Alekszandr Fagyejev

Első rész

9.

Senki sem tudta elképzelni, milyen lesz az élet a fasiszta megszállás alatt.

Lutyikov és Sulga a kellő időben megbeszélték, hol és hogyan találják meg egymást: ismertetőjellel egy harmadik személy, a legfontosabb krasznodoni titkos találkozóhely gazdája révén.

Elváltak, és mindegyik ment a maga útján. Gondolhatták-e, hogy többé sohasem látják egymást?

Filipp Petrovics úgy tett, ahogy Ivan Fjodorovicsnak mondta: eltűnt.

Sulgának is el kellett volna most rejtőzködnie az egyik kijelölt lakásban. Legjobb lenne Ivan Gnatyenkónál, vagyis Kondratovicsnál, ahogyan ezt az öreg partizánt, derék elvtársát hívták. De Sulga tizenkét éve nem látta Kondratovicsot, s valahogy sehogy sem tudta rászánni magát, hogy éppen most menjen hozzá.

Bármennyire is megőrizte nyugalmát, szíve sajgott és szenvedett. Nagyon megbízható emberre volna most szüksége. Matvej Kosztyijevics gondolkozni kezdett, ki maradt Krasznodonban azok közül, akik nagyon közel álltak hozzá az 1918-1919-es évek földalatti munkája idején.

Matvej Kosztyijevicsnek eszébe jutott Liza, régi barátjának, Leonyid Ribalovnak a húga. És széles arca, melybe mindörökre beette magát a szénpor, gyerekes mosolyra derült. Maga elé képzelte Liza Ribalovát úgy, amint annak idején látta: sudár, félelmet nem ismerő, hirtelen mozdulatú, kemény beszédű, élénk szemű, szőke leány, aki titokban ebédet vitt bátyjának és neki a „Szénás”-ra. Eszébe jutott, hogyan nevetett, hogyan villogtatta hófehér fogsorát, amikor Sulga tréfásan odaszólt: „Sajnálom, hogy már nős vagyok, mert okvetlen elvennélek feleségül.” Liza jól ismerte Sulga feleségét.

Tíz-tizenkét évvel ezelőtt találkoztak egy ízben az utcán és egyszer valahol egy nőgyűlésen. Akkor Liza már férjnél volt. Nyomban a polgárháború után egy Oszmuhin nevű emberhez ment feleségül, aki később a trösztben dolgozott. Matvej Sulga maga is tagja volt a lakáselosztó bizottságnak, amikor lakást utaltak ki neki valamelyik típusházban, az 5. számú bányához vezető utcában.

Olyannak látta Lizát, amilyen fiatal korában volt, és az ifjúságra való visszaemlékezés olyan erővel áradt feléje, hogy magát is újra fiatalnak érezte, és minden, ami előtte állt, elmúlt fiatalsága verőfényében nevetett feléje. Nem lehet, hogy megváltozott volna – gondolta Sulga és a férje, Oszmuhin is a mi emberünk volt … De akárhogy legyen is, ördög vigye, elmegyek Liza Ribalovához. Lehet, hogy nem mentek el, lehet, hogy maga a sors vezet hozzájuk. Az sincs kizárva, hogy már magányosan él” – töprengett izgatottan, miközben a vasúti átjáróhoz közeledett.

Tíz éve nem járt errefelé. A kerület azóta beépült kőházakkal, és már nehéz volt kitalálni, hol lakhatnak Oszmuhinék. Soká járt-kelt az elcsöndesült utcákon, lehúzott spalettájú házak között, és nem tudta rászánni magát, hogy bemenjen valahová kérdezősködni. Végre úgy határozott, hogy az 5. számú bánya tornya szerint fog tájékozódni, mely messze látható a sztyeppen. És amikor végigment az utcán, mely egyenesen a gúla felé tartott, egyszerre meglelte Oszmuhinék házacskáját.

Virágos ablak, kitárva! – s mintha a lakásból fiatal, élénk hangokat hallana. És amikor kopogtatott az ajtón, szíve feldobogott, mint régen. Valószínűleg nem hallották meg. Még egyszer kopogtatott. Az ajtó mögül puha léptek zaja hallatszott.

