Az első nap délelőttje – „A Führer szólítása”
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)
1
A Nemzetiszocialista Irodalom Védelmére Létrehozott Párt- hivatal Vizsgáló Bizottsága által jóváhagyott, kilenc kiadást és mintegy 450 000-es példányszámot megért NSDAP krónika „A Führer szólítása” mitikus alcímmel vezeti be az 1933-as év eseményeit. A náci propaganda „emberfeletti lény” megjelenését sugallja a germán mondákból kölcsönzött kifejezéssel, akinek küldetése a „kiválasztott nép nemzeti felemelkedésének, világuralmának” biztosítása. A „lény” azonban nem volt emberfeletti, s a döntő nap délelőttjén történtek sem utaltak csodás előjelekre.

1933. január 30-án kora délelőtt a hajnalig tartó eszmecserékhez hozzászokott Adolf Hitler frissen borotváltan, jellegzetes bajuszát gondosan eligazítva, de határozatlan léptekkel hagyta el berlini szálláshelyét. Tudta, életének legfontosabb, az egész náci mozgalom sorsát eldöntő tárgyalása áll előtte. Beülve vászontetős Mercedesébe, felködlött előtte az előző év novemberének kudarca, amikor a választásokon elszenvedett vereség, majd hívei egy részének és legfontosabb pénzügyi támogatóinak elfordulása a párt felbomlásának rémképét idézte fel benne. Jól emlékezett az „öregúr”, Hindenburg birodalmi elnök lekezelően elutasító üzenetére, amelyben kormányalakítási javaslatát képtelenségnek minősítette, és még fájóbban a magánbeszélgetésekben több ízben is hangoztatott gúnyos megjegyzésére a nagyra törő „bohémiai káplárról”. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy az elnök személyes ellenszenve nem akadályozhatja meg célja elérésében; az ország legnagyobb pártját mondhatta magáénak, és ami még lényegesebb, első ízben sorakoztak fel mögötte a gazdasági élet hatalmasain kívül Hindenburg hívei, a politikai élet kulcsfigurái is. Különösen fontosnak ítélte a nagytőke és a konzervatív körök bizalmát egyaránt élvező volt miniszterelnök, Franz von Papen megnyerését, a politika kulisszatitkait őrző befolyásos elnöki titkár, Ottó Meissner támogatását, s nem kevésbé az elnök fiának, Oskar von Hindenburgnak a rokonszenvét. A kancellári kinevezés most karnyújtásnyi közelségbe került, és Hitler keményen elszánta magát, hogy nem szalasztja el az alkalmat.

10 óra 35 percet mutattak az órák, amikor a behavazott úton von Papen szolgálati villája elé gördült a kocsisor. Hitlert, a Reichstag elnöki posztját betöltő Hermann Göringet és Wilhelm Fricket hangos „Heil!” kiáltással és náci karlendítéssel üdvözölték a várható miniszterelnöki kinevezés hírére egybegyűltek, majd maga Papen sietett a vendégek fogadására.

Papen, bár nem mutatta, gondterhelt volt. Hindenburggal folytatott előző esti megbeszélése után ő bocsátotta szárnyra a hírt, hogy minden akadály elhárult a Hitler-kormány megalakításának útjából. S tette ezt azután, hogy magát Hindenburgot is megtévesztette: az alkotmányosság formalitásaihoz ragaszkodó elnök kétségeire azt válaszolta, hogy a nemzetiszocialisták és a parlamenti többséghez szükséges mandátumokkal rendelkező polgári pártok vezetőinek tárgyalásain sikerült mindenben megegyezni. Pedig tudta, hogy ez nem egészen fedi a valóságot. Feszült pillanatoknak nézett tehát elébe, de bízott a sikerben. Elsősorban abban, hogy sikerül Hitlert engedményekre bírnia. A náci vezér — vélte — nem engedheti meg magának, hogy a teljhatalmat jelentő új választások és a porosz miniszterelnöki bársonyszék követelése miatt újra elessen a kancellárságtól.

A parlament elnöki feloszlatása és az új választások kiírása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy az egyre pontosabban működő náci terrorgépezet hatására a polgári pártok veszítenek parlamenti befolyásukból, s egy koalícióban csupán alárendelt szerepet játszhatnak. Hitler követelése különösen Alfred Hugenberget, a nagybirtokot, a keletporosz junkereket, valamint a felső bürokráciát és a hadsereget képviselő Német Nemzeti Néppárt (Deutschnationale Volkspartei, DNVP) vezetőjét háborította fel, aki éppen a legutóbbi választásokon törte meg pártjának sikertelenségi sorozatát, s az új kormányban is jelentős posztok várományosa volt. A porosz miniszterelnöki bársonyszéket az alkancellári poszt mellé Papen magának követelte, s neki szánta Hindenburg is. Úgy vélték, hogy a legnagyobb tartomány, az ország politikai életében döntő szerepet játszó Poroszország élén megőrizheti befolyását, s tovább munkálkodhat a különféle jobboldali irányzatok egysége érdekében. Így alkancellári hivatala sem válhat puszta formalitássá.

Papen a palota fogadótermébe vezette vendégeit, amikor jelentették Düsterberg érkezését.

