Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
11. Hirohito — a győztes

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

11. Hirohito — a győztes

1927 után Kínában az „orosz veszedelem” állandó hangsúlyozásával operáltak az imperialista hatalmak. Persze maguk sem hitték, hogy igaz, de beleillett általános terveikbe. Magában Oroszországban kudarcot vallott az Októberi Forradalom ellen indított roham. Ehelyett Európát és Ázsiát forradalmi hullám öntötte el. Azután a hullám megállott. Az áradatot egy időre feltartóztatták. S akiket ez az áradat megrémített — ismét a „forrás” felé fordultak, ahonnan az első hullám útrakelt.

Sangháj Nemzetközi Negyedének féltékenyen őrzött érintetlenségét megszüntették, hogy Tu Jüe csirkefogóinak utat engedjenek. Még meglepőbb „szentségtörés” történt Pekingben, ahol utolsó napjaikat élték az északkínai hadvezérek. A diplomáciai testület engedélyével kínai rendőrség nyomult be az idegenek által ellenőrzött diplomáciai negyedbe — és megrohanta a szovjet követséget. Ugyanakkor Londonban és Newyorkban hasonló támadások érték a Szovjetunió félhivatalos kereskedelmi ügynökségeit. Abban az időben azt híresztelték, hogy Pekingben „bizonyítékokat” találtak arra nézve, hogy Oroszország „bolsevizálni“ akarja Kínát. Maga Randall Gould is bevallja azonban, hogy „ezek a papírok a legdurvább és legostobább hamisítványok voltak, amelyeket fehérgárdisták hoztak forgalomba . . . valamennyi a régi orosz helyesírás szerint íródott, holott a szovjet kormány kizárólag az új egyszerűsített helyesírást használta”.

Ezután nyomban megszakadt a diplomáciai kapcsolat a Szovjetunió és Kína között. A Kuomintang már korábban kiutasította Borodint és a különböző városokban működő szovjet konzulokat. Kantonban, ahol jobboldali rohamcsapatok levertek egy, az utolsó pillanatban kirobbant munkásforradalmat, a szovjet konzulátus néhány alkalmazottját kihurcolták irodáikból és megölték. Az asszonyok nemiszervébe karót vertek . . .

Így ért véget a Kína-Szovjet kapcsolatok első szakasza. A két ország elszigetelődött egymástól, nem voltak többé hivatalosan „beszélő viszonyban”.

Az imperialista hatalmak közben tovább támogatták az új „erős embert”. Emlékezhetünk, hogy még a szétvert boxerlázadás is megriasztotta Kína felosztásának leghangosabb bajnokait. Éppen így, az 1924—27-es hadjáratok, noha nem érték el céljukat, mégis a Kína önállóságára nehezedő formális bilincsek egy részének lehullását eredményezték. Hogy a Kuomintang jobbszárnyának helyzetét megerősítsék, enyhítették azokat a rendelkezéseket, amelyek meggátolták Kínát saját import-tarifájának megállapításában. A népszövetség útépítési szakértőket és a járványellenes küzdelemben jártas orvosokat küldött Csang Kai-seknek. Washington engedélyével nyugalmazott amerikai katonatisztek érkeztek, hogy segítsenek a kínai pilóták kiképzésében. (Közöttük volt Chennault ezredes, aki később visszatért a szolgálatba és jelentős szerepet vitt a japánellenes háborúban.)*

* Chennault a háború után is „jelentős szerepet vitt” — a Wall Street egyik legtevékenyebb ügynöke volt Kínában. A Kuomintang összeomlása után jobbnak látta visszatérni az USA-ba. — Ford.*

A Kuomintang-csapatok folytatták útjukat Észak-Kína felé. Útközben forradalmi csapatokat is maguk mögött hagytak — ezek váltak később a Vörös Hadsereg magvaivá. Ez az előnyomulás már más volt, mint a forradalmi Kuomintang diadalmenete. Ezt már semmi sem különböztette meg a régi polgárháborúk katonai felvonulásaitól. Az út persze nem volt nehéz, hiszen a külföldi imperialisták és a feudális csoportok egyaránt Csang mögött állottak. Néhány északi hadvezért legyőzött, másokat hűbéresként bevett az üzletbe. Jellemző incidens történt Santungnál. Japán, amelynek nem tetszett, hogy Csangot az angolszászok támogatják, csapatokat rakott partra, hogy elvágja útját. Az ügyet elsimították és nemsokára az egész ország Csang kezében volt.