Liza Ribalova, Jelizaveta Alekszejevna állt előtte házicipőben. Arca mérges és elkeseredett volt, a szeme dagadt és piros a sírástól. „Ej, hogy megtépázta az élet” – állapította meg magában Sulga.

S mégis ráismert. Liza arcának fiatal korában is megvolt ez az indulatos, haragos kifejezése, de Matvej Kosztyijevics tudta, hogy valójában milyen jólelkű. Az alakja még most is sudár, világos hajában nyoma sincs ősz szálnak, de arcát már a nehéz napok és a kemény munka mély ráncai barázdálták, öltözete is rendetlen volt. Azelőtt sohase hagyta el így magát.

Barátságtalanul, kérdően nézett az ismeretlen emberre, aki háza tornácán állott. Majd hirtelen könnyes szeme mélyéből előtörő csodálkozó, távoli öröm derítette fel arcát.

– Matvej Konsztantyinovics… Sulga elvtárs! – mondta, és keze szinte csüggedten esett le a kilincsről. – Miféle szél hozta erre? És ilyenkor?

– Engedelmet kérek, Liza, azaz Lizaveta Alekszejevna, nem tudom, hogy szólítsalak, hogy látod jónak … Keletre utazom, evakuálok, hát benéztem.

– Keletre, az hát, mindenki keletre megy! És mi? És a mi gyerekeink? – fakadt ki egyszerre felindultan, ideges kézmozdulattal, gyorsan megigazítva haját, és tekintete haragos, de lehet, hogy csak elgyötört volt. – Maguk, Sulga elvtárs, keletre mennek, de a fiam itt fekszik nehéz operáció után. Maguk meg mennek keletre! – ismételte olyan hangon, mintha éppen Matvej Kosztyijevicset már előre figyelmeztette volna arra, ami bekövetkezett, és most ő lenne mindenért felelős.

– Engedelmet, ne haragudjék – mondta Matvej Kosztyijevics nyugodtan és békítőén, bár lelkében hirtelen nagyon szomorúan megrezdült egy vékonyka kis húr: „Hát ilyen lettél, Liza Ribalova – rezegte a húr s így fogadsz engem, Liza, kedves?”

De Sulga sok mindent látott már életében, és uralkodott magán.

– Mondja el nyugodtan, mi történt magukkal.

Ő is áttért a magázásra.

– Ugyan, maga bocsásson meg – mondta Liza még mindig idegesen. Arcára csak lassan-lassan ült ki régi barátságuk derűje. – Tessék bejönni … Nálunk olyan felfordulás van – legyintett, és bedagadt, vörös szeme megint könnyes lett.

Utat engedett Sulgának, hogy beléphessen. A férfi követte a félhomályos előszobába. Az ajtó megnyílt, és az erős verőfénytől megvilágított jobb oldali szobában négy-öt fiút és egy lányt vett észre. Körülállták egy ágyat, melyen lepedővel derékig betakarva egy sötét szemű serdülő fiú feküdt. Valamikor erősen lebarnult arca most sápadt volt. Kihajtott gallérú fehér trikóban feküdt.

– Búcsúzni jöttek a fiamhoz. Ide tessék … – Jelizaveta a szemközti szoba felé mutatott.

Ez a szoba, mely a ház árnyas oldalán feküdt, félhomályos és hűvös volt.

– Hát elsősorban is üdvözlöm – mondta Matvej Kosztyijevics, levéve sapkáját kopaszra nyírt nagy fejéről, aztán kezet nyújtott. – Már nem tudom, hogy szólítsam – Lizának-e vagy Lizaveta Alekszejevnának?

– Ahogy jólesik. Nem szaladok se cím, se rang után, de miféle Liza vagyok én már? Valamikor régen Liza voltam, de most már … – keményen legyintett kezével, és elgyötörten, bocsánatkérően, de egyben valahogy nagyon asszonyosan nézett világos, kisírt szemével Matvej Kosztyijevicsre.

– Az én számomra mindig Liza maradsz, bár magam is öreg vagyok már – mosolyodott el Sulga, és leült egy székre.

Az asszony a szemben levő széken foglalt helyet.

