Az elnöki köztársaság – A földcsuszamlás kezdete
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Az 1930. szeptember 14-én megtartott választás az elnöki köztársaság első választása volt, de nem váltotta be teljes mértékben a politikai pártok vezetőinek előzetes várakozásait.

A választási hadjáratban minden párt a változtatás ígéretével lépett fel. Programjaik lényegesen különböztek. Bár valamennyi tartalmazott javaslatot a válság megoldására, az egyre fokozódó munkanélküliség felszámolására és a széles néprétegek anyagi helyzetének javítására, a megoldás útját azonban különféleképpen jelölték meg. A felizzott politikai légkörben – 1919 óta soha ennyi választó nem járult az urnákhoz – lényegében „konzervatív” jelszavakkal lépett választói elé a szociáldemokrata, a centrum és a nevét – kisebb liberális csoportokat egyesítve – Német Állampártra (Deutsche Staatspartei) változtató demokrata párt. Céljuk a parlamentáris rendszer korábbi rendjének, s mindenekelőtt a koalíciós kormányzatnak a helyreállítása volt. Ezzel a programmal csak veszíthettek: legtöbbet a szociáldemokraták (5,5%-ot), akiknek majd kétéves országlásukért kellett a felelősséget vállalniuk. Szavazóik nagy része a kommunista pártnak „a válságból kivezető forradalmi út és antifasiszta egységfront” jelszavához csatlakozott (a párt 1 325 364 új hívet és 2,5%-os szavazatnyereséget szerzett).

A választás igazi nyertese és egyben a vesztese mégis a jobboldal volt. Pártjaik közül a hagyományos alapokon építkezők (a Német Néppárt, amely ebben az időben pártválsággal küzdve tisztult meg a stresemanni koalíciós elképzelésektől, s jobbra kereste a kiutat) és a szintén jobbra tartó, most már Hugenberg vezette Német Nemzeti Néppárt történetének legsúlyosabb vereségét szenvedte el. Mindkét párt szavazatainak több mint a felét elveszítette részben korábbi koalíciós, majd ezt követő, de éppoly kevéssé eredményes ellenzéki politikájuk következményeként – bár ez utóbbi nem játszott olyan nagy szerepet, mint az előző —, részben a fő választási vetélytárs téves megítélése miatt: e pártok agitációja szinte teljes mértékben a baloldal és a középpártok ellen irányult. Választási veszteségük, akár a szavazók számát (2 819 702), akár százalékban kifejezett (10,05%) eredményüket tekintve messze elmaradt attól a nyereségtől, amelyet a nemzetiszocialista párt hatalmas győzelme jelentett a jobboldal számára. A mindaddig „törpe minoritásnak” tekintett náci párt jelentős választási sikerét aratta – az 1928-as 2,6%-ról 18,3%-ra növelte részarányát, s amíg korábban mindössze 810 127-en választották a horogkeresztet, most 6 379 672 szavazócédulán voksoltak a párt mellett. Ezzel a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt a jelentéktelenségből az ország második legerősebb pártjává lépett elő.

A nemzetiszocialista győzelem a politikai életben általában tapasztalható jobbratolódáson belül egyben a jobbratolódás határozott irányát is jelezte. S ez az irány a fasiszta diktatúra volt. A diktatúráé – s ekkor ez volt a döntő amely bár ígéretekben nem szűkölködött, közel sem tudta megnyerni a választók többségét. Mert igaz ugyan, hogy a jobboldal az előző választásokhoz képest majd kétszeresére (15,5%-ról 29,15%-ra) növelte szavazatarányát, eredményük még így is messze elmaradt a meggyengült (49,8%-ról 42,75 %-ra csökkent) weimari pártokétól, amelyeknek vezetői ugyan – különféle meggondolások alapján – támogatták az elnöki diktatúra tervét, választóikat mégis a munkásság, az értelmiség, a parasztság és a nagytőke hagyományos, parlamentarizmust pártoló rétegeiből toborozták. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a jobboldal sem volt egységes a diktatúra szükségességének megítélésében, mellette egyértelműen csak a nemzetiszocialisták foglaltak állást, akik viszont a Brüning-kísérletnek éppoly határozott ellenzékét jelentették, mint az általában a diktatúra kérdésében közel sem egységes, annak fasiszta formáját pedig elutasító német nemzetiek és a néppártiak.

