Az elnöki köztársaság – A poroszországi „államcsíny” – 2
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A poroszországi „államcsíny”

Az „ellenállamcsíny” terve az első pillantásra nem tűnt megvalósíthatatlannak, ám gyengeségei könnyen felismerhetők. A tervezők a létszámban csekély és harci tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkező Reichsbanner bevetése mellett kizárólag parlamenti eszközök igénybevételével számoltak, és teljesen figyelmen kívül hagyták azt a lehetőséget, hogy a birodalmi kormány nem csupán a rendőrséget, hanem a hadsereget is mozgósíthatja. Nem is beszélve az igen jól szervezett, tapasztalt katonai vezetők segítségével kiképzett SA-ról és SS-ről, amelyek korántsem maradtak volna semlegesek ilyen összecsapás esetén. Tovább gyengítette a szociáldemokrata vezetésű kormányzat helyzetét az, hogy a párt mereven elzárkózott a kommunista párt egységfront javaslata elől, amely lehetővé tette volna a Reichsbanner és a Vörös Frontharcosok Szövetsége együttes fellépését. A kommunista párt Berlin-Brandenburgi kerületi vezetőségének antifasiszta egységtüntetésre tett június 16-i ajánlatát, illetve a részvételt a szükségrendeletek és a náci terror ellen rendezett július 10-i egységkongresszuson elsősorban abból a megfontolásból utasították vissza, hogy a kommunistákkal kötött egységfront eltaszítaná a polgári koalíciós partnereket. Egyébként is, elfogadásához a párt egész korábbi irányvonalát felül kellett volna vizsgálni: fel kellett volna adni a „tolerálás” minden formáját, mozgósítva és felfegyverezve a munkástömegeket; vállalni kellett volna a nyílt küzdelmet a polgári középpártok támogatása nélkül, esetleg azok ellenében, s mindenképpen a kormányhatalom minden eszközével rendelkező birodalmi kabinet, a hadsereg és Hindenburg, valamint a nácik ellen. Már csupán az utóbbiakat figyelembe véve is, az erőviszonyokat gondosan mérlegelő pártvezetés lemondott a tényleges ellenállás szervezéséről, s ez egyet jelentett azzal, hogy az „ellenállamcsíny” terve fedezetlen maradt, semmiféle gyakorlati intézkedés nem követte.

Papen július 9-én fejezte be Lausanne-ban tárgyalásait a jóvátételekről. Hazatérve első útja Hindenburghoz vezetett, aki neudecki birtokán fogadta miniszterelnökét. A birodalmi elnök elégedett volt a tárgyalások eredményével, még kedvezőbben fogadta azokat a – Papen által nyilván még meg is szépített – híreket, hogy francia és brit „mértékadó körök” milyen kedvezően fogadták az új, erős és határozott kormány kinevezését. A megbeszélés második témája Poroszország volt. Papen mindenekelőtt arról kívánta meggyőzni Hindenburgot, hogy a birodalom rendjének helyreállítása elsőnek a porosz belső helyzet „rendezését” követeli meg. Hivatkozott továbbá arra, s ebben az intrikus Schleicher minden alapot nélkülöző híreszteléseire is támaszkodhatott, hogy küszöbön áll a kommunisták és a szociáldemokraták megegyezése, ami további véres összecsapások kezdetét jelentheti a nemzetiszocialistákkal. Hindenburg, akitől nem volt idegen a porosz tartomány és a birodalom közötti ellentét gyors felszámolásának gondolata, meghallgatta Papen javaslatát, egyelőre azonban nem döntött. Elvileg nem volt ellene annak, hogy Poroszország élére Papen személyében birodalmi biztost nevezzen ki, és hogy eltávolítsák – ha kell, a Reichswehr bevetésével – a kormányt, hiszen a köztársaság történetében hasonlóra már volt példa, s a tapasztalatok nem is voltak kedvezőtlenek. (1923-ban lényegében ily módon távolították el helyéről a szociáldemokrata-kommunista munkáskormányokat Türingiában és Szászországban, mégpedig a szociáldemokrata Ebert elnök rendeletei alapján.) A megfelelő előkészítést azonban szükségesnek tartotta, mégpedig az alkotmányosság látszatának lehető legteljesebb megőrzésével. Ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy Papennek meg kellett nyernie akciójához a német nemzetieket és a nemzetiszocialistákat, akik a porosz parlamentben a mandátumok 47%-ával rendelkeztek, s lehetőleg semlegesítenie a centrumot.

