A Magyarországi Tanácsköztársaság – A belső helyzet és a katonai visszavonulás
(Idézet: Magyarország története)

A Párt és az Ifjúsági Szövetség kongresszusa
1919. június közepén ülésezett a Magyarországi Szocialista Párt kongresszusa. A június 12-én megnyíló pártkongresszusra egyrészt azok a kommunisták készültek nagy várakozással, akik nem voltak megelégedve az egyesülés végrehajtásának módjával, másrészt az ellentámadásra készülő, szociáldemokrata jobboldal, amely viszont úgy érezte, hogy márciusban túl sok pozíciót adott fel, és szervezeti bázisára támaszkodva puccsra készült.

Az egyesülés valóban csak az új párt kereteit teremtette meg: az élcsapat jellegű kommunista párt 30—40 ezres létszámával felolvadt az egyesüléssel létrejött tömegpártban, amelynek — legalábbis papíron — másfél milliós létszáma a régi szociáldemokrata pártét is sokszorosan meghaladta. Az addig szervezetlen, tanulatlan munkások, a munkássághoz csak érzelmileg kötődő városi és falusi szegények a forradalom hatására öntudatra ébredtek, de könnyen elcsüggedtek, és semmiképpen sem voltak az orosz bolsevikokhoz hasonló támaszai a forradalomnak. A tömegek beözönlése a hatalomra jutott munkáspártba természetes és elkerülhetetlen jelenség. Az ezzel járó szervezeti, nevelési problémák megoldhatók, ha nincsenek politikai ellentétek. A kialakult körülmények közt azonban a szakszervezeti bürokrácia akkor is megakadályozta volna az első és kézenfekvő lépést, a szakszervezeti- és párttagság különválasztását, ha arra egyáltalán idő lett volna. Ugyanígy nem lehetett szó még szakszervezeti kongresszusok tartásáról sem, hiszen ez együtt járt volna a vezetőségek leváltásával; sőt, a március 21. előtt alakult kommunista szakszervezeti frakciókat is feloszlatták. Ebben az amorf tömegben a kommunista és szociáldemokrata munkások és értelmiségiek élcsapat szerepe igen nehezen érvényesült.

Kétségtelen, hogy a párt szerepének lenini értelmezése elég zavaros formában jutott el a magyar kommunistákhoz. Így a munkásosztály fogalmának tisztázatlanságával is összefügg, hogy a szociáldemokraták a szakszervezeteket, a kommunisták a munkástanácsokat tartották a párttal egyenrangúnak, bár itt az elméleti torzulás a valóságos magyarországi helyzet sajátosságát tükrözi. Az a felfogás azonban, amely a pártépítés elvi és gyakorlati hibáit a forradalom veresége egyik fő okának tette meg, alaptalan és csupán az ellenforradalom győzelme utáni emigrációs önmarcangolás eredménye, melyben szerepet játszott Lenin bíráló megjegyzéseinek félremagyarázása is.

A pártszervezetek, ha nem is voltak a diktatúra élcsapata vagy vezető ereje, hasznos és sokrétű munkát végeztek, és ahol elég erősek voltak, igyekeztek soraikat megtisztítani, rendezni. A szervezeti problémáknál nagyobb baj volt a vezetés politikai arculatának kettőssége, ami viszont tényleg a reális erőviszonyokat tükrözte. Amikor a tömegek aktív támogatását élvezték, a forradalmárok képesek voltak forradalmi döntéseket elérni és megvalósítani; a forradalomnak azonban más támasza nem volt, mint a munkások lelkesedése, és így a csüggedés napjaiban a politikai vezetésben is megnőtt a kompromisszumot, a visszautat keresők szerepe.

A politikai vezetésre addig jellemző kulisszák mögötti küzdelmet a pártkongresszuson a nyílt összecsapás váltotta fel. Az erőviszonyok alakulását mutatja, hogy míg a diktatúra első napjaiban a tempóval elégedetlen baloldali ifjak, katonák tüntettek a kompromisszum ellen, a kongresszuson már a jobboldal támadott, és a baloldal — tekintettel a front helyzetére — nem ment túl az erélyes defenzíván. A támadást Weltner indította meg a kongresszus megnyitása napján; a Népszavában közzétett cikkében nyíltan támadta a kommunistákat, és visszautasította Lenin üdvözletének az ingadozókról szóló részét.

