A területrablók megszállási politikájának kudarca

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A lakosság tömegei az 1943-as és 1944-es években még elkeseredettebben harcoltak a hódítók intézkedéseinek meghiúsításáért. A hitleristák 1943-ban roppant erőfeszítéseik ellenére, még épp olyan messze voltak a megszállt szovjet területek gazdasági kiaknázására irányuló terveik megvalósításától, akárcsak a háború elején.

1943 tavaszától fokozódott a munkások szökése az üzemekből. Sok üzem és gyár munkaerőhiány miatt beszüntette működését. A vasutasok mindenütt otthagyták a munkát. A hitleristák kénytelenek voltak Németországból és az általuk megszállt országokból hozni mozdonyvezetőket, váltókezelőket, fűtőházi munkásokat.

Azok pedig, akik megmaradtak az üzemekben, még fokozott méretekben folytatták a felszerelés, a nyersanyag, a késztermékek tönkretételét. Dnyeprodzerzsinszkben például a tömeges kártevések következtében a megszállók csupán 1943 folyamán a Dzerzsinszkij nevű gyár egyetlen martinműhelyét voltak csak képesek üzembe állítani. A munkások azonban acélöntés közben nem tartották be a technológiai követelményeket, a vegyi laboratóriumban dolgozó illegális harcosok pedig a hibás termékeket „kiválónak” minősítették. Ennek folytán a megszállók a használhatatlan fém garmadáját kapták. És így volt ez minden üzemben. Az óriási ipari vállalatok a hódítókra nézve legjobb esetben kis javítóműhelyekké váltak, amelyek igen gyenge minőségű termékeket bocsátottak ki.

1943 nyarától valóságos csata bontakozott ki a gabonáért.

A hitleristák roppant erőfeszítéseket tettek, hogy lehetőleg minél több gabonát szállítsanak ki Németországba. Azokban a körzetekben viszont, melyekben várható volt, hogy a szovjet hadsereg felszabadítja, agyonlövetés terhe mellett megtiltották az őszi vetést az 1944-es termés alá.

A pártszervek felhívták a parasztságot, hogy hiúsítsák meg az ellenség aljas fondorlatát. 1943. augusztus 14-én a Belorussziai K(b)P KB határozatot hozott az „1943. évi termésről”. A határozat kötelezte az ellenség mögöttes területén működő pártszerveket, hogy széleskörűen világosítsák fel a parasztokat, az előállott helyzetről, segítsenek nekik betakarítani és elrejteni a gabonát, és elvégezni az 1944-es termés őszi vetését. A partizánok és a földalatti szervezetek tagjaira az a feladat várt, hogy megsemmisítsék a rekviráló osztagokat, felgyújtsák a begyűjtési helyeket, megtámadják a gabonaszállítmányokat és visszajuttassák a gabonát a parasztoknak.

A parasztság tettel válaszolt a pártszervek felhívására. A „Közép” hadseregcsoport törzse riadtan jelentette Berlinbe: „… A gabona betakarítása, amelynek védelmére minden intézkedés megtörtént, veszélyben forog”. A mezőgazdasági beszolgáltatások meghiúsításáért széles körű harc bontakozott ki Moldovában. Besszarábia kormányzója jelentést téve erről, a román kormány ülésén kijelentette: „A besszarábiai parasztoktól csak erőszakkal lehet elvenni a terményüket.”

A Sztálingrádnál elszenvedett vereség után a megszállók még több szovjet embert próbáltak elhajtani Németországba, hogy velük pótolják a totális mozgósítás következtében behívott német munkásokat és parasztokat. A fiúk és a lányok, mivel nem akartak az ellenségnek dolgozni, betegségekkel fertőzték meg magukat, elrejtőztek a lerombolt épületek romjai között. A szovjet orvosok ezrei nemes hőstetteket vittek végbe. Életük kockáztatásával hamis igazolásokat adtak ki, kioktatták a fiatalokat, hogyan színleljenek betegséget, elrejtették a kórházakban őket, ahol „tífuszos” osztályt létesítettek a számukra. A „keleti munkaerő” Németországba történő szállítása általában meghiúsult.