Az ország politikájában meghatározó szerepet betöltő köröknek, így elsősorban Hindenburgnak és tanácsadóinak a választások két fő tanulsággal szolgáltak. Az első, s számukra korántsem kedvezőtlen az volt, hogy a polarizálódási folyamat, amely a korábbi választások alkalmával mind a jobboldalon, mind pedig a baloldalon belül a mérsékeltebb irányzatoknak kedvezett, most határozott fordulatot véve az ellenkezőjébe csapott át. A baloldalon a forradalmi irányzat hódított el jelentős tömegeket a szociáldemokráciától, a nemzetiszocialista szavazatnövekedés mögött pedig a két nagy jobboldali párt katasztrofális veresége húzódott meg. Szűnni látszott a korábbi kaotikus zűrzavar, mégpedig elsősorban a jobboldalon.

A másik tanulság már részben a választási kampány során körvonalazódott. Lényege az volt, hogy egyik oldalon sem formálódott koalíció, egyik párt sem kísérelte meg az összefogást, amely az elnöki kormányrendszerrel szemben visszatérést jelenthetett volna a korábbi parlamenti kabinetekhez.

A választás eredményei egyben azt is mutatták, hogy a jobboldal szélső, Hitler és Hugenberg vezette erői, a demokratáktól a Német Néppártig terjedő alapokra építkező „mérsékelt” elnöki diktatúrát képviselő Brüninggel szemben a baloldal megsemmisítésére törő, nyílt konfrontációt, leszámolást hirdető irányzat még korántsem rendelkezik a céljainak megvalósításához elegendő erőkkel. Meghirdetett programjuk megvalósulása azonban nem csupán a belpolitikában okozhatott volna elviselhetetlen feszültségeket, de ellentmondott azoknak a külpolitikai törekvéseknek is, amelyek a gazdasági élet felbomlását külföldön szerzett kölcsönökkel próbálták feltartóztatni.

A Brüning-kormány a választásoktól függetlenül változatlan összetételben léphetett az új parlament elé. Fennmaradását jobboldali ellenzékének „kormányképtelensége” mellett nagymértékben annak is köszönhette, hogy a baloldalon is támogatókra talált, mégpedig a szociáldemokrata pártban.

Az elnöki diktatúrával a választási hadjárat idején élesen szembefordult szociáldemokrata párt vezetőjét, Otto Welset szeptember 30-án a lakásán látta vendégül Brüning. Az ország legnagyobb pártjának képviseletében a pártelnök közölte a kancellárral, hogy pártja, „tekintettel a nemzetiszocialista veszélyre”, kész feladni ellenzéki álláspontját. A 143 képviselői mandátummal rendelkező szociáldemokrata parlamenti frakció támogatása ellenében nem kért képviseletet a kormányban – tudta, ebbe Hindenburg úgysem egyezne bele, hiszen éppen ennek a határozott elutasítása volt az egyik feltétele Brüning megbízatásának de kívánatosnak tartotta a parlament rendszeresebb összehívását, a szociális intézkedésekre befolyást gyakorló döntéseknél a munkások érdekeinek fokozottabb figyelembevételét, és a jobboldal terrorcselekményei elleni határozottabb fellépést.

Brüning elképzelései természetesen egészen mások voltak. A szociáldemokrata párt vezetőjével nem azért bocsátkozott tárgyalásokba, hogy növelje parlamenti befolyását, s főképpen nem azért, hogy a kompromisszumokért cserébe megkösse kezét programjának végrehajtásakor, ahogyan az a korábbi koalíciós időszakban történt. Wels egyetlen kérésének teljesítésére sem tett határozott ígéretet, annál gyakrabban hivatkozott a jobboldali fenyegetésre, és – ismerve a pártelnök kommunistaellenes beállítottságát —, jelentősen eltúlozva, a baloldalról fenyegető veszélyekre. Azt kívánta bizonyítani, hogy a jelenlegi kormánypolitika még mindig sokkal kedvezőbb a szociáldemokráciára nézve, mint az, ami a kormány lemondásával bekövetkezne. Ebben a két politikus véleménye végül is azonos volt, így létrejött a megállapodás.

