A fasizmus és a németbarátság megerősödése Magyarországon – A fasizmus előretörése Magyarországon
(Idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés 1951)

A fasizmus előretörése Magyarországon
(1933-1941)

Kísérlet az ellenforradalmi rendszer osztálybázisának kiszélesítésére
A német fasizmus példáját követve, de bőven merítve a fehér terror tapasztalataiból is, kezdett hozzá Magyarországon Gömbös Gyula (1933—36), hogy letörje a forradalmi munkásmozgalmat és kísérletet tegyen a gazdasági válság nyomában fellépő általános elégedetlenség levezetésére.

Gömbös az ellenforradalmi rendszer régi kipróbált embere volt. 1919-ben, mikor Horthy hadügyminiszter lett Szegeden, mellette a hadügyi államtitkárságot látta el. A fehér terror rémségeinek szervezője és végrehajtója volt; IV. Károly király második visszatérésének idején Gömbös MOVE és egyetemi csapatokat vezetett a legitimisták ellen.

A Horthy-rendszer egyre erősebb fasizálódása jelének volt tekinthető Gömbös miniszterelnöksége. Kormányzata alatt a belpolitikában a fasiszta elemek megerősödnek, a finánctőke előretör, a nyílt fasiszta diktatúrára való törekvés külpolitikában a fasiszta Németországhoz való közéledés, a Hitler-fasizmussal való teljes együttműködés lép élőtérbe.

Gömbös szociális és nacionalista demagógiával lépett fel a válság következtében a Horthy-rendszertől méginkább elfordult osztályok és rétegek megnyerésére.

Ígéretet tett igazságosabb földreformra, a közterhek csökkentésére, munkaalkalmat ígért mindenki számára és még sok egyéb más dolgot, melyek szintén soha nem valósultak meg.

Az ú. n. »telepítési törvénnyel« földhöz csak a zsírosparasztok juthattak, hiszen a feltételeknek a falusi szegénység nem tudott megfelelni. Gömbös alatt hozták az ú. n. »gazdavédelmi törvényt«. Itt lényegében arról volt szó, hogy az állam milliókat fizetett ki a bankoknak olyan paraszti tartozásokért, melyekhez a bankok soha nem is juthattak volna. Ugyanakkor az állam olyan súlyos terheket rótt azokra, akik banktartozásuk rendezésére az állami segítséget igénybevették, hogy előbb-utóbb teljesen tönkrementek. A kisbirtokosok 90%-a nem vette igénybe a »gazdavédelmi törvényt«, melyet bankvédelmi törvénynek neveztek. Gömbös nagy demagógiát fejtett ki az ú. n. »hitbizományi törvénnyel« kapcsolatban — a »mamutbirtokok ellen«. A valóságban éppen a nagybirtokok védelméről volt szó. A kötött birtokok egy részét felszabadították, vagyis a családtagok között örökölhetővé tették. Ezzel a kormány az egy-háromezer holdas nagybirtokos réteget erősítette. Lényegében egy-egy család kezén maradtak továbbra is a hatalmas hitbizományok.

A dolgozó parasztság tapasztalhatta, hogy a kormány nagy ígéreteiből nem lett semmi, helyzete csak rosszabbodott. Az egyre erősebb fasizálódást mutatta, hogy a kommunisták kegyetlen üldözése mellett a kormány rávetette magát a legális munkásszervezetekre is, meg akarta szűntetni a szakszervezeteket. A hírhedt Nemzeti Munkaközpont megszervezésével a munkásokat fasiszta szervezetbe akarták kényszeríteni. A munkásosztály élesen szembeszállt az egyre nyíltabb fasiszta diktatúrával.

A magyar uralkodóosztályok, hogy népellenes uralmukat még jobban megerősítsék, a német fasizmusban kerestek támaszt, annak támogatóivá váltak, fokozatosan eladták az ország függetlenségét és szabadságát.

Gömbös, miután Mussolinival, az olasz fasizmus vezetőjével (1932—33) tárgyalt és a Bethlen által megkötött szerződést újból megerősítette, 1933 nyarán Hitlerhez utazott. 1935-ben újra Németországban járt, hogy Magyarországot végleg a német fasizmus, a háborúra készülő imperialista Németország szekeréhez kösse.

A magyar finánctőke éppen úgy, mint a külső mezőgazdasági piacot kereső nagybirtokos-osztály, a feltétlen németbarátság híve volt és Hitler-Németország segítségével kívánta imperialista- revizionista törekvéseit keresztülvinni.

Mit sem változtatott ezen az alapvető tényen, hogy a burzsoáziának és a nagybirtokos osztálynak egy-egy csoportja a németbarátság méreteit bizonyos keretekbe kívánta szorítani és inkább az angol-francia imperialisták felé tekintett, a velük való együttműködést tartotta szükségesnek a maga számára.

Hitler-Németország a magyarországi nyílt fasiszta pártok (Nyilaskeresztes Párt stb.) támogatásával, erősítésével ellensúlyozta a magyar uralkodóosztályok egyes rétegeinek ingadozását a korlátlan német orientáció kérdésében.

A fasizmus előretörésével szemben a Kommunisták Magyarországi Pártja felemeli tiltakozó szavát és a dolgozó nép, a munkásosztály egységét hirdeti. A jobboldali szociáldemokraták élesen küzdenek az egységfront ellen és ezzel Németországhoz hasonlóan Magyarországon is elősegítik a fasizmus megerősödését. A kommunisták az ezernyi nehézség ellenére szembeszállnak az egyre erősödő árral. Az áldozatok hosszú sorai jelzik ezt az utat. A Horthy-rendszer kivégezte a Kommunisták Magyarországi Pártjának számos vezetőségi tagját.

Elhatározták a párt akkor már 8 ½ éve börtönben sanyargatott vezetőjének, Rákosi Mátyásnak elpusztítását.

Az ellenforradalom második pere Rákosi Mátyás ellen (1935)
1935 elején törvényellenesen újra bíróság elé állították Rákosi Mátyást. Az igazságügyminiszter, amikor tanácsot kért Bethlen Istvántól a Rákosi-per kérdésében, Bethlen azt felelte, hogy: »most nem látja fennforogni azokat a szempontokat, melyek álapján Rákosit 1925—26-ban nem ítélték halálra«.

Az ellenforradalmi rendszer eltökélt szándéka volt, hogy elpusztítja Rákosi Mátyást, a magyar munkásosztály, a magyar nép, az egész világ dolgozóinak harcosát.

Még az egyes burzsoá újságok is kénytelenek voltak belátni annak jogi képtelenségét, hogy valakit nyolc és félévi börtönbüntetésének letöltése után újra bíróság elé állítsanak. A per körüli vita leleplezte az ellenforradalmi rendszert, bebizonyította, hogy még a saját maguk által hozott törvényeket is felrúgták Rákosi Mátyásnak ismételt bíróság elé való állításával.

