(idézet: Világtörténet 8. kötet)
1
A szovjethatalom győzelme vidéken
A szocialista forradalom bázisa Oroszország központi területe volt, fejlett ipari és kulturálispolitikai központjaival. A forradalom első napjaiban — október 25-étől 31-éig (november 7-étől 13-áig) — a szovjetek 16 kormányzósági központban vették át a hatalmat, november végére pedig már valamennyi fontosabb ipari központban és a harcoló hadsereg legfontosabb frontjain létrejött a szovjethatalom. A szovjethatalom megteremtésében a vidéken nagy szerepük volt Pétervár, Moszkva és a többi proletárközpont munkásainak. A pétervári Forradalmi Katonai Bizottság több mint 600 agitátort, 106 politikai megbízottat, valamint 61 instruktort küldött a különböző kormányzóságokba. A szovjet kormány mintegy tízezer munkást irányított vidékre, forradalmi munkára.

A szovjethatalom megteremtése nem egyformán történt az ország egyes vidékein. Számos nagy ipari és politikai központban, ahol a szovjetek már a szocialista forradalom előkészítésének időszakában a bolsevikok oldalára álltak és gyakorlatilag a helyzet urai voltak, a szovjethatalom gyorsan és nagyobbrészt békés úton született meg. Ez volt a helyzet Luganszkban, Ivanovo-Voznyeszenszkben és az egész ivanovo—kinyesmai munkásvidéken, Jekatyerinburgban, Ufában, az uráli városok többségében, továbbá a Volga-vidék városaiban: Nyizsnyij Novgorodban, Szamarában, Caricinben. Néhány városban viszont az ellenforradalom fegyveres harcra kényszerítette a munkásokat és parasztokat.

Bonyolult körülmények között teremtették meg a szovjethatalmat Szibéria és a Távol-Kelet végtelen térségein. Itt a földesúri nagybirtokok és a fejlett ipar hiánya következtében az osztályharc nem volt olyan éles. Falun az erős kulákréteg uralkodott. A kis létszámú munkásság szétszórtan élt az egyes ipari oázisokon, főként a szibériai vasútvonal mentén. A bolsevik szervezetek száma csekély volt; a munkások, különösen pedig a parasztok körében jelentős befolyásuk volt az eszereknek és a mensevikeknek. Omszkban, Irkutszkban, Csitában és másutt egészen 1917 őszéig egységes szociáldemokrata szervezetek működtek, amelyekben együtt voltak a bolsevikok és a mensevikek; ez is gátolta a szovjetek hatalmáért vívott harcot.

Szibéria és a Távol-Kelet bolsevikjai a párt Központi Bizottságának irányításával rövid időn belül harci szervezeteket teremtettek, és sikeres küzdelmet indítottak a szocialista forradalom győzelméért. Október 29-én (november 11-én) megszületett a szovjethatalom Krasznojarszkban, november 29-én (december 12-én) pedig Vlagyivosztokban. November 30-án (december 13-án) az omszki szovjet is magához ragadta a hatalmat, miután fegyveres harcban szétzúzta az ellenforradalom erőit. December 10-én (23-án) Nyugat-Szibéria szovjetjeinek III. területi kongresszusa, amely Omszkban ülésezett, kikiáltotta a szovjethatalmat egész Nyugat-Szibériában. Krasznojarszk és más városok vörösgárdistáinak támogatásával Irkutszk dolgozói 1917 december végén szétverték a szovjethatalom ellen lázadó fehérgárdistákat. December 6-án (19-én) Habarovszkban is a szovjet kezébe került a hatalom. December 14-én (27-én) a Távol-Kelet szovjetjeinek III. területi kongresszusa deklarációt fogadott el arról, hogy a tengermelléki és az amuri területeken minden hatalom a szovjetek kezébe megy át. 1918 január végére felszámolták és kiűzték Tomszkból az úgynevezett Szibériai Területi Dumát, amely magának követelte a hatalmat Szibériában. A szovjethatalom győzelmét Szibériában és a Távol-Keleten a szovjetek II. összszibériai kongresszusa erősített meg, amelyet 1918 februárjában tartottak Irkutszkban.

