A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 5
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A választások után a megerősödött jobboldal igyekezett kihasználni az eredményeket. A Német Nemzeti Néppárt kancellárnak a konzervatív és militarista nézeteiről ismert Albert von Tirpitz tengernagyot javasolta Ebertnek. A birodalmi elnök azonban a korábbi Marx-kabinetbe helyezte bizalmát; ez a megoldás csak átmeneti lehetett. A kormány bázisa leszűkült, s ha sikerült is a szociáldemokrácia időleges támogatását megnyerni a jobboldal által is javasolt, a gazdasági stabilizáció utolsó szakaszát jelentő, hatalmas kölcsönökkel járó Dawes- terv elfogadásához, miután egyértelművé vált, hogy a nemzetiek nem vesznek részt a kormányban, Marx benyújtotta lemondását; az elnök új választásokat írt ki.

Az 1924. december 7-i választások eredményei a konzervatív köztársaság stabilizálódását tükrözték. A polgári pártok szavazataiban nem következett be lényeges változás: valamennyi néhány százalékkal növelte korábbi eredményeit. A jobboldal főleg a szélsőséges nacionalista és nemzetiszocialista választóktól hódított el szavazatokat, a centrum és a demokraták a kisebb pártok rovására gyarapodtak. A szociáldemokrata párt, miután ellenzékbe vonult, visszahódította elfordult szavazóinak egy részét, s 6%-kal jobb eredményt ért el. A kommunista párt, egyrészt az ellene irányuló fokozott kampány, másrészt a pártvezetés szektás irányvonala következtében 3,6%-ot veszített.

A választások az országban kialakult, s a húszas évek második felében nagyobb változásokat nem szenvedett erőviszonyokat tükrözték. Az 1925. január 15-én kinevezett kormányt a párton kívüli, de korábban a Német Néppárt képviselőjeként és több kabinet ellátás-, illetve pénzügyminisztereként már hivatalt vállalt Dr. Hans Luther vezette. A kormány összetétele erőteljes jobbratolódást mutatott. A Centrumpárt nem a megerősödött szociáldemokraták bevonásával kívánta stabilizálni a kormányt, hanem a Német Nemzeti Néppárt követeléseinek teljesítésével, az egész polgári blokk egységének megvalósításával. Az új kormányban a legfontosabb tárcák a nemzetiek kézébe jutottak: pártjuk adta a belügyi, a pénzügyi, a gazdasági és az ellátásügyi kormányzat vezetőjét. A szintén négy tárcát betöltő centrumpártiaknak meg kellett elégedniük a jogi, a munkaügyi, a postaügyi és a „megszállt területek” lényegében formális minisztériumával. A külügyi tárcát ismét Stresemann kapta, a demokrata párti Ottó Gessler lett a hadügyminiszter, a közlekedésügyi a párton kívüli (más források szerint néppárti) dr. Krohne. A kormányban képviselt pártok a parlamentben a mandátumok 55,6%-ával rendelkeztek, tehát ismét többségi kabinet alakult.

A kormány jobbratolódását nem csupán a német nemzetiek súlyának növekedése jelezte, hanem a polgári koalíció baloldalának meggyengült képviselete is. A demokraták az előző, a Marx-kabinetben a választásokon elért csekélyebb eredményük ellenére is három tárcát kaptak, most jobb szavazatarányuk és több képviselőjük ellenére meg kellett elégedniük eggyel. Szembetűnő volt a demokratákkal ekkor blokktárgyalásokat folytató Német Néppárt befolyásának csökkenése is. A korábbi három tárcából csak egyet tarthattak meg.

Az új kormányban mind a weimari alapokat elismerő pártok (a demokraták és a centrum), mind pedig az azokkal szembefordulok (a Néppárt és a Nemzeti Néppárt) közül parlamenti képviseleténél nagyobb arányban a jobboldalibb párt került előtérbe. Ez nyilvánvalóan nem a tényleges erőviszonyokat tükrözte, hanem pártpolitikai megfontolásokat, s ami ezek mögött meghúzódott, az uralkodó körök elképzeléseinek módosulását. Ez a változás mutatkozott meg az Ebert elnök halálát követő elnökválasztáson is. A fő kérdés az volt, hogy a köztársaság élén továbbra is a „weimari” pártokat képviselő birodalmi elnök áll-e, vagy jobboldali. A választások első fordulója mindenesetre jelezte, hogy a kormánykoalíció polgári baloldalának esélyei még a szociáldemokraták hagyományos támogatásával sem nagyok. Esélyük Hindenburg részvételével – s ezt a pártok vezetői is tudták – tovább csökkenhetett.