Weltner cikke nagy jelentőségű volt, mivel ő volt a kapocs a jobboldal és a centristák között. Peyerék átmenetileg lemondtak az eredménytelennek bizonyult konspirációról, Böhm és Kunfi viszont a megromlott külpolitikai helyzetben az antanttal való kiegyezés útját keresték; a két irányzat ismét közeledett egymáshoz. Nem csoda, hogy Weltner és Kunfi is találva érezték magukat az Üdvözlet ismert soraitól: „Legyetek szilárdak. Ha ingadozást tapasztaltok a szocialisták között, akik tegnap hozzátok, a proletárdiktatúrához csatlakoztak, vagy a kispolgárság között, nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozásokat. Agyonlövetés — ez a gyáva jogos sorsa a háborúban.”^51
51 Lenin összes Művei. 38. köt. Bp. 1973. 2. kiad. 377.

Lenin Kun kifejezett kérésére írta Üdvözletét, és nem véletlenül emelte ki a proletárdiktatúrának ezt a funkcióját. Ugyanakkor kifejtette: „nem egyedül az erőszak a proletárdiktatúra lényege és nem elsősorban az erőszak”. Hangsúlyozta a magyar proletárforradalom békés győzelmének jelentőségét s általában azt, hogy figyelembe kell venni az egyes forradalmak sajátos, konkrét körülményeit. Elméleti jelentőségű az a rész, ahol megmagyarázza, hogy a szocializmus megvalósításához még meglehetősen hosszú útra van szükség.

A pártkongresszus elfogadta a Kun Béla által előterjesztett marxista—leninista pártprogramot, de az éles ellentétek már a programvitában megmutatkoztak. Kun Béla javasolta, hogy a kongresszuson az egységokmány értelmében — mely a Kominternre bízta a döntést — vegyék fel a Kommunisták Magyarországi Pártja nevet. Bár a forradalom olyan szociáldemokrata harcosai is támogatták javaslatát, mint Bokányi Dezső és Wallisch Kálmán, az egységokmányt aláíró Kunfi és Weltner maguk szegték meg ígéretüket: kompromisszumként a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja nevet fogadták el. Kunfi beszédében kiállt a proletárdiktatúra mellett, és elhatárolta magát mindattól, ami a szociáldemokráciából a burzsoá demokrácia fenntartását jelenti, de ennél fontosabb volt, hogy az addiginál is enyhébb elbánást követelt a burzsoáziával szemben, és — tekintettel az európai kapitalizmus stabilizálódására — olyan politikát, amely lehetővé teszi a koegzisztenciát. Ilyen politika azonban az adott viszonyok közt nem volt lehetséges.

A konfliktus a pártvezetőség megválasztásánál robbant ki. A jobboldal, kihasználva, hogy a küldöttek többsége a régi párt- és szakszervezeti funkcionáriusok közül került ki, megszervezte az eleve kompromisszumos összetételű jelölőlista leszavazását: több baloldali jelölt nevét kihúzták, helyükre Miákits, Farkas István és mások kerültek, A váratlan puccs felháborította a kommunistákat; bejelentették, hogy a választás eredményét nem veszik tudomásul, és „fenntartják maguknak minden vonatkozásban a teljes akciószabadságot”.^52
52 Szántó Béla, A Magyar Tanácsköztársaság. (Kézirat. PI Archívum, Szántó gyűjtemény.)

Kunfi, Böhm és Weltner megrémültek a kommunisták határozott fellépésétől, és a budapesti városparancsnokhoz, Haubrichhoz fordultak segítségért. A kulcshelyzetben levő, közismerten kommunistaellenes Haubrich azonban tudta, hogy a budapesti munkásezredek nem fordulnának a kommunisták ellen, ezért határozottan elutasította a fegyveres puccs gondolatát. Landler közvetítésével a két fél békéltető tárgyalásra ült össze, amelynek eredménye viharos jelenetek után az lett, hogy Böhm a kongresszus plénuma elé állva, a diadalmas Vörös Hadsereg nevében kérte: fogadják el közfelkiáltással az eredeti listát. Így a 13 tagú pártvezetőség tagjai lettek a kommunista Kun, Pór, Rudas, Vágó és Vántus, a volt baloldali szociáldemokrata Landler és Nyisztor, a baloldalhoz közeledő Bokányi és Bajáki, a centrista Böhm, Garbai és Kunfi, valamint Weltner. A pártkongresszus így nem végződött szakítással, de nem is oldotta meg a forradalom és a párt problémáit.