A szovjethatalomnak komoly erőfeszítéseket kellett tennie, hogy szétzúzza a doni kozák ellenforradalmat, amelynek élén Kalegyin atamán állt. Kalegyin bejelentette, hogy a doni hadsereg nem engedelmeskedik a szovjet kormánynak, s a szovjethatalom elleni nyílt harc útjára lépett. A Donnál gyülekeztek az oroszországi ellenforradalom főkolomposai: Miljukov, Kornyilov, Gyenyikin és cinkosaik. Kalegyin kapcsolatot teremtett a kubáni, tyereki és asztrahanyi ellenforradalmi kozáksággal, Dutov orenburgi kozákatamánnal és más ellenforradalmi erőkkel. Az imperialista államok pénzzel és fegyverrel támogatták Kalegyint.

Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kormányai abban reménykedtek, hogy Kalegyin segítségével megdönthetik a szovjethatalmat. Lansing, az Egyesült Államok külügyminisztere, jelentésében a következőket írta Wilson elnöknek: „A legszervezettebb erő, amely végezni tud a bolsevizmussal és meg tudja fojtani a kormányt, Kalegyin tábornok csoportja … E csoport megsemmisülése azt jelentené, hogy az egész ország a bolsevikok kezébe kerül… Kalegyin szövetségeseiben erősíteni kell azt a reményt, hogy ha mozgalmuk elég erős lesz, kormányunktól erkölcsi és anyagi támogatást kapnak.”

Az amerikai pénzemberek, a francia és az angol kormány hatalmas összegeket küldtek Kalegyinnek az ellenforradalmi lázadás szervezésére. A Vöröskereszt amerikai missziója páncélautókat és gépkocsikat próbált átjuttatni a Donon. Alekszejev és Kornyilov cári tábornokok hozzáláttak, hogy a külföldi imperialisták pénzén fehérgárdista — úgynevezett önkéntes — hadsereget szervezzenek.

Kalegyinnek novemberben sikerült bevennie a Don melletti Rosztovot, majd Taganrogot is. Miután ezekben a városokban véres rémuralmat teremtett, bejelentette azt a szándékát, hogy Moszkva ellen vonul.

A szovjet kormány Moszkvából, Pétervárról és a Donyec-medencéből vörösgárdista osztagokat és forradalmi egységeket küldött Kalegyin megsemmisítésére. A bolsevik párt felvilágosító munkát végzett a kozákok között. Januárban Kamenszka kozákfaluban megtartották a kozák-frontkatonák gyűlését, amelyen részt vettek a bolsevik párt Központi Bizottságának és illegális Rosztovi Bizottságának képviselői. A gyűlés elismerte a szovjethatalmat, F. G. Podtyelkov kozák vezetésével megalakította a Doni Forradalmi Bizottságot, küldöttséget választott a küszöbön álló III. összoroszországi szovjetkongresszusra és hadat üzent Kalegyinnek. Kalegyin két tűz közé került. Belátta, hogy a helyzet reménytelen, és agyonlőtte magát.

Február elején Taganrog munkásai felkelést indítottak, és megteremtették a városban a szovjethatalmat. A Vörös Gárda osztagai közvetlenül Rosztov és Novocserkasszk alá értek. Február 24-én a szovjet csapatok bevették Rosztovot, egy nappal később pedig Novocserkasszkot is. A Don mentén megszilárdult a szovjethatalom.

Az orosz néppel együtt önfeláldozóan harcoltak a szovjethatalom megteremtéséért Oroszország nemzetiségi vidékeinek népei is. Oroszország különböző népeinek és nemzetiségeinek forradalmi erőit a lenini nemzetiségi politika egyesítette. E politika alapelveit törvényben rögzítette. „Az oroszországi népek jogairól” szóló nyilatkozat, amelyet 1917. november 2-án (15-én) fogadott el a Népbiztosok Tanácsa. A deklaráció kinyilatkoztatta Oroszország népeinek egyenlőségét és szuverenitását, a szabad önrendelkezési jogot egészen az elszakadásig és önálló állam alapításáig; eltörölt minden nemzeti és nemzeti-vallási előjogot és korlátozást, és kimondta, hogy az Oroszország területén élő valamennyi nemzeti kisebbségnek és etnikai csoportnak joga van a szabad fejlődéshez. Az „Oroszország és a Kelet összes muzulmán dolgozójához” című kiáltványban, az ukrán néphez intézett kiáltványban és egyéb okmányokban a szovjet kormány világosan megmutatta, hogy felszabadító nemzetiségi politikája gyökeresen és elvileg különbözik az ideiglenes kormány politikájától.