A magyar munkásosztály, a világ dolgozói, élén a Szovjetunióval, mindent elkövettek Rákosi Mátyás megmentése érdekében. Nemzetközi Rákosi-bizottság alakult Rákosi Mátyás védelmére. A Szovjetunió dolgozói különösen nagy harcot folytattak Rákosi Mátyás védelme érdekében. Minden városban és faluban, minden gyárban és kolhozban Rákosi-bizottságok alakultak, számtalan helyi szovjet és más szervezet választotta meg dísztagjául, és jelentős pénzösszegeket gyűjtöttek össze a védelem ellátására. Plakátok és könyvek jelentek meg a Szovjetunióban Rákosi Mátyás hősies harcának ismertetésére és kiszabadításának előmozdítására. A Pravda, a Bolsevik Párt központi lapja rendszeresen beszámolt a per állásáról, és leleplezte a magyar ellenforradalmi rendszert. A Szovjetunió vezette az egész világ dolgozóinak küzdelmét Rákosi Mátyásért.

A kapitalista államok dolgozói tüntettek és követelték Rákosi kiszabadítását. A magyar követségeket, az igazságügyminisztériumot és később a bíróságot a szó szoros értelmében elárasztották a világ minden sarkából érkező tiltakozó levelek és táviratok.

Az egész világ dolgozóinak nagy tiltakozó harcával egyidejűleg folyt a Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetése alatt a magyar dolgozók harca szeretett vezérük, példaképük, Rákosi Mátyás megmentéséért.

A magyar munkásosztály nyílt utcai tüntetéseken követelte Rákosi Mátyás szabadlábrahelyezését. Törekynek, Horthyék törvényszéki tanácselnökének lakása előtt egy fára vörös zászlót tűztek ki. 1934 nyarán tüntetésekre került sor a Váci-úton, majd később a bíróság épülete előtt. A munkások vörös zászlókat vittek és az Internacionálét énekelték.

Az eredetileg 1934 októberére kitűzött tárgyalást többször elhalasztották.

Végül is az ellenforradalom bírósága 1935 január 21-én megkezdte Rákosi Mátyás perének tárgyalását.

Az egyik külföldi tudósító így számolt be a perről: »Budapest, 1935 január 21. — A Markó-utcai törvényszék épületét erős rendőrosztagok őrzik és detektívek hada nyüzsög; a magyar fasiszta „igazságszolgáltatás” csak a legnagyobb rendőri karhatalom védelme alatt meri elkezdeni Rákosi Mátyás perét.

A nagy esküdtszéki terem padjait zsúfolásig megtöltik a világsajtó képviselői, a Párizsból, Londonból, Bécsből, Pozsonyból stb. érkezett ügyvédek, munkásdelegációk. Ott látni a Szovjetunió két követét és a szovjet sajtóiroda bécsi attaséját, akik tolmácsaik segítségével feszülten figyelik a tárgyalás menetét.

A vádlottak padján Rákosi Mátyás.

Két oldalán, mögötte, feltűzött szuronnyal ülnek a fegyőrök — szinte a szimbólum erejével hat: három felfegyverzett ember őriz egyetlen, a 9 évi nehéz rabság által legyöngült szervezetű embert!«

Rákosi Mátyás, megrongált egészségi állapota, a 11 napos rendkívül kimerítő tárgyalások ellenére, február 8-án megtartotta az utolsó szó jogán nagy beszédét. A több mint háromórás hatalmas beszédben magáról alig szólt. Az ellenforradalom perét Rákosi Mátyás átváltoztatta a munkásosztály és a dolgozó nép perévé elnyomói ellen. Vádolta az úri Horthy-rendszert, bátran és kérlelhetetlenül.

Azok, akik jelen voltak, mondják, hogy barát és ellenség egyaránt feszült figyelemmel, lebilincselve hallgatta ezt az előadást. Még az elnök is gyakran megfeledkezett feladatáról és csak akkor, amikor időnkint összeszedte magát, akkor szólt közbe és igyekezett zavarni Rákosi Mátyás beszédét.

Az ellenforradalmi bíróságnak a Tanácsköztársaság alatti működéséért emelt vádjaival szemben Rákosi Mátyás vállalta a felelősséget:

»Minden néven nevezendő tettemért, amelyet a proletárdiktatúra alatt elkövettem, nyugodt lélekkel vállalom a felelősséget és eszemágában sincs a magam szerepét bármiféle irányban kisebbíteni — mondotta Rákosi Mátyás. — Amit én tettem, kizárólag meggyőződésemtől vezettetve tettem! Nem is kívánok ezért semmiféle védekezést előhozni, csak azt mondom, hogy az akkori véleményemet mind a mai napig megtartottam és semmi okom sincs azt megbánni, annak ellenére, hogy tíz évet börtönben töltöttem.« (A Rákosi-per. Az utolsó szó jogán. 1935. febr. 7—8. Magyar Munkásmozgalmi Intézet. Szikra, Bp. 1950. 432. old.)

»Szilárdan kitartottam a magam kommunista meggyőződése mellett. A fegyházban eltöltött tíz év alatt nem változtam meg. Ugyanolyan harcosa vagyok a kommunizmusnak, mint voltam és csak ismétlem, hogy bármi legyen az én egyéni sorsom, az ügy, amelyért harcolok, győzni fog.« (U. o. 435. old.)

Rákosi Mátyás sziklaszilárd helytállása, a Szovjetunió, a nemzetközi munkásmozgalom, a magyar munkásosztály harca, a Horthy-rendszert meghátrálásra kényszerítette. Nem merték halálra ítélni, Rákosi Mátyást életfogytiglani fegyházzal sújtották.

1940 október 30-án Rákosi Mátyás Sztálin szerető gondoskodása következtében kiszabadult a szegedi Csillag-börtönből. Több, mint 15 éves szenvedés után, a Szovjetunió szívós küzdelemmel kiragadta az ellenforradalom börtönéből Rákosi Mátyást, aki pár nap múlva megérkezett Moszkvába, hogy onnan folytassa harcát a magyar nép és a többi elnyomott milliók felszabadításáért.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának harca a fasizmus ellen
A magyar munkásosztály erőt merített Rákosi Mátyás bátor, hősies magatartásából. Az egyre erősödő fasizmussal szemben a Kommunisták Magyarországi Pártja a munkásosztály egységének helyreállítását tartotta a legfontosabbnak, mely alapul szolgált volna arra, hogy a munkásosztály vezetésével a parasztság, a haladó értelmiség és a kispolgárság részvételével egy erős, fasisztaellenes népfront alakuljon ki Magyarországon.

A magyar kommunisták fasizmus elleni harca része volt annak a világméretekben folyó küzdelemnek, mely nagy lendületet vett a Kommunista Internacionálé VII. Kongresszusa (1935) után. A kongresszuson Dimitrov mélyenszántó tudományos elemzését adta a fasizmusnak és kijelölte az ellene folyó harc feladatait.

Ekkor bontakozott ki teljes erejével az a népfrontpolitika, amely Franciaországban, Spanyolországban, majd a második világháború idején a németek megszállta országokban komoly tömegmozgalommá vált és a kommunista pártok, a munkásosztály vezetésével fasisztaellenes egységfrontba tömörítette a dolgozó népet és mindazokat, akiket létükben fenyegetett a fasizmus.

A fasizmus elleni küzdelem legerősebb támasza az egész világ dolgozói számára a hatalmas Szovjetunió.

A magyar kommunistákat, a munkásosztályt erősítette az a tudat, hogy a világ első proletárállama, a nagy Szovjetúnió, Sztálinnal az élén diadalmasan építi a szocializmust.