A burzsoá nacionalisták a háború kezdetétől fogva aktívan kiszolgálták a megszállókat.

Belorussziában még 1941 októberében létrehozták az úgynevezett „Belorusz Népi önsegélyezési”. Ennek a szervezetnek a feladata Kube meghatározása szerint az volt, hogy „szoros együttműködést teremtsen a német megszálló hatóságok és a becsületes belorusz lakosság között”. A nyugatról visszaszivárgott fehérgárdista emigráción kívül ebbe a szervezetbe a volt kulákok és más népellenes elemek kis számát sikerült csak összetoborozniuk. 1943 júliusában a megszállók kihirdették a „Belorusz Ifjúsági Szövetség” megalakítását, amelynek feladata, amint alapszabályaiból kitűnik, „az ifjúság elválasztása Kelettől és az árja Nyugattal való egyesítése” volt. A belorusz ifjúság aktívan bojkottálta ezt a szövetséget. 1943 végén a hitleristák megalakították a belorusz „nemzeti kormányt” – a „Belorusz Központi Tanácsot”. Ámde ez a „kormány” egy lépést sem tehetett a hódítók szuronyainak támogatása nélkül. Végül is e fondorlatok csődjét kénytelenek voltak maguk a megszállók is beismerni. Rosenberg hitlerista miniszter kijelentette: „A bolsevikok huszonhárom éves uralmának következtében Belorusszia lakossága olyannyira átitatódott a bolsevista világnézettel, hogy a helyi önkormányzat megteremtésére sem a szervezési, sem a személyi feltételek nincsenek meg.”

Ukrajna népe általánosan megvetette a burzsoá nacionalistákat. A hitleristák által Kijevbe hozott Ognyenko, egykori petljurista miniszter, keserűen jegyezte meg, hogy a lakosság úgy tekint a nacionalistákra, „mint hajdanában a kijeviek a tatár hódítókra tekintettek … Nincs könyörület velünk szemben – kesereg a petljurista. – A könyörtelenség vesz körül bennünket. Minden jövevény ukránt, vagyis bennünket, fasisztának, spiclinek, Hitler cinkosának neveznek …”

Lettországban, Litvániában, Észtországban, Moldovában, Ukrajna és Belorusszia nyugati területein a burzsoá nacionalistáknak alapjában véve csak kulákokat, volt kapitalistákat, üzéreket, a régi burzsoá hatalom csinovnyikjait sikerült csak szervezeteikbe bevonni.

A megszállók nagy provokációs manővere volt az a kísérlet, hogy a szovjet embereket testvérgyilkos háborúba taszítsák. Az „önkéntes egységek” megalakítása nem vált be – nagyon kevés áruló akadt csupán. Ezért a megszállók az erőszakos mozgósításhoz folyamodtak. Lettországban, például, 30 korosztályt hívtak be a német hadseregbe. Aki kivonta a sorozás, alól magát, halállal bűnhődött. Ukrajna nyugati területein a helyi lakosságból megalakították a „Galícia” SS-hadosztályt. Belorussziában 1944-ben a „Belorusz Központi Tanács” a megszállók utasítására 14 korosztály mozgósítását rendelte el az úgynevezett „belorusz helyi védelembe”, amelynek rendeltetése a partizánok elleni harc volt.

A nép meghiúsította a fasisztáknak ezt az aljas fondorlatát. Lettországban a behívottaknak csupán körülbelül az egyharmadát sikerült erővel besorozni a hadseregbe. Közülük is sokan csakhamar megszöktek. A „Galícia” SS-hadosztály egységei szétfutottak a szovjet hadsereggel való első összeütközés alkalmával. A „belorusz helyi védelembe” való mozgósítás teljességgel csődöt mondott. Kudarcot vallott a román hatóságok próbálkozása is, hogy „besszarábiai nemzeti egységeket” állítsanak fel. Azok a moldovaiak, akiket a román hadseregbe mozgósítottak, tömegesen dezertáltak.

