(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A gazdaságpolitikai ,,program”

1930. december 15-én, majd az újév harmadik napján tanulságos vitának lehettek fültanúi a német rádióállomások hallgatói. Gottfried Feder, a náci párt gazdasági szakértője és a szociáldemokrata egyetemi tanár, Erik Nölting ült a mikrofon elé, hogy kifejtsék pártjaik elképzeléseit a gazdasági válság megoldásáról. Egyikük sem mérte szűkmarkúan az ígéreteket: a mintegy hatmillió munkanélkülinek közmunkákat, illetve munkanélküli-segélyt, a dolgozóknak biztos munkaalkalmat, az iparnak új megrendeléseket, a mezőgazdaságnak magasabb felvásárlási árakat és vámvédelmet kínáltak. Egységes, átfogó elképzelés azonban egyik oldalon sem hangzott el.

Hasonló összevisszaság jellemezte a náci parlamenti frakció 1930 októberében beterjesztett „nagyvonalú” gazdasági programját, majd törvénytervezetét. A két dokumentumról a Birodalmi Bank Statisztikai (Tudományos) Részlege készített szakértői véleményt: „… az NSDAP Birodalmi Vezetése mellett működő Gazdasági Tanács által kidolgozott javaslatok arra irányulnak, hogy a tömegeket korlátok között tartsák. Egy olyan pártnak, amely egyrészt a kapitalista gazdasági vezetőkkel (Krupp, Thyssen, Kirdorf, Abbé, Mannesmann, Siemens) kacérkodik, ugyanakkor nem akar kiábrándulást kelteni a szocialista munkásságban… sőt ezek mellett arra is törekszik, hogy nagyszámú támogatót nyerjen meg a mezőgazdaságból, másrészt azonban nem mond le saját ideológiájának megvalósításáról, szükségszerűen valamennyi irányzat számára a legmesszebbmenő engedményeket kell tennie. Így gazdaságpolitikai javaslataik olyan kuriózumok, amelyek bizonyosan egyedülállóak a gazdaságtörténetben.”

A nemzetiszocialista gazdaságpolitika egységes, kormányképes politikává formálását az elkövetkező időszakban sem sikerült megvalósítani. Pedig nem kis erők siettek a párt segítségére. Az 1931. január 1-én a Gazdasági Tanács helyébe lépett NSDAP Gazdaságpolitikai Részlege élére már valódi szakértő került Otto Wagner személyében. Első teendőinek egyike volt, hogy eltávolítsa „a kispolgári fantasztákat”, s helyükre olyan kitűnő erőket hívjon meg (többségük nem is volt tagja az NSDAP-nek), akik a nagymonopóliumok és bankok megbízásából kapcsolódtak be a munkába, mint Emil Georg von Stauss, a Német Bank igazgatója, Otto Christian Fischer a legnagyobb vegyipari monopóliumtól, az IG Farbentől, Hans von Lucke, a Flick-konszern egyik nagyvállalata felügyelő tanácsának elnöke, valamint Hermann Cordemann, a Siemens-konszern gazdasági szakértője, akit Siemens személyesen bocsátott az NSDAP rendelkezésére.

Az 1931. március elején belső használatra elkészült, „Az NSDAP gazdaságpolitikai alapelvei és céljai” című dokumentum a jelentős erőfeszítések ellenére is csak részben felelt meg a várakozásoknak. Igaz, a szerzők célja nem egy végleges gazdasági program kidolgozása volt, csupán a nagytőke, a bankok és a nagybirtokosok számára kívánták összefoglalni nézeteiket, hogy a nácizmussal már rokonszenvezők mellé újabb tekintélyes támogatókat szerezzenek. Ezzel magyarázható, hogy bár a dokumentumban kifejtett gyakorlati gazdaságpolitikai program nem lépett túl a korábbról jórészt már ismert általánosságokon, azok az olvasók, akiknek szánták, mégis érdeklődéssel vehették kézbe. Az írás egy pontban ugyanis határozott és egyértelmű volt – azok körének meghatározásában, akik érdekeinek képviseletére a mozgalom vállalkozott: „A nemzetiszocializmus az egyén legmagasabb fokú tevékenységének és a kultúra alapjának előfeltételeként tekint a személyi tulajdonra… A személyes képességek szabad kifejtésének lehetősége és annak serkentése egy egészséges versennyel jótékony hatással lesz a népgazdaság teljesítőképességének fokozására… A nemzetiszocializmus ma is elismeri a gazdaság vezetőinek jogát a vállalatok autoritatív vezetésére, a munkásság szociális védelmét meghatározó, törvényekkel szabályozott kereteken belül.”

