornokkal.

A fehérgárdista csapatokkal hat szovjet hadsereg állt szemben egy 1800 kilométer hosszú fronton. Létszámuk 100 000 gyalogos és lovas katona volt, 1800 géppuskával és 365 ágyúval. A keleti front hadműveleteit Sz. Sz. Kamenyev irányította.

A 4. és a turkesztáni hadsereg parancsnoka Frunze, az 1. hadseregé Gaja, az 5-é Bljumberg, majd Tuhacsevszkij, a 2-é Sorin és a 3-é Mezsenyinov volt. Az arcvonal Alekszandrov Gajtól kiindulva Uralszktól délre, Aktyubinszknál és Orszknál, majd tovább északi irányban, Ufától keletre, Oszán keresztül, Permtől nyugatra Cserdiny felé húzódott.

Az ellenség — mint láttuk — jelentős számbeli fölényben volt a szovjet seregekkel szemben, bár fegyverzetben elmaradt tőlük. Kolcsakék legfőbb erőiket középen az 5., valamint északon a 2. és 3. hadsereg arcvonalán vonták össze. Az ellenség itt, különösen a középső szakaszon nagy számbeli fölényben volt. A fő csapás a szibériai hadsereg feladata lett volna. A helyzet azonban úgy alakult, hogy Kolcsak a harcok folyamán megváltoztatta a haditervet, és északról a Volgához, Szamára körzetébe helyezte át a csapást.

Elsőnek a szibériai hadsereg támadott. Március 4-én Pepeljajev tábornok hadtestének csapatai Osza és Ohanszk körzetében átkeltek a Káma folyó jegén, és csapást mértek a 2. és a 3. hadsereg érintkezési pontjára. Délebbre Verzsbickij tábornok egységei mentek át támadásba a 2. hadsereg ellen. Néhány nappal később az ellenség elfoglalta Ohanszkot és Oszát. A 2. hadsereg csapatai harcolva visszavonultak; április 7-én kénytelenek voltak kiüríteni Votkinszkot, 13-án pedig Izsevszket. Április második felében a 2. hadsereg alakulatai a Vjatka folyóig húzódtak vissza. Így veszély fenyegette Kazányt.

Északabbra a 3. hadsereg heves harcok közepette vonult vissza. Kolcsakéknak itt nehéz dolguk volt, csak lassan nyomultak előre. Április közepére ezen a szakaszon csaknem stabilizálódott az arcvonal. A 3. hadsereg csapatai nem engedték áttörni az ellenséget Vjatka felé.

Két nappal a szibériai hadsereg támadásának kezdete után Hanzsin tábornok csapatai is megindultak nyugat felé. A velük szemben álló 5. szovjet hadsereg létszámban negyedrésze volt az ellenségnek. A fehérgárdisták Ufától északra, a szovjet csapatokat átkarolva mérték a fő csapást, s hatalmas erőfölényüket, valamint a támadás váratlanságát kihasználva már az első napokban nagy sikereket értek el. Március 10-én elfoglalták Birszket, 14-én pedig Ufát. Az 5. hadsereg csapatai az ellenség csapásai nyomán gyors ütemben vonultak vissza. Az alakulatok vezetése megbomlott, az ezredek nagy veszteségeket szenvedtek. De az 5. hadsereg egyes egységei csakhamar elszakadtak az ellenségtől, és Ufától 40 kilométerre délre védőállásokat foglaltak el. Itt több mint két héten át visszaverték az ellenséges támadásokat. Kolcsakék súlyos veszteségeket szenvedtek.

Március végén azonban a szovjet csapatok mégis kénytelenek voltak újból elkezdeni a visszavonulást. Két, egymástól eltérő irányban haladtak, fedezve az Ufa—Szimbirszk és az Ufa—Szamára vasútvonalat. Még bonyolultabbá tették a csapatok helyzetét a hátországi kuláklázadások. A lázadók megszakították az alakulatok összeköttetését a hadsereggel, rongálták az utakat.