– S mivel már öreg vagyok, bocsáss meg, rögtön valami megjegyzést teszek – mondta előbbi mosolyával, de nagyon komolyan Sulga. – Ne haragudj te azért, mert én és mások is keletre megyünk. Az átkozott német nem ad időt. Valamikor majdnem a feleségem voltál, szóval, megmondhatom, hogy az átkozott német mélyen a hátunkba került …

– Mintha ettől könnyebb lenne nekünk – mondta szomorúan az asszony. – Maguk elmennek, mi meg itt maradunk.

– Erről ki tehet? – kérdezte elkomolyodva Sulga. – Mi az olyan családokat, mint a maguké – és eszébe jutott saját családja -, a háború kezdete óta keletre telepítjük át, segélyekkel látjuk el, járművekről gondoskodunk számukra. De mi az, hogy családokat? Ezrével, tízezrével vittük el a munkásokat Urálba. Szibériába. Mért nem mentek el idejében? – kérdezte Matvej Kosztyijevics, és egyre keserűbb érzés vett erőt rajta.

Az asszony hallgatott. Úgy ült ott mozdulatlanul, meredten, mintha figyelte volna, mi történik a szomszéd szobában. Sulga megértette, hogy nem nagyon hallgat rá. Önkéntelenül maga is hallgatózni kezdett, mi van odaát.

A szomszéd szobából szórványos, csöndes beszéd szivárgott ki, lehetetlen volt megérteni, miről folyik a szó.

Vanya Zemnuhov fogalomszámba menő kitartása és hidegvére ellenére sem tudott kocsit vagy valamelyik autón helyet szerezni Vologya Oszmuhinnak. Hazament. Ott találta a várakozástól elgyötört Zsora Arutyunyancot. Vanya apja is otthon volt, amiből Vanya arra következtetett, hogy Kovaljovék már elutaztak.

Zsora Arutyunyanc, bár hosszúra nyúlt, de fél fejjel mégis alacsonyabb volt Zemnuhovnál. A tizenhét éves, fekete, örményszemű, telt ajkú fiú sötét bőrét a nap is alaposan leégette. Így kissé négerre emlékeztetett.

Ezekben a napokban – a köztük levő korkülönbség ellenére – nagyon összebarátkoztak: szenvedélyes könyvmoly volt mindkettő.

Vanya Zemnuhovot az iskolában professzornak nevezték. Egyetlenegy barna csíkos szürke öltönye volt, melyet kizárólag csak ünnepélyes alkalmakkor vett fel, s ez is, mint minden, amit Vanya viselt, kurtának bizonyult. De amikor fehér, lehajtott gallérú inget húzott fel, barna nyakkendőt kötött a gallérjába, feltette fekete keretes szemüvegét, és megjelent az iskola folyosóján: valamennyi pajtása, de leginkább az alsóbb osztályos pionírok – s az ő neveltjei – valódi professzornak járó ösztönös tisztelettel adtak neki utat. Zsebei tömve újságokkal, kezében az elmaradhatatlan könyv, mellyel – keresztbe vetve karját – folyton pacskolta önnön vállát, így ment végig, kissé hanyagul lépdelve a folyosón, mindig komolyan, mindig hallgatagon. Az a titkolt belső tűz, mely egyenletes, tiszta lánggal égett a fiú lelkében, valami halvány fénnyel világította meg sápadt arcát.

Zsora Arutyunyanc különleges, rubrikákba osztott füzetet vezetett, amelyben az olvasott könyvek címét, szerzőjét és értékelését tartotta nyilván. Például:

„N. Osztrovszkij: Az acélt megedzik. Ez aztán igen!!”

„A. Blok: Versek a gyönyörű hölgyről. Sok homályos szó van benne.”

„Byron: Childe Harold. Nem értem, hogy ez a mű miért izgatta annyira az elméket, amikor olyan unalmas.”

„V. Majakovszkij: Csudajó”. (Értékelés nincsen.)

„A. Tolsztoj: Nagy Péter. Nagyon jó. Megmutatja, hogy Péter haladó ember volt.”

És még sok minden állt e rubrikás füzetben. Zsora Arutyunyanc általában akkurátus, tiszta, állhatatos és mindenekfölött rendszerető, fegyelmezett gyerek volt.