A német nemzetieket, tekintettel Hindenburg és Schleicher támogatására, nem volt nehéz megnyerni. Hugenberg egyetértett a tervvel, majd július 18-án Siegenben tartott választási beszédében nyíltan ki is állt mellette: „Tekintettel az egyre fokozódó nyugtalanságra, a birodalmi kormánynak latba kell vetnie hatalmát, gyökerénél kell megragadnia a kórt. És e kórt Poroszországnak hívják. Azt várjuk a birodalmi kormánytól, hogy azonnal vessen véget a »marxista kísértetjárásnak«, és Poroszország élére állítson birodalmi megbízottat.”

Ha nem is olyan nyíltan, mint a német nemzetiek, a nemzetiszocialisták is támogatásukról biztosították Papent. A nácik porosz parlamenti elnöke, Kerrl július 19-én írásban fordult a kancellárhoz, amelyben a 48. cikkely alkalmazását javasolta „a méltatlan, a porosz nép többsége akaratának nem megfelelő állapot” megszüntetésére. A nyilvánosságra hozott levél egyik meglehetősen nagy visszatetszést keltő részében Kerrl éppen azt rótta fel az általa „alkotmányellenesnek” minősített ügyvezető kormánynak, hogy képtelen hathatós intézkedéseket hozni „a napról napra mind nagyobb mértékben tapasztalható összetűzések, halálos végű összecsapások megfékezésére”. Ezért, bár most már nyilvánvalóan más célból, megismételte az eredetileg a szociáldemokraták által előterjesztett javaslatot, hogy a birodalmi kormány vegye át a porosz rendőrség feletti rendelkezést. Talán nem véletlen, hogy a levél a korabeli sajtóban „A parlament elnöke birodalmi biztos kinevezését követeli Poroszországban” címmel jelent meg.

A német nemzetiek és a nemzetiszocialisták támogatásának megnyerése egyet jelentett a német uralkodó körök széles frontjának beleegyezésével. Az ezt követő akció egy lényeges vonását tekintve minden korábbi hasonló intézkedéstől különbözött. A Papen által tervezett államcsíny, szemben a szászországi és türingiai előzményekkel, nem egy „alkotmányos kormány” akaratának érvényesülését, hanem az elnöki diktatúra alkotmányellenes rendszerének kiteljesedését és megszilárdítását szolgálta, eltávolítva az útból a fő akadályt jelentő szociáldemokrata-demokrata-centrum koalíciót. Másrészt Papen (s ez tette szinte kilátástalanná a lényegében csupán alkotmányos és parlamenti megoldásokat megengedő szociáldemokrata taktikát) nem egy többségben lévő koalíció megdöntésére vállalkozott, hanem a mandátumok mindössze 37%-ára támaszkodó, a tartományi parlament többségével szemben kormányzó ügyvezető kabinet eltávolítására. Az akció mégsem volt teljesen veszélytelen kitervelőire nézve, mert a csapás elsősorban a német társadalom egyik legszervezettebb osztálya, a poroszországi munkásosztály ellen irányult. Papen ez utóbbit is figyelembe véve alakította ki a kormány taktikáját.

