A jaltai kormányfői értekezlet 1945 február 4-11
Idézet: (Világtörténet 10. kötet)

4. A jaltai kormányfői értekezlet
A Németországra mért végső katonai csapások előestéjén Jaltában, a Krím-félszigeten tanácskozásra ült össze a szovjet, amerikai és angol kormányfő: Joszif Visszarionovics Sztálin, a Szovjetunió Népbiztosai Tanácsának elnöke, Franklin D. Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke és Winston Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke. A konferencia 1945. február 4-től 11-ig tartott.

A német kérdés. Nyilatkozat a felszabadult Európáról
A konferencia időpontjában a Vörös Hadsereg egyre fokozódó győzelmei határozták meg a helyzetet. A frontokról a konferenciára érkezett jelentések — Antonov hadseregtábornoknak, a szovjet vezérkar főnökének és Marshall tábornoknak, az amerikai vezérkar főnökének a jelentései — megerősítették: a szövetséges hadseregek készen állnak arra, hogy „csapásokat zúdítsanak Németország szívébe keletről, nyugatról, északról és délről”. A konferencia folyamán Roosevelt is, Churchill is elismerte a szovjet fegyveres erők kiemelkedő érdemeit. A tanácskozás résztvevői ismét leszögezték, hogy a hadműveleteket Németország feltétel nélküli fegyverletételéig folytatják.

A szövetséges hatalmak Jaltában kinyilvánították Németországgal kapcsolatos közös céljaikat. E célokat a konferencián elfogadott nyilatkozat a következőképpen fejtette ki: „Szilárd és megingathatatlan elhatározásunk, hogy megsemmisítjük a német militarizmust és nácizmust, s gondoskodunk arról, hogy Németország soha többé ne zavarhassa a világ békéjét. Elhatároztuk — hangzik a nyilatkozat —, hogy lefegyverezzük és elbocsátjuk valamennyi német fegyveres erőt. Végérvényesen szétzúzzuk a német vezérkart, amelynek több ízben sikerült felélesztenie a német militarizmust. Elszállítjuk vagy megsemmisítjük az egész német hadifelszerelést. Felszámoljuk vagy ellenőrizzük a német ipar mindazon ágait, amelyeket haditermelés céljára lehetne felhasználni. Gyors és igazságos büntetéssel sújtjuk valamennyi háborús bűnöst, és megfelelő természetbeni jóvátételt követelünk a németek által okozott pusztításokért. Elhatároztuk, hogy felszámoljuk a náci pártot, a nemzetiszocialista törvénykezést, a nemzetiszocialista szervezeteket és intézményeket. Megvédj ük a német nép közhivatalait, kulturális és gazdasági életét minden nemzetiszocialista és militarista befolyástól, és Németországban — közös megegyezés alapján — foganatosítjuk azokat a rendszabályokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a jövőben a világ békéjét és biztonságát biztosítsuk.”

A konferencia meghatározta, milyen formák között és milyen funkciókban igazgassák a szövetséges hatalmak a legyőzött Németországot. A szövetséges hatalmak megegyeztek, hogy a Szovjetunió szállja meg Németország keleti részét, Anglia az északnyugati, az Egyesült Államok a délnyugati részt. Hozzájárultak ahhoz, hogy Franciaország is részt vegyen Németország megszállásában. Elhatározták, hogy Nagy-Berlint a három szövetséges hatalom erői közösen szállják meg.

A szövetségesek összehangolt németországi politikájának végrehajtására Központi Ellenőrző Bizottság felállítását határozták el, amely Berlinben fog székelni, és a legfőbb hatalmat valósítja meg Németországban. Az Ellenőrző Bizottság tagjai a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia Németországban állomásozó fegyveres erőinek főparancsnokai lesznek.