1936-ban megszületett a Sztálini Alkotmány, amely lerögzítette a szovjet nép addig elért eredményeit, a tervgazdálkodás, az ötéves terv sikereit, a szocializmus győzelmes felépítését a Szovjetunióban.

»A Szovjetunió új Alkotmánya erkölcsi segítség és reális támasz lesz mindazok számára, akik ma harcot folytatnak a fasiszta barbárság ellen.« — mondotta Sztálin 1936-ban. (Sztálin: A leninizmus kérdései. A Szocialista Szovjetköztársaságok Szövetségének alkotmánytervezetéről. Szikra, Bp. 1948. 560. old.)

És valóban, a magyar kommunisták még önfeláldozóbban és lelkesebben küzdöttek, mert maguk mögött érezték a Szovjetuniót. A magyar kommunisták önfeláldozó magatartása megmutatkozott a spanyol nép szabadságharca idején is, 1936-37-ben.

A Rákosi-zászlóalj a nemzetközi brigádban elnyerte a leghősibb zászlóalj elnevezést. A magyar munkások, kommunisták ott küzdöttek Madrid határán a német, olasz fasiszták, spanyol ellenforradalmárok ellen, amikor megállították Franco hordáit. A zászlóalj többszáz katonája hősi halált halt, köztük a legendáshírű »Lukács tábornok«, Zalka Máté. Harcuk nem volt hiábavaló. A fasiszták elleni küzdelmükkel a spanyol földön, egyúttal a magyar nép felszabadításáért is harcoltak.

A Kommunisták Magyarországi Pártja a második világháború előestéjén hatalmas erőfeszítéseket tett a fasisztaellenes egységfront létrehozása érdekében, melynek alapja csak a munkásegység, tehát a kommunista és szociáldemokrata munkások összefogása lehetett. A munkásegységért folyó harcnak egyik erős oszlopa volt ebben az időben a SzDP Országos Ifjúsági Bizottsága, melynek élén a később mártírhalált halt kommunista, Ságvári Endre állt. Ságvári vezetésével 1937-ben az ifjúmunkások szétverték a nyilasok Tompa-utcai gyűlését, példát mutatva, hogyan kell tettekkel harcolni az egyre erősödő fasizmussal szemben.

Az Országos Ifjúsági Bizottság kommunista élharcosai közé tartozott Kulich Gyula is, akit 1940-ben nyolc évre ítéltek majd a dachaui haláltáborban pusztult el.

A 30.-as évek végén erős fegyvert jelentett a népfrontért folyó harcban a Párt illegálisan terjesztett központi újságja, a Dolgozók Lapja s a legálisan megjelenő, a Párt harcát támogató Gondolat című folyóirat is.

Mialatt a kommunisták életüket áldozták a fasizmus elleni küzdelemben, Peyerék hű kiszolgálói voltak a fasizmusnak. A Hitler által hozott bécsi döntést (1938) Peyerék üdvözölték, és nyíltan hirdették, hogy »egyelőre tegyük félre azokat a kétségtelenül mély ellentéteket, amelyek itt egyes pártokat és társadalmi rétegéket egymástól elválasztanak«, vagyis ne küzdjünk a fasizmus ellen, ne küzdjünk a háború ellen, hajoljunk meg és működjünk együtt Hitler-Németországgal — ezt jelentette a jobboldali szociáldemokraták politikája. Peyer maga Horthy 75 éves születésnapjára levélben fejezte ki szerencsekívánatait. Ebben még nem merült ki a jobboldali szociáldemokraták tevékenysége. A fasisztaellenes egységfront ellen küzdöttek, a kommunistákat beárulták a rendőrségnek. Mindezzel megkönnyítették a Horthy-fasizmus számára, hogy a magyar népet belehajszolja a bűnös szovjetellenes háborúba.

A magyar uralkodóosztályok felelőssége a szovjetellenes háború előkészítésében
Az ország belső fasizálódása és a szovjetellenes háború előkészületei még erősebb lendületet vettek Darányi (1936) miniszterelnöksége idején. A dolgozó nép elnyomásában, szovjetellenességben az új kormány ugyanazon az úton járt, mint elődje. A kormány a külpolitikában Hitler-Németország háborús előkészületeit segítette. Darányi 1937-es berlini látogatása után, 1938 elején elfogadták az ú. n. győri programot. Eredetileg egymilliárdos befektetésről volt szó a hadiiparba, később ez fokozódott.

A magyar finánctőke már a háború kitörése előtti időszakban, az 1937-es újabb válsághullám elhárítására, áttért a hadiipari termelésre. A német háborús gépezet kiszolgálására a magyar finánctőke mindent megtett.

Az ipari termelés értéke 1939-ben az 1938-as termelési érték 20%-ával emelkedett, természetesen a gyártmányok főleg a hadsereg felszerelését, hadianyagok felhalmozását szolgálták.

Hitler-Németország kiszolgálásával párhuzamosan a magyar uralkodóosztályok bizonyos csoportjai ugyanakkor tájékozódni kezdtek az angolszász imperialisták irányában. A Darányi-kormány, hogy helyzetét a fasiszta Németország felé biztosítsa, versenyt futott a nyilasokkal. Mindenáron be akarta bizonyítani, hogy van olyan jó fasiszta, mint az egyes nyilaspártok vezetői, akiket Hitler-Németország különös kegyeiben részesített.

A fasiszta Németország Ausztria elfoglalásával (1938 március 12—13) Magyarország közvetlen szomszédja lett. A német nyomás egyre fokozódott, Darányit Imrédi Béla váltotta fel (1938—1939 február 15.). Kormányelnöksége alatt a fasizmus még jobban megerősödött Magyarországon.

Hitler-Németország imperialista terveit nagy mértékben elősegítette a bécsi döntőbírósági határozat (1938. november 2.), amelynek révén Magyarország Hitler kegyeiből elvesztett területének egy részét visszakapta Csehszlovákiától. A fasiszta Németország vezetőinek ezzel a döntéssel egyáltalán nem az volt a céljuk, hogy Magyarországon segítsenek, lényegében arról volt szó, hogy Magyarországot még jobban a háborúra készülő német imperializmus szekerébe fogják és elősegítsék a Hitler-fasizmus erőteljes behatolását Délkelet-Európába.

A magyar kormány a bécsi döntést a sovinizmusnak a végletekig való szítására használta ki, s ezzel igyekezett elterelni a figyelmet arról, hogy miközben némileg gyarapodott az ország területe, magát az egész országot eladták a háborúra készülő Németországnak.

A bécsi döntéssel még jobban lábrakapott sovinizmus alkalmas volt arra, hogy a reakciós kormány a közvéleményt egy szovjetellenes háborúra előkészítse.

Magyarország hozzáláncolása a hitleri Németországhoz és az ország belső fasizálódása gróf Teleki Pál miniszterelnöksége alatt (1939 február—1941 április) tovább erősödött. Teleki kormánya, hogy elterelje a tömegek figyelmét az uralkodóosztályok népellenes politikájáról, a mély osztályellentétekről és levezesse a szociális elégedetlenséget, újabb — az előző kormányok alatt hozott rendelkezéseknél még súlyosabb — zsidótörvényt hajtott végre.