A szovjet hadsereg közeledtével a lakosság harca a megszállók intézkedéseinek meghiúsítására fegyveres felkelésbe csapott át. A legnagyobb ilyen felkelés 1943 szeptemberének végén az ellenség által megszállt Leningrád közigazgatási terület járásaiban robbant ki. A közvetlen lökést a hitleristáknak az a parancsa adta, hogy az egész lakosságot nyugatra kell evakuálni.

1943. szeptember 24-én a Leningrádi Területi Pártbizottság kiáltvánnyal fordult a lakossághoz: „A hősi Vörös Hadsereg győzedelmesen kibontakoztatva támadását, könyörtelenül pusztítja az ellenséget … A szovjet állampolgárok szent hivatása és kötelessége, hogy segítse a Vörös Hadsereget … s mögöttes területről bátor csapásokat mérjen a fasiszta bandákra. Cselekedjetek könyörtelenül! Mindenki, kicsinyek és nagyok, keljetek harcra …”

Egész falvak lakossága állt át a partizánokhoz. A partizánosztagok létszáma egyszeriben megtízszereződött, és 25 000 főt számlált. Ezenkívül nagyszámú partizán tartalékcsapatok és önvédelmi osztagok jöttek létre. A partizánmozgalom leningrádi törzse repülőgépeken több mint 15 000 puskát, 7000 géppisztolyt, több mint 1000 géppuskát, 112 aknavetőt és sokféle más fegyvert és lőszert juttatott el a felkelőkhöz.

1943 végére a közigazgatási terület minden megszállt részén fellobbant az össznépi felkelés lángja. A megszállók terve, hogy elnéptelenítsék a leningrádi területet és elhajtsák a lakosságot, dugába dőlt.

Harci tettekkel fogadta a szovjet hadsereget az ellenség megszállta szovjet föld más körzeteinek lakossága is. A partizánokkal és a földalatti szervezetek tagjaival együtt irtották az ellenséges gyújtogató- és robbantóosztagokat, mentették meg az elrablástól és megsemmisítéstől a népi vagyont, harci osztagokat alakítottak, és a szovjet csapatok megérkezéséig védték az üzemeket, gyárakat, a bányákat és más objektumokat.

A fasiszták által megszállt szovjet földön kibontakozott partizánmozgalom fontos szerepet játszott a szovjet hadsereg Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelmében. A szovjet hadsereg győzelmének politikai eredményét értékelve, L. I. Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára ezt mondta: „Ukrajna és Belorusszia, Szmolenszk és Brjanszk vidéke, az összes ideiglenesen megszállt területek lakosainak össznépi partizánháborúja halomra döntötte ellenségeink reményeit, hogy a szovjethatalom nem bírja elviselni a rázúduló megpróbáltatásokat. Ez a küzdelem megmutatta, mily nagyra becsülik a szovjet emberek saját népi hatalmukat. A szovjethatalom és a szovjet nép – egy egységes egész. Ebben a megbonthatatlan egységben van a mi társadalmi rendünk nagy szilárdságának forrása. És nincs a világon olyan erő, amely képes volna megingatni ezt az egységet.”¹¹ – L. I. Brezsnyev: A lenini úton. Beszédek és cikkek. 1. köt. Moszkva 1970. 238. old. (Oroszul.)*

A szovjet partizánmozgalom katonai szempontból is nagymértékben hozzájárult a hitlerista Németország és csatlósainak leveréséhez.

A háború évei alatt a partizánalakulatok és a földalatti szervezetek az ellenséges katonáknak, tiszteknek, a megszálló apparátus tisztviselőinek, a területrablók cinkosainak százezreit pusztították el, megvédték a szovjet emberek százezreit attól, hogy fasiszta kényszermunkára hajtsák el őket, megakadályozták számos helység, ipari és egyéb népgazdasági objektum megsemmisítését.

Különösen hatékonyak voltak a partizánoknak az ellenség közlekedési útjaira mért csapásai. Ötszörösen felülmúlták azt a hatást, amelyet az angol-amerikai repülők az ellenség közlekedési vonalai elleni támadásaikkal értek el, és csaknem tízszer hatásosabbak voltak a német repülők tevékenységénél, amikor azok a szovjet csapatok hadtápterületének vasutait és gépkocsiútjait bombázták.

