Az antifasiszta egységfront
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

4. A Komintern az OKP irányvonalának megváltoztatásáért.
Az antifasiszta egységfront és a munkáskormány célkitűzése

Az OKP KB tézisei, amelyeket a II. kongresszus elé szándékoztak bocsájtani, nagy ellenállást váltottak ki a Kominternben. A Komintern Végrehajtó Bizottságának Elnöksége március 8-án, tehát közvetlenül a kibővített VB-ülés után, határozatot fogadott el, amelyben Kolarovot és Humbert-Drozt megbízták azzal, hogy javasolják az olasz pártkongresszuson: vitassák meg a téziseket, de a végleges döntést az új KB és a Komintern VB közösen hozza.⁶⁹

⁶⁹ Bericht über die Tätigkeit des Präsidiums und der Exekutive der Kommunistischen Internationale für Zeit vom 6. März bis 11. Juni 1922. Verlag der Kommunistischen Internationale. (Hoym) Hamburg. (A továbbiakban: Bericht über die Tätigkeit…) 3. old.*

A KIVB Elnöksége március közepén fogadta el „Az Olasz Kommunista Párt programtervezetéhez” című dokumentumot, amelyben lényegében elutasította az olasz párt téziseit. „A párt vezető szerveinek tézisei azt mutatják, hogy az elvtársak még nem nőtték ki gyermekbetegségüket, az ifjúi, terméketlen radikalizmus betegségét – hangzik a dokumentum. – Ez pedig azáltal, hogy szektásan fél az élet realitásával való kapcsolattól és nem bízik saját erőiben, a csupán átmeneti jellegű célokért harcoló munkásosztály forradalmi tendenciáiban kimeríti a párt teljes erejét. A Végrehajtó Bizottság bízik abban, hogy a párt Központi Bizottsága eljut e gyengeségek felismeréséig, és hozzálát felszámolásukhoz. Ezt feltétlenül a párt téziseinek megváltoztatásával kell kezdeni. Jobb lenne, ha a párt megelégedne a III. kongresszus és a Végrehajtó Bizottság kibővített ülésének téziseivel, ha eltekintene saját tézisek kidolgozásától és előterjesztésétől, mivel ez arra kényszerítené a Végrehajtó Bizottságot, hogy nyilvánosan a legélesebben vitába bocsátkozzék az olasz Központi Bizottsággal.”⁷⁰

⁷⁰ A dokumentum közlésére azonban a pártkongresszus előtt nem került sor. Később – minden bizonnyal a további nézeteltérések, és nem a „Taktikai programkérdések” megvilágítása miatt, ahogyan azt a publikáció lábjegyzetében közük – szükségesnek vélték közzétenni. (Kommunyisztyicseszkij Internacional, 1922. 23. szám. 6215-6222. old.)*

Az OKP II. kongresszusán, amelyre 1922. március 20-25. között került sor Rómában, a Komintern képviselőinek nem sikerült a frontáttörés. A kongresszuson igen feszült légkör alakult ki, a párt vezetői már-már lemondásra gondoltak. A kongresszus résztvevői előtt különösen azután vált világossá, milyen nagy a különbség az OKP KB és a Komintern által javasolt politika között, amikor Kolarov ismertette a Komintern koncepcióját. Ennek lényege az egységfront és az antifasiszta összefogás hangsúlyozása, tehát a kibővített KIVB-ülésen elfogadott irányelvek voltak. Kenyértörésre azonban nem kerülhetett sor, mivel a pártban már formálódó ellenzék vezetői nem voltak abban a helyzetben, hogy vállalhatták volna a párt irányítását. (Gramsci a kongresszuson Bordigát támogatta, mivel maga is ellenezte az egységfrontot.) Az ellenzéket az Angelo Tasca—Antonio Graziadei-csoport alkotta, amely túl „absztraktnak” ítélte Bordigáék taktikai téziseit, és a Nicola Bombacci vezette csoport, amely teljesen elfogadta a Komintern irányvonalát.⁷¹ – A kongresszus munkájáról és az ellenzéki csoportok álláspontjáról számol be Paul Böttcher szászországi kommunista, a munkáskormány híve, majd 1923-ban minisztere az Inprekorrban. (1922. március 30. 300-302. old.)*

A Komintern képviselői, felmérve a helyzetet és a lehetőségeket, letettek arról, hogy megakadályozzák a taktikai tézisek elfogadását. Sőt, hogy ne bomlasszák tovább a pártvezetést, rávették Bombaccit, vonja vissza tézistervezetét.