A szeptember 30-i találkozó fordulatot jelentett a szociáldemokrácia történetében: a párt elfogadta a „tolerálás politikáját”. A tolerálás, ami eredeti értelmében eltűrést, elviselést jelent, politikává emelkedve olyan gyakorlatként jelent meg, amely, feladva az ellenzékiséget, a szervezet számára elfogadható határokon belül maradva megtűri a kormánypolitikát, annak számára kedvezőtlen intézkedései ellen nem lép fel, hogy elkerülje a még kedvezőtlenebb helyzetet. A német szociáldemokrácia számára ez egyet jelentett az elnöki kormányzat elismerésével, amelyet néhány hónappal korábban még maga Wels is „alkotmányellenesnek” nyilvánított. Feladása volt továbbá „Weimar szellemének”, hiszen egy, a demokratikus, vagy legalábbis parlamentáris kormányzattal szemben hatalmát szükségrendeletekkel érvényesítő kabinet tevékenységét tette lehetővé. Eredményessége és értelme egyedül attól függött – s ezt a pártvezetés az egyre jelentősebb belső ellenzékkel vitázva el is ismerte hogy így elérhető-e a jobboldal visszaszorítása, s a párt által vállalt „áldozat” nem válik-e egyoldalúvá, vagyis követeléseik, kéréseik meghallgatásra találnak-e a kormánynál. Az elkövetkezendő néhány hónap szinte egyértelműen bizonyította e politika hibás voltát, a baloldal aggodalmának jogosságát.

A megegyezést követően a kormány a szociáldemokrácia tartózkodása, sőt egyes esetekben támogatása mellett sorra megszavaztatta a bérek, a munkanélküli- és a válságsegély összegének és időtartamának csökkentését, a fogyasztási cikkek adójának emelését előíró szükségrendeleteit, ugyanakkor, szintén szükségrendeletekkel, csökkentették az ipar és a földbirtok adóterheit. A szociáldemokrata parlamenti csoport hozzájárult ahhoz is, hogy e szükségrendeleteket ne a képviselőház nyilvánossága előtt tárgyalják, hanem egy különbizottság zárt ajtói mögött, ami nyilvánvalóan a parlament szerepének további csökkentését jelentette. A jobboldal elleni intézkedések azonban elmaradtak, sőt részben a forradalmi baloldal ellen irányulok is. Igaz, 1931 márciusában szükségrendelet jelent meg a „politikai rendzavarás leküzdéséről”, ez azonban nem feledtethette el sem a Reichswehr vezérkari főnökének nagy visszhangot kiváltó nyilatkozatát, amelyben szükségesnek tartotta a nemzetiszocialisták bevonását a kormányba, sem azt, hogy a „rend és biztonság veszélyeztetésére” hivatkozva betiltották a szociáldemokrata párt „A Harmadik Birodalom felé” című antifasiszta propagandafilmjét.

A „tolerálás politikája” azonban nemcsak a párt politikai tevékenységének mozgásterét szűkítette – ezzel eleve számoltak, hiszen vele járt az ellenzéki szerep feladásával -, de megbontotta a pártegységet is, amit a forradalmi osztályharcot követő baloldal szervezeti különválása, Németország Szocialista Munkáspártjának (Sozialistische Arbeiterpartei Deutschlands) megalakulása (1931. október) mellett a vezetőségen belüli egyre élesedő viták is jeleztek. A „tolerálás” ellen foglaltak állást a párt olyan tekintélyes személyiségei, mint Rudolf Breitscheid, a párt egyik titkára, szakszervezeti vezető, Siegfried Aufhäuser és Paul Hertz, a párt parlamenti frakciójának tagjai. A pártvezetőséghez hasonlóan azonban az ellenzéknek sem voltak megfelelő elképzelései a szükséges változtatásról. Erről írt Hertz 1931 decemberében Luise Kautskynak, a türelmi politikát támogató veterán pártideológus, Karl Kautsky leányának: „E mellett [az ellenzéki fellépésről van szó – Sz. G.] nem csupán az a meggyőződés vezérel bennünket, hogy a bérfeltételeket, a kollektív szerződéseket és a szociálpolitikát szabályozó utóbbi szükségrendelet hatása szociálisan igen kellemetlen, hanem jóval inkább az a megfontolás, hogy ezzel nem fog együttjárni a gazdaság helyzetének javulása, s a kormány nem olyan külpolitikára törekszik, amely egyedül alkalmas a világot uraló nemzetközi válság megoldására. E három aggályunkat ismét hangoztatnánk, ha nem kételkednénk mind nagyobb mértékben saját politikánk végső sikerében, és nem félnénk attól, hogy a nácik mindennek ellenére rövidebb vagy hosszabb időn belül megragadhatják a hatalmat.”