A partizánmozgalom az ellenség nagy erőit vonta el. Már 1942 nyarától a fasiszta hadvezetés a szovjet-német arcvonalon működő összes szárazföldi erőinek mintegy 10 százalékát a partizánmozgalom elleni harcra használta fel. Ezenkívül a hitleristák kénytelenek voltak a megszállt szovjet terület minden helységében nagyszámú katonai-közigazgatási megszállóapparátust, rendőri és katonai helyőrséget, kémelhárító szerveket fenntartani, és állandóan erősíteni őket.

Hallatlanul nagy volt a partizánmozgalom hatása az ellenség katonáinak és tisztjeinek erkölcsi állapotára. Az arcvonalra tartó ellenséges csapatok a partizánok és a földalatti szervezetek szakadatlan támadásainak voltak kitéve. A hadtápterületre visszavont csapatok a pihenés helyett kénytelenek voltak a különböző objektumokat őrizni, és a sok-sok büntető expedícióban venni részt. Ez mind erkölcsileg, mind fizikailag kimerítette a katonákat és tiszteket, csökkentette harci szellemüket.

Hitler, amikor megindította a háborút a Szovjetunió ellen, kijelentette: „A dolog lényege az, hogy zsíros falathoz jutunk azzal, hogy először, meghódítjuk, másodszor, kormányozzuk, harmadszor, kizsákmányoljuk őket.” Ámde sem az egyik, sem a második, sem a harmadik nem sikerült a megszállóknak. A szovjet falatba a hitleristáknak beletört a foguk. Sok mindent elraboltak, de sem az ipari, sem a mezőgazdasági termelést nem sikerült megszervezniük az általuk meghódított szovjet földön. A fasiszta megszállók gazdasági intézkedéseinek meghiúsítása – az ellenség mögöttes területein maradt milliónyi szovjet munkás, paraszt és értelmiségi kimagasló hőstette volt.

A fasiszta hódítók hátában vívott partizánharc a szovjet emberek rendületlen helytállásának hőskölteménye volt. A tömeges hősiesség és az önfeláldozás a partizánharc szabálya volt. A partizánoknak és földalatti harcosoknak, az ellenséges intézkedések szabotálóinak tízezrei haltak kínhalállal a Gestapo-hóhérok kezei közt. De halálukkal is folytatták a harcot. „Kommunista vagyok. Ezzel mindent megmondtam. Bennünket nem lehet térdre kényszeríteni. A kommunisták a vallatásra hallgatással válaszolnak!” – jelentette ki az öreg lett kommunista, A. Peterson az őt kínzó fasisztáknak. „Nem!” — felelte büszkén a Gestapo pribékjeinek. J. V. Klumov professzor, a pártonkívüli hazafi, a minszki földalatti szervezet harcosa, amikor azok felajánlották, hogy választhat a halál vagy a között, hogy a megszállóknak fog dolgozni. „Önök most felakasztanak engem, de én nem vagyok egyedül. Kétszázmillióan vagyunk, mindannyiunkat nem akaszthatják fel!” – vágta a hitleristák szemébe Zoja Koszmogyemjanszkaja. Egy árva szó sem hagyta el a száját az odesszai földalatti szervezet kommunista vezetőjének. A. V. Molodcovnak sem, miközben vallatták őt. Amikor kihirdették a halálos ítéletét, kijelentette: „Orosz ember vagyok, és a saját földemen nem kérek kegyelmet az ellenségtől.” Negyedórát adtak Liza Csajkinának, a Kalinyini közigazgatási terület penzai kerületi Komszomol-bizottsága titkárának, hogy bűnbocsánatot kérjen. Tizenöt perc múlva ezt mondta: „Készen állok, lőjetek agyon.” És a kivégzésre kihajtott emberekhez fordulva ezt kiáltotta: „A hazáért, a népért halok meg!” Az „Internacionálét” énekelve mentek a vesztőhelyre a mogiljovi földalatti szervezet harcosai is.