A Komintern képviselői tulajdonképpen egyetlen eredményt értek el kompromisszumukkal: az olasz pártvezetés megerősítette a kibővített VB-ülésen tett ígéretét, amely szerint aláveti magát a kötelező fegyelemnek, és az egységfront-politikáról elfogadott tézisek szellemében alakítja irányvonalát. Míg azonban a Komintern tartotta magát ahhoz, hogy nyilvános fórumain nem bírálta az OKP kongresszusán történteket – ezt mutatja Böttcher említett cikke is -, Bordiga szinte közvetlenül a kongresszus után felrúgta a megállapodást. Utasította a párt képviselőit, hogy tárgyalásaik és felszólalásaik során ne említsék a politikai pártokkal köthető egységfront-megegyezés lehetőségét.⁷² – Spriano: Id. mű, 245. old.* Pedig 1922 nyarán a szocialista és a kommunista párt egységfrontja az antifasiszta harc legfontosabb előfeltétele volt. A Kominternben, elemezve az olaszországi helyzet gyors változását,⁷³ – A Komintern VB Információs és Statisztikai részlege 1921 őszétől részletes anyagokat állított össze az olaszországi helyzetről, különös tekintettel az egységfronttal kapcsolatos állásfoglalásokra. Lásd: Bjuletyen. Kommunyisztyicseszkij Internacional, Otgyel Informácii. 1. szám. 1922. január 4. (Június 27-ig 55 szám jelent meg stencilezett formában, egyenként 30-40 oldal terjedelemben.)* arra a következtetésre jutottak, hogy az OKP politikája nem segíti elő a kibontakozást. Ezért a KIVB Elnöksége április 18-i ülésén olyan határozatot hozott, amelyben „a kongresszust követően Olaszországban kialakult helyzetet élesnek és az adott formában tarthatatlannak” ítélte. Felszólították az olasz pártvezetést, hogy azonnal indítson háromtagú delegációt Moszkvába a nézeteltérések tisztázására. Külön kikötötték, hogy Bordigának is Moszkvába kell jönnie.⁷⁴ – Bericht über die Tätigkeit… 23. old.*

Az olasz párt vezetői azonban nem siettek az indulással. Több mint egy hónappal az ülés után, május 26-án hagyta csak el Olaszországot a Bordiga, Gramsci és Graziadéi összetételű küldöttség. Moszkvában ekkor már készültek a kibővített VB második ülésére, amelynek 6. napirendi pontja „Az Olasz Kommunista Párt és problémái” kérdéscsoport volt.

A Komintern kibővített Végrehajtó Bizottságának plénuma 1922. június 7-én kezdte meg munkáját. Az elemzések középpontjában, amint az várható volt, ismét az egységfront-politika állott. Az egyes kommunista pártokkal kapcsolatos problémák elsősorban Zinovjev főreferátumában kaptak helyet. Kitűnt, hogy a francia és az olasz párt áll legerőteljesebben szemben az egységfronttal. A plenáris üléseken a francia párt politikájával kapcsolatos nézeteltérések megvitatása került a középpontba, míg az olasz kommunisták problémáit végül is nem tűzték napirendre. Zinovjev a június 11-i ülésen tartott rövid beszámolójában ezt azzal indokolta, hogy az olasz bizottság két megbeszélésén „meggyőződtünk arról, hogy az olasz elvtársakban kivétel nélkül megvan az őszinte törekvés a Komintern javaslatainak tényleges megvalósítására. Ezért úgy döntöttünk a bizottságban, hogy a kérdést nem bocsátjuk vitára a plénumon, hanem felhatalmazzuk az elnökséget, hogy az olasz delegációval a még fennálló kis nézeteltéréseket [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] felszámolja.”⁷⁵ – Ugyanott, 122. old.* Zinovjev kis nézeteltérésekről beszélt, holott e nézeteltérések alapvetőek voltak. A bizottságban elhangzottakról nem adtak ki jegyzőkönyvet, annyi azonban kiszivárgott, hogy éles vitára került sor. Éppen Zinovjev bírálta keményen az olasz párt képviselőit. Elítélte az egységfronttal kapcsolatos álláspontjukat, és követelte, hogy „azonnal és kategorikusan” vessenek véget eddigi gyakorlatuknak, „a legrövidebb időn belül adják ki a munkáskormány jelszavát – a fasizmus elleni harc programjának alapját”.⁷⁶ – A L’Ordine Nuovo július 1-i számában megjelent cikk alapján közli: Spriano: Id. mű, 217. old.*