Néhány nappal később ülésezett a kommunista vezetés alatt álló ifjúsági szövetség kongresszusa. A szocialista ifjak többsége már 1918 végén csatlakozott a kommunista párthoz, és a szövetség kommunista színezete az egyesülés után is megmaradt. A 120 ezres taglétszámú szervezet tanácskozása forradalmi légkörben folyt le; nyílt válaszként a pártkongresszuson született kompromisszumra, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) nevet vették fel. A KIMSZ-be tömörült forradalmi diákok, a hozzájuk felfogásban, intellektuális nívóban is közel álló szakmunkásfiatalok befolyási köre azonban korlátozott volt: az ifjú segédmunkások, építőmunkások stb. tömegeire csak felszínes befolyást gyakorolhattak, még inkább a parasztifjúságra. De igen lényeges, hogy a KIMSZ előadásain, vitáin ismerkedett meg a szocializmus tanításaival a 20-as évek munkásmozgalmi utánpótlásának zöme.

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza
E néhány nap alatt azonban jelentős változások történtek a Tanácsköztársaság nemzetközi és katonai helyzetében. Június 13-án Clemenceau új jegyzéket intézett a Tanácsköztársasághoz, amelyben a magyar— jugoszláv határ kivételével közölte Magyarország új határait. A jegyzék az emlékezetes Vix-jegyzéknél is sokkal nagyobb csapást mért a magyar nemzetre: Magyarország formális párizsi meghívását is semmibe véve, egyszerű diktátumként ismertette a végleges határokat; nemcsak szentesítette a nemzetiségek elszakadását, hanem jelentős, közel 3 millió magyar lakta területeket is a szomszéd országoknak ítélt.

Clemenceau felszólította a kormányzótanácsot, hogy azonnal vonja vissza csapatait a végleges határok mögé, s ezt június 18-ig jelentse a békekonferenciának. Ellenkező esetben a győztes hatalmak „szabadságukban állónak tekintik, hogy előrenyomuljanak vagy bármely más intézkedést tegyenek, amely az igazságos béke biztosítására alkalmasnak látszik”.^53
53 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 242.

A Vörös Hadsereget eszerint Szlovákiából kellett kivonni, mivel másutt nem álltak csapatok a megállapított határokon túl. A jegyzék megígérte, hogy a román csapatokat szintén kivonják a Tiszántúlról, „abban a pillanatban, amikor a magyar csapatok kiürítik Csehszlovákiát”.

A Vörös Hadsereg katonái egyelőre mit sem tudtak e jegyzékről, amelynek hatása a hadműveletekre és rájuk csak június 20. körül vált érezhetővé. A kisalföldi offenzíva előkészítésének napjaiban helyi harcok folytak, egyrészt Kassától keletre és nyugatra, másrészt a Kisalföldön, ahol folytatódott a csehszlovák csapatokat vezénylő Mittelhauser francia tábornok ellentámadása.

Stromfeld június 15 körül tervezte új offenzívája megindítását, az e célból felállított V. hadtesttel, amelynek parancsnoka Pogány lett. Az V. hadtest lassú felkészülése miatt az offenzíva kezdetét 15-ről 17-re halasztották, Mittelhauser viszont 16-ra általános támadást készített elő, megelőzve a Vörös Hadsereget. A csehszlovák és magyar offenzíva előestéjén, 15-én kapta meg Kun Clemenceau második jegyzékét. A jegyzék a legnehezebb döntés elé állította a Tanácsköztársaságot.