Ilyenek voltak azok, akik a fasiszta megszállás borzalmas éveiben partizánharcba szálltak a területrablókkal. Halhatatlan hősiességük a Nagy Honvédő Háború krónikájának arany betűkkel írt lapja marad, és ragyogó megnyilvánulása a szovjet nép lángoló hazafiságának, a kommunizmus eszméi iránti határtalan odaadásnak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

1919 június közepén a keleti front seregei az északi és a középső szakaszon elérték azt a vonalat, ahonnan a kolcsakisták március elején támadásra indultak a Volga felé. A déli hadseregcsoport, majd a 2. és a 3. hadsereg ellenoffenzívája megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy az egész keleti front támadásba menjen át.

A szovjet csapatok nem hagyhatták, hogy a fehérgárdisták lélegzetvételhez jussanak. Támadniuk kellett, hogy felszabadítsák az Urált hatalmas erőforrásaival.

Lenin már május 29-én a következőket írta a Keleti Front Forradalmi Katonai Tanácsának küldött táviratában: „Ha a tél beálltáig nem foglaljuk el az Urált, akkor, véleményem szerint, elkerülhetetlen a forradalom veresége.”²² Lenin Művei, 35. köt. Szikra 1956. 377. old.* S a továbbiakban Lenin újra meg újra felhívta a szovjet parancsnokság figyelmét arra, hogy meg kell gyorsítani az uráli offenzíva ütemét, és a legrövidebb időn belül fel kell szabadítani az Urált.

A keleti front parancsnoksága a párt útmutatásait követve már az ufai hadművelet időszakában kidolgozta az uráli offenzíva tervét, és június elején jóváhagyás végett felterjesztette a felsőbb katonai fórumokhoz.

Vacetyisz akkori főparancsnok nem értett egyet a tervvel, úgy vélte, hogy az „nem felel meg a kialakult helyzetnek”. Június 6-án utasítást adott arra, hogy a Belaja és a Káma folyókat építsék ki védelmi vonallá, vagyis lényegében leállította az offenzívát; s ezt követően a keleti front csapatainak zömét Gyenyikin ellen kívánta harcbavetni. Vacetyiszt mindenben támogatta Trockij.

A Keleti Front Forradalmi Katonai Tanácsa azonban határozottan ellenezte ezt a megoldást. Június 9-én Guszev, a Forradalmi Katonai Tanács tagja és Kamenyev frontparancsnok táviratban tájékoztatta Lenint a főparancsnokság hibás intézkedéseiről, s kérte a Központi Bizottságot, hogy vizsgálja ki az ügyet. Egyszersmind közölték, hogy a frontnak megvannak a szükséges erői az Urál felszabadításához.

Az OK(b)P Központi Bizottsága plénumának június 15-i ülésén határozatban utasította a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanácsot, hogy ne állítsa le a Kolcsak elleni támadást. E határozat alapján a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács június 17-én parancsot adott a keleti front offenzívájának folytatására. A frontparancsnokságot kötelezték, hogy sürgősen mutassa be jóváhagyás végett a Kolcsak elleni további hadműveletek tervét, amelynek a való helyzetre kell épülnie.

Június 22-én a tervet felterjesztették a Vörös Hadsereg főparancsnokságához. S lényegében ennek a tervnek az alapján folytak az Urál felszabadítására irányuló hadműveletek.

De az ügy ezzel nem zárult le. Trockij és Vacetyisz továbbra is ragaszkodott álláspontjához, s június végén, amikor a szovjet csapatok már megkezdték az Urál felszabadítását, ismét megpróbálta leállítani a támadást a keleti fronton — most már az Urál gerince mentén —, Kolcsak kezén hagyva Jekatyerinburgot és Cseljabinszkot. Az ilyen ténykedések nagy károkat okozhattak volna a szovjetköztársaságnak.

Július 3-án a párt Központi Bizottsága részletesen megvitatta a köztársaság katonai helyzetét, és levelet intézett a pártszervezetekhez. Levelében rámutatott arra, hogy az Urálért és Szibériáért indított támadás semmiképpen sem fékezhető. A Központi Bizottság végleg elvetette Trockij és Vacetyisz javaslatait. Ezután Trockij már nem foglalkozott többé közvetlenül a keleti front ügyeivel. Vacetyiszt felmentették a főparancsnoki tisztség alól; helyébe Kamenyevet nevezték ki.