Mi következhetett egy ilyenfajta „egységesítő hadjárat” után? A kínai kormány, amely eredetileg a nyugattal kötött „egyenlőtlen szerződések” elleni tiltakozásból született meg — most azzal akarta megmutatni „megbízhatóságát” a nyugatnak, hogy megtámadta az egyetlen országot, amely önként eltörölte ezeket a szerződéseket … A Szovjetuniónak, amely önként lemondott területenkívüliségi jogairól és koncesszióiról, volt egy kereskedelmi fél-érdekeltsége a délkínai vasutaknál, amelyet a cári időkben építettek Mandzsúrián keresztül. A vasútvonal helyzetét kölcsönös megegyezéssel, az egyenlő jogok elve alapján szabályozták. 1929-ben a kínai kormány megszegte a szerződést és megkezdte a szovjet alkalmazottak letartóztatását. A Szovjetunió volt az egyetlen nagyhatalom, amelynek kínai földön nem voltak csapatai. A szerződésszegés és a letartóztatások után, a határon mutatkozó ellenállást leküzdve, csapatokat küldött a vasútvonal őrzésére. A kínai kormány kénytelen volt visszaállítani a régi állapotokat és a csapatokat nyomban visszavonták.

Ugyanakkor már az új „erős ember” uralma alatt is recsegni kezdett az „egység” épülete. Nemcsak a szétszórt népi erők kezdték újra a szervezkedést, a régi hadvezérek is újra felütötték fejüket. Csangot a siker úgy elvakította, hogy tábornoktársaival éppen olyan durván bánt, akárcsak a közkatonákkal. Azt sem mérte fel, hogy mennyire az imperialistáknak szolgáltatta ki országát. Ezért azután még az idegenek számára is „arrogáns”-nak tűnt. 1928-ban a Kuomintang-jobbszárny egy- része fellázadt és a déli tartományokban önkormányzatot létesített. Ezt a szomszédos Hongkongban ülő angolok bizonyos jóindulattal kezelték. Északon a japánok bátorították Jen Hszi-san és Feng Ju-sziang lázadását, amelyben egy magát baloldalinak nevező Kuomintang-kalandor, Wang Csing-wej is közreműködött. Ez utóbbinak a déli lázadáshoz is volt némi köze. Csang a kényúr helyzetéből lassan, de biztosan a feudális uralkodó polcára csúszott, aki csak a maga hűbéresei között első, de nem feltétlenül hatalmasabb mindegyiknél. Az a közvetlen veszély fenyegetett, hogyha ez a folyamat folytatódik, Csang hatalma tovább csökken és végül nem lesz egyéb, mint a Jangce alsó folyásánál uralkodó hadvezér, Sangháj hátsó kapujának védelmezője.

Amikor Kína régi gyengeségei ilymódon újra megjelentek — nyugaton is kezdtek rosszul menni az ügyek. A huszas évek fellendülésének a nagy válság végetvetett. Megrendült az USA és egész Európa. A kínai ipar, amely a tarifa-egyenjogúsítástól olyan sokat remélt, egyszerre a közös gazdasági szerencsétlenség kellős közepén találta magát. Akárcsak a többi tőkés országokban, Sanghájban, Tiencsinben, Mukdenben és Kantonban is bezártak a gyárak.

Dél-Mandzsuriát hirtelen válság válság után rázta meg. Ez volt az a terület, ahol az 1905-ös orosz-japán háborúban aratott győzelem óta a japán befolyás volt a legerősebb. (Az egyetlen megmaradt orosz vasúti érdekeltség Észak-Mandzsuriában volt.) Először nem volt teljesen világos, később azonban megoldódott ezeknek a kezdeti megrázkódtatásoknak a jelentősége. Ma már tudjuk, hogy közelgett Kína nagy megpróbáltatása, amelyet különböző tényezők már száz esztendeje késleltettek. Elsőízben volt a modern kínai történelemben egy idegen támadó számára olyan kedvező a nemzetközi helyzet és olyanfokú az ország belső gyengesége, hogy megkísérelhette az ország teljes meghódítását.

A sorsjáték nyertesei a japánok voltak. A körülmények ilyen számukra kedvező összejátszásának időpontjában sértetlen erőben állottak a helyszínen. Akarták a háborút és fel is voltak készülve rá.

SaLa