A kormányfők határozatot hoztak, hogy természetben hajtják be Németországon a háborús jóvátételt, mégpedig az ipari állóeszközök egyszeri kiszállítása, a későbbi folyó termelésből teljesítendő évi áruszállítmányok és a német hadifoglyok munkára alkalmazása formájában. A jóvátételi problémát a szovjet javaslat alapján rendezték, amely a német jóvátétel teljes összegét 20 milliárd dollárban jelölte meg, úgy, hogy az összeg felét a Szovjetunió kapja, minthogy a német megszállás szovjet területen okozta a legnagyobb károkat. A szovjet és az amerikai delegáció egyetértett ebben, az angolok viszont fenntartották álláspontjukat. A továbbiakban a jóvátételi kérdést a három hatalom képviselőiből álló Jóvátételi Bizottság elé utalták, amelyet még a konferencián megalakítottak.

A nyugati hatalmak vezetői Jaltában ismét felvetették az egységes német állam felszámolásának gondolatát. Roosevelt például azt javasolta, hogy darabolják fel Németországot 5 vagy 7 államra. Churchill a maga részéről elvben egyetértett Németország széttagolásával. A szovjet kormányfő azonban ellenezte a feldarabolási javaslatot, s így azt nem is fogadták el.

A Szovjetunió, a háborúban meghirdetett felszabadító céljaihoz híven, arra törekedett, hogy a német nép lehető legszélesebb rétegeit megnyerje Németország demokratikus átalakításának. A konferencia résztvevői a Szovjetunió kívánságára beleegyeztek, hogy a Hitler-ellenes koalíció céljait kifejtő okmányba belevegyék a következő kitételt: a Németország ellen harcoló hatalmak nem kívánják megsemmisíteni a német népet.

Ennek a fontos kijelentésnek a szellemében fogadták el a konferencia résztvevői azt az okmányt is, amely a „Nyilatkozat a felszabadult Európáról” címet viseli. A nagyhatalmak kötelezték magukat a nyilatkozatban, hogy összeegyeztetik politikájukat a német uralom alól felszabadított országok népeinek, valamint a tengelyhatalmak európai csatlós országainak megsegítésében. A nyilatkozat megerősítette az Atlanti Chartában és az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatában kifejtett alapelveket, amelyek szerint minden népnek jogában áll szabadon megválasztani kormányformáját, és saját elhatározásából demokratikus berendezkedést létesíthet. A Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok kötelezettséget vállalt, hogy ebben a vonatkozásban segíti a felszabadított népeket. A „Nyilatkozat a felszabadult Európáról” támogatást jelentett a demokratikus erők számára, és bizonyos mértékben korlátozta mind a helyi reakciós elemek, mind az angol és amerikai parancsnokság cselekvési szabadságát.

A lengyel és a jugoszláv kérdés
A jaltai konferencián a lengyel probléma volt az egyik legbonyolultabb. Az angol—amerikai reakció régi terveit, hogy „egészségügyi övezetet” vonjanak a Szovjetunió körül, eleve lehetetlenné tette az a tény, hogy Kelet- és Délkelet-Európa országait a Vörös Hadsereg szabadította fel, és ezekben az országokban megindult a demokratikus átalakulás. Az angol és amerikai uralkodó körök azonban nem akartak végképp lemondani terveikről. Ezért elkeseredett erőfeszítéseket tettek, hogy a lengyel kérdésben olyan döntést csikarjanak ki, amely lehetővé tette volna, hogy Lengyelország a jövőben ellenőrzésük alá kerüljön.

A Szovjetunió az erős, szabad és független Lengyelországért szállt síkra, ami egyaránt megfelelt a lengyel nép és a Szovjetunió érdekeinek. A Szovjetunió azt javasolta, hogy teremtsék meg az egységes lengyel nemzeti államot, a megfelelő etnográfiai határok között: Lengyelország keleti határa az úgynevezett Curzon-vonalon húzódjék, amelyet az Antant Legfelsőbb Tanácsa 1919-ben szovjet—lengyel határként elfogadott nyugati határát pedig az Odera—Neisse-vonal alkossa. Az angol kormány korábban, a teheráni konferencián már beleegyezett a szovjet—lengyel határ ilyen rendezésébe és abba is, hogy északon és nyugaton Lengyelország visszakapja az ősi lengyel földeket; akkoriban nem ellenkezett az Egyesült Államok sem. Most mégis arra próbálták felhasználni a határkérdést, hogy nyomást gyakoroljanak a Szovjetunióra a lengyelországi politikai hatalom jellegét illetően. A két nyugati hatalom a londoni lengyel emigráns kormányra támaszkodott, jóllehet az már tökéletesen lejáratta magát reakciós és kalandor jellegű politikájával. A Szovjetunió Lengyelország egyetlen törvényes kormányának az országban megalakult nemzeti demokratikus kormányt ismerte el, amely széles körű népi támogatást élvezett. Magán a lengyel emigráns kormányon belül mindinkább felülkerekedett a szovjetellenes áramlat, olyannyira, hogy a kormány elnöke, Mikolajczyk, aki bizonyos fokig hajlott a megegyezésre, kénytelen volt lemondani és átadni helyét a londoni emigráció egyik legreakciósabb politikusának, Arciszewskinek.