Hindenburg először ingadozott. Rövid gondolkodási időt kért, s csak akkor adott igenlő választ, miután kikérte a hollandiai Doornban élő excsászár, II. Vilmos véleményét is. Ezt követően már nem okozott csalódást megbízóinak: az első fordulóban mintegy három és fél millióval (8,5%) több szavazó jelent meg az urnáknál, nagy többségük őt támogatta. A centrum és a szociáldemokrácia vezette csoport csak 1,9%-kal növelte részesedését, és a kommunistákra, bár a rájuk szavazók száma is nőtt, viszonylagosan a korábbinál 0,6%-kal kevesebb szavazat jutott.

Így a monarchista érzelmű és neveltetésű Hindenburg lett a forradalomból született weimari köztársaság második és egyben utolsó birodalmi elnöke. Megválasztásával a még jelentős parlamenti többséggel rendelkező, weimari alapokon álló koalíciós pártokkal szemben a mandátumok nem egészen 40%-át elnyert erők képviselője jutott hatalomra. Ez a hatalom azonban éppen a Weimarban, 1919. július 29-én elfogadott alkotmány 48. cikkelye értelmében nem volt lebecsülendő. E cikkely kimondta ugyanis, hogy a birodalmi elnöknek, amennyiben a „Német Birodalom közbiztonságát és rendjét komolyan megbontják, illetve veszélyeztetik, a közbiztonság és a rend helyreállítása érdekében alkalmaznia kell a szükséges intézkedéseket, s ha a helyzet megköveteli, a fegyveres erők bevetését is”. A kivételes elnöki hatalom, amit eredetileg a fegyveresen is szervezkedő ellenforradalommal és a restaurációt előkészítő erőkkel szemben, éppen a Német Nemzeti Néppárt és a Német Néppárt szavazatai ellenében fogadtak el, most a támogatásukkal megválasztott elnök kezébe került. E cikkely értelmében lehetőség nyílott arra, hogy amennyiben az elnök és a parlament közötti nézeteltérés miatt az elnök a parlament feloszlatása mellett dönt, felfüggesztheti az alkotmányban foglalt alapvető demokratikus jogokat, és megbízhatja a kancellárt, hogy törvényerejű rendeletekkel kormányozzon. A fő veszély ez utóbbiban rejlett, mert az alkotmányba belefoglalták ugyan, hogy a miniszterelnöknek „bírnia kell a parlament többségének bizalmát”, azaz elvileg kancellári tisztséggel csak a Reichstag többségének támogatását megnyerni képes jelölt bízható meg, „különleges esetben” azonban az elnök bizalma is elegendő volt ahhoz, hogy a kancellár akár a parlamenttel szemben is érvényesíthesse akaratát.

Az alkotmány 48. cikkelyének alkalmazására már korábban is több ízben sor került. Akkor azonban biztosítékot jelentett, hogy a birodalmi elnök a szociáldemokrata párt tagja volt, tehát egy olyan párté, amely egyik kezdeményezője volt az alkotmánynak, és a parlamentben is a legtöbb mandátummal rendelkezett. Hindenburg megválasztásával gyökeresen megváltozott a helyzet. Az új birodalmi elnök nem tartozott egyik párthoz sem. Nem rokonszenvezett viszont a „weimari” koalíció három fő áramlatával, a katolikus jellegű centrummal, a liberális polgári Német Demokratikus Párttal, s különösképpen nem a szociáldemokratákkal. Személye így nyilvánvalóan nem jelentett garanciát az alkotmány védelmére. ígéret volt azonban valamire, amire az ország zilált politikai és gazdasági életében mind nagyobb szükség volt: a „rend helyreállításának”, a „nemzet tekintélyének” jelszavával Hindenburg a társadalom nagy részét megnyerhette magának.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!