A proletár internacionalizmus politikája a szovjethatalom köré tömörítette a nemzetiségi dolgozókat. A szovjethatalom megteremtéséért folyó harcot azonban befolyásolták a nemzetiségi vidékek társadalmi-gazdasági és politikai fejlődésének sajátosságai. A szocialista forradalom azoknak a burzsoá-nacionalista szervezeteknek az elkeseredett ellenállásába ütközött, amelyek még az októberi forradalom előtt jöttek létre (az Ukrán és a Belorusz Rada, a krími Kurultaj, a kazahsztáni Alasorda stb.), s amelyek most ellenforradalmi nacionalista „kormányokat” alakítottak, és — céljaikat a nemzeti függetlenségi harc zászlaja mögé rejtve— hadat üzentek a szovjethatalomnak. Az októberi forradalom után ide gyülekező aktív ellenforradalmi elemek szövetségre léptek a burzsoá nacionalistákkal, és a nemzetiségi vidékeket az ellenforradalom tűzfészkeivé igyekeztek változtatni. A forradalmi erők a külföldi imperialisták nyomását is összehasonlíthatatlanul erősebben érezték a nemzetiségi vidékeken, mint az ország belsejében. A szovjetek hatalmáért vívott harc nehézségei a proletariátus hiányával vagy csekély számával, a bolsevik szervezetek gyengeségével is összefüggtek; mindez odavezetett, hogy a megalkuvó és nacionalista pártoknak viszonylag nagyobb befolyásuk volt a dolgozó tömegekre.

Belorussziának és a Baltikumnak azokon a területein, amelyeket nem szálltak meg a németek, a szovjethatalom gyors győzelmet aratott. Belorusszia területén, Mogiljovban volt a legfelső parancsnok főhadiszállása, itt volt a burzsoá-nacionalista Belorusz Rada, számos ellenforradalmi alakulat, Dovbor-Musznyickij tábornoknak a régi hadseregben szolgált lengyelekből álló hadteste, több rohamzászlóalj stb. Ezek az ellenforradalmi erők komoly veszedelmet jelentettek a szovjethatalomra, minthogy bármelyik pillanatban fel lehetett használni őket Pétervár és Moszkva ellen. A nép támogatását azonban nem élvezték. Belorusszia és a nyugati front bolsevik szervezeteinek már az októberi forradalom előestéjén többségük volt a szovjetekben és a katonai bizottságokban, s ez lehetővé tette, hogy a minszki szovjet 1917. október 25-én (november 7-én) kezébe vegye a hatalmat a városban. Ugyanezt tették a gomeli, a mogiljovi, a vityebszki és más szovjetek is. Amint a nyugati terület szovjetjeinek intézőbizottsága a szovjet kormányhoz intézett jelentésében rámutatott, a hatalom rövid két hét leforgása alatt az összes nagyobb és kisebb helységekben a szovjetek kezébe került.

November második felében Minszkben összeült a munkás- és katonaküldöttek szovjetjeinek területi kongresszusa, a frontkongresszus és a parasztszovjetek kongresszusa. E kongresszusok munkájában részt vettek G. K. Ordzsonikidze és V. Volodarszkij is, mint a bolsevik párt Központi Bizottságának, a Népbiztosok Tanácsának és az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak a meghatalmazottai. Belorussziában megalakult a nyugati terület népbiztosainak tanácsa, élén a bolsevik párt kiváló tagjával, A. F. Mjasznyikovval.