Ezeken a napokon és éjszakákon, amikor percnyi megállás nélkül, szenvedélyesen foglalatoskodott az iskolák, klubok, gyerekotthonok evakuálásával, barátjával szünet nélkül hevesen vitatkoztak a második frontról, a „Várj reám” című versről, az északi-tengeri útról, a „Nagy élet” című filmről, Liszenko akadémikus munkáiról, a pionírmozgalom fogyatékosságairól, Szikorszkij kormányának különös magatartásáról Londonban, Scsipacsov költőről, Levitan rádióbemondóról, Rooseveltről, Churchillről. Csak egy kérdésben nem értettek egyet: Zsora úgy vélte, hogy sokkal hasznosabb újságot és könyvet olvasni, mint lányok után futkosni, ezzel szemben Vanya azt mondta, hogy ami őt illeti, szívesen futna utánuk, ha nem lenne olyan rövidlátó.

Miközben Vanya elbúcsúzott síró anyjától, idősebb nővérétől és apjától, aki haragosan szipogott, krákogott, s bár semmi áron nem akart fia szemébe nézni, az utolsó pillanatban mégis keresztet vetett rá, aztán száraz ajkával hirtelen megcsókolta Vanya homlokát – Zsora folyvást arról igyekezett őt meggyőzni, hogy nincs értelme Oszmuhinékhoz menni, ha már nem tudott a fiú részére járművet szerezni. De Vanya kijelentette, hogy szavát adta Tolja Orlovnak, tehát oda kell menni, és megmagyarázni a helyzetet.

Vállukra dobták hátizsákjukat, Vanya még utoljára visszanézett a kedves kis zugba, ahol az ágy fejénél Puskin litografált arcképe függött a falon. (Karpov festő munkája, melyet a harkovi ukrán állami könyvkiadó sokszorosított.) A kép alatt kis könyvespolc állt, főleg Puskin műveivel, aztán Puskin-korabeli poéták kis kötetei, a leningrádi „Szovjetszkij Piszatyel” kiadásában. Vanya utolsó pillantást vetett arra a meghitt sarokra, kissé túlzottan erélyes mozdulattal szemére húzta sapkáját, aztán Zsorával együtt elment Vologya Oszmuhinhoz.

Vologya fehér sportingben, lepedővel derékig betakarva, félig ült az ágyban. Nyitott elektrotechnikai könyv feküdt mellette, amelyet, úgy látszik, még reggel is lapozgatott.

Az ágy mellett, a sarokban, hogy ne akadályozza a takarítást, mindenféle műszerek voltak egy rakáson: villanydrótok, saját készítésű mozigépek, rádiófelvevő-alkatrészek. Vologya Oszmuhin folyton találmányokon törte a fejét, arról ábrándozott, hogy repülőgép-tervező lesz.

Az ágy mellett egy széken ült Vologya legjobb barátja: „Mennydörgés”, vagyis Tolja Orlov. Teljesen árva gyerek. Azért nevezték „Mennydörgés”-nek, mert télen-nyáron örökösen meg volt hűlve, és köhögése úgy hangzott, mint az üres hordó kongása. A fiú görnyedten ült, két vastag térdét szélesen szétterpesztette, minden ízülete, könyöke, ujja, térde, bokája korához képest túl fejlett, nagycsontú volt. Hatalmas koponyáján sűrű, szürkés szőke hajtarajok meredeztek. Tekintete bánatos volt.

– Szóval menni semmiképpen nem tudsz? – kérdezte Zemnuhov Vologyától.

– Már hogy tudnék – mondta Vologya elkeseredetten -, amikor a doktor kijelentette, hogy ha elszakad a varrás, kifordul a hasam.

Komor volt, de nem azért, mert itt kellett maradnia, hanem mert anyja és húga sem utazhattak el miatta.

– Mutasd a varrást – rendelkezett Zsora.

– Mi jut eszébe, hiszen be van kötözve – szólt ijedten Luszja, Vologya húga, aki ott állt az ágy végére támaszkodva.