Július 20-án délelőtt 10 órára Papen a birodalmi kancelláriára kérette a porosz kormány képviselőit. A megjelentek, Heinrich Hirtsiefer centrumpárti ügyvezető miniszterelnök, aki a beteg Otto Braunt helyettesítette, Carl Severing belügyminiszter és Otto Klepper párton kívüli pénzügyminiszter csupán újabb megbeszélésre számítottak. A kormány ugyanis a korábbi vésztjósló híresztelések ellenére készpénznek vette a szociáldemokrata pártelnök, Otto Wels véleményét – bár ez csupán Edwin Pukass birodalmi kancellári kormánytanácsos telefonon közölt információján alapult -, amely szerint a tervbe vett államcsíny viharfelhői egyelőre elvonultak a kabinet feje fölül. Legnagyobb csodálkozásukra a birodalmi miniszterelnök a „megbeszélést” a birodalmi elnök szükségrendeletének felolvasásával kezdte, amelyben „a Poroszország és a Birodalom közötti nézeteltérések felszámolása érdekében a birodalmi elnök felhatalmazza a birodalmi kancellárt, hogy birodalmi biztosként mozdítsa el hivatalukból a porosz államminisztérium tagjait”. Majd bejelentette, hogy „arra is teljhatalmat kapott a birodalmi elnöktől, hogy Otto Braun miniszterelnököt és Carl Severing belügyminisztert a jelen pillanattól tisztségüktől megfossza”, s helyükre Franz Brachtot, Essen centrumpárti főpolgármesterét mint a birodalmi biztos állandó képviselőjét és belügyminisztert állítsa. A kemény hang után Papen, a tapasztalt politikus enyhíteni igyekezett a keletkezett feszültséget, bár nem sok sikerrel. Az írásbeli dokumentumoktól eltérően a szükségrendeletet azzal indokolta, hogy azt elsősorban a porosz kormánynak a kommunisták részéről provokált véres eseményekkel szembeni nem kellő fellépése eredményezte, valamint a kommunista mozgalom elleni tervszerű és céltudatos vezetés hiánya. Majd azt is felajánlotta, hogy a miniszterek, Braun és Severing kivételével, helyükön maradhatnak, amivel a kommunistákkal szembeni szociáldemokrata ellenérzések után a koalíciós partnerek közötti nézeteltéréseket is ki kívánta aknázni a maga számára. Bracht kinevezését is annak bizonyságául hozta fel, hogy „mérsékelt és okos politikus” – ahogyan őt Papen jellemezte -, és személye garancia arra, hogy a birodalmi kormány „semmiféle felesleges kísérletet nem tervez Poroszországban”. Mindez nem győzte meg a jelenlévőket, s különösen nem Severinget. Severing nem hajlott a „józan belátásra” apelláló Papen kérésére, sem pedig nyílt és burkolt fenyegetéseire. A követelést, hogy önként mondjon le belügyminiszteri tisztéről, nem teljesítette. Távozásuk után Papen a már előkészített végső eszközhöz nyúlt: mint birodalmi megbízott egész Berlin és Brandenburg tartományban rendkívüli állapotot léptetett életbe.

Néhány perccel azután, hogy Papen befejezte tárgyalásait a kabinet képviselőivel, Gerd von Rundstedt altábornagy, a birodalom III. védelmi körzetének (Berlin-Brandenburg) parancsnoka megkezdte a rendkívüli állapot bevezetését.

Nem sokkal később a hivatalába siető Severing kiadta utasítását, hogy a rendőrség ne vegyen tudomást a birodalmi kormány intézkedéseiről (viszont ennek megvalósítása módjáról nem mondott semmit). Hamarosan tapasztalnia kellett azonban, hogy gépezete megbénult. Albert Grzesinski, Berlin rendőrfőnöke már 11 óra 20 perckor megkapta a parancsot felmentéséről magától Rundstedttől, mégpedig meglehetősen szokatlan módon, telefonon, ami sietségre, egyben magabiztosságra is utalt. Grzesinski időt akart nyerni, ezért közölte, hogy ilyen nagy horderejű parancsot csupán telefon alapján nem hajthat végre, majd letette a kagylót. (A rendőrfőnök egyike volt azon keveseknek, akik komolyan vették az államcsíny hírét, s készült az ellenállásra. Álláspontját támogatta a Reichsbanner parancsnoka, Karl Höltermann is.) Mindenekelőtt azonban a pártvezetéssel kívánt kapcsolatot létesíteni. Tudta, hogy Otto Wels pártelnök a szakszervezetek vezetőivel tárgyal a munkanélküli segélyről, illetve a szakszervezetek és a párt választási taktikájának összehangolásáról, s azt is, hogy az Inselstrassén, a szakszervezetek székházában jelen van Höltermann.