Nem kétséges, hogy az olasz delegáció, talán az egy Graziadéi kivételével, aki már az OKP kongresszusán is „perspektivikusan alkalmazhatónak” ítélte az egységfronttaktikát, nem fogadhatta volna el a Komintern javaslatát, ha ez valóban ilyen kategorikus lett volna. Zinovjev beszámolójából azonban kiderül, mi volt az, ami ismét – bár mint a későbbiekben bebizonyosodott, ezúttal is csak szavakban – meghátrálásra késztette az olasz képviselőket, illetve lehetővé tette számukra a bizottság határozatának elfogadását. Ez pedig Zinovjevnek a munkáskormányról szóló fejtegetése volt. A fasiszta veszélyre való tekintettel Zinovjev kijelentette, hogy amennyiben „egyes olasz tartományokban a választások olyan eredményre vezetnek, hogy Serratiék és Turatiék csoportja többséget szerez, és a kommunistáktól függ, hogy ott egy fasiszta, vagy pedig egy Serrati irányzatú kormány alakul, mi akkor természetesen nem fogjuk a hatalmat a fasiszta kormánynak átengedni, hanem szavazatainkkal egyelőre egy ilyen jellegű munkáskormányt fogunk támogatni.”77 – 77 Bericht über die Tätigkeit… 123. old.* Ez a megfogalmazás semmiképpen sem lehetett elfogadható az olaszok számára, hiszen a két munkáspárt együttműködését és antifasiszta egységfrontját feltételezte egy lényegében polgári demokratikus kormány létrehozása érdekében. Ettől a politikai koncepciótól ekkor még nemcsak Bordiga csoportja, de egységesen az egész pártvezetés is igen távol állott. Ami a megegyezést végül lehetővé tette, az a munkáskormány elméleti megfogalmazása volt. Zinovjev ugyanis erről a következőket mondotta: „A munkáskormány ugyanaz, mint a proletárdiktatúra. A szovjet (tanács-) kormány álneve, amely kényelmesebb az egyszerű munkás számára, és ezért kívánjuk ezt a formát alkalmazni.”⁷⁸ – Ugyanott.*