A Baltikum meg nem szállt részein is sikerrel járt a szovjethatalom megteremtéséért folytatott harc. Október 24-én (november 6-án) felkelés tört ki Revalban (Tallinn); október 26-án (november 8-án) a Forradalmi Katonai Bizottság kiáltványt tett közzé a forradalom győzelméről és a szovjethatalom megteremtéséről Észtországban. Lettországban, Valk (Valga) városában, december 16—17-én (29—30-án) tartották meg a bolsevikok vezetésével a munkás-, katona- és agrárproletár küldöttek szovjetjeinek kongresszusát. A kongresszus megválasztotta Lettország első szovjet kormányát.

Az orosz proletariátus kezdeményezését határozottan támogatták Ukrajna dolgozói is. Kijev forradalmi munkásai és katonái már október 25-én (november 7-én) azt követelték, hogy a hatalmat haladéktalanul vegyék át a szovjetek. Az ideiglenes kormány ellenforradalmi képviselői azonban azzal válaszoltak erre, hogy meghirdették a szovjethatalom elleni harcot.

Ukrajna munkásosztálya a bolsevikok vezetésével a szovjetek védelmére kelt. A kijevi fegyvergyár, a 3. sz. repülőtér és más üzemek munkásai követelték, hogy tegyenek határozott intézkedést az ellenforradalommal szemben. Október 27-én (november 9-én) a munkásküldöttek szovjetjeinek és a katonaküldöttek szovjetjeinek együttes ülésén Forradalmi Katonai Bizottságot alakítottak. Ennek tagjait másnap letartóztatták, de ez a csapás nem törte meg a tömegek akaraterejét. Új forradalmi bizottságot választottak, amelynek vezetésével Kijev munkásai és forradalmár katonái október 29-én (november 11-én) fegyveres felkelést indítottak, és háromnapos harcban megtörték az ellenforradalom ellenállását. A Központi Rada azonban hazahívta a frontról az ukrán burzsoá nacionalisták befolyása alatt álló ezredeket, és így túlerőre jutva, magához ragadta a hatalmat Kijevben. A rada demagógiával megnyerte a parasztság jelentős részét — főként a jómódú parasztokat —, és egész Ukrajnában a hatalom birtokosának nyilvánította magát. November 7-én (20-án) a rada közzétette az úgynevezett harmadik Univerzálist, amelyben kinyilatkoztatta, hogy nem veti alá magát Oroszország szovjet kormányának. Megegyezett Scserbacsov tábornokkal, a román front parancsnokával, hogy a román és a délnyugati frontot Scserbacsov parancsnoksága alatt egységes ukrán frontba olvasztják össze, és szövetségre lépnek Kalegyin atamánnal.

A Központi Rada ellenséges ténykedése arra kényszerítette a Népbiztosok Tanácsát, hogy 1917. december 4-én (17-én) ultimátumot nyújtson át, amelyben követelte, hogy vessenek véget a front dezorganizálásának, ne engedjenek át ellenforradalmi egységeket a Donon, mondjanak le a Kalegyinnel való szövetségről, és adják vissza a fegyvereket az Ukrajnában levő forradalmi ezredeknek meg a Vörös Gárda osztagainak. A szovjet kormány figyelmeztette ukrán nacionalista kormányt, hogy amennyiben nem kap kielégítő választ, úgy fogja tekinteni a radát, mint amely nyílt háborúban áll a szovjethatalommal. Ugyanakkor a Népbiztosok Tanácsa az ukrán néphez intézett kiáltványban elismerte Ukrajna függetlenségét, és leleplezte a rada ellenforradalmi jellegét, szovjetellenes és nemzetellenes politikáját.

A rada nem adott kielégítő választ a szovjet kormány ultimátumára, hanem az antanthatalmak kormányaihoz fordult támogatásért, amelyek azonnal elismerték, és segítségére is siettek. Ukrajna népe a saját tapasztalatából győződhetett meg arról, hogy a rada a nacionalista ukrán burzsoázia diktatúrájának szerve, a külföldi tőke kiszolgálója.