Grzesinski telefonhívása a tárgyalóteremből szólította ki Welset, aki, miután meghallgatta a rendőrfőnök tájékoztatását, időt kért, hogy tájékoztathassa Theodor Leipartot, a szakszervezet elnökét és az ülés résztvevőit az eseményekről. Alighogy letette a kagylót, a készülék ismét csöngött. Előbb a Vorwärts szerkesztőségből, majd rögtön utána a párt parlamenti frakciójának irodájából hívták, hogy beszámoljanak a legújabb fejleményekről. Wels az egyre aggasztóbb hírek hallatán mindenekelőtt Severinggel akart beszélni, de nem találta hivatalában, mivel még nem érkezett vissza a birodalmi kancelláriáról. Mintegy húsz perc múlva — eközben nem maradt ideje, hogy visszatérjen a terembe – végre sikerült Severinget elérnie, s most már a belügyminisztertől kaphatott részletes tájékoztatást a történtekről. Egyetértett azzal, hogy amíg lehetséges, Severing maradjon hivatalában, s azzal is, hogy kéresse magához a porosz minisztereket. A lehetséges ellenállásról, annak formájáról azonban csak azt követően tartotta reálisnak a tárgyalásokat, miután a szakszervezettel és Höltermannal egyeztették a véleményüket. Ezután visszatért a terembe, ahol Leipart még mindig „hosszúra nyúlt és unalmas” beszámolóját tartotta. Wels félbeszakította Leipartot, s a tőle megszokott lendülettel ismertette a történteket. A továbbiakat Wels – néhány hónappal később készült feljegyzésében – a következőképpen írta le: „Lehangoló volt, ahogyan a jelenlévők a híreket fogadták. Egyetlen felháborodott hang sem hallatszott, semmiféle spontán indulatot nem lehetett észlelni. Az volt a benyomásom, hogy mindenki tanácstalan, senki sem tudja, mit kell tenni. Amikor ezután Leipart a véleményemet kérdezte, azt válaszoltam, hogy engem is, akárcsak a jelenlévőket, meglepetésként érték az események, s ezért engedjék meg, hogy hangosan végiggondoljam a helyzetet. Ezt követően kijelentettem, hogy amivel szembe kell néznünk, az egy nyílt államcsíny, s mi mindig hangsúlyoztuk, hogy ezzel szemben valamennyi eszközzel fel fogunk lépni. Most az a kérdés, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésünkre, milyen erők állnak a mi oldalunkon. A Kapp-puccs emlékei még nem halványultak el. Vajon éppoly határozottan magunk mögött tudjuk-e ma a néptömegeket, mint 1920-ban? A kérdésre nemleges választ kell adnom. A kommunisták és a nemzetiszocialisták ellenünk vannak. Az államhatalom, azaz a Reichswehr szintén. Hasonlóképpen a hivatalnokok és a polgárság legszélesebb körei. Mindezek ellenére az általános sztrájk lehetőségét komolyan fontolóra kell vennünk. Előkészületeket kell tennünk rá. Az ADGB [a reformista szakszervezeti központ — Sz. G.] szervezeteivel megállapodásra jutott, és több ízben jelentette, hogy azok – amennyiben a helyzet komolyra fordul — készek a határozott cselekvésre. Most elsősorban a vasutasokra, a közszolgáltatásoknál dolgozó munkásokra, gépészekre és fűtőkre stb. számítunk. Ezeknek kell ma világosan és egyértelműen megmondaniuk, hogy mire számíthatunk.”

A hangosan gondolkodó Wels szavaiból a hallgatóság megállapíthatta, hogy a szociáldemokrata párt nem tervez semmiféle akciót az elkövetkezendő órákra, s az egyetlen megoldást az ellenállásra valamiféle sztrájkban látja. S bár megemlítette az általános sztrájkot, legfeljebb egy korlátozott munkabeszüntetést javasolt — azt is a szakszervezetek kezdeményezésével. A Kapp-puccs emlékére utaló megjegyzései arra is rávilágítottak, hogy ellentétben az akkori helyzettel, amikor is a munkásság általános sztrájkja, a kommunisták és a szociáldemokraták egységfrontja gátat tudott állítani a reakciónak, a jelenlegi körülmények között a párt kivihetetlennek tartja a korábbi megoldást. Nem bízik a párt és a szakszervezetek erőiben, és a nácikkal egy kategóriába sorolható ellenfélként kezeli a kommunista pártot. Wels eddigi értékelései is már a kapituláció, az államcsíny tűrése mellett szóltak. További mondatai az okot is elárulják, hogy a párt elnöke, s később a pártvezetés döntő többsége miért helyezkedett erre az álláspontra, mi az, amitől még a jobboldali államcsínynél is jobban tart.