A dokumentumban már egyetlen szó sem esik az államosításról, a nagyáruházak bérbeadásáról, vagy az „élősködő tőke” kisajátításáról. A magántulajdon szentségének elfogadása s az „autoritatív”, a tekintélyelven alapuló vezetés elismerése jórészt leszerelte azok fenntartásait, akik a nemzetiszocializmus „forradalmi” frázisaitól visszariadva ellenezték a fasiszta diktatúrát. Ezzel szemben a dokumentumban s általában a korszak valamennyi hasonló tervezetében szereplő, pontosabban azonban nem körvonalazott „szociális védelmet” ígérő törvényekre utalás csak alárendelt szerepet játszhatott.

E dokumentum lett tehát a tárgyalási alap Hitler és a nagytőke között. A náci pártvezér előbb bizalmas meghallgatást kért a legjelentősebb monopoltőkésektől és bankároktól, sorra látogatta őket otthonaikban, majd júniusban megbeszélést folytatott Stiness-szel, augusztusban mintegy 40 vezető szén és acélipari vezetőt látott vendégül, majd szeptemberben és decemberben berlini főhadiszállásán, a „Hotel Kaiserhof”-ban fogadta Thyssent, Vöglert, Ernst Theodor Brandit, Ernst Poensent és Fritz Springorumot. A találkozók többségét most is Kirdorf hozta össze. A megbeszélésekről, akárcsak magáról a dokumentumról, egyetlen sor sem jelent meg a náci sajtóban. S nem véletlenül: az elhangzottak korántsem feleltek meg annak a „forradalmi” programnak, amit a náci propaganda nap mint nap hirdetett.

Hitler elsősorban azokkal a körökkel tárgyalhatott eredményesen, amelyek a válság körülményei között mindjobban rászorultak az állami szubvenciókra.

Az első eredmények sem várattak sokáig magukra. Az NSDAP központi pénztárkönyvében hamarosan több százezer márkás „adományok” jelentek meg: egyedül Thyssen 600 000 márka körüli összeget juttatott a náci pártnak.

A pénzügyi mellett nem volt lebecsülendő a polgári körök politikai támogatása sem: a polgári sajtóban a nácik céljaival rokonszenvező cikkek jelentek meg, az NSDAP különféle rendezvényein többen közülük személyesen is részt vettek, szakembereket delegáltak az üzemekben működő, 1931 márciusában létrehozott Nemzetiszocialista Üzemi Sejtszervezetekbe. Ezen túl a Frankfurt am Mainban alakult, a jelentősebb monopóliumokat (Krupp, IG Farben) és reakciós földbirtokosokat képviselő „Gazdaságpolitikai Egyesülés” 1931 júliusában beadványt juttatott el a birodalmi elnök Hindenburghoz, amelyben az NSDAP kormányalakítására tettek javaslatot. „Nem gondolunk államcsínyre, sem pedig erőszak alkalmazására, csak a demokrácia alaptörvényének érvényesítésére, amely szerint a kormánynak élveznie kell a nép bizalmát. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy a legerősebb nemzeti párt vegye át a kormányzatot.”

Ennek megfelelően már a nemzetiszocialista kormányprogram kifejtésére is vállalkozhatott Hitler, amikor 1932. január 27-én elfogadta a Ruhr-vidéki iparbárók klubjának meghívását.

A Düsseldorfban megtartott – s most kivételesen meglehetősen szerény, mindössze egyórás — előadás többet ígért és többet is követelt, mint a korábbiak. A vállalkozói szabadság, az új beruházások, a hatalmas állami megrendeléseket jelentő közmunkák beindítása mellett meghirdette az újrafegyverkezés programját, s ami talán még rokonszenvesebben csengett hallgatóságának fülében, a szakszervezetek betiltását is.