Az egységfront politikáját elemző irodalomban Zinovjevnek ez a kijelentése úgy szerepel, mint az egységfront és a munkáskormány jelszavának első téves, stratégiailag hibás megfogalmazása, a későbbiekben elterjedt olyan dogmatikus nézetek előfutára, mint a szociálfasizmus és az osztály osztály ellen koncepció.⁷⁹ – Reisberg: Id. mű, 483. old.; Betlen Oszkár: Az antifasiszta népfrontkormány kérdéséről. Párttörténeti Közlemények, 1962. 3. szám. 3. old. – E szélsőséges értékelések lényegében Zinovjev későbbi, a Komintern V. kongresszusán elhangzott kijelentésére vezethetők vissza, amelyben azt állítja, hogy ő már 1922 nyarán egyértelműen ezen az állásponton volt. (Protokoll. Fünfter kongress der Kommunistischen Internationale. [Hoym] Hamburg 1924. 79. old.) – „A Kommunista Internacionálé története” című munka, helyesen, nem vetíti vissza Zinovjev későbbi álláspontját. (204-205. old.)* Ez azonban az igazságnak csupán egyik fele. Ha nem ragadjuk ki összefüggéséből az idézetet, arra is választ kaphatunk, hogy jöhetett létre ez a megfogalmazás az egységfront-politika és a munkáskormány helyes gyakorlati alkalmazása idején. Nem nehéz bebizonyítani, hogy Zinovjev ekkor tisztában volt az egységfront, illetve az ennek alapján létrehozható munkáskormány igazi jellegével. Ez történt az olaszországi helyzettel kapcsolatos elemzésében is: „A munkáskormány jelszava az egyetlen olyan jelszó – mondotta beszámolójában -, amellyel az emberek nagy tömegeit lehet összefogni. Úgy véljük, hogy Olaszországban ezzel a jelszóval tudjuk a reformizmust leküzdeni, és zászlónk alatt nagy tömegeket egyesíteni. Ehhez az szükséges, hogy magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést a fasiszták elleni harcban, és más munkáspártokkal és munkásszervezetekkel együtt [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] javasoljuk a fasiszták elleni harc helyi közös bizottságainak létrehozását valamennyi munkásközpontban.”⁸⁰ – Bericht über die Tätigkeit… 123. old.* Bonyolultabbá teszi az összképet, hogy Zinovjev az egységfrontról tartott referátumban, amikor az Olaszországban, Csehszlovákiában és a Németországban kialakult erőviszonyokról beszél, e munkáskormányok jellegéről a következőket mondja: „A munkáskormány jelszava olyan láncszem, amely a két fázis, az egyszerű részkövetelések és a proletárdiktatúra között kell hogy funkcionáljon.”⁸¹ – Ugyanott, 81. old.*

Nyilvánvaló tehát, hogy Zinovjev egyszerre két, egymással ellentétes álláspontot fejtett ki. A helyes álláspont indoklására nincs szükség, az megfelel a Komintern III. kongresszusa után kialakult koncepciójának. A proletárdiktatúra kormányának a munkáskormánnyal való azonosítása azonban magyarázatra szorul, nem csupán Zinovjev álláspontjának megértése miatt, hanem azért is, hogy választ kapjunk arra, mi késztette a KIVB kibővített ülését ennek az álláspontnak az egyhangú elfogadására. Ez utóbbi a fontosabb, mert tartalmazza a választ Zinovjev nézetének ellentmondásosságára.

Nem véletlen, hogy e hibás megfogalmazásra éppen az olasz kérdésben és az antifasiszta harccal kapcsolatban került sor. Áttekintve a Komintern vezető szerveinek és fórumainak az OKP-val kapcsolatos korábbi állásfoglalásait és általában az OKP és a Komintern közötti nézeteltérések történetét, arra a következtetésre juthatunk, hogy a Komintern korábbi kísérletei az OKP taktikájának és irányvonalának megváltoztatására mindeddig sikerteleneknek bizonyultak. Nem járt eredménnyel az a próbálkozás sem, hogy megváltoztassák a pártvezetés személyi összetételét. Ennek következtében a Kominternnek egy adott, az egységfront-politikával és a munkáskormánnyal szemben álló pártvezetéssel kellett együttműködnie és megegyezésre jutnia. Már a plénumot megelőzően, elsősorban az OKP II. kongresszusán elfogadott tézisekkel kapcsolatos ellentétek hatására, a KIVB és annak Elnöksége határozottabb magatartásra szánta el magát. A határozottság valószínűleg megmutatkozott a bizottsági üléseken – erre utal a korábban már ismertetett „kategorikus” kijelentés is de most sem vezetett eredményre. Az olasz delegáció nem volt hajlandó a proletárdiktatúra stratégiájának feladására, és akárcsak a kongresszusi tézisek esetében, ismét a Komintern kényszerült engedményre.