A kormány versenyfutása a nyilasokkal tovább fokozódik. Ugyanakkor a nyilas szervezkedéseknek szabad teret biztosít, csak látszatintézkedéseket hoz ellenük. Az 1939. évi májusi választásokon a nyilaskeresztes párt 31 mandátumot szerzett.

A Teleki-kormány a magyar-német kisebbségi egyezmény értelmében a magyarországi német fasiszta szervezetnek, a Volksbundnak korlátlan jogokat biztosított, mely így államot képezett az államban.

A Teleki-kormány alatt Magyarország még jobban bűnrészesévé vált a fasiszta Németországnak. Mialatt a német csapatok teljesen elfoglalták Csehszlovákiát, Horthyék Csehszlovákia ukránlakta területeit rohanták meg és véres kegyetlenkedések után megszállták (1939). A következő évben került sor Hitler »kegyeiből« Észak-Erdély megszállására. A fasiszta Németország ezzel még jobban magához láncolta mind a magyar, mind a román uralkodóosztályokat. Az előbbieknek kilátásba helyezte Dél- Erdélyt is, az utóbbiaknak azt ígérte, hogy mindent visszakapnak.

Magyarország Hitler ajándékaiért drága árat fizetett. Az ország területi növekedése a maradék függetlenség rohamos elvesztésével járt.

Gazdasági téren a magyar finánctőke, a birtokos osztállyal együtt kiszolgálta a fasiszta Németországot, támogatta az 1939-től világháborúvá fejlődő rablóháborújában, rendelkezésre bocsátotta az ország mezőgazdasági és ipari erőforrásait.

A Teleki-kormány írta alá a háromhatalmi egyezményt, mely Magyarországot most már katonailag is, politikailag is szorosan a fasiszta blokkhoz (Németország, Olaszország, Japán) kapcsolta. Míg Horthy 1938-ban Kielben Hitlerrel folytatott tárgyalásai után megengedte, hogy német hadirepülőgépek leszálljanak Magyarországon és ha szükséges, azokat itt kijavítsák, addig a Teleki-kormány engedélyt adott a fasiszta német csapatok átvonulására.

Az 1941 február 27-én megkötött jugoszláv-magyar megnemtámadási szerződés is végső fokon azt a célt szolgálta, hogy erősítse a fasiszta blokkot, hogy megkönnyítse Jugoszlávia hozzákapcsolását Magyarországon keresztül Németországhoz. Mikor Hitler látta, hogy eredeti elképzelése nem sikerül, a fasiszta német csapatoknak Jugoszlávia ellen intézett támadásával egyidejűleg utasítást küldött Telekinek, hogy az alig hat héttel előbb kötött szerződést bontsa fel. Gróf Teleki Pál, aki az ellenforradalmi rendszernek mindvégig erős támasza és a fasiszta Németország hű kiszolgálója volt, erre 1941 áprilisában főbelőtte magát. Öngyilkosságával félreállt az útból és ezzel még inkább teret nyitott annak a bűnös politikának, melynek megalapozásához alaposan hozzájárult.

A fasiszta Németország ügynökének, Bárdossynak kormányrajutásával megindult a magyar hadsereg támadása Jugoszlávia ellen. A Horthy-rendszer Hitler újabb rablóháborújából ismét kivette a részét. Nők, gyermekek ezreinek legyilkolása jelezte Horthy hadseregének délvidéki útját.

A német fasiszta rablásokban és gyilkosságokban bűnrészes Horthy-rendszer a Jugoszlávia ellen indított támadássál még jobban Hitler járszalagjára fűzte az országot.

Ilyenképpen, amikor 1941 júniusában Hitler-Németország megtámadta a Szovjetuniót, a magyar uralkodó körök ingadozás nélkül csatlakoztak a magyar nép érdekeivel gyökeres ellentétben álló szovjetellenes háborúhoz. A magyar finánctőkének, az uralkodóosztályoknak ezzel egy emberöltőn belül már másodszor sikerült belevinni a magyar dolgozó népet a számára idegen, a rabló német imperialista érdekeket szolgáló háborúba.

A klerikális reakció az ellenforradalom rendszerében
A klerikális reakció a magyar nagytőkés és nagybirtokososztállyal együtt mindent megtett, hogy a magyar dolgozó nép hatalmát, a Magyar Tanácsköztársaságot 1919-ben a nyugati imperialisták segítségével hátbatámadja, elbuktassa.

A fehér terror rémségeinek idején a klérus segítségére volt a »darutollas vitézeknek« — Horthy hóhérlegényeinek. Megindulhat az új rendszer berendezkedése, »előbb azonban tisztogatni kell« — fejtette ki 1920-ban a »Mária kongregáció« című lap, melyet a jezsuiták szerkesztettek.

Nem emelte fel tiltakozó szavát a klérus az ártatlanok ezreinek megkínzásáért, elpusztításáért, sőt egyetértett vele. A fehér terror kegyetlenkedése a »keresztény erkölcs« jelszavával, a »kereszténység védelmében« folyt.

Mikor a Horthy-rendszer konszolidálódásának kérdései kerültek előtérbe, a klérus arra törekedett, hogy visszaállítsák a Habsburg-uralmat Magyarországon. IV. Károly második sikertelen visszatérése alkalmával a tihanyi apátságba menekült.

A Habsburg-pártiak, a legitimisták ellen a Bethlen-kormány ugyan fellépett, de természetesen bizonyos korlátok között. Hiszen tudták, hogy a legitimisták az ellenforradalmi rendszer hű támaszai. A Habsburg-ház trónfosztása, a legitimisták ideiglenes háttérbeszorítása tartózkodóvá tette a klérust. Ez azonban rövidesen végetért.

A klerikális reakció tapasztalhatta, hogy a Horthy-rendszer végeredményben ugyanúgy biztosítja befolyását és a régi hatalmát, mint ahogy a Habsburgok. Mindamellett a klérus nem mondott le eredeti terveiről, a Habsburgok visszahozataláról.

A katolikus egyház a »Nagyatádi-féle földreform« során tapasztalhatta, hogy nagybirtokai továbbra is megmaradhatnak. De a klérus fellépett még egy korlátozott földreform ellen is. Azt hirdették a mamutbirtokos főpapok, hogy »birtokreformot csinálni pénz nélkül nem lehet«, »az új földek átkot hoznak áldás helyett és vesztébe rántják a gazdát«.

Ugyanakkor azon voltak, hogy a földbirtok »átka« továbbra. is sújtsa a klérust.

1935-ben, tehát jóval a földreform után az egri főkáptalan 67 ezer hold földbirtokkal, a kalocsai érsekség 60 ezer holddal, a veszprémi püspökség 50 ezer holddal rendelkezett, az esztergomi érsekség 36 ezer holddal stb. Voltak egyes apátságok, melyek a »Nagyatádi-féle földreform« után még 1925-ben megnövelték földbirtokaik állományát. Így a zirci apátság még 1925-ben 46 ezer holddal rendelkezett, 1935-ben már közel 50 ezer holddal, a pannonhalmi főapátság földbirtokai ugyanezen idő alatt 56 ezer holdról 60 ezer holdra emelkedtek.