A találkozónak az adott különös jelentőséget, hogy Hitler néhány nappal előbb utasította vissza a miniszterelnök, Brüning, valamint Groener és Schleicher ajánlatát, amelyben a Hindenburg elnöki megbízatásának meghosszabbításához való hozzájárulásáért cserében kedvezményeket, ellenkező esetben a párt tevékenységét korlátozó intézkedéseket helyeztek kilátásba. Hindenburg és köre ugyanis el akarta kerülni az újabb választásokat; és nem amiatt a hivatalosan hangoztatott ok miatt, amely szerint a feszült politikai légkörben megtartott választások csak újabb összecsapásokhoz, sőt polgárháborús körülményekhez vezethetnének, hanem jóval inkább az 1931-es helyi parlamenti választások eredményei miatt. (Az NSDAP ugyanis valamennyi választáson jelentősen előretört: Schaumburg-Lippében 26,9%-ot, Oldenburgban 37,2, Hamburgban 25,9, Hessenben 37,1 %-ot szerzett. Különösen az oldenburgi választások eredménye keltett feltűnést: az NSDAP első ízben vált egy helyi parlament legerősebb frakciójává.) Hitler azonban – nem utolsósorban ezeknek az eredményeknek a hatására – saját elnökjelöltsége mellett döntött. S ez nemcsak kihívást jelentett Hindenburggal szemben, hanem egyben szakítást is a szélsőjobboldal egységét megtestesítő Harzburgi Fronttal.

Az 1931 októberében létrehozott Harzburgi Frontban az NSDAP mellett részt vettek a Hugenberg vezette német nemzetiek, a Stahlhelm Düsterberggel és Seldtével az élen, és támogatta a szövetséget a reakciós agrárérdekeket képviselő legjelentősebb nagybirtokos szervezet, a Birodalmi Agrárszövetség is. Hitler elnökjelöltségével az NSDAP lényegében megszegte korábbi megállapodásukat, amelynek értelmében a szövetség közösen fog munkálkodni egy „valóban nemzeti kormány” megalakítása érdekében. Egyben megmutatta, hogy a náci párt nem hajlandó magát alávetni Hugenbergnek és – ami ezzel egyet jelentett – a hatalomért folytatott harcban vezető szerepre tart igényt a szélsőjobboldalon belül. Hitler e célnak kívánta megnyerni Düsseldorfban az iparbárók klubjának tagságát. S hogy hallgatóságát érzelmileg (?) is a náci elképzelések elfogadására hangolja, befejezésül a hatásos és korábbi előadásain jól bevált fordulatot alkalmazta – felidézte a bolsevizmus rémképét: „A bolsevizmus, amennyiben nem álljuk útját, éppoly alapvető változást fog hozni a világ számára, mint valamikor a kereszténység… Háromszáz éven belül, amennyiben ez a mozgalom továbbfejlődik, Leninben már nem csupán az 1917-es év forradalmárát fogják látni, hanem egy világtan megalapítóját…”

A finánctőke felsorakozása az NSDAP mögött hosszan tartó folyamat volt. A náci pártnak nyújtott sokoldalú segítség mellett a legbefolyásosabb monopóliumok és bankok képviselői egy másik lehetőséget sem vetettek el. Jelentős csoportjaik értettek ekkor még egyet Schleicher és részben a német nemzetiek tervével, akik a diktatúrát szélesebb, a nemzetiszocialistáktól a polgári középpártok jobbszárnyáig terjedő összefogásra kívánták alapozni. Az NSDAP viszont 1932 januárjától vagy egyértelműen megtagadott minden együttműködést, vagy — amennyiben azt céljai megkövetelték – olyan engedményeket tett (mint a Papen-kormány megalakulását megelőző tárgyalásokon), amelyek betartására vezetői egy pillanatig sem gondoltak komolyan. Mindezek ellenére a párt taktikája eredményes volt. Ezt már bizonyította az elnökválasztás március 13-i első fordulójában elért 30,1%, s még inkább a német nemzetiek jelöltjének visszalépését követően, az április 10-i második fordulóban megszerzett 36,8%. A Papen-kormány megalakításakor a támogatást kilátásba helyező, eleve kétértelmű s néhány napon belül megszegett ígéret is elegendő volt ahhoz, hogy Hindenburg visszavonja az NSDAP-t betiltó rendeletét, sőt teljesítse a nácik kívánságát: feloszlassa a parlamentet és új választásokat írasson ki.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!