A Komintern kibővített plénumának résztvevői most is egy közvetlenül elérhető cél, az egységfront és a munkáskormány jelszavának elfogadtatása reményében tettek engedményt. Úgy vélték – és ezt tükrözte Zinovjev beszámolója is -, hogy Olaszországban már e jelszavak kiadása is visszhangot fog kelteni, kiindulópontja lehet az antifasiszta egységfrontnak, és segítségével az OKP kitörhet elszigeteltségéből, tényleges politikai erővé válhat. A munkáskormány megvalósítása Olaszországban olyan perspektíva volt, amelyhez a különböző munkásszervezetek antifasiszta egységfrontján keresztül vezethetett az út. Ezért a munkáskormány azonosítása a végcéllal, a proletárdiktatúra kormányával, az adott időszakban nem tűnt lényeges különbségnek.

A Komintern kibővített Végrehajtó Bizottságának állásfoglalásában nagymértékben közrejátszott az a durva hiba, amelyet az OKP a Munkásszövetség (Alleanza del Lavoro) megalakulásakor követett el. E szövetség a vasutasok szakszervezetének kezdeményezésére jött létre „részben a reakció egyre hevesebbé váló támadásai, részben a Kommunista Internacionálé egységfront-agitációja eredményeképpen”. Belépett az: Általános Munkásszövetség (Confederazione Generale del Lavoro – CGL – szocialisták és kommunisták), az Olasz Szakszervezeti Egyesülés (Unione Sindicale Italiana – szindikalisták), az Olasz Munkásszövetség (Confederazione Italiana dei Lavoratori – kereszténydemokraták), valamint a vasutasok és a kikötői munkások független szakszervezetei.⁸² – PWA 1922-1923.828. old.* Az OKP, bár a szakszervezeti mozgalomban korábban már fellépett az egységfront mellett, a Munkásszövetség létrejöttekor, 1922 februárjában, elutasította a felkínált részvételt.

Ez volt az egyetlen konkrét esemény, amelynek kapcsán a KIVB plenáris ülésén is bírálták az OKP-t. Ehhez talán hozzájárult Gramsci álláspontja, aki 1922 tavaszától volt az OKP képviselője a Kominternben. (A plénumot követően is Moszkvában maradt, beválasztották a Végrehajtó Bizottság tíztagú Elnökségébe is.)⁸³ – Inprekorr, 1922. június 17. 716. old.* A L’Ordine Nuovóban május 5-én publikált cikkében eredményként értékelte a Munkásszövetség létrejöttét, felismerte jelentőségét az antifasiszta harcban. A május elsejei tüntetés tapasztalatainak elemzésekor hangsúlyozta a szövetség erősítésének és a kommunisták bekapcsolódásának szükségességét.⁸⁴ – Gramsci: Scritti politici. Editori Riuniti. Róma 1967. 526-528. old.* Olaszországban ez még közel sem volt általános vélemény. Bordiga, körülbelül ugyanebben az időben született írásában, a Munkásszövetségen belüli kommunista befolyást csupán az opportunisták elleni harcban kívánta gyümölcsöztetni.⁸⁵ – Tanulmánya megjelent: PWA 1922-1923. 806-815. old.* Sőt, a plénumot követően, az OKP KB június 29-i ülésén a munkáskormányról kijelentette: „Az csak a burzsoá rend megdöntése után jöhet létre.”⁸⁶ – Spriano: Id. mű, 217. old.*

A Kominternben 1922 nyarán már egyértelműen kialakult az a meggyőződés, hogy Olaszországban nem a reformizmus elleni harc, hanem a fasizmus elleni küzdelem a kommunista párt fő feladata. A KIVB, mivel az OKP vezetőivel továbbra sem tudott megegyezni a tennivalókban, élve a Komintern világpárt jellegéből adódó lehetőségekkel, közvetlenül is beavatkozott a két olasz munkáspárt közötti nézeteltérések megoldásába. Erre jó alkalom kínálkozott, mivel a szocialista párt küszöbönálló kongresszusán a baloldal döntést kívánt a reformisták kizárása ügyében, Serrati maximalista csoportja pedig ismét fel akarta vetni a Kominternhez való csatlakozást.