Április első napjaiban Kolcsakék elérték az Ik folyó vonalát. Itt a már kidolgozott terv szerint meg kellett volna várniuk, míg az utak járhatatlanná válnak. De az ellenségnek az a benyomása támadt, hogy a szovjet seregek a középső szakaszon teljes vereséget szenvedtek. A fehérgárdista parancsnokság, amely nem számított ilyen eredményre, parancsot adott a csapatoknak, hogy folytassák a támadást a Volga irányában. Ekkor támadt az az ötlet, hogy a fő csapást Szamárára mérik, s ott egyesülnek Gyenyikin seregével.

A fehérgárdisták tehát az offenzíva folyamán elvetették tervük északi variációját. Az ellenséges erők csoportosítása azonban változatlan maradt. A szibériai hadsereg megmaradt régi összetételében; hadosztályait nem vezényelték délre, a nyugati hadsereghez. A fehérgárdisták drága árat fizettek súlyos stratégiai tévedésükért, amelynek gyökere az antant-államok, elsősorban pedig az angliai és franciaországi monopolista csoportok közti éles ellentétekben rejlett.

De ez később történt. Egyelőre Kolcsakék sikeresen folytatták előrenyomulásukat a Volga felé. Április 7-én elfoglalták Belebejt, 10-én Bugulmát, 15-én Buguruszlant. Az 5. hadsereg 26. és 27. hadosztálya addigra végképp harcképtelenné vált. Az ellenségnek sikerült áttörnie a keleti frontot és 150 kilométer szélességű rést ütnie rajta. Az ellenséges csapatok elérték a Volgát.

A keleti fronton veszélyes helyzet alakult ki. A forradalom sorsa ismét keleten dőlt el, akárcsak 1918 nyarán.

A meghódított területen Kolcsakék ugyanolyan rémuralmat vezettek be, mint az Urálban és Szibériában. A seregekkel együtt visszatértek a tőkések és a földbirtokosok. Napirenden volt a parasztok testi fenyítése, mint a cári uralom alatt, ismét folytak a kínzások, az agyonlövetések, a nyilvános akasztások.

A Belebej megyei Ivanovszkoje faluba visszatért a régi földesúr, és egész vagyonának visszaadását követelte. A parasztok erre nem voltak hajlandók. Ekkor a fehérgárdisták kímélet nélkül tartóztatták le és lőtték agyon az embereket. Csaknem az egész falut felégették. A Voronov-család ugyanebben a megyében fekvő volt földbirtokaira tisztek érkeztek a Kappel-hadtestből — a volt földbirtokos fiai. Amikor megtudták, hogy házukat iskola céljára használják, a kolcsakisták erőszakot követtek el a tanítónőn, felkoncolták a gyerekeket, a 18 és 45 év közötti parasztokat pedig „törvényen kívül” helyezték.

A fehérgárdisták ténykedéseiről az ufai földalatti szervezet által kibocsátott proklamáció a következőket mondja, a lakosság ama részéhez intézve szavait, amely elégedetlen volt a szovjethatalommal, és várta a fehérek megérkezését:

„Hát kivártátok? Vártatok Kolcsakra? Nos hát megjött, kitüntetésekkel, parolikkal és korbáccsal.

Most megfagy a vér az ember ereiben! Hány embert lőttek agyon tegnap a vágóhidakon? Hányat mészároltak le a tisztek ma hajnali 5 órakor?

Menjetek, nézzétek a piactér mögött tornyosuló hullahegyeket! Nézzétek meg, kik vannak ezekben a kupacokban: vajon mind bolsevikok? Hány egyszerű, tanulatlan munkás és ártatlan városi lakó van köztük!

Tegnap Ganyevics főhadnagy agyonlőtt két gimnazista lányt a Morozov-házban, mert írnokok voltak a szakszervezetben …

S nézzétek azt a csőcseléket, amely idetódult hozzánk Ufába! Kinek a pénzén isszák a »tekintetes urak« a pezsgőt, hogy aztán ittasan vesszőzzék a behívott katonákat? Menjetek el a 3. lövészezredhez! Kérdezzétek meg, hogyan vesszőzték meg a zászlós urak a 6 század behívott katonáit!”³ A szizranyi járási és városi szovjet- és pártszervezet kommunistáinak közleménye 1919 április 26.*

Ugyanígy garázdálkodtak Kolcsakék másutt is. Véres, népellenes rendszer volt ez, amelynek előbb-utóbb pusztulnia kellett.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A földalatti küzdelem

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Az ellenséges megszállás első percétől széles körű harc bontakozott ki a megszállók ellen a városokban és más helységekben egyaránt. „Mind gyakrabban és gyakrabban érkeznek hírek a partizánok városi akcióiról – írta a »Pravda« 1942. május 6-i vezércikkében. – A városi lakosság bekapcsolódik a partizánháborúba.”