A jegyzék homályos megfogalmazása egy sor kérdést megválaszolatlanul hagyott. Elismerik-e a Tanácsköztársaságot, megszüntetik-e ellene a háborút, ha engedelmeskedik? Az új intervenciós tervek elejtése vagy takarója-e a jegyzék? A jegyzék készítői maguk sem látták tisztán következő lépésüket, bár kétségtelen, hogy nem szándékoztak megbékélni a Tanácsköztársasággal, hiszen Gyenyikin győzelmei hatására egyenesen Szovjet-Oroszország közeli összeomlásában reménykedtek. A Négyek Tanácsa június 9-i és 10-i ülésén mindenesetre elvetették az általános támadás javaslatát, és bírálták Romániát: viselkedésével a bolsevizmust erősíti.

A végleges határ megállapítása és közzététele mindenekelőtt Csehszlovákiának kedvezett. De Jugoszláviának is előnyös volt a déli határ megállapításának elhalasztása, így még remélhette, hogy esetleg megtarthatja a pécsi bányavidéket. Romániának hátrányos volt a határok megvonása, mert Brátianu miniszterelnök többet remélt, s ha bele is törődött a döntésbe, megmondta Clemenceau-nak: a Tiszántúlt csak a békeszerződés aláírása után hajlandó kiüríteni. Brátianu mégsem engedhetett szabad utat sértődöttségének, amiért határkiigazítási javaslatait sem vették figyelembe, hiszen agresszív politikáját mégiscsak Clemenceau védte meg Wilsonnal szemben. Clemenceau-nak szüksége volt a bármikor felhasználható román hadseregre, de az adott pillanatban úgy látszik, többet remélt a magyar forradalom egységét megosztó homályos, s így szó szerint kötelezőnek nem érzett ígéretektől.

Clemenceau számítása annyiban bevált, hogy ravasz javaslata ismét megbontotta az egyesült párt egységét. A kommunisták pozíciójára, amelynek egyik bázisa a világforradalom volt, nagy csapást jelentett a június 15-i bécsi felkelés kudarca. A kierőszakolt összecsapás után az osztrák proletárforradalom valószínűtlenné vált, a két ország viszonya megromlott; a csehszlovákiai választás konszolidálta a polgári demokráciát.

Az éppen megválasztott pártvezetőség összeült, hogy döntsön a Clemenceau-nak adandó válaszról. Az ülésről jegyzőkönyv híján csak egymásnak ellentmondó visszaemlékezések tájékoztatnak. Tény, hogy Kunfiék ekkor már értelmetlennek látták a harcot, és az ő problémájuk a kivezető út megtalálása volt. A kommunisták és a baloldali szociáldemokraták ellenezték a visszavonulást. Ellenezte az elfoglalt terület kiürítését prakticista-nacionalista meggondolásból a jobboldali Vanczák—Peyer-csoport is, miután kapitulációs ajánlatukat csak két héttel előbb utasították vissza. Némi ingadozás után ellenezte a visszavonulást a meghívott Stromfeld is. Végül a pártvezetőség tagjai közül csak Rudas László szavazott a kompromisszumos határozat ellen, amely elvben hozzájárult a visszavonuláshoz.

Böhm emlékirataiban hangsúlyozza, hogy ez „csak elvi határozat volt, a végrehajtás kérdésében a pártvezetőség olyan formában határozott, hogy felhatalmazza ugyan a hadsereg-főparancsnokságot a harcnak alkalmas pillanatban való beszüntetésére, de időnyerés céljából és avégből, hogy további engedmények biztosíthatók legyenek, a visszavonulást még nem rendeljük el”.^54
54 Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében. Bp. 1946. 324.

Kun válaszjegyzékében azt állította, s ez nem volt igaz, hogy az ellenségeskedések beszüntetését elrendelték, de a csehszlovák hadsereg támadásai miatt nem lehet végrehajtani. Tény, hogy Mittelhauser június 16-i ellentámadásával nem várta be a Clemenceau-jegyzék határidejét, a jegyzékváltásra szánt néhány napot tehát mindkét fél katonai pozíciói oly mérvű javítására kívánta felhasználni, amely befolyásolni képes a politikai döntéseket.