Minden bizonnyal nagy megdöbbenést keltett az olasz kommunisták körében, amikor a L’Ordine Nuovo július 30-i számában vezércikként megjelent a Komintern Végrehajtó Bizottságának július 22-i felhívása. Ez a felhívás ugyanis, amellett, hogy a fasizmusról mint fő veszélyről szólt, a legidőszerűbb feladatot a szocialista párt három baloldali képviselőjének nyilatkozatából idézve határozta meg: „Ezért van Maffi, Lazzari és Riboldi elvtársaknak teljes mértékben igazuk, amikor azt mondják: a reformisták ellen nem elég frázisokat pufogtatni; szervezni kell a harcot együtt a kommunistákkal, a fasiszták ellen.”⁸⁷ – Inprekorr, 1922. július 25. 145. old. Az olasz munkásokhoz és munkásnőkhöz!*

Az olasz kommunista sajtóban ekkor került nyilvánosságra a Kominternnek az az álláspontja is, amely szerint a fasizmus elleni harc során nem proletárdiktatúrát, hanem munkáskormányt kell létrehozni. Az olasz munkássághoz fordulva a dokumentum befejező soraiban ugyanis hangsúlyozzák: „Olasz munkások! Szocialisták, szakszervezeti elvtársak és kommunisták! Most láthatjátok, milyen helyesen állapította meg a Kommunista Internacionálé az események fejlődését! Ti, olasz kommunisták, csekély kisebbségként léptetek ki az olasz pártból, és fokozatosan egyre növekvő hatalommá váltatok. Proletár hatalommá váltok, amennyiben megértitek, hogy a fokozódó nyomorúság és a fasiszta reakció fokozódó támadásai elleni közös harcra valamennyi forradalmi munkást össze kell fogni. Amennyiben megértitek, hogy a városok és a falvak millió és millió proletárját össze kell fogni a proletár munkáskormány jelszava érdekében.”⁸⁸ – Ugyanott.*

E sorokból világosan kitűnik, hogy az Olaszországban egyre erőteljesebben jelentkező válság megoldása érdekében a Komintern nem egyszerűen a baloldali szocialistáknak a kommunista párthoz való csatlakozását, az OKP szervezeti erejének erősítését kívánta, hanem valamennyi munkásszervezet összefogását tartotta szükségesnek. Tehát most már nem kizárólag Serratiékat bírálta, hanem nyíltan és határozottan az OKP vezetőségének álláspontját is.

Az események bebizonyították, mennyire indokolt volt a Komintern aggodalma, és egyben arra is rávilágítottak, milyen tragikus következményekkel járhat a munkásosztály politikai szervezeteinek passzivitása és széthúzása.

A fasiszta terror mind erőteljesebben sújtotta a munkásmozgalmat. A támadások súlypontja egyre inkább a városokba helyeződött át; a fasiszták 1922. januártól júniusig ki tudták terjeszteni befolyásukat még a munkásosztály egy részére is. (Az 1922. januárban létrehozott Szakszervezeti Korporációk Nemzeti Szövetsége [Confederazione Nazionale delle Corporazioni Sindicali – CNCS] 250 000-ről 458 000-re növelte taglétszámát.)⁸⁹

⁸⁹ PWA 1922-1923. 827. old.; Lopuhov: Id. mű, 148. old. A tagság szociális összetétele a hivatalos adatok szerint a következő volt:

Ezzel párhuzamosan a fasiszta rohamosztagok totális támadásba kezdtek először a kisebb városok közigazgatása ellen, majd 1922. július elején meghódították az első nagyobb várost, Novarát. Szétverték a munkáskamarát, a szervezett munkások helyi szakmaközi központját, és elfoglalták a helyi közigazgatást. Támadásaik egyre jobban veszélyeztették az olasz munkásmozgalom központját, Piemont tartományt, ahol nem csupán a szocialista, hanem a kommunista párt nagy erői is összpontosultak. Torinóban és Milánóban mind gyakrabban csaptak össze a munkások és a fasiszták fegyveres osztagai.