A városi partizánháborúnak fontos formája volt a földalatti szervezetek harca. Ez a harc egyaránt folyt a helységekben, a munkástelepeken, a vasútállomásokon és a falvakban. Így határozott alakot öltött rendkívüli fontossága és sajátságai is.

Az ellenség a települési helyeken helyezte el törzseit, hadtápszolgálatát, tartalékait, bázisait és megszállási intézményeit. Itt voltak a közlekedési és a híradási csomópontok, az ipari vállalatok. Végül a települési helyeken éltek a szovjet emberek tízmilliói, akiket a hódítókkal szembeni olthatatlan gyűlölet töltött el.

Mindez lehetővé tette, hogy ezeken a helyeken nagy károkat okozhassanak az ellenségnek: megsemmisítsék a hitleristákat és szekértolóikat, diverziós akciókat hajtsanak végre a vasúti szállítmányok és a gazdasági szervek ellen, a törzsekben, a katonai raktárakban, üzemanyag-tárolóhelyeken, felderítést végezzenek, dezorganizálják a megszállási rendszert és általában az ellenség egész mögöttes területét, meghiúsítsák politikai, gazdasági és katonai intézkedéseit.

Ez azonban csak a dolog egyik oldala. Másik oldalát azok a rendkívül bonyolult viszonyok alkották, melyek között a földalatti szervezetek és csoportok működtek.

Az elfoglalt szovjet területeket a hitleristák két részre osztották: a hadsereghadtáp-övezetre, amelybe az arcvonaltól a hadseregcsoportok hadtáphatáráig terjedő terület tartozott, és katonai közigazgatási övezetre, amely a megszállt szovjet területek egyéb részeire terjedt ki. A hadsereghadtáp-övezetben a hatalmat a német fasiszta csapatok parancsnoksága gyakorolta, a katonai közigazgatási övezetben pedig a megszállt keleti területek minisztériumának alárendelt közigazgatási szervezet.

Városi és kerületi elöljáróságok formájában úgynevezett „önigazgatási szerveket” létesítettek. A mezőgazdasági vidékeken járási főnököket és községi bírókat neveztek ki. Ezeknek a szerveknek semmiféle jogaik nem voltak. A megszálló hatóságok nevezték ki és ellenőrizték teljes egészében őket. Ezeknek a szerveknek a kádereit a hitleristák a Nyugatról jött fehérgárdistákból, burzsoá nacionalistákból, a szovjethatalom titkos ellenségeiből és mindenfajta korrupt elemekből merítették.

A megszállt szovjet területek fasiszta „irányításának” alapvető módszere a tömeges véres terror volt. Már 1941. június 23-án, a háború kezdetének másnapján, Keitel parancsot adott ki, amely a többi között ezt mondja: „… a megfelelő drákói módszerek alkalmazásában a parancsnokoknak olyan eszközöket kell találniuk, amelyek alkalmasak arra, hogy biztonsági körzetükben rendet teremtsenek”.

A lakosságot megfosztották minden polgári és általában mindenféle emberi jogaitól. Ezért a kötelezettségek és tilalmak tömegét írták elő számukra. Megsértésükért többnyire halálbüntetés vagy koncentrációs tábor járt. A lakosság megfélemlítése végett az ítéleteket nyilvánosan hajtották végre. Mindenütt bevezették a túszrendszert. Egyetlen német megöléséért a helyi lakosok közül 100 bárhol elért személyt lőttek agyon. Gyakran túszokat szedtek, s felakasztották vagy agyonlőtték őket már akkor is, ha a leghalványabb gyanú merült fel, hogy a lakosok a partizánokkal vagy a földalatti szervezet tagjaival kapcsolatot tartanak fenn.