A főpapok azonban nemcsak mint nagybirtokosok voltak érdekelve az ellenforradalmi rendszerben. Jelentős mezőgazdasági üzemekkel rendelkeztek. Számos szeszfőzde, cukorgyár, sörgyár, borpince és malom volt a klérus tulajdonában. Az egyházi reakció résztvett az iparvállalatokban, bankokban, takarékpénztárakban. Egybefonódott a finánctökével. Mindez igen nagy jövedelmet jelentett a klérus számára.

A felsőház feltámasztásával a klérus politikai befolyása is régi fényében és formájában tért vissza.

A Tanácsköztársaság alatt állami kezelésbe került iskolákat a Horthy-rendszer visszaadta az egyháznak. A reakciós magyar iskolarendszer népellenes jellegére a klérus nyomta rá bélyegét.

A »valláserkölcs« jelszava alatt »közös lelki kapcsolatot« hirdettek, mely »összefogja a társadalmat«, elnyomót és elnyomatottat. »Királyok és alattvalók, szegények is gazdagok, műveltek és műveletlenek a vallásban találkoznak«. Ennek biztosítása érdekében »a középiskolának minden nevelő erejét latba kell vetni« — szólt az iskolai tanterv-utasítás a Horthy-rendszer alatt. A természettudományos oktatást megakadályozták. »A vallásos világszemlélet és tudományos kutatás határát nem szabad illetéktelen megjegyzésekkel megbolygatni«, vagyis a tudományos kutatás eredményeit el teli titkolni a tanulóifjúság előtt — szólt az utasítás a tanárokhoz.

A klérus élén járt a revizionista uszításnak. A sovinizmus szításával a klérus segédkezet nyújtott az ellenforradalmi rendszer számára, hogy eltereljék a tömegek figyelmét a kíméletlen tőkés és feudális kizsákmányolásról. Számos fasiszta szervezet, így a Turáni Vadászok, Ébredő Magyarok, Kettőskereszt Egylet stb. álltak a klérus befolyása alatt. Mindezek az egyesületek az útszéli demagógiának, a munkásellenességnek, a Szovjetunió elleni uszításnak, a sovinizmusnak, az antiszemitizmusnak voltak a tűzfészkei.

A nép elnyomásának, fékentartásának módszerei a Horthy-rendszer alatt sok tekintetben megváltoztak az 1918 előtti időkhöz képest. Ez egyrészt a fizikai terror, másrészt a lelki terror, a félrevezetés, a demagógia fokozott alkalmazását jelentette. Az utóbbi téren a klerikális reakciónak különösen kiemelkedő szerep jutott.

Még jóval az első világháború előtt XIII. Leó pápa felhívására a klérus megindította szervezkedését a munkások között. Az úgynevezett »keresztényszocialista« mozgalom célja az volt, hogy az elnyomott, kisemmizett, jogfosztott munkásságot vallásos jelszavakkal a forradalmi munkásszervezetektől eltérítse, azokkal szembefordítsa, a munkásság egységét megbontsa, hogy az uralkodóosztályok a munkásmozgalmat így könnyebben összezúzzák.

A keresztényszocialista mozgalom élén grófok, főpapok álltak és még sokan mások a legszélsőbb reakció, az ellenforradalom táborából.

A mozgalmat a Horthy-rendszer teljes erejéből elősegítette, támogatta, mint a kommunisták elleni harc fontos eszközét. Felismerték XIII, Leó szavainak nagy jelentőségét: »Az államok sorsa függ tőle, jól oldjuk-e meg ezt a kérdést vagy rosszul.« A reakciós nagytőkés és nagybirtokos állam mindent megtett, hogy »ezt a kérdést«, a forradalmi munkásmozgalom elnyomását — »jól oldja meg«.

A börtönök, akasztófák éppen úgy hozzátartoztak a munkásmozgalom elleni harchoz, mint a keresztényszocialista mozgalom, mely a szociális demagógia fegyverével küzdött.

A klérus élenjárt a Szovjetunió elleni izgatásban, tevékeny részese volt a Szovjetunió elleni háború élőkészítésének. A világ első szocialista államának megerősödése, az a hatalmas kultúrforradalom, mely milliókat emelt fel és fegyverzett fel a tudás erejével, félelemmel töltötte el a Vatikánt és magyarországi megbízottait is. A klérus minden erővel arra törekedett, hogy a magyar népben gyűlöletet szítson a Szovjetunió ellen. A klérus újságainak, röpiratainak, egyházi ponyváinak fő tárgya a kommunizmus elleni küzdelem.

A magyar katolikus főpapság a Horthy-rendszer hű kiszolgálójának, fenntartójának bizonyult. 1941-ben, a Szovjetunió megtámadása idején a klérus felszenteli a frontra kerülő zászlókat, ezzel is kifejezve örömét és hozzájárulását a bűnös háborúhoz, melyet a 20. század »keresztesháborújának« nevezett el.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus és a németbarátság megerősödése Magyarországon – A gazdasági válság és Magyarország
(Idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés 1951)

A gazdasági válság és Magyarország
(1929-1933)
Ugyanakkor, amikor a Szovjetunió komoly sikereket ért el a szocializmus építése terén, erősödött és gyors ütemben fejlesztette iparát, a kapitalista országokban 1929 végén megkezdődött és a rákövetkező években még egyre jobban elmélyült a gazdasági válság. A kapitalista gazdaságot olyan pusztító erejű válság érte, melyhez foghatót addig még soha nem tapasztaltak. Az ipari válság egybefonódott a mezőgazdasági válsággal, az agrárválsággal.

A tömegek nyomora és a munkanélküliség hatalmas mértékben megnőtt. A munkanélküliek száma több mint 21 millióra emelkedett (egyedül Amerikában 1933 januárjában megközelítette a 14 milliót). A parasztok milliói mentek tönkre, a munkások tömegei éheztek, de a válság a mélybe taszította a közép- és kistőkések egész rétegeit is.

Ugyanakkor a Szovjetunióban az ipari termelés a válság három éve alatt (1930—1933) több mint kétszeresére emelkedett és 1933-ban az 1929-es színvonallal összehasonlítva annak 201%-át tette ki. Az Amerikai Egyesült Államok ipara 65%-ára csökkent, Anglia ipara 86%-ra, Németországé 66%-ra, Franciaországé 72%-ra.

Ez a körülmény újabb bizonyságát adta a szocialista gazdasági rendszer fölényének a kapitalista rendszerrel szemben. Tanúságot tett arról, hogy a szocializmus országa az egyetlen ország az egész világon, amely mentes a gazdasági válságoktól.

A Szovjetunió Bolsevik Pártja Sztálinnal az élén már jóval a válság kitörése előtt rámutatott arra, hogy a válságok a kapitalista társadalom elkerülhetetlen velejárói, hogy a monopóliumok korszakában a válság még jobban elhúzódik, hogy ez a körülmény a néptömegek számára különösen kínzóvá és pusztítóvá teszik a válságot.