Theodor Düsterberg alezredes, a konzervatív militarista körök pénzelte fegyveres szervezet, a Stahlhelm (Acélsisak) vezéralakja nem kedvelte a nácikat. A nagyanyai ágon zsidó származású politikus a közelmúltban gyakorta volt a Goebbels irányította propaganda céltáblája. Befolyásos személyiség volt; a jobboldali ellenzék elnökjelöltjeként szerepelt az 1932-es elnökválasztáson, és élvezte Hindenburg rokonszenvét is, aki elfogadta a Stahlhelm tiszteletbeli elnöki címét. Düsterberg az őt ért méltatlan támadások ellenére hozzájárult ugyan ahhoz, hogy szervezetének másik vezetője, Franz Seldte megegyezést kössön Hitlerrel, személyes ellenszenvét azonban sohasem leplezte. Így történt most is, Papen nem kis bosszúságára.

A terem ajtajánál Düsterberg egy pillanatra megtorpant. Papennel kívánt találkozni, hogy beszámoljon az elnök fiával, Oskar von Hindenburggal folytatott beszélgetéséről. Nem számított társaságra, és különösen a náci vezetők jelenlétét nem tartotta kívánatosnak. A formaságokra mit sem adva, köszöntésük nélkül lépett Papenhez, és halk hangon kezdett bele mondandójába.

Amíg Papen azon töprengett, hogyan mentse a helyzetet – volt rá ideje, mialatt Düsterberg beszélt, hiszen a hírek nem jelentettek újat számára -, Hitlerek kis csoportja is tanácskozott. A „Führer” nem tudta pontosan, miről van szó, Göring világosította fel a Stahlhelm-vezér különösen durva viselkedésének okáról. Hitler természetesen nem háborodott fel, hiszen valós vagy vélt politikai ellenfeleinek megrágalmazása sohasem volt ellenére. Most azonban veszélyt szimatolt. A Stahlhelm, bár sikerült megegyezniük, továbbra is a Nemzeti Néppárttal tartott, s nem volt elképzelhetetlen, hogy a választások kiírása körüli vitában ismét ellene fordul. Gyors elhatározásra jutott: mindkét karját teátrálisan előrenyújtva Düsterberghez sietett, megragadta a kezét, és felindulást tettető hangon kijelentette: „Engedje meg, hogy sajnálkozásomat fejezzem ki, amiért lapjaimban rosszindulatú rágalmak jelentek meg Önről. Szavamat adom, hogy nem én voltam az, aki közlésükhöz hozzájárult.”

Hitler után Göring lépett a színre. Bár a színpadi mozgást nem gyakorolta tükör előtt, mint a „Führer”, igen hatásos volt, ahogyan ölelésre tárt karokkal előresietett. Biztosította Düsterberget a náci vezérkar jóindulatáról, és hangsúlyozta a legfontosabbat is: „Most valamennyiünknek szorosan össze kell fognunk.” Hogy mi ellen, azt mindannyian jól tudták.

A helyzetet végül egy újabb vendég megjelenése mentette meg. Werner von Blomberg lépett a terembe. Blomberg egyenesen Hindenburgtól érkezett. A tekintélyes, a Reichswehr fejlesztésén munkálkodó tábornoknak éppen csak annyi ideje maradt az elnöki fogadás után, hogy szállodájában átöltözzön, s végiggondolja a történteket.

Blomberg nem volt politikus. A porosz szoldateszka tipikus képviselője közismerten irtózott az intrikáktól, a színfalak mögötti egyezkedésektől, viszont egyértelműen és határozottan követte a parancsokat. Meglepetésként érte Genfben a titkos távirat, amelyben azonnali hazatérésre utasították. Csodálkozása csak fokozódott, amikor a pályaudvaron a hadvezetés megbízottja, Hammerstein vezérkari főnök adjutánsa fogadta, s ellentétben a táviratban kapott paranccsal, nem az elnöki kancelláriára, hanem a hadügyminisztériumba kívánta vinni. Alig indultak el azonban a várakozó szolgálati gépkocsi felé, amikor egy magasra nőtt, civil ruhás férfi lépett hozzájuk. Mindketten rögtön felismerték Oskar von Hindenburgot. Az elnök fia most már Hindenburg személyes utasításaként, ellenkezést nem tűrő hangon ismételte meg a táviratban foglaltakat. Az adjutáns nem tehetett egyebet, mint hogy visszakozzon; a „legfelsőbb parancsnok” üzenetével nem szállhatott szembe.

Hindenburg dolgozószobájában fogadta Blomberget. Röviden tájékoztatta a helyzetről, s ebből Blomberg megérthette, miért kellett azonnal hazatérnie, s mit jelentett az adjutáns váratlan próbálkozása a pályaudvaron. Feltárta előtte Schleicher híveinek puccskísérletét, egyben megbízta azzal, hogy a leendő Hitler-kormányban töltse be a hadügyminiszteri tisztséget. Úgy gondolta, ezzel elhárult az utolsó akadály is, amely a jobboldal „nemzeti erői” koalíciójának, egyben a parlamenti többséget biztosító kabinet megalakításának útjában állt: Blomberg személyét nem kifogásolhatta sem Hitler, sem Hugenberg, s a Reichswehr is felsorakozhatott a magát politikai csatározásokban nem kompromittált tábornok mögött.

Arról viszont nem tudott Hindenburg – ezt Papen gondosan eltitkolta előle hogy a nemzetiszocialisták és a Nemzeti Néppárt vezetői között még nem jött létre végleges megállapodás. Pedig a leendő alkancellár minden tőle telhetőt megtett, hogy elsimítsa az ellentéteket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!