A hitleristák a háború első napjától nagy méretekben megkezdték a „Kelet”-terv megvalósítását. Ennek a szörnyű gaztettnek a végrehajtására a fasiszta hadseregen kívül létrehozták a hivatásos gyilkosok különleges apparátusát: az SD operatív csoportjait, az ,,A”, „B”, „C” és „D” csoportokat. Világszerte ismeretes a kijevi Babij jar tragédiája, ahol több mint 100 000 szovjet polgárt lőttek agyon. Mintegy 100 000 embert semmisítettek meg a hitleristák Minszkben. Az ellenség által elfoglalt területen nem volt egyetlen város sem, ahol a fasiszták tömeges agyonlövetéseket ne rendeztek volna. A szovjet emberek tömeges kínzása folyt a nagyszámú koncentrációs táborokban, gettókban és hadifogolytáborokban.

Különösen sok embert megöltek a hitleristák a partizánok elleni harc ürügyén. Már 1941. augusztus 16-án a német csapatok főparancsnoksága parancsot adott ki, amely kategorikus formában megkövetelte, hogy a partizánellenes tevékenységgel irtsák ki a helyi lakosságot. A büntetőosztagok egész körzeteket néptelenítettek el, a községek és falvak ezreit perzselték fel, lakosaikat agyonlőtték vagy kényszermunkára koncentrációs táborokba hajtották el.

A hitleristák a megszállás alatt – korántsem teljes adatok szerint – Ukrajnában több mint négymillió, Belorussziában csaknem két és félmillió, az OSZFSZK területein pedig körülbelül egymillió hétszázezer embert semmisítettek meg.

A fő feladaton – a szovjet emberek elpusztításán – kívül ezeknek a véres akcióknak az volt a céljuk, hogy megtörjék a megszállt területek lakosságának harci akaratát a hódítókkal szemben. Ezért elsősorban a kommunistákat, a komszomolistákat és pártonkívüli aktivistákat irtották. Minden helységben rendszeresen folytak a hajtóvadászatok és a vallatások, erőteljesen dolgoztak a kémelhárító szervek.

Ilyen viszonyok között a földalatti szervezetek tagjainak nemcsak állhatatosságot és bátorságot kellett tanúsítaniuk, hanem jártassággal is kellett bírniuk az illegális munkában. Ezért a már előre kiképzett földalatti csoportok kezdtek sikerrel dolgozni. Ilyen előzetes kiképzésen ment át a K. Sz. Zaszlonov vezetése alatt álló csoport, amely Orsa vasútállomáson működött. 1941 decembere és 1942 februárja között körülbelül száz katonai szerelvényt semmisítettek meg, használhatatlanná tettek 200 gőzmozdonyt, több száz vagont és tartálykocsit. Rosztovban még az ellenséges megszállás előtt megalakult M. M. Trifanov harci csoportja, amely 1941 végén és 1942 elején 282 hitleristát tett ártalmatlanná. Aktívan tevékenykedett a novorosszijszki földalatti szervezet is. Az élén Sz. G. Osztroverhov állt, aki még a polgárháború idején a városban folyó illegális harc részvevője volt. Odesszában bátran ténykedett a tapasztalt csekista, V. A. Molodcov vezetése alatt álló felderítő-romboló csoport.

Hozzáértőén dolgozott több földalatti szervezet Ukrajna és Belorusszia nyugati területein is. Tevékenységükben megmutatkozott a kommunistáknak mindaz a tapasztalata, amelyet a pánok Lengyelországának burzsoá rendszere ellen folytatott illegális harcban szereztek. Lvovban az SZK(b)P tagjaiból, lengyel kommunistákból, a nyugat-ukrajnai kommunista párt volt tagjaiból és pártonkívüli aktivistákból létesült „Népi gárda” nevű földalatti szervezet 1942 tavaszától egészen az ellenség kiűzéséig működött. Tevékenysége kiterjedt a Lvovi, Tyernopoli, a Drogobicsi és a Sztanyiszlavi területre.

Az ellenséges megszállás alatt létesült földalatti szervezetek többségének azonban nem voltak tapasztalatai. Még több földalatti szervezet keletkezett önállóan az ellenség mögöttes területén maradt kommunistákból, komszomolistákból és pártonkívüli hazafiakból. Ezek egészen békés foglalkozású emberek: mérnökök, tanítók, orvosok, munkások, parasztok, háziasszonyok voltak. Általában nem tudták, miképpen lássanak munkához, pedig a földalatti szervezetek elleni harcban gyakorlott ellenséggel álltak szemben. A tapasztalatot drágán, vérrel és a hazafiak élete árán szerezték meg. A földalatti szervezetek százait zúzták szét, tagjaik ezerszám pusztultak el a fasiszták kínzókamráiban.