– Ne nyugtalankodjék, minden a legnagyobb rendben lesz – szólt Zsora előzékeny mosollyal, és kellemes örmény akcentussal, mely beszédjének mindig különös fontosságot kölcsönzött. – Elvégeztem az elsősegély-tanfolyamot, nagyszerűen kötözök.

– De ez nem higiénikus! – tiltakozott Luszja.

– A legújabb tábori sebészi tapasztalatok, amelyeket a legnehezebb hadiviszonyok között gyűjtöttek, bebizonyították, hogy ez milyen előítélet – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Zsora.

– Ezt maga valami más vonatkozásban olvashatta – mondta Luszja gőgösen, ám egy pillanat múlva már némi érdeklődéssel nézte a néger fekete gyereket.

– Hagyd csak, Luszja! Anyát még megértem, ideges. De te minek avatkozol olyan dologba, amihez semmi közöd! Eredj, eredj innen! – szólt haragosan a húgára Vologya, és ledobva magáról a lepedőt, feltárta sovány, napbarnított lábát, mely olyan izmos volt, hogy semmiféle betegség sem tudta izmaitól és barnaságától megfosztani.

Luszja elfordult.

Tolja Orlov és Vanya tartották Vologyát, míg Zsora lehúzta a beteg nadrágját, és leszedte a kötést. A varrás helye gennyezett, csúnya volt, és Vologya erősen küszködve, hogy fájdalmát titkolni tudja, elsápadt.

– Vacak história, igaz? – kérdezte Zsora, és összeráncolta a homlokát.

– Hát bizony, nem valami könnyű eset – hagyta rá Vanya. Némán újra bekötözték Vologyát, és igyekeztek elkerülni szűkvágású, barna szemét, melyben máskor bátor, ravaszkás fény csillogott, most azonban szomorúan és mohón kereste pajtásai tekintetét.

Hátra volt a legnehezebb feladat: el kellett hagyniok pajtásukat, holott jól tudták, mi vár rá …

– Hol az urad, Liza? – kérdezte ezalatt Matvej Kosztyijevics, hogy másra terelje az asszony figyelmét.

– Meghalt – mondta Jelizaveta Alekszejevna komoran. – Tavaly halt meg, éppen a háború előtt. Egyre betegeskedett, aztán meghalt – mondta Liza, többször ismételve a meghalt szót, és Sulgának úgy tűnt fel, hogy ezt szinte szemrehányással teszi. – Eh, Matvej Konsztantyinovics! – mondta aztán fájdalomtól remegő hangon. – Most maga is vezető ember lett, s talán nem látja, pedig ha tudná, milyen nehéz most nekünk! Hiszen maguk voltaképpen a mi hatalmunk, az egyszerű emberek hatalma, jól emlékszem, hogy honnan jöttek. Közülünk, egyszerű emberek közül! Emlékszem, a bátyámmal hogy küzdöttek az új életért, a mi életünkért. Én magát semmiért sem hibáztatom. Tudom, hogy az ilyen embereket nem szabad kitenni a pusztulásnak. De hát miért nem látják, hogy a rendes emberekkel együtt olyan is elmegy, aki magával hurcolja bútorát, zsúfolt autókkal cipeli holmiját, és füle botját se mozdítja felénk, egyszerű emberek felé. Pedig mi, kisemberek csináltunk mindent-mindent, a saját kezünkkel. Eh! Matvej Konsztantyinovics! Miért nem veszik észre, hogy ennek a szemét népségnek – engedelmet kérek – fontosabb a holmija, mint mi, egyszerű emberek? – kiáltotta Liza, és elkeseredésében eltorzult a szája. – Aztán csodálkoznak – folytatta -, hogy akadnak olyanok, akik neheztelnek magukra. Hiszen elég az életben egyszer átélni ilyesmit, hogy végleg elveszítsük minden hitünket!