Ukrajnában népi küzdelem lángolt fel a rada és imperialista pártfogói ellen. A forradalmi Donyec-medence nem ismerte el a rada hatalmát. A harkovi bolsevikok Artyom (F. A. Szergejev, a bolsevik párt Központi Bizottságának tagja) vezetésével leverték a helyi ellenforradalmat, és megteremtették a városban a szovjethatalmat. A Donyec-medence szovjetjeivel vállvetve szálltak harcba a szovjethatalom megvalósításáért egész Ukrajnában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: A bolsevik párt a Nagy Októberi Szocialista forradalom győzelmének szervezője)
3
Az oroszországi proletariátus éppen ilymódon hódította el az eszerektől a parasztságot, elhódította szó szerint néhány órával azután, hogy meghódította az államhatalmat. Mert néhány órával a burzsoázián aratott petrográdi győzelem után, a győzelmes proletariátus kiadta a «föld-dekrétumot», s ebben a dekrétumban teljes egészében és egyszerre, forradalmi gyorsasággal, eréllyel és fenntartás nélkül, megvalósította mindazt, amire a parasztság többségének gazdaságilag a legégetőbb szüksége volt, teljesen és megváltás nélkül kisajátította a föld- birtokosokat”⁶¹.
⁶¹ Lenin Művei 30 köt. Szikra 1953 258, 259 old.

Az egyenlősítő földhasználattal kapcsolatban Lenin „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” című brosúrájában hangsúlyozta, hogy a bolsevikok az egyenlősítő földhasználat bevezetésekor nyíltan és félreérthetetlenül megmondották: ez az eszme nem a mi eszménk, mi nem értünk egyet ezzel a jelszóval, de meg fogjuk valósítani ezt a jelszót, mert ezt követeli a parasztság többsége. Lenin kifejtette, hogy a szocialista rendszer a mezőgazdaságban nem az egyenlősítő földhasználat útján győz, hanem a föld társas megművelése útján, a proletárdiktatúra viszonyai között. Ezért tehát az eszereknek elvileg nem volt igazuk, amikor azt állították, hogy a dekrétum által megvalósított intézkedés „a föld szocializálása”. Valójában a II. Szovjetkongresszus a föld nacionalizálását hajtotta végre. Lenin különösen hangsúlyozta, hogy a föld nacionalizálása, melyet Oroszországban a proletárdiktatúra valósított meg, biztosította a burzsoá-demokratikus forradalom teljes befejezését. Ezenkívül pedig a föld nacionalizálása nyújtotta a legtöbb lehetőséget a proletárállamnak arra, hogy a mezőgazdaságban áttérjen a szocializmusra.

A földről szóló dekrétum a szocialista földművelésre való áttérés első intézkedéseit jelölte meg. Lenin kifejezése szerint, a föld társas megművelésére való áttérés mellett „agitált”. A dekrétum szerint a mintaszerűen megművelt földterületek nem kerültek felosztásra, hanem az állam vagy a községek kizárólagos használatába mentek át.

A földről szóló dekrétum megvitatásánál a kongresszuson felszólalt Tver kormányzóság egyik paraszt küldötte és kijelentette, hogy „a parasztok mélyen meghajolnak a jelen gyűlés előtt és üdvözletüket küldik”… Választói nevében üdvözölte Lenin elvtársat és köszönetét fejezte ki „a szegényparasztság legállhatatosabb védelmezőjének”. Beszédét a küldöttek lelkes tapsvihara között fejezte be, majd pedig ez a tapsvihar a Vlagyimir Iljics Lenint éltető ovációba csapott át.

A II. Szovjetkongresszus elfogadta a földről szóló lenini dekrétumot. Ilymódon a föld az egész nép, a munkás-paraszt állam tulajdona lett. A föld méhének kincsei, az erdők, a vizek a nép tulajdonába mentek át, vagyis a munkás-paraszt állam tulajdonává váltak. A föld nacionalizálásának a továbbiakban nagy jelentősége volt a mezőgazdaság kollektivizálásánál.