Az elesett hősök nyomába azonban új hazafiak léptek. A földalatti harcosok sorai szüntelenül nőttek, mindenütt újabb és újabb földalatti szervezetek és csoportok alakultak. Aktív részt vállalt a földalatti harcban az ifjúság is. Már a háború alatt az egész világ megismerte a krasznodoni komszomolista ifjúsági szervezet, az „Ifjú Gárda” hőstettét. Minden ellenség által megszállt városnak megvolt a maga „Ifjú Gárdája”.

A földalatti szervezetek tagjainak egyik legfontosabb tevékenysége a politikai munka volt. A lakott települések körülményei között fő eszközük a sajtó volt. Nagy fáradsággal rádió-vevőkészülékekre tettek szert, hogy értesülésekhez jussanak a szovjet hátországból, írógépeket, kézinyomdát, nyomdafestéket szereztek. Nehéz volt papírhoz jutni. Mindent felhasználtak: tapétát, irodai könyveket, iskolai füzeteket. Még nehezebb volt az újságok és röplapok kibocsátása. Kézzel másolták, írógéppel sokszorosították őket. A földalatti szervezetek tagjai nemritkán a fasiszták orra előtt, a megszállók nyomdáiban nyomták ki anyagaikat.

Sok földalatti szervezet saját nyomdát rendezett be, s romba dőlt épületek pincéiben, földbe vájt rejtekhelyeken helyezték el. A szedők hétszám nem hagyták el a nyomdát, mécses és gyertya fénye mellett dolgoztak. A Kijevben működő „Halál a német megszállókra” nevű földalatti szervezet nyomdáját egy hegybe vájt barlangban helyezte el. A barlang embernyi magasságú volt, területe 2,5-szer 5 méter. A barlangba egy szűk nyíláson, és csak mászva lehetett bejutni. A szevasztopoli földalatti szervezet tagjainak „A hazáért” című újságját egy 1,5 méter magas és 2,5 méter hosszú veremben nyomtatták. Csak meggörnyedve lehetett dolgozni benne. S ez a nyomda mégis havonta kétszer-háromszor, 500 példányban iskolai füzetlapokra nyomva megjelentette az újságját. Földkunyhóból földkunyhóba vándorolt a kamenkai (Moldovai SZSZK) földalatti szervezet nyomdája. A kamenkai földalatti szervezet röplapjai mégis rendszeresen megjelentek a városban és Moldova meg Ukrajna közeli vidékein.

A földalatti szervezetek sokszorosították a Szovjet Tájékoztató Iroda jelentéseit, röplapokat készítettek, újságokat adtak ki. Külön röplapokkal fordultak a lakosság egyes rétegeihez, az egyes foglalkozási ágak képviselőihez, úgyszintén a megszálló apparátust szolgáló rendőrökhöz, a tisztviselőkhöz, az ellenséges csapatok katonáihoz. Széles körben terjesztették a falragaszokat: „Semmisítsétek meg a hódítókat, hiúsítsátok meg intézkedéseiket!”, „Egyetlen pud gabonát se, egy kilogramm húst se a fasiszta sáskahadnak!”, „Álljatok be partizánnak, segítsetek a Vörös Hadseregnek megszabadítani a szovjet földet a hitlerista rablóktól!”

A földalatti szervezetek sajtótermékeinek rendkívül nagy tekintélye volt a lakosság körében. „Nem voltak ritkák az olyan esetek – emlékezik vissza a mogiljovi földalatti szervezet egyik vezetője, K. J. Mette -, amikor az emberek röpcéduláinkat olvasva sírtak az örömtől, mert, ha mégoly kevés hírt kaptak is szovjet hazájukról, az övéik szóltak hozzájuk, akik ugyanolyan körülmények között éltek, mint ők, reményt öntöttek beléjük, táplálták a győzelembe vetett hitüket, együttes harcra hívták fel őket a közös ellenség, a német hódítók ellen.”