Kun egyben közölte: megkereste a román és csehszlovák főparancsnokságot, hogy a Vörös Hadsereg képviselőivel együtt a vegyesbizottságokban részletesen határozzák meg a kétoldalú kiürítés módozatait. A legkétértelműbben ott fogalmazott Kun, ahol a legnehezebb kérdésre, az új határok elismerését illetően kellett felelnie. A jegyzék hangoztatta a megállapított határok képtelenségét, de sehol sem utasította el kereken azok elismerését.

Ez volt a kérdések kérdése, amelyre válaszolni egyet jelentett a Vörös Hadsereg morális egységének megbontásával. A munkásság elsősorban nem a régi határok, hanem az új társadalom védelmében fogott fegyvert, számára értelmetlenné vált az eddigi harc, ha az új határok között is, megtarthatja szociális vívmányait. Határvonalakért haljanak meg, mikor úgyis jön a világforradalom, és ledönti a sorompókat? A tisztek, a menekültek viszont éppen ellenkezőleg: miért harcoljanak, ha a Tanácsköztársaság — léte érdekében — elfogadja az új határokat? Nekik nem ezt ígérték, amikor felvették a számukra nevetséges, rangjelzés nélküli tiszti zubbonyt egy olyan hadseregben, amelynek szelleme, politikai céljai idegenek voltak tőlük.

A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása
Mittelhauser június 16-án nagy erővel megkísérelte Léva elfoglalását, de a Tiszától érkezett, a front mögött felsorakozott friss 4. hadosztály váratlan rohamával visszakergette a csehszlovák csapatokat a Garam túlsó oldalára. Viszont az erőit az előző néhány nap támadásaiban elpazarló III. hadtest csak erősítéssel tudott úgy-ahogy ellenállni a pihent csapatokkal támadó ellenségnek, amely Rozsnyót is elfoglalta

Ágyúdörgés kísérte az ünnepi beszédeket, mikor Eperjesen június16-án kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Ez volt az első kísérlet, hogy Csehszlovákia területén megalakítsák a munkások és parasztok államát.

A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltását Budapestről kezdeményezték. Az egyesült párt cseh és szlovák szekciója a világforradalom koncepciójából kiindulva már előbb is toborzott vöröskatonákat, agitált a csehszlovák hadsereg katonái között. Miután pedig a magyar Vörös Hadsereg jelentős szlovák területet foglalt el, a Vörös Hadsereg szlovák katonáival együtt a szekció elősegítette a helyi munkás- és paraszttanácsok megalakítását; ezek sikeres működése nyomán merült fel a Szlovák Tanácsköztársaság létrehozásának gondolata.

A szlovákiai Tanácsköztársaság tömegbázisa, amennyiben össze lehet hasonlítani, bizonyosan gyengébb volt, mint idősebb magyar testvéréé. Mégis kétségtelen, hogy létrehozásában szerepet játszott a helyi, szlovák lakosság kezdeményezése is. Ezzel szemben például márciusban, Nyugat-Erdély nem kisebb területén meg sem kísérelték hasonló, román tanácsköztársaság létrehozását.

Csicserin szovjet külügyi népbiztos egyenesen felszólította Kun Bélát a szlovák nemzeti önrendelkezés megvalósítására. Kun még aznap, június 9-én azt válaszolta: „A szlovák Tanácsköztársaság kikiáltására minden előkészület megtörtént.”^55
55 MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 697.

Mire kikiáltására sor került, a helyzet nagyon megváltozott, hiszen már megfontolás tárgyát képezte a Vörös Hadsereg kivonása Szlovákiából. Kun Béla és a kommunisták azonban úgy vélték, hogy ez az eshetőség egyáltalán nem ok a Tanácsköztársaság proklamálásának elmulasztására; annál kevésbé, mert a Szlovák Tanácsköztársaság elnöke, a cseh Janousek, eleve egy szocialista Csehszlovákia keretében képzelte el Szlovákia jövőjét, sőt ennek érdekében — nem csekély, de annál jellemzőbb naivitással — személyesen Masarykhoz fordult.

Szlovákia kiürítését végleg csak június utolsó napjaiban határozták el, mikor a kialakult helyzet kilátástalanná tette az északi hadjárat folytatását. A Tanácsok Országos Gyűlése azonban már június 19-i külpolitikai vitájában felhatalmazta a kormányzótanácsot, hogy szükség esetén rendelje el a kiürítést.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!