Sztálin rámutatott arra, hogy a háborúutáni fellendülés a kapitalista országok számára csak átmeneti jellegű, a kapitalizmus általános válságának talaján elkerülhetetlenül bekövetkezik a gazdasági válság. A válság alapja és oka maga a tőkés gazdasági rendszer. A válság alapja a termelés társadalmi jellege és a termelési eredmények kisajátításának tőkés formája közötti ellentmondás. A tőkés rendszer e fő ellentmondása kifejezésre jut a tőkéshaszon nagyarányú növekedésében és a milliók vásárlóképességének viszonylagos csökkenésében. Ez az alapja a tőkés túltermelési válságoknak, ebből származik, hogy az áruk bizonyos időszakonként eladatlanok maradnak, a termelés csökken, növekszik a munkanélküliség, csökken a munkabér, és ezzel még jobban kiéleződik a termelés színvonala és a fizetőképes kereslet színvonala közötti ellentmondás. A túltermelési válság ennek az ellentmondásnak viharos és romboló megnyilvánulása.

A gazdasági válság még jobban kiélezte az ellentéteket az imperialista hatalmak között, a világháborúban győztes és legyőzött országok között, az imperialista államok és gyarmati és függő országok között, a munkások és tőkések között, a parasztok és földesurak között.

Sztálin a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XVI. kongresszusán 1930-ban előre megmondta, hogy a burzsoázia kiutat fog keresni a válságból, egyrészt abban, hogy a munkásokat még jobban elnyomva, bevezeti a fasiszta diktatúrát, másrészt abban, hogy háborúkat kezd a gyarmatoknak és érdekszféráknak újrafelosztásáért és a gyenge országok leigázásáért.

A gazdasági válság éles fénnyel világította meg a Bethlen-kormány politikáját. A nemzetközi tőkéhez a kölcsönökkel ezernyi szállal hozzákapcsolt Magyarország hamarosan tapasztalta a válság minden nyomorúságát. Az ipari termelés körülbelül 20%-kal zuhant. A válság különösen a kis- és középipart érintette, kevésbé a nagyobb tőkével rendelkező vállalatokat, melyeknek racionalizálását és koncentrációját elősegítette.

Az ipari behozatal. 72%-kal esett vissza, tekintettel a mezőgazdasági kivitel csökkentésére. A magyar textilipar termelése a belső piac kiszélesedése következtében (mert külföldi áru alig jön be) növekszik. Ezek a körülmények bizonyos mértékig az ipari áresést, a mezőgazdasági áreséshez viszonyítva korlátozták.

A válság ideje alatt az ipari dolgozók száma 654.000-ről (1928) 390.000-re csökkent (1932). A munkanélküliség ijesztő méreteket öltött. A dolgozók keresete mélyen a létminimum alá süllyedt. A szakmunkások órabére az 1928. évi 81 fillérről 1932-re 32 fillérre esett. A gyári munkásnők órabére ugyanezen idő alatt 32 fillérről 19 fillérre esett. A dolgozók százezrei éhezve, nyomorogva tapasztalták, hogy a Horthy-reakció hová vitte az országot.

A válság azonban nem korlátozódott csak az iparra. A mezőgazdasági kivitel megbénult. Közel 75%-kal visszaesett.

A búza ára az 1928. évi 32 pengőről 7 pengőre süllyedt. A mezőgazdasági dolgozók amúgyis alacsony bére 61%-kal esett. Hárommillió főnyi mezőgazdasági szegénység, gazdasági munkások, törpebirtokosok, kisbirtokosok és munkások, valamint a kisemberek széles rétegei a pusztulás szélére jutottak. Növelte a falu elnyomorodását a szélesre nyílt agrárolló, ami abból származott, hogy a mezőgazdasági és ipari árak között 38%-os különbség volt az ipar javára. Tehát ez annyit jelentett, hogy 1933-ban 38%-kal kellett több mezőgazdasági cikket adni ugyanannyi ipari termékért, mint 1929-ben.

A tisztviselők, az értelmiségiek ezrei kerültek ki az utcára, nem egyszer hólapátolással és egyéb alkalmi munkával tudtak csak az éhezés rémétől időlegesen megszabadulni. Az állástalan tanárok, értelmiségiek tömegei keservesen tapasztalhatták, hogy a Horthy-rendszer mit értett a »középosztály« védelmén.

A nemzeti jövedelem Magyarországon az 1926—27. éveket 100%-nak véve, 1933-ra 68%-ra esett. A nemzeti jövedelemnek a népesség egy tagjára eső része ugyanezen idő alatt 64.2%-ra csökkent.

A pénzügyi válság így mindjobban elmélyült. A külföldi kölcsönök lehetősége összeszűkült, a meglevő kölcsönök nagyrészét felmondták. A pénz vásárlóereje az 1926—27-es éveket 100%-nak véve, 1933—34-re 61.6%-ra esett. Az adóterhek fokozása ellenére az államháztartás egyensúlya megingott, a városok és a községek költségvetése a csőd előtt állt.

A válság politikai következményei
A gazdasági válság hatására a Bethlen-kormány megbukott (1931). Utóda, gróf Károlyi Gyula nagyobb francia kölcsönhöz jut, de ez nem tudja a csőd előtt álló államkassza helyzetét megjavítani. Rátérnek a felduzzadt államháztartás költségeinek csökkentésére, de ezt a régi módszer szerint az amúgyis gyér szociális kiadások szűkítésével kívánják elérni. Az adókat felemelik, a közmunkákat, építkezéseket beszüntetik. Ezzel még jobban fokozzák a munkanélküliséget. A válság nyomában járó munkanélküliség és nyomor a tömegek szociális elégedetlenségét egyre növelte.

A munkásság harca a Horthy-rendszer ellen a válság éveiben különösen megerősödött. A Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetése alatt álló Szakszervezeti Ellenzék hetekig tartó sztrájkokkal küzd a munkáselbocsátások, a bérek csökkentése ellen, küzd az ellen, hogy a tőkés válság minden terhét a dolgozókra hárítsák át. A Szakszervezeti Ellenzék legális vagy féllegális tömegsajtót teremtett.

A munkásosztály harci lendülete, forradalmi hangulata megerősödött. A SzDP, látva a munkásság balratolódását, 1930. szeptember l-re csendes tüntető sétát tervezett. A tüntetés előkészítésébe azonban a Kommunisták Magyarországi Pártja is bekapcsolódott és kiadta a jelszót: »Változtassátok 1930. szeptember 1-ét hangos tüntetéssé!«

Az utcákon a munkát, kenyeret és a rendszer megdöntését követelő tömeg kőzáporral fogadta a kivont karddal támadó lovasrendőröket, katonaságot és páncélautókat. Sokhelyütt barikádokat emeltek. 1930. szeptember l-e megmutatta a kommunisták növekvő tömegbefolyását és azt, hogy a munkásságban az elszenvedett vereségek ellenére is elevenen élnek a múlt harcos forradalmi hagyományai.

1931-ben a bányászok vívják hősi harcukat a KMP irányításával. Tatabányán, Dorogon, Salgótarjánban egymás után lángoltak fel az elkeseredett, kitartó sztrájkharcok. 1932-ben a pécsi bányászok léptek sztrájkba. Lementek a tárnákba és addig nem voltak hajlandók visszajönni, amíg követeléseiket nem teljesítették.

A Kommunisták Magyarországi Pártja a rendszer kegyetlen üldözése és elnyomása ellenére a munkásosztály vezetését, irányítását és nevelését továbbra is a kezében tartotta. Kommunista munkások életük kockáztatásával terjesztették a dolgozók között a Párt illegális kiadványait, újságjait.