A párt utasította a keleti front csapatait, hogy a legrövidebb időn belül fejezzék be Kolcsak fehérgárdista seregeinek leverését.

Az Urál mielőbbi felszabadításáról szóló utasításnak megfelelően a front menti övezet párt- és szovjetszervei fokozottabban segítették a Vörös Hadsereget. A vjatkai, az ufai és az orenburgi kormányzóság kommunistái kiterjedt kampányt indítottak ezzel a jelszóval: „Legyen télre az egész Urál a miénk!” Júniusban csupán a front menti körzetek újabb 600 kommunistát küldtek a keleti fronton küzdő vörös egységek soraiba. A nagyszámú kommunista jelenléte lehetővé tette a politikai tömegmunka megjavítását és fokozását az egységeknél.

Az újabb jelentős segítség, amelyet a keleti front 1919 nyarán kapott, valamint azok az intézkedések, amelyeket maguk a csapatok, s különösen a harcoló egységek pártpolitikai szervei tettek, meghozták a kellő eredményt. Június harmadik harmadában Tuhacsevszkij, az 5. hadsereg parancsnoka jelentette Moszkvának, hogy a katonák harci vágytól égnek, s minden nap késedelmet szinte árulásnak tekintenek.

Június végére a keleti front parancsnoksága — miután befejezte az ufai hadműveletet — átcsoportosította a csapatokat az uráli offenzívához. Az ufa—zlatouszti szakaszon küzdő turkesztáni hadsereget feloszlatták: három hadosztályát az 5., egy hadosztályát az 1. hadsereghez csatolták, egy hadosztályt pedig a déli hadseregcsoport tartalékállományába helyeztek.

A keleti front öt szovjet hadseregének létszáma július 1-én 125 000 gyalogos és lovas katona volt; fegyverzetükhöz tartozott mintegy 2600 géppuska, valamint 530 ágyú és aknavető. A velük szemben álló négy fehérgárdista hadseregnek mintegy 115 000 gyalogos és lovas katonája, körülbelül 1500 géppuskája és 350 ágyúja volt.

Az Urál felszabadításának hadműveleti terve értelmében a keleti front alakulatai a következő feladatokat kapták: a Frunze parancsnoksága alatt álló déli hadseregcsoportnak (a 4. és az 1. hadseregnek) harcképtelenné kellett tennie az uráli fehérkozáksereget és Kolcsak déli hadseregét; az 5. hadsereg Zlatouszt, majd Cseljabinszk birtokbavételére kapott parancsot; a 2. és a 3. hadsereg Jekatyerinburg irányában támadott. Az Urál felszabadításának legfőbb terhét az 5., a 2. és a 3. hadsereg viselte. A támadás előtt az 5. hadsereg egységeit három csoportra osztották. Közülük az egyik alkotta a rohamcsapatot, amely a balszárnyon, a birszki országút és a Jurjuzany folyó mentén támadott. A hadsereg közvetlen célja Zlatouszt felszabadítása volt.

Június 25-én reggel az 5. hadsereg támadásba lendült. A 26. és 27. hadosztályból álló rohamcsapat megkezdte az átkelést az Ufa folyón.

A fehérgárdisták heves ellenállást tanúsítottak; az átkelést pergőtűzben kellett végrehajtani. Az ellenség sok helyütt gondosan megerősítette a keleti partot, s drótakadályokat állított fel. Ahhoz azonban nem volt ereje, hogy feltartóztassa a szovjet csapatok elsöprő erejű rohamát. A szovjet hadsereg rohama különlegesen erős volt. Különösen kitűntek ebben a harcban a 228. karéliai ezred vöröskatonái. Abdulino falunál az ezred felvette a harcot a számbeli fölényben levő ellenséggel. A falu többször is gazdát cserélt, míg végül az ellenség nem bírta a nyomást, és sietve visszavonult kelet felé. A 228. karéliai ezred hadműveletei biztosították a hadsereg más egységeinek előretörését.