A II. Összoroszországi Szovjetkongresszus határozatot hozott még a halálbüntetés eltörléséről; a földbizottságok letartóztatott tagjainak szabadon bocsátásáról és az Ideiglenes Kormány azon biztosainak letartóztatásáról, akik a földbizottságok tagjait letartóztatták; a volt miniszterek letartóztatásáról, azzal az utasítással, hogy a katonai szervezetek intézkedjenek a megszökött Kerenszkij mielőbbi letartóztatásáról; és végül határozatot hozott a pogrommozgalom elleni harcra vonatkozóan.

A kongresszus elfogadta azt a javaslatot, hogy intézzenek felhívást „A fronthoz”, „A kozák testvérekhez”, és „Minden vasutashoz”.

A II. kongresszus ülésének végén megvitatták az új hatalom felépítésének kérdését. Megválasztották az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságot és megalakult az első szovjet kormány — a Népbiztosok Tanácsa, amelynek elnökévé Lenint választották. Sztálin elvtársat Nemzetiségügyi Népbiztossá választották. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságba 101 tagot választottak, akik közül 62 bolsevik, 29 „baloldali” eszer, 6 úgynevezett egyesült szociáldemokrata internacionalista, 3 ukrán szocialista és egy pedig eszer maximalista volt. A Népbiztosok Tanácsa kizárólag bolsevikokból állt.

A kongresszust november 9-én (október 27-én) reggel 5 óra 15 perckor az Internacionále eléneklésével és „Éljen a szocializmus!”, „Éljen a forradalom!” felkiáltásokkal zárták be.

A kongresszus küldöttei hazautaztak, hogy mindenhová megvigyék a szocialista forradalom győzelmének hírét és a szovjet hatalmat kiterjesszék az egész országra.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom aránylag könnyű győzelmét meghatározó okok közül „Az SzK(b)P története” szerint a legfontosabbak a következők:

Az Októberi Forradalom közvetlen és egyben legfőbb ellensége, az orosz burzsoázia, aránylag gyenge volt, rosszul szervezett, és kevés politikai tapasztalattal rendelkezett. Az orosz burzsoáziának, amely gazdaságilag még nem erősödött meg és teljesen a kincstári rendelésektől függött, nem volt sem politikai önállósága, sem elegendő kezdeményezőképessége. Nem voltak tapasztalatai a politikai kombinációk és a nagyszabású politikai szemfényvesztés terén, mint például a francia burzsoáziának, sem olyan iskolázottsága a nagyméretű kompromisszumos szélhámoskodás terén, mint például az angol burzsoáziának. Miután hatalomra jutott, nem tudott okosabbat kigondolni, minthogy minden főbb kérdésben továbbfolytassa a februári forradalomban megdöntött gyűlölt cár politikáját. Az orosz burzsoázia továbbfolytatta a cár külpolitikáját, a „végső győzelemig tartó háború” mellett volt, annak ellenére, hogy a rablóháború elviselhetetlenné vált az ország számára, és végkép kimerítette a népet és a hadsereget. Továbbfolytatta a cár belpolitikáját is, lényegében a földesúri földtulajdon fenntartása mellett volt, noha a parasztságot a földnélküliség és a földesúri elnyomás teljes nyomorba és éhínségbe taszította. Ami a munkásosztállyal szemben folytatott politikáját illeti, az orosz burzsoázia még jobban gyűlölte a munkásosztályt, mint a cár, mert nemcsak arra törekedett, hogy fenntartsa és megszilárdítsa a gyárosok igáját, hanem arra is, hogy azt tömeges kizárásokkal elviselhetetlenné tegye.

Ilyen körülmények között nem tarthatta magát sokáig az Ideiglenes Kormány, amelynek igazi céljait a mensevikek és eszerek megalkuvó pártjai, amíg bizonyos befolyásuk volt a népre, ideig-óráig leplezték. De amikor a bolsevikok leleplezték a mensevikeket és eszereket mint az imperialista burzsoázia ügynökeit, nem lehettek tovább az Ideiglenes Kormány támaszai, és az Ideiglenes Kormány alól kicsúszott a talaj. A nép, mivel nem látott lényeges különbséget a cár politikája és a burzsoázia politikája között, átvitte a cár iránti gyűlöletét a burzsoá Ideiglenes Kormányra, és a bolsevik párt vezetésével, felkelt ellene.