A jaltai konferencia idején a Vörös Hadsereg már Lengyelország jelentős részét felszabadította. A reális helyzetet számításba véve a nyugati hatalmak most már beleegyeztek, hogy új kormány alakuljon Lengyelországban; ugyanakkor azonban arra törekedtek, hogy minél több reakciós emigráns politikusnak biztosítsanak helyet ebben a kormányban. Hosszas vita után kompromisszumos megegyezés született: elhatározták, hogy újjászervezik az ideiglenes kormányt, mégpedig lengyelországi demokratikus politikusok és az emigránsok együttes bevonásával. Az ilyen módon megalakult ideiglenes lengyel nemzeti egység kormányát kötelezték, hogy titkos szavazás alapján tartson általános választásokat; Angliának és az Egyesült Államoknak diplomáciai kapcsolatot kellett létesíteniük az új kormánnyal. Megegyeztek abban is, hogy a szovjet—lengyel határ a Curzon-vonal mentén fog húzódni, néhány kitéréssel Lengyelország javára, egyes területeken 5—8 kilométer mélységben. Elismerték, hogy „Lengyelországnak jelentős nagyságú területeket kell kapnia északon és nyugaton”.

A konferencia a jugoszláv kormány problémáját is megtárgyalta, s a jugoszláv nép számára kedvező határozatot hozott.

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének kérdése
A jaltai konferencia folytatta a béke és biztonság fenntartását szolgáló nemzetközi szervezet kérdésének tárgyalását. A kérdés már a Dumbarton Oaks-i tanácskozáson is napirendre került (1944. augusztus 21—október 7.), amelyet kifejezetten a békén és biztonságon őrködő nemzetközi világszervezet problémáinak megbeszélésére hívtak össze. A tanácskozásokban eredetileg három állam képviselői vettek részt — Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió küldöttei —; később Kína küldöttsége is bekapcsolódott. A Dumbarton Oaks-i konferencián a Szovjetunió azt az elvet védelmezte, hogy a Biztonsági Tanács elé kerülő kérdésekben a nagyhatalmak egyhangú szavazata szükséges a döntéshez. Az Egyesült Államok és Anglia támogatták az egyhangúság elvét a Biztonsági Tanácsban, de azzal a fenntartással, hogy a szavazás során az egymással vitában álló hatalmak szavazatai ne jöjjenek számításba. 1944. december 5-én Roosevelt az amerikai kormány nevében újabb javaslatot terjesztett elő a Biztonsági Tanács szavazási rendjét illetően: minden kérdésben elfogadta az egyhangúság elvét, kivéve az eljárási kérdéseket. A vitában érintett hatalom — akkor is, ha a nagyhatalmak egyike — a Biztonsági Tanácsban köteles tartózkodni a szavazástól oly esetben, ha a konfliktus békés megoldásáról szavaznak. A Szovjetunió és Anglia elfogadta Roosevelt javaslatát, amely utóbb „jaltai formula” néven ment át a köztudatba.