Az Ejhe parancsnoksága alatt álló 26. hadosztály két dandárja, miután átkelt az Ufa folyón, a Jurjuzany folyó elhagyott, nehezen járható, úttalan völgyében folytatta támadását, hogy az ellenség hátába kerülve elvágja az ufa—zlatouszti vasútvonal menti utat védő ellenséges egységeket. A két szovjet dandár álcázott átkarolási manőverén állt vagy bukott a Zlatouszt birtokbavételét célzó hadművelet. A szovjet harcosokra óriási erőfeszítést igénylő feladat várt. Bármi áron ki kellett jutniuk az Ufai-fennsíkra, mielőtt az ellenségnek sikerül felfedeznie a manővert. A katonák három nap alatt 120 kilométeres utat tettek meg hágókon, szakadékokon, hegyszorosokon keresztül, helyenként függőhídon, helyenként a morajló, dermesztően hideg Jurjuzany folyó medrében, s kijutottak az Ufai-fennsíkra. Menetelés közben maguk vontatták az ágyúkat, cipelték a lövedékeket. A sorkatonákkal együtt meneteltek a katonai biztosok, a politikai munkatársak és a parancsnokok. A vöröskatonák három éjszaka nem aludtak, csupán rövid pihenőket tartottak.

A vörösegységek megjelenése az Ufai-fennsíknak a Jurjuzany felőli oldalán, annyira váratlanul érte a fehérgárdistákat, hogy csak két nappal a 26. hadosztály ezredeinek felfedezése után vetettek be ellenük tartalék-egységeket.

Nyiszibas falu körzetében elkeseredett harcok tomboltak. A vörösök helyzete nem volt könnyű. Csaknem körülzárva kellett a harcot folytatniuk, mivel az ellenség háromfelől támadott, s a visszavonulás útját elzárta a folyó. Nyiszibas jó néhányszor gazdát cserélt. A szovjet parancsnokok kiválóan végezték csapataik operatív irányítását. A négy ezredből létesített rohamcsapat csakhamar ellentámadásba ment át, és visszavetette az ellenséget. Kudarcba fulladt a kolcsakistáknak az a kísérlete, hogy feltartóztassák a Vörös Hadsereg egységeit és maguk menjenek át támadásba az Ufai-fennsíkon. A szovjet csapatok fokozták csapásaikat.

A szovjet csapatoknak jelentős segítséget nyújtottak a partizánok és azok a munkásosztagok, amelyeket a Szibériai Bizottság küldött az Urálba.

Ezek közül legnagyobb volt a minyári munkások 57 főből álló osztaga Guzakov és Tumanov vezetésével. Az osztagot 1919 június végén küldték ki. Ebben az időben az Urál déli részén már több mint 10 partizánmunkásosztag tevékenykedett, többnyire a Szibériai Bizottság megbízottainak irányításával. A Szibériai Bizottság összekötők segítségével hangolta egybe az uráli partizánok akcióit az 5. hadsereg alakulatainak hadműveleteivel. Július első napjaiban a minyári gyárért vívott harcok során a gyár partizánjai Guzakov és Tumanov osztagával együttműködve az ellenség mögöttes területén sikeresen tevékenykedtek és közös erővel megverték a kolcsakistákat. Július 2-ra virradó éjszaka a Szibériai Bizottság által kiküldött egyik munkásosztag közreműködésével felrobbantottak egy hidat Kusza állomás közelében.

Július 2-án Ivan Kasirin lovasdandárjának egységei, a szimi munkások partizánosztagával együtt, amelynek Maszlennyikov volt a parancsnoka, heves harcok után felszabadították a szimi üzemet. A munkások nyomban a szovjet csapatok bevonulása után gyűlést hívtak össze, s ott lelkesen üdvözölték a vörösharcosokat. 800 munkás önként belépett a Vörös Hadsereg soraiba. Ugyanaznap a mihajlovszkai és a novo-szerginói gyár partizánjai felrobbantottak egy fehérgárdista vasúti szerelvényt. Az 5. hadsereg előnyomulásának hatására egymás után lángoltak fel a munkások felkelései a déli Urál gyáraiban.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!