Az oroszországi forradalom vezére a világ legforradalmibb proletariátusa, az orosz proletariátus volt, amely megedződött a cárizmus és a kapitalizmus elleni harcokban, amely rövid idő alatt két forradalmon ment át, és a proletárforradalom küszöbén a békéért, földért, szabadságért és szocializmusért folytatott harcban kivívta magának a nép vezérét megillető tekintélyt. „Ha a forradalomnak nem lett volna olyan vezére, mint Oroszország munkásosztálya, amely kiérdemelte a nép bizalmát, akkor nem jöhetett volna létre a munkások és parasztok szövetsége sem és e nélkül a szövetség nélkül nem győzhetett volna az Októberi Forradalom sem”⁶².
⁶² Az SzK(b)P története 258 old.

A forradalomban Oroszország munkásosztályának komoly szövetségese volt a szegényparasztság, amely akkor a paraszti lakosság óriási többségét alkotta. A forradalom nyolc hónapjának tapasztalata, amely felért a „normális” fejlődés évtizedeinek tapasztalataival, sok mindenre megtanította a dolgozó parasztság tömegeit. Ez alatt az idő alatt módjukban volt, hogy tetteik alapján próbálják ki Oroszország valamennyi pártját, és meggyőződhessenek arról, hogy sem a kadetok, sem az eszerek és a mensevikek nem hajlandók összeütközni a földesurakkal a parasztság miatt, nem hajlandók vérüket ontani a parasztokért, hogy csak egy párt van, amely kész eltiporni a földesurakat, hogy a parasztok szükségleteit kielégítse — s ez a bolsevikok pártja. Ezen a reális alapon jött létre a proletariátus és a szegényparasztság szövetsége. A munkásság és a szegényparasztság szövetsége döntő hatással volt a középparasztok magatartására is, akik sokáig ingadoztak és csak az októberi felkelés előtt fordultak igazán a forradalom felé és csatlakoztak a szegényparasztsághoz. E nélkül a szövetség nélkül az Októberi Forradalom nem győzhetett volna.

A munkásosztály élén a politikai harcokban kipróbált bolsevik párt — Lenin és Sztálin pártja — állott. A bolsevik párt bátran vezette a népet a döntő rohamra, s körültekintően kikerült mindenfajta zátonyt a célhoz vezető úton. Csak a bolsevik párt volt képes „egyetlen forradalmi áradatban egyesíteni olyan különböző forradalmi mozgalmakat, mint az általános, demokratikus békemozgalom, a földesúri földek elfoglalásáért folyó demokratikus parasztmozgalom, az elnyomott népek nemzeti szabadságmozgalma a nemzeti egyenjogúságért és a proletariátusnak a burzsoázia megdöntésére és a proletárdiktatúra megvalósítására irányuló szocialista mozgalma.

… Ezeknek a különféle forradalmi mozgalmaknak egyetlen hatalmas forradalmi áradatban való egyesítése döntötte el a kapitalizmus sorsát Oroszországban”⁶³.
⁶³ Az SzK (b) P története. 259. old.

Jelentékeny mértékben megkönnyítette az Októberi Forradalom győzelmét az is, hogy olyan időpontban kezdődött, amikor az imperialista háború még teljes erővel dúlt, amikor a legfőbb burzsoá államok két ellenséges táborra szakadtak, amikor ezek az államok az egymás elleni háborúval voltak elfoglalva és ezért nem állt módjukban komolyan beavatkozni az oroszországi forradalomba, nem állt módjukban cselekvően fellépni az Októberi Forradalom ellen.

Az oroszországi szocialista forradalom győzelme új korszakot nyitott meg az emberiség történetében, a győzedelmes proletár világforradalom korszakát, a proletárdiktatúra korszakát.

Szovjet köztársaságunk példája úgy lebeg az egész világ szeme előtt „mint a nemzetközi szocializmus fáklyája, s mint a dolgozó tömegek példaképe”⁶⁴.
⁶⁴ Lenin Művei. 26. köt. 489—490. old.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!