A röpcédulák terjesztésére a földalatti szervezetek gyakran a megszállók hirdetőtábláit, utasításait és propagandaanyagait használták fel. Jaltában például a városi elöljáróság hirdetmény tábláján 1941 decemberében a „Jaltai városi elöljáróság értesíti a város lakosait” című felirat alatt egy jókora papírlapon az alábbi címfelirat jelent meg: „A német fasiszta csapatok szétzúzásáról Moszkva alatt.” Alatta a Szovjet Tájékoztató Iroda közleményének szövege következett a szovjet hadseregnek a moszkvai csatában aratott győzelméről. A kijevi földalatti szervezet tagjai 1942 decemberében újranyomtatták a „Radjanszka Ukraina” című újság egyik számát, és a városban megjelenő fasiszta lap betéteként árusították.

A fasiszta hatóságoknak arra a parancsára, hogy szolgáltassák be a fegyvereket, az illegális harcosok ezt írták: „Elvtársak! Rejtsétek el fegyvereteket. Szükség van rá a hódítókkal szembeni harcban!” Sok földalatti szervezet külön pecséteket készített ilyen célra. A hitleristáknak a lakosság szeme láttára kellett megsemmisíteniük saját parancsaikat és propagandaanyagaikat, amelyekre rá volt bélyegezve: „Ne higgyetek a goebbelsi hazugságoknak!”, „Ha élni akarsz – öld a fasisztákat!”, „Lesz még ünnep a mi utcánkban!”

Már tevékenységük kezdetén a földalatti szervezetek aktív harci műveleteket folytattak. Üzemképtelenné tették a szállítóeszközöket, a vasúti és kikötői berendezéseket, telefon- és távíróvonalakat, akadályozták az ipari üzemek munkáját. Kezdetben, minthogy nem volt elegendő tapasztalat és robbantóanyag, a diverziókat alapvetően a gépek, a felszerelések megrongálása, felgyújtása útján hajtották végre. Mindamellett nagy számukat tekintve, kiadós károkat okoztak az ellenségnek. Például a gorlovkai földalatti szervezet tagjai 1941 végén felgyújtottak egy laktanyát és egy garázst. Egyetlen garázsban a gépkocsikkal együtt 25 ellenséges gépkocsivezető is elpusztult. A minszki vasúti csomóponton a földalatti harcosok 1941 decemberében használhatatlanná tettek két szivattyúházat. A hitleristák kénytelenek voltak a mozdonyokat a Szviszlocs-folyó hídján tölteni fel vízzel, ami nagymértékben gátolta a vonatok mozgását. A kijevi földalatti szervezet tagjai 1942 októberében az általuk készített aknák segítségével kisiklattak egy SS-eket szállító szerelvényt. 800 fasiszta bandita elpusztult és megsebesült.

A földalatti szervezetek tevékenységének erősödésében nagy szerepet játszott a pártszervek részéről nyújtott segítség. Ez a segítség jelentősen megnőtt Sztálin honvédelmi népbiztosnak „A partizánmozgalom feladatairól” szóló parancsa után, amely különös figyelmet szentel a városi partizánharcnak. Az SZK(b)P KB határozata értelmében a pártszervek fokozták a speciális káderek kiképzését és az ellenség hátába dobását. Így a krasznodari határterületi bizottság csupán 1942 októberében a határterület városaiba és munkástelepüléseire 173, a krími területi bizottság 1942 őszén 400 illegális szervezőt, rádióst és oktatót küldött. A párt küldöttei kapcsolatot teremtettek a működő földalatti mozgalommal, újabb szervezeteket és csoportokat létesítettek. Például 1942 októberében Vityebszkbe érkezett a belorusz nép hős leánya, V. Z. Horuzsaja, és fölvéve a kapcsolatot több mint 20 illegális harcossal, felderítő-harccsoportot hozott létre, melynek segítségével az ellenségről fontos adatokat gyűjtött és továbbított a szovjet hátországba.

1942 második felében és 1943 elején az ellenség által megszállt egész szovjet területet a földalatti szervezetek és csoportok sűrű hálózata borította be. Tevékenységük egyre szervezettebbé és hatékonyabbá vált.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!