„A továbbiakban előttünk áll az a kérdés – folytatta Wels -, mit akar elérni a kormány a rajtaütésével? Milyen messzire kíván menni? Vajon komolyan vehető-e az a feltételezés, hogy a Poroszország és a birodalom közötti ellentét megoldására törekszik, vagy vannak további tervei is? Én arra a következtetésre jutottam, hogy az egész akció nem más, mint provokáció, amellyel a munkásokat cselekvésre akarják rábírni, hogy azt véresen leverve véget vessenek a demokráciának, és mindenekelőtt a választójognak. Tíz nap múlva lesznek a birodalmi parlamenti választások. Amennyiben most harcra kerül sor, úgy a választásokat nem tartják meg. Sem most, sem pedig később. Ezáltal a köztársaság alapjai megrendülnének. Bocsátkozzunk-e bele az egyenlőtlen harcba a következmények megfontolása nélkül, és ezzel szolgáltassunk ürügyet a reakciónak, amivel magunk tesszük lehetetlenné a választásokat, vagy pedig azt kell mondanunk: mindenekelőtt a július 31-i birodalmi parlamenti választások biztosítása?” A kérdés már önmagában hordozta a feleletet is, s az ülés résztvevői egyöntetűen Wels véleményével értettek egyet. A sztrájk lehetőségéről, akárcsak egy figyelmeztető jellegű korlátozott munkabeszüntetésről, a továbbiakban már nem esett szó. Ezzel, anélkül, hogy vita bontakozott volna ki, a munkások mozgósítása, a Reichsbanner felfegyverzése, tehát a tényleges ellenállás lekerült a napirendről.

Welstől függetlenül hasonlóan vélekedett a lemondatott miniszterelnök, Otto Braun is. Amikor az államcsínyről értesülve elhagyta betegágyát és hivatalába sietett, az őrség már be sem engedte. Valószínűleg úgy vélte, hogy már a többi porosz állami hivatal is hasonló sorsra jutott, mert minden további kapcsolatkeresést feleslegesnek tartva hazatért, hogy megfogalmazza vádiratát a birodalmi kormány „alkotmányellenes” eljárásáról, s azt a leggyorsabban eljuttassa a legfelsőbb bírósághoz. Pedig az államcsíny gyakorlati végrehajtása még hátravolt.

Severing sem gondolt általános sztrájkra, sőt minden erőszakos megoldást eleve kilátástalannak ítélt, amit közölt is a déli egy óra tájban hivatalába siető Welsszel.

Alig hagyta el Wels a belügyminisztérium épületét – ismét a szakszervezeti vezetőkhöz sietett, hogy tolmácsolja Severing véleményét -, amikor Bracht, az újonnan kinevezett ügyvezető biztos titkársága telefonált. Severing beleegyezett a kért találkozóba, amelyre délután 4 órakor került sor. Bracht kísérletet tett arra, hogy Severing a szokásos formaságokat megőrizve adja át hivatalát, érvei azonban nem győzték meg a belügyminisztert, aki meg is mondta: „Nem kívánok könnyíteni Schleicher, Papen és társai helyzetén, járják csak végig az alkotmány megsértésének útját.”

Amíg Severing Brachttal tárgyalt, a kivételes állapot értelmében a Reichswehr megkezdte a porosz kormány wilhelm-strassei hivatali épületeinek megszállását. (Hogy Papen komolyan számolt ellenállással, jelezte az, hogy még mielőtt kiadta volna a parancsot a porosz kormányépületek elleni akcióra, előbb katonákkal erősítette meg a birodalmi kancellária őrségét.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!