A fasiszta terror azonban nemcsak a munkáspártokat sújtotta, hanem valamennyi ellenzékit és demokratát, mindenkit, aki elítélte a terrort, így született a Munkásszövetség 1922. július 19—20-i ülésének döntése: általános sztrájkot indítanak a fasiszta terror ellen.

A sztrájkot augusztus elsejére hirdette meg a Munkásszövetség, de csak augusztus 2-án bontakozott ki, és akkor sem fogta át az ország egész területét. Ennek ellenére – ha csak rövid időre is – országosan létrejöttek a széles körű antifasiszta összefogás előfeltételei. Több helyen komoly összecsapásokra került sor a sztrájkolok és a fasiszták között. Anconában, Genovában, Pármában, Milánóban, Livornóban folytak elkeseredett harcok, különösen a sztrájk hivatalos lefújása után. Közben ugyanis a fasiszták ultimátumot intéztek a Munkásszövetséghez és a szocialista párthoz: ha a sztrájk folytatódik, országosan terrorakciókat indítanak. A szocialista párt, amely ekkor már látta, hogy a kormány nélküle fog megalakulni, és hogy nem számíthat a polgári pártok támogatására, megrettent a fasiszta fenyegetéstől. A Munkásszövetség augusztus 2-án a szocialisták nyomására beszüntette a sztrájkot. Az OKP, amely szinte pontról pontra megismételte az Arditi del popolóval szemben elkövetett hibáit, nem lévén befolyása a Munkásszövetségben, nem tudott hatást gyakorolni az események menetére. A párt fegyveres osztagai elszánt harccal elértek ugyan helyi eredményeket, de az elzárkózás politikája következtében az antifasiszta összefogást nem biztosíthatták.⁹⁰

⁹⁰ Az eseményeket részletesen ismerteti Terracini „Általános sztrájk Rómában” című cikke. (Inprekorr, 1922. augusztus 12. 1031-1032. old.) E számban található még a pármai harcok leírása is. (Ugyanott, 1033. old.) A fasiszták ultimátumát és az eseményeket tárgyalja: Zdenék Bradác: Pred pochodem na Rim. Svoboda. Prága 1973. 427-429. old. A sztrájk előzményeit, lefolyását és következményeit igen aprólékosan elemzi: P. Alatri: Proiszhozsgyenyije fasizma. Moszkva 1961.198-213. old.; Spriano: Id. mű, 213. old.*

Az általános sztrájk bukása az 1920-as őszi gyárfoglaló mozgalom óta az olasz munkásmozgalom legnagyobb veresége volt. Olyan vereség, amely egyúttal előkészítette a szélsőséges reakciós megoldás sikerét is. A sztrájkot követően ugyanis nem csupán a reformista szocialista párt vesztette el erőinek legjavát, de az olasz kommunista pártból is sokan kiléptek.⁹¹

⁹¹ A szocialista párt taglétszámának alakulásáról ebből az időszakból nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok. Október elején ez a szám 72 000 körül volt. (Inprekorr, 1922. október 10. 1321. old.; Spriano: Id. mű, 223. old.) A kommunista párt taglétszáma 1922 szeptemberére 24 638-ra csökkent. (Spriano: Id. mű, 220. old.)*

A munkásosztály, amely döntő szerepet játszhatott volna az antifasiszta harcban, és szövetségeseivel együtt megakadályozhatta volna a fasizmus hatalomra jutását, vezető pártjainak megalkuvó, illetve eredménytelen politikája, valamint a fokozódó terror hatására demoralizálódott, és egyre passzívabb magatartást tanúsított.