A párt tevékenysége fokozatosan megbénult. A szélsőjobboldallal szembeni védelmet egyre határozottabban a polgári pártokkal folytatott alkudozások eszközében látta, s így mind újabb és újabb engedményekre kényszerült, nem csupán a fokozódó náci veszély, hanem a „partner” pártok jobbratolódása miatt is. E politika újabb állomása, egyben hátrányos következményeinek kézzelfogható bizonyítéka az 1932. március-áprilisi elnökválasztás során alkalmazott taktika volt.

Hindenburg elnöki megbízatása a weimari alkotmányban foglaltak szerint 1932 májusában járt le. Újraválasztásához az egyetlen lehetőség a szociáldemokrata szavazatok megnyerése volt. A kormány azonban – és a mögötte álló Hindenburg – igyekezett elkerülni az egyezkedést. Részben mert nem bíztak a mind nagyobb belső ellenzékkel viaskodó szociáldemokraták hajlandóságában, részben mert egy másik lehetőséget is láttak: a parlament hozzájárulásával az elnöki mandátum meghosszabbítását. Ez ugyan alkotmánymódosítással járt volna, amihez a képviselők kétharmadának támogatására volt szükség, de remélték, hogy a Hindenburgtól húzódozó szociáldemokraták ehhez könnyebb szívvel járulnak hozzá, mint egy esetleges egyértelmű kiálláshoz Hindenburg mellett a máskülönben elkerülhetetlen választásokon. Bíztak továbbá abban is, hogy a nemzetiszocialisták is korainak tartják az erőpróbát. Amíg az előbbi feltevésükben nem kellett csalódniuk, az utóbbi nem bizonyult megalapozottnak.

A szélsőjobboldallal folytatott tárgyalásokon a kormány részéről Brüning miniszterelnök, Groener hadügy- és belügyminiszter, és von Schleicher tábornok, a Reichswehr vezérkari főnöke vett részt. A nácikat Hitler, a német nemzetieket a pártelnök Hugenberg képviselte. A tanácskozásokon jelen volt Hindenburg államtitkári rangú titkára, Meissner is. A kormányzat kész volt engedményekre, amelyek bővíthették a szélsőjobb szabad agitációját, sajtójának szélesebb körű terjesztését, sőt Groener ígéretet tett arra is, hogy feloldja a Reichswehr tagjai számára a náci párthoz csatlakozást tiltó rendelkezését. Ennél többet azonban nem ígértek. Hitler és Hugenberg követelését a Brüning-kabinet lemondásáról, a parlament feloszlatásáról és új választások kiírásáról már visszautasították. A szélsőjobb válaszát január 12-én Göring adta át levélben Brüning kancellárnak. A Harzburgi Frontban egyesült jobboldaliak, a német nemzetiek, a nemzetiszocialisták, a Stahlhelm és a Birodalmi Agrárszövetség (Reichslandbund) egységesen új elnökválasztást követeltek.

A kormányzatnak nem volt más választása, mint a szociáldemokrata párt megnyerése Hindenburg jelöléséhez. A tárgyalásokat a szélsőjobboldallal folytatott egyezkedés eredménytelensége miatt már a tekintélyét – és Hindenburg bizalmát – vesztett Brüning helyett Groener vezette. A szociáldemokraták csupán korábbi általános kéréseiket ismételték meg. A döntő megbeszélésen, amelyen Groener és Wels négyszemközt megállapodott abban, hogy a munkáspárt támogatni fogja Hindenburgot, a tábornoknak arra a kérdésére: „Mit tegyünk ezzel a kancellárral?”, Wels a kormányzat további fenntartása és Brüning mellett szólt. Groener e kijelentésből meggyőződhetett a szociáldemokrata vezetés tájékozatlanságáról (nem ismerték fel Brüning elkerülhetetlen bukását), másrészt a szélsőjobboldallal való fenyegetőzés hatékonyságáról. Hatékony volt e fenyegetés, hiszen a megállapodást olyan személyiségnek sikerült elérnie, aki néhány nappal korábban, január 29-én, annak ellenére, hogy a náci párt még jobban fokozta a kormány elleni támadásait, engedélyezte a Reichswehr tagjainak a náci párttagságot. (Groener a saját meggyőződése ellenére engedett, amit többek között a „demokratikus jogokra” hivatkozva követelt a jobboldali ellenzék. A kommunista párttagságot tiltó rendelkezés azonban továbbra is érvényben maradt, ami nyilvánvalóvá tette az engedmény egyoldalú voltát.)