Később Sulga nemegyszer fájdalmas felindulással és mély keserűséggel emlékezett vissza erre a beszélgetésükre. Nem bocsátotta meg magának, hogy bár szíve mélyén megértette, mi bántja ezt az asszonyt, és erős lelkében talált is volna igaz választ Liza részére, mégse nyugtatta meg. Mert amikor meghallotta az asszony belső kínoktól marcangolt és látszólag rosszindulatú kifakadásait, úgy látta, hogy minden szava, egész mivolta teljesen ellentmond annak a Lizának, akit fiatalságában ismert, ellentétben áll mindennel, amit Lizától elvárt volna. De különösen az sértette, hogy amikor ő maga itt marad, a családja pedig a németek karmai között van, és talán el is pusztult már, Liza csak saját magáról beszélt, egy szóval sem érdeklődött családja és a felesége felől, holott valamikor jó barátságban voltak. Sulga szájából váratlanul olyan szavak hangzottak el, amelyeket később mélységesen megbánt.

– Túl messzire vitték, Jelizaveta Alekszejevna, a gondolatai – mondta ridegen nagyon messzire! Persze, kényelmes dolog kiábrándulni a szovjethatalomból, amikor a fasiszta a küszöbön áll. Hallgassa csak! – mondta, és fenyegetően emelte fel rövid ujjú, szőrös kezét. A távoli tüzérségi tűz döreje mintha behullámzott volna a szobába. – Ám gondolt-e rá, mennyi pusztult el ott népünk virágából, hány ezer azok közül, akik egyszerű, közönséges sorból emelkedtek fel – mint maga gondolja – a hatalomhoz? Ha maga kimondta, hát én is megmondom, arra a felismerésre jutottak, amire a nép színe-java: a kommunisták jutottak! S hogy maga kiábrándult, éppen akkor ábrándult ki ezekből az emberekből, amikor a német tapos rajtunk, lássa, ez nagyon fáj nekem. Fáj nekem, és sajnálom magát, sajnálom – ismételte fenyegetően, és a szája úgy remegett, mint valami gyereknek.

– Mit beszél maga? … Hogyan? … Maga … azzal akar megvádolni engem, hogy a németeket várom? – kiáltotta Liza fuldokolva, és még inkább kikelt magából, mert érezte, hogy Sulga mennyire félremagyarázta a szavait. – Eh, maga!… Hát a fiam? … Én anya vagyok! … Maga meg …

– Elfelejtette, Jelizaveta Alekszejevna, hogy amikor mi magával együtt egyszerű munkásemberek voltunk, mint ahogy az elébb mondta, és egy időben fenyegetett a német is, a fehér is, talán akkor magunkra gondoltunk elsősorban? – mondta Sulga keserű szóval, nem hallgatva az asszonyra. Nem, mi elsősorban nem magunkkal törődtünk, hanem a legjobb embereinkkel, a vezetőinkkel, igenis, elsősorban ezekkel. Jusson csak eszébe a testvérbátyja! Hát így gondolkoztunk, és így cselekedtünk mi, munkásemberek! Elrejtjük, elszöktetjük, megvédjük a vezetőinket, legjobb embereinket, népünk színe-javát, magunk meg kitárt mellel állunk eléjük, testünkkel védelmezzük őket! Így gondolkozott, így is gondolkozik a munkásember, mert szégyennek tartaná másként gondolkozni. Hát ennyire megváltozott azóta, Jelizaveta Alekszejevna?

– Várjon egy kicsit! – szólt hirtelen az asszony, és kiegyenesedve hallgatózott, hogy mi történik a másik szobában.

Sulga is hallgatózott.

A szomszéd szoba elcsendesült, és Liza a csendből arra következtetett, hogy ott történik valami. Megfeledkezett Matvej Kosztyijevicsről, felrántotta az ajtót, és fiához ment. Matvej Kosztyijevics pedig önmagával elégedetlenül, szőrös kezével komolyan tépdesve ellenzős sapkáját, kiment az előszobába.

Jelizaveta Alekszejevna fia, ágyában felkönyökölve, búcsúzott a pajtásaitól. Sokáig, némán szorongatta a kezüket, és feje, amelyen már növésnek indult simára nyírott sötét haja, idegesen rángatózott. Különös, hogy az arca még ebben a nehéz helyzetben is boldog, emelkedett érzést árult el, és keskeny vágású fekete szeme csillogott. Egyik pajtása – egy bozontos fejű, szikár és nehézkes legény – a fejénél állt. Félig oldalt fordult, úgyhogy csak arcéle volt látható. Kerekre tágult, verőfényben fürdő szemmel nézett a kitárt, napos ablakba.