Egyre súlyosbodó helyzetről számolt be Rákosi Mátyás, aki a Kommunista Internacionálé megbízottjaként 1922 második felében több ízben járt Olaszországban. Az OKP vezetőivel igen rossz volt a viszonya. Fő feladata a szocialisták – a Serrati-féle maximalisták meg a Maffi-Riboldi-Lazzari-csoport – és a kommunisták közeledésének elősegítése volt. Képviselte ugyanakkor a Kominternnek azt az elképzelését is, hogy első lépésként csatlakoztatni kell a Kominternhez a szocialista párt említett irányzatait. Ez utóbbi különösen az OKP vezetőinek ellenállásába ütközött, mivel ők maguk e szocialisták beolvasztására törekedtek.⁹²

⁹² Rákosi beszámolója megjelent az Inprekorrban, 1922. október 10-én. 1320-1321. old. – A statáriális bíróság előtt tett vallomásában maga is szólt olaszországi tevékenységéről, amit később a főtárgyaláson visszavont. (PI Archívum, 614. f. 1/1925-1/8771. Budapesti Büntetőtörvényszék, 65-66. old.)*

Rákosi információi is hozzájárultak ahhoz, hogy a Komintern Végrehajtó Bizottsága a korábbinál is jobban szorgalmazta a kommunisták és a baloldali szocialisták szövetségét. Így a szocialista párt kongresszusához intézett felhívásában felszólította a pártot, hogy a kommunistákkal együtt hozzon létre közös bizottságot. Meghívta a szocialisták képviselőit a Komintern IV. kongresszusára, hogy ott fejtsék ki álláspontjukat. A Komintern célja a szocialista és a kommunista párt egyesülése volt, tehát nem az előbbiek beolvadása az OKP-ba. Sőt, ennél is tovább ment az engedményekben: az olaszországi helyzetre való tekintettel egyelőre megelégedett az akcióegység létrehozásával.⁹³ – A dokumentumot a szocialista párt kongresszusa után közölte az Inprekorr, 1922. október 10-én. 1323-1324. old.*

Az Olasz Szocialista Párt kongresszusa Rómában ülésezett 1922. október 1 — 4-én. Amint várható volt, bekövetkezett a szakadás. A jobboldal kizárására irányuló baloldali javaslat (a maximalisták és Lazzari—Maffi—Riboldi csoportja) többséget szerzett. Erre 32 106 párttagot képviselő küldött, ellene 29 119-et képviselő szavazott. A kizárt szélsőséges reformisták új pártot hoztak létre Egységes Szocialista Párt – Partito Socialista Unitario – néven. A tőlük megtisztult szocialista párt nevében október 4-én Fabrizio Maffi a következő szövegű táviratot küldte Moszkvába: „A reformista-centrista blokk likvidálását követően az Olasz Szocialista Párt kongresszusa egyhangúan megújítja a III. Internacionáléhoz való tartozását.”⁹⁴ – Inprekorr, 1922. október 10. 1317. old.*

A szocialista párt kongresszusán bekövetkezett szakadást a KIVB nagy megelégedéssel vette tudomásul.⁹⁵ – Inprekorr, 1922. október 10. Zinovjev: A Kommunista Internacionálé győzelme.1317-1318. old.; Rákosi: Az olasz tanulság. 1320-1321. old.* Az Olaszországban tartózkodó Komintern-megbízottak (Rákosi, aki rövid moszkvai tartózkodását követően visszatért Olaszországba, valamint Vuja Vujovic, a Kommunista Ifjúsági Internacionálé titkára és Böttcher) azonnal tárgyalásokat kezdtek a kommunista és a szocialista párt akcióegységének megteremtéséről. Feladatuk azonban közel sem volt könnyű. Az olasz párt vezetői közül többen, köztük Bordiga és Terracini, lemondással fenyegetőztek abban az esetben, ha a KB az együttműködés mellett dönt. Igaz, néhány vezető, így Palmiro Togliatti, akit ekkor már támogatott Gennari és Anselmo Marabini is, megértve, hogy a Komintern nem a két párt azonnali összeolvadását kívánja, támogatta az együttműködés gondolatát. Ennek ellenére a Komintern kongresszusára utazó küldöttség azt a feladatot kapta a pártvezetéstől, hogy védje meg Moszkvában az OKP elzárkózó politikáját.⁹⁶ – A Moszkvában levő Ambrogit és Gramscit a pártvezetés október 8-i levelében tájékoztatta, közölve, hogy ha a Komintern számukra kedvezőtlenül dönt, lemondanak.(Spriano: Id. mű, 228. old.)*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!