A szociáldemokrácia egy olyan pillanatban hajlott engedményre, amikor az korántsem volt feltétlenül szükséges, még a saját megfontolásait figyelembe véve sem. Csatlakozása a Hindenburg mögött felsorakozó, a demokratáktól a Néppártig terjedő koalíció mellé még a választások első fordulója előtt történt, holott nyilvánvaló volt, hogy a szükséges abszolút többséget a szélsőjobb leendő jelöltje nem szerezheti meg. Ezzel a párt, miután kezdettől lemondott konkrét követelések támasztásáról, most azt a lehetőséget is feladta, hogy önálló jelölt állításával felmérhesse tömegbázisát, s ami még fontosabb, nyilvánvalóvá tegye, hogy Hindenburg megválasztása nem lehetséges a támogatása nélkül. E megfontolásokon kívül a döntés ellen szólt az is, hogy éppen ebben az időben bomlott fel a Harzburgi Front, mégpedig éppen az elnökjelölt személyéről kialakult nézeteltérések következtében. A német nemzetiek és a Stahlhelm külön jelölt indítása mellett döntött Düsterberg személyében. A nemzetiszocialisták Hitler mögött sorakoztak fel, esélyeik az abszolút többség megszerzésére azonban így tovább csökkentek.

1932. március 13-án, az elnökválasztás első fordulójában a szélsőjobb mindkét képviselője messze elmaradt az abszolút többségtől: Hitler a szavazatok 30,1 %-át, Düsterberg 6,8%-át szerezte meg, Hindenburgot csupán egy hajszál választotta el tőle, 18 650 730 választó szavazatával 49,6%-ot ért el, amihez jelentős mértékben hozzájárultak a 22% körüli értékre becsült szociáldemokrata szavazatok. A kommunista párt, ellentétben a szociáldemokratákkal, Ernst Thälmann indításával megőrizte korábbi szavazatarányát: 4 983 197 szavazat (13%). Így a döntés, amint az várható volt, a második fordulóra maradt. A végeredmény azonban nem volt kétséges, amit tükrözött az urnákhoz járulók számának csökkenése is.

Az április 13-i második fordulóban a választásra jogosultaknak csak 83,5%-a vett részt. Hindenburg 19 359 633 szavazattal a leadott voksok 53 %-át szerezte meg, Hitlerre 13 418 051-en szavaztak (36,8%), a kommunista Thälmannra 3 706 655-en (10,2%), ami jóval kevesebb volt az első fordulóénál.

Az 1932-es elnökválasztás tehát a szélsőjobboldal és különösen a nemzetiszocialisták hatalmas előretörését jelezte. Már az első fordulóban több szavazatot mondhatott magáénak a náci párt, mint a Hindenburg mögött felsorakozott valamennyi polgári irányzat együttvéve. A második forduló még egyértelműbbé tette a képet: Hitlert és a fasiszta diktatúra programját támogatta a hagyományos jobboldalt képviselő Német Nemzeti Néppárt és a Stahlhelm szavazóinak döntő többsége is, s így a náci vezérre leadott szavazatok messze meghaladták már nem csupán a polgáriak, hanem a két munkáspárt 32% körüli értékre becsülhető összeredményét is. Ez utóbbi igazolni látszott a szociáldemokrácia választási jelszavát: „Hitler vagy Hindenburg? Nincs harmadik lehetőség!” Az elkövetkezendő hónapok eseményei viszont a kommunisták meggyőződéssel hirdetett álláspontját erősítették meg: „Aki Hindenburgot választja, Hitlert választja!” A hét évre újjáválasztott, 85 éves konzervatív, monarchista aggastyán és a mögötte felsorakozott pártok nem jelenthettek akadályt a nemzetiszocialista áradattal szemben, még akkor sem, ha ezek a körök – ahogyan azt a szociáldemokraták remélték – felvették volna a küzdelmet a „barna pestis” ellen. Hindenburg és bizalmasai azonban nem ezt az utat választották.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!