A lány még mindig ott állt az ágy lábánál, mosolygott. Matvej Kosztyijevics szíve elszorult, amikor a lányban ráismert a régi Liza Ribalovára. Igen, Liza, az a Liza, akit húszegynéhány évvel ezelőtt ismert, csak gyöngébb, kifinomult mása a régi Lizának, az erős kezű, hirtelen, kemény mozdulatú munkáslánynak, akit ismert és szeretett.

„Hát menni kell” – gondolta szomorúan, és sapkáját gyűrögette, ügyetlenül lépegetett a recsegő padlón.

– Már megy? – kérdezte Jelizaveta Alekszejevna hangosan, és feléje sietett.

– Nem marad más hátra – utazni kell. Ne haragudjék! – és feltette sapkáját.

– Máris? – ismételte Liza. Lehet, hogy csak Sulgának tűnt úgy, de lehet, hogy kérdő felkiáltásába csakugyan valami keserű, sajnálkozó íz vegyült. – Maga ne haragudjon! … Segítse meg az Isten, ha van, hogy szerencsésen kijuthasson, és ne feledkezzék meg rólunk… gondoljon ránk – mondta, és csüggedten ejtette le a kezét. Hangja jóságosan, anyásan csengett, és a torkát könny szorongatta.

– Minden jót! – mondta Matvej Kosztyijevics komoran, és kiment az utcára.

Eh, kár volt elmenned, Sulga elvtárs, nagy kár! Kár volt otthagynod Jelizaveta Alekszejevnát és azt a fiatal lányt, aki úgy hasonlít a régi Liza Ribalovához, kár volt nem gondolkoznod a dolgokon; kár volt, hogy nem érezted meg, mi történik szemed láttára a fiatalok között. Még csak az se érdekelt, kifélék-mifélék!

Talán egész élete másként fordult volna, ha Sulga nem így cselekszik. De nemcsak hogy nem értette akkor a dolgokat, hanem még megbántottnak, megsértettnek is érezte magát. Nem maradt más hátra, mint elballagni a város távoli negyedébe, a „Galambos”-ba és felkeresni régi partizántársát, Ivan Gnatyenkót, más néven Kondratovicsot, akinél már tizenkét éve nem járt. Nem gondolhatta, hogy most teszi meg az első lépést a pusztulás felé vezető úton.

A szobában pedig, amelyben Jelizaveta Alekszejevna fia feküdt, egy pillanattal azelőtt, hogy Sulga Jelizaveta Alekszejevnát követve az előszobába lépett, a következő történt:

Mély csend borult a szobára, majd felemelkedett ülő helyéből Tolja Orlov, akit „Mennydörgés”-nek neveztek, felemelkedett, és kijelentette: ha legjobb barátja, Vologya nem tud elutazni, akkor ő, Tolja Orlov is itt marad vele.

Az első pillanatban mindenki elvesztette a fejét. Aztán Vologya csendesen sírva fakadt – megcsókolta Tolja Orlovot. Mindannyiukon boldog izgalom vett erőt. Luszja „Mennydörgés”-re vetette magát, csókjaival árasztotta el arcát, szemét, orrát – Tolja úgy érezte, életének ez a legboldogabb pillanata. Aztán a lány haragosan Zsora Arutyunyancra nézett. Nagyon szerette volna, ha ez a derék néger fiú szintén itt marad.

– Ez már igen! Igazi elvtárs. Nagyszerű fiú vagy, Tolja! – dörmögte elégedett basszusán Vanya Zemnuhov. – Büszke vagyok rád! – mondta váratlanul, és nyomban helyreigazította szavait: – Én és Zsora Arutyunyanc büszkék vagyunk rád.

Kezet adott Toljának.

– Nem fogunk mi csak úgy élni, nem igaz? – mondta Vologya, és ragyogott a szeme. – Harcolni fogunk, igaz-e, Tolja? És lehetetlen, hogy a kerületi pártbizottság ne hagyott volna itt valakit földalatti munkára. Mi megtaláljuk őket. Egész biztosan hasznunkat veszik még …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!