Így sokszorosító eljárással készült a Párt hivatalos lapja, a Kommunista, mellette külön szervezeti újság a Pártmunka, a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségének lapja, az Ifjú Proletár. Illegális üzemi újságok egész sora jelent meg.

Nagy jelentőségre tettek szert azok a kiadványok, melyeket az emigráció külföldön írt, kiadott és hivatalos közegek megkerülésével Magyarországra küldött. A Bécsben megjelenő már említett Új Március (a Párt hivatalos lapja), a Szovjetunióban kiadott Sarló és Kalapács, a Csehszlovákiában napvilágot látó Munkás, a romániai Korunk és az emigráció által kiadott egyéb folyóiratok és könyvek erősítették a magyar munkásosztály küzdelmét.

Hatalmas erőfeszítésbe, hősies önfeláldozásba került ezeknek a lapoknak és számtalan röplapnak az előállítása, de azért bárhogy üldözték is a Pártot, a lebukott kommunisták helyébe mindig újak léptek. Hiába foglalták le és hiába semmisítették meg a kézinyomdákat, a sokszorosítógépeket, a kommunista újságok, lapok újra megjelentek az üzemekben, bizonyítva, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja működik, dolgozik és nem törte meg az ellenforradalmi rendszer terrorja.

A Horthy-rendszer nagyon jól tudta, hogy a munkásosztály küzdelmeit az illegális Kommunista Párt vezeti, ezért mindent elkövetett a Párt gyengítésére és megsemmisítésére. A gazdasági válság a harcot még jobban kiélezte. Az 1931. évi szeptemberi biatorbágyi merénylet ürügyével a kormány által kihirdetett statárium elsősorban a Kommunista Párt ellen irányult. 1932 nyarán elfogták, törvényellenesen halálra ítélték és a széleskörű nemzetközi tiltakozás ellenére július 29-én kivégezték a Kommunisták Magyarországi Pártjának két vezetőjét, Sallai Imrét és Fürst Sándort, a mozgalom bátor és kipróbált harcosait.

A Párt, bár súlyos csapást jelentett kiváló vezetőinek galád módon való elpusztítása, mégsem tört meg, sorait szorosabbra zárta és tovább folytatta a küzdelmet. A börtönbe került kommunisták a harcot ott is tovább folytatták, tanultak és tanítottak, hogy a börtönből még tapasztaltabban, még harcedzettebben kerüljenek ki. A bebörtönzött kommunistákért a Vörös Segély széleskörű támogató akciót szervezett. A segélymozgalom maga is sok új harcost nevelt. A Vörös Segély mozgalom erősítésére írta József Attila Lebukott c. versét:

»Megvallattak, hogy vérzett a húsunk,
Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
gondolj reánk, kik fel-le futkosunk
és messze nézünk cellánk szögletén.
Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény,
Eledelünket kiköpi a szánk,
gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk
s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.
Még harcolunk, de testünk oly sovány!
Testvér, segítsd a lebukottakat.«

Megnehezítette a Párt működését a szociáldemokrata vezetők árulása, rendőrségi besúgásai. A Kommunisták Magyarországi Pártja már 1932-ben kísérletet tett az erősödő fasiszta veszéllyel szemben kommunista-szociáldemokrata egységfront kiépítésére, de ezt a jobboldali szociáldemokrata vezetőség minden erővel elgáncsolni igyekezett.

A fasizmus uralomra jutása Németországban
Az elhúzódó gazdasági válság következményeként a kapitalista államok közötti ellentétek a végsőkig kiéleződtek. Ismét felvetődött a kérdés a világ és az érdekszféráknak az erősebb imperialista államok által történő újrafelosztására.

Az általános leszerelésről mind kevesebbet beszéltek. A harcias imperializmus, a háború és revans pártjai léptek előtérbe. Az események egy új háború kitörése felé haladtak.

Különös élességgel mutatkozott meg a válság Németországban, melynek dolgozó tömegeit nemcsak a német tőkés profitja nyomta. A német nép vállaira nehezedtek a versailles-i imperialista béke következményeként mindazok a terhek, amelyeket Németországnak kárpótlásként a győztes antant hatalmaknak kellett fizetnie. Németországban a weimari köztársaság szociáldemokrata vezetői eltűrték az ellenforradalom nyílt szervezkedését, a reakció tömörülését. Ugyanakkor a legnagyobb kérlelhetetlenséggel küzdöttek a kommunisták ellen és ezzel elősegítették a fasizmus megerősödését.

A politikai elnyomás és a szörnyű kizsákmányolás terheit viselő német nép a gazdasági válság alatt összeroppant. A munkanélküliek éhező milliói, tönkrement parasztság az elkeseredettség végső fokáig jutott el. Németországban különösen rendkívüli mértékben kiéleződtek a dolgozó tömegek, a munkásosztály és a tőkésosztály, a német burzsoázia, a junker nagybirtokos-osztály közötti ellentétek.

A német finánctőke — a weimari politikusok segédletével — kitenyészti a fasizmus tömegpártját Hitlerrel az élen. A finánctöke védelme alatt és annak támogatásával Hitler pártját elsősorban azokból a jobboldali elemekből toborozza, akik a társadalom lezüllött alját képviselték. Emellett hívei az állástalanná vált köztisztviselőkből, középrétegek, kispolgárság tönkrement rétegeiből, a lumpenproletariátusból kerültek ki, akiket a felszínes propagandával megnyerhetett. Hitler a szociális demagógia eszközeivel a nyomorban, nélkülözések között élő munkanélküli tömegekbe is igyekezett behatolni.

A Némát Kommunista Párt a német fasizmus előretörése ellenére nem vesztett taglétszámából, befolyása a széles tömegekben növekedett. Az 1930-as választásokon elnyert közel 4,600.000 szavazattal szemben, 1932-ben a Német Kommunista Párt 5,300.000 szavazatot szerzett, sőt az utána megtartott újabb szavazáson a kommunistákra szavazók száma közel 6 millióra emelkedett. A szociáldemokrata párt szavazatokat vesztett, a katolikus néppárt megtartotta szavazói számát.

A gazdasági válság évei a szociális elégedetlenséget a végsőkig fokozták. A német finánctőke elérkezettnek látta az időt, hogy végezzen a weimari polgári demokráciával és a nyílt elnyomás, a nyílt fasiszta diktatúra útjára lépjen. A német finánctőke minden pénzügyi, politikai és egyéb segítséget megadott, hogy a munkásosztály, a dolgozó nép forradalmi szervezkedésével szemben a fasizmust juttassa uralomra és ezzel megtegye az előkészületet a világ proletariátusának védőbástyája, a Szovjetunió elleni támadásra.