A szovjet kormány kitartó erőfeszítéseinek eredményeképp a jaltai konferencia abban is egyetértésre jutott, hogy az Egyesült Államok és Anglia küldöttségei az Egyesült Nemzetek küszöbönálló alapító konferenciáján támogatni fogják az Ukrán és Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság meghívását, hogy alapítóállamokként részt vegyenek az ENSZ-ben. Elhatározták, hogy az Egyesült Nemzetek alapító konferenciáját 1945. április 25-re hívják össze San Franciscóban, s azon részt vehet minden állam, amely háborúban áll Németországgal, vagy 1945. március 1-ig hadat üzen neki.

Megegyezés a Szovjetunió belépéséről a japán elleni háborúba
A szövetségesek, elsősorban az Egyesült Államok érdekeinek messzemenően megfelelt, hogy a Szovjetunió háborúba lépjen Japán ellen. Az amerikai és az angol kormány tisztában volt vele, hogy a Szovjetunió bekapcsolódása a távol-keleti háborúba jelentősen megkönnyíti a japán fegyveres erők szétzúzását, és meggyorsítja Japán fegyverletételét.

A Szovjetunió a maga részéről szintén érdekelt volt abban, hogy kioltsák a háború tűzfészkét távol-keleti határainak közelében, s hogy minél előbb befejezzék a második világháborút. A szovjet kormány ezért a jaltai konferencián megerősítette a teheráni konferencián korábban tett ígéretét, hogy hajlandó bekapcsolódni a Japán elleni háborúba.

Jaltában szovjet—amerikai—angol egyezmény született, amelyben a Szovjetunió kötelezte magát, hogy a Németország elleni háború befejezése után két-három hónappal hadba lép Japán ellen, az alábbi feltételekkel: a Mongol Népköztársaság jelenlegi helyzete fennmarad; Szahalin-sziget déli része és a hozzá tartozó szigetek visszatérnek a Szovjetunióhoz; Dalnyij (Talien) nemzetközi területté válik; Port-Arthurt a Szovjetunió ismét bérbe veszi haditengerészeti bázis céljaira; a Szovjetunió Kínával közösen használja a kelet-kínai és a dél-mandzsúriai vasútvonalat; a Kurili-szigetek a Szovjetunióhoz kerülnek.

A jaltai konferencia jelentősége
A jaltai konferencia sikeresen rendezte a háborúval kapcsolatos legfontosabb problémákat és a világ háború utáni berendezésének fontos kérdéseit. Miként Teheránban, a szövetségesek ezen az értekezleten is összehangolták politikájukat és katonai terveiket, ami ismét bebizonyította, hogy a társadalmi rendszereknek az antifasiszta koalíción belül létező különbsége nem áll útjában a sikeres katonai, politikai együttműködésnek. A konferencián elfogadott határozatok megmutatták, hogy a hitleristák hasztalanul reménykednek a szövetséges tábor szétesésében. Keresztülhúzták a nyugati hatalmak reakciós köreinek oly irányú terveit is, hogy a Szovjetunió háta mögött különbékét kössenek Németországgal.

A konferencia eredményes munkájában nem kis szerepe volt a Vörös Hadsereg győzelmeinek és a szovjet állam növekvő tekintélyének, amivel a nyugati hatalmak vezetőinek is számolniuk kellett. A konferencia egyhangúlag jóváhagyott határozatait nagymértékben befolyásolta a demokratikus mozgalom világszerte észlelhető előretörése és a tömegek követelése, hogy mielőbb végezzenek a fasizmussal. A demokratikus erőknek az Egyesült Államok és Anglia kormányára gyakorolt növekvő nyomása tükröződött az „Egység a békében, mint a múlt háborúban” című nyilatkozatban, amelyben a jaltai konferencia résztvevői leszögezték: „A Krím-félszigeten tartott jelen konferencia megerősítette azon közös elhatározásunkat, hogy az eljövendő békében fenntartjuk és megerősítjük a célok és az akció azon egységét, amely lehetségessé és bizonyossá tette az Egyesült Nemzetek győzelmét ebben a háborúban.”

A jaltai konferencián elfogadott program — a háború utáni világ demokratikus felépítésének programja — lelkesedéssel töltötte el a népeket, és arra serkentette őket, hogy mielőbb végleg összezúzzák a fasizmust, és hozzálássanak a demokratikus berendezkedés felépítéséhez.

SaLa