A német finánctőkével, a fasizmussal szemben a Németországi Kommunisták Pártja a munkásság egységét, erős népi összefogás szükségességét hirdette, vagyis a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a katolikus Néppárt összefogását. De a jobboldali szociáldemokrata vezetők ellenezték az együttműködést a kommunista munkásokkal és ezzel Hitler fasiszta pártja részére készítették elő a talajt. A német nagytőke, miután látta, hogy a szociáldemokratákra támaszkodva nem tudja a kommunisták előretörését megakadályozni és fennáll az a veszély »hogy a Németországban még megmaradt polgári demokratikus szabadságjogok csúnyán megtréfálhatják, hogy a munkásosztály a forradalmi mozgalom kifejlesztésére használhatja fel ezeket a szabadságjogokat«*, elhatározta a parlamentarizmus a burzsoá demokrácia utolsó maradványainak a felszámolását is. Ennek keresztülvitele érdekében 1933-ban hatalomra juttatta Hitlert és fasiszta pártját.
* A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Rövid tanfolyam, Szikra. Bp. 1950. 364. old.

»Ezzel kapcsolatban a fasizmus győzelmét Németországban nemcsak úgy kell tekinteni, mint a munkásosztály gyengeségének a jelét és mint annak következményét, hogy a szociáldemokrácia a munkásosztályt elárulta és a fasizmus számára az utat megtisztította. A fasizmus győzelmét Németországban úgy is kell tekinteni, mint a burzsoázia gyöngeségének jelét, mint annak jelét, hogy a burzsoázia már nem képes tovább a parlamentarizmus és a polgári demokrácia régi módszereivel uralkodni, minek folytán kénytelen a belpolitikában a kormányzás terrorisztikus módszereihez, folyamodni, — mint annak jelét, hogy békés külpolitika útján már nem képes megtalálni a jelen helyzetből a kivezető utat, minek következtében kénytelen a háború politikájához folyamodni« — mondotta Sztálin. (Sztálin: Beszámoló a Párt XVII. kongresszusán. A leninizmus kérdései. Bp. Szikra. 1950. 512. old.)

A német rabló imperializmus, a német nagytőke és junkerek érdekeit képviselő hitlerista párt a német nép előtt a félrevezetés, a megtévesztés és a demagógia minden eszközét felhasználta. A fasizmus a tömegek féktelen kizsákmányolására törekszik, azonban a tömegeket kapitalistaellenes demagógiával igyekszik félrevezetni. Kihasználták a dolgozók mély gyűlöletét a rabló burzsoázia, a bankok, a trösztök és a fináncmágnások ellen. A nyomorgó néptömegek figyelmét a tényleges helyzetről, tehát arról, hogy a legrablóbb finánctőke diktatúrája uralkodik, a sovinizmus, az antiszemitizmus féktelen szításával terelték el. A faji gőg, más népek lenézése és semmibevevése szintén a fasiszta ideológia alapjaihoz tartozik.

A fasizmus nem más, mint a »finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája« — mondotta Dimitrov. (G. M. Dimitrov: A munkásosztály a fasizmus ellen. Bp. Szikra. 1949. 7. old.)

»A német fasizmus arcátlanul nemzeti szocializmusnak nevezi magát, holott semmi köze sincs a szocializmushoz. A hitleri fasizmus nemcsak a burzsoa-nacionalizmus. Ez állati sovinizmus. Ez a politikai banditizmus kormányrendszere, a munkásosztállyal és a parasztsággal, a kispolgárság és az intelligencia forradalmi elemeivel szemben alkalmazott provokációk és kínzások rendszere. Ez a középkori barbárság és vadállatiasság. Ez féktelen agresszió más népekkel és országokkal szemben« — mondotta Dimitrov. (U. o. 7.)

A fasiszták a munkásmozgalom vezetőit börtönbe vetették, legyilkolták. Mind a kommunista, mind a szociáldemokrata, de még ezenfelül a kispolgári pártok tagjait is kegyetlenül üldözték. A kínzások, tömeggyilkosságok, véres pogromok napirenden voltak; zsidóelleni heccektől, a kommunisták elleni hajszától lett hangos Németország. A munkásosztály elemi jogait lábbal tiporták. Szétrombolták szakszervezeteit, megfosztották munkássajtójától. A munkásosztály legkisebb megmozdulását véres kegyetlenséggel nyomták el. De elnyomás jutott osztályrészül a többi dolgozó rétegeknek is.

A nyílt fasiszta diktatúra, a kegyetlen üldözések nem törték meg a munkásosztályt, a kommunistákat. Ennek élő bizonyságát nyújtotta Dimitrov, a bolgár kommunisták kiemelkedő vezetője, aki Hitler hatalomrakerülése idején Németországban tartózkodott. (Dimitrov a bolgár nép nagy vezetője, a kommunista mozgalom kiemelkedő harcosa 1949-ben halt meg.)

A fasiszták, hogy a kommunisták üldözését még kegyetlenebbül folytathassák, felgyújtották a német birodalmi gyűlés épületét, a Reichstagot és annak felgyújtásával a kommunistákat vádolták. Letartóztatták Dimitrovot azzal a váddal, hogy a Reichstag felgyújtásának értelmi szerzője. A fasiszta bíróság előtt Dimitrov a kommunista hősiesség igazi példáját adta. Bár tudta, hogy végezni akarnak vele, nem hátrált, sőt mint a fasizmus vádlója lépett fel ország-világ előtt. Bátor, megingathatatlan magatartásával erőt és példát mutatott a fasizmus ellen küzdő milliók számára.

Dimitrov védelmében megmozdult a világ munkásosztálya, dolgozó népe, élén a Szovjetunióval, hogy megmentsék a fasiszta gyilkosok kezéből. Mialatt a haladó világ felemelte szavát a fasizmus ellen és százezrek tiltakoztak, azalatt Dimitrov a tárgyalóteremben küzdött.

Nyíltan a fasiszta bíróság szemébe mondta:

»Minő eredménnyel járt a bírói vizsgálat, bíró uraim? Az a legenda, hogy a birodalmi gyűlés épületének felgyújtása a kommunisták műve volt, teljesen szertefoszlott«.

»Bebizonyítást nyert azonban, hogy a birodalmi gyűlés épületének felgyújtása nagyarányú irtóhadjárat megkezdésére szolgált ürügyül a munkásosztály és annak élcsapata, a Németországi Kommunista Párt ellen«.

» Elismerem, hogy szavaim élesek és kemények. Harcaim és egész életem szintén mindig élesek és kemények voltak. Beszédem azonban nyílt és őszinte beszéd. Megszoktam, hogy a dolgokat nevükön nevezzem. Én nem ügyvéd vagyok, aki kliensét kötelességszerűen védelmezi.

Védelmezem saját személyemet, mint vádlott kommunista.
Védelmezem kommunista forradalmi becsületemet.
Védelmezem eszméimet, kommunista érzületemet.
Védelmezem életem értelmét és tartalmát« — mondotta Dimitrov. (A lipcsei pör. Moszkva. 1944. 99, 107—108. old.)

A Szovjetunió erélyes fellépése, a világ dolgozóinak kitartó harca és Dimitrov hősies magatartása meghozta az eredményt. A fasiszták kénytelenek voltak Dimitrovot a vád alól felmenteni és szabadonbocsátani.

A lipcsei per a németországi munkástömegek és a világ proletariátusának, élén a Szovjetunió munkásosztályával, és a világ becsületes közvéleményének közös erőfeszítésével, harctérré változott, és a kommunista mozgalomra szánt csapás megsemmisítő súllyal hullott vissza a német fasizmus fejére.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!