Megérkeznek a vendégek
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Megérkeznek a vendégek

Még nagyban folyt a drótsövények felállítása és a szálloda átalakítása börtönné, amikor híre jött, hogy a szörnyűséges dachaui koncentrációs tábor százhatvan luxemburgi illetőségű túlélője közeledik a városkához. Amikor a gépkocsikaraván első teherautói felbukkantak, kimentem, hogy fogadjam őket. Félix luxemburgi herceg ugyanakkor a szálloda felé indult, hogy engem üdvözöljön. Elkísérte ugyanis a hajdani táborlakókat, mármint azt a néhányat, aki nem veszett oda.

A beteg, kiéhezett emberek imbolyogva-támolyogva másztak le a kocsikról az úttestre. Egyeseket úgy segítettek le, másokat ölben cipeltek. Sokan olyanok voltak, mint az eleven csontváz; bőrük sárgás színű és pergamenszerű, szemük mélyen besüppedt az üregébe. Félix herceg, aki jól tudta, kik laknak a Palace Hotelban, zavarban volt. Érkezésüknek mindenfelé híre ment, és a Luxemburg egész területéről idesereglett rokonok és barátok ott tolongtak Mondorf utcáin, hogy köszöntsék az életben maradottakat. Mi lesz, ha a tömeg felfedezi titkunkat?

Férfiak és nők könnyes szemmel ölelték magukhoz szeretteiket; sírtak, amikor megpillantották anyjukat vagy apjukat, fivérüket vagy nővérüket, fiukat vagy lányukat, aki visszatért a halálból.

Amint ott álltunk és figyeltük az eseményeket, láttam, hogy hirtelen megváltozik az emberek magatartása. Dühös morgás futott végig a tömegen. Ujjal mutogattak a gyülekezőhelyüktől néhány háztömbnyire álló Palace Hotelre, aztán kiáltozni kezdtek. Nem volt szükség tolmácsra, hogy rájöjjek: mindent tudnak.

Ezektől az összeaszott, megkínzott emberektől mindössze pár száz lépésnyire ott bújtak meg azok, akik felelősek voltak szenvedéseikért. Az emberek dühös darazsakként zúgtak. Mi, amerikaiak, feszélyezetten néztünk egymásra. Láttuk, hogy nagyon csúnya helyzet alakulhat ki. „Könnyen meglehet, hogy most jön a lincselés” – jegyezte meg valaki suttogva. Mindannyian tudtuk, mit jelent, ha egy önbíráskodó csoport megrohanja a drótkerítést. Foglyaink védelmében tűzparancsot kell kiadnunk és éppen derék szövetségeseinket öljük meg? Ekkor Félix herceg hirtelen a tömeg elé lépett. Az imént vezettem körül a börtön területén, és megmutattam, valójában milyen bánásmódban részesülnek a foglyok, s mennyire nem felelnek meg a valóságnak azok a híresztelések, hogy a nácik szállodai kényelemben élnek. Amikor a herceg beszélni kezdett, a tömeg valósággal itta a szavait. Az az érzésem, ha Monsieur Bovard, Mondorf polgármestere nem figyelmeztet az életben maradottak érkezésére és nem hoz össze Félix herceggel, nem lehetett volna megmenteni a helyzetet.

Félix herceg, bár maga nem volt államfő, csupán a nagyhercegnő férje, erőteljes egyéniségnek, született vezetőnek bizonyult. Amikor a nácik megszállták a nagyhercegséget, csatlakozott az angolokhoz, és dandártábornokként szolgált náluk.

A szörnyűséges menetoszlop másik végén torzonborz fiúcska álldogált, akinek ugyancsak nagy szüksége lett volna a borbélyra. A 14 esztendős Károly herceg is elment Dachauba az övéihez, és anyjának, Sarolta nagyhercegnőnek segédkezett a luxemburgiak hazahozatala körüli teendők végzésében. Ott ápolta honfitársait attól a pillanattól kezdve, hogy az amerikaiak felszabadították a tábort. Karjában tartotta a haldokló férfiakat és nőket, azokat, akik túl messze jutottak, semhogy hazatérhettek volna. A fiú ruhája összepiszkolódott, ő pedig zavarban volt rendetlen külseje miatt, és elmaradozott a tömegtől. Az emberek azonban észrevették, tapsolni kezdtek, és hívogatták. Karon fogtam, s megmondtam neki, hogy népe szeretetből hívja; erre félénken odament az emberekhez. Kezet fogott velük; mindenki boldog volt.

Azok az alakok pedig, akik ott gunnyasztottak az egyik legelőkelőbb mondorfi hotel üres, csupasz szobáiban, egyelőre biztonságban voltak.

Nem sokkal később mentőkocsi kanyarodott a főkapu elé, és szánalmas emberroncsot emeltek ki belőle. Dr. Hans Frank érkezett meg, Lengyelország egykori náci főkormányzója. Frank, akit „a krakkói zsidók mészárosa” néven emlegettek, igen rossz bőrben volt. Öngyilkosságot kísérelt meg; átvágta a csuklóját és a torkát. Amikor bedugattam a kórházi ágyba és odaállítottam melléje az őrt, még mindig nagyon gyengének látszott. Elfogatásakor átadta személyes naplóját, ezt a 38 kötetes perdöntő bizonyítékot, amelyben minden tettét följegyezte. Aztán megpróbált végezni magával. Nyomban megkezdődött a 45 éves, fekete szemű, kopaszodó, sápadt, szőrös kezű Frank talpraállítása, hogy a bűnös szembenézhessen bíráival.

Frankot csapattisztek és katonák követték, akiket a szövetségesek Németország legkülönbözőbb pontjain ejtettek fogságba. Közöttük pedig minden második-harmadik napon fölbukkant egy-egy példány a legmagasabb rangúak közül is. Hamarosan Joachim von Ribbentrop érkezett szapora léptekkel. Hamburgban fogták el, ahol álnéven rejtőzködött. Tele volt alázattal és önsajnálattal.

A hajdani pezsgőügynök, aki a náci Németország külügyminiszteri posztját töltötte be, szintén öngyilkossági gondolatokat forgatott a fejében. Amikor az angolok kihallgatták, ciánkálival telt fiolát találtak nála, ugyanolyat, amilyennel mások is megmenekültek a felelősségre vonás elől.

A miniszter urat bejegyeztük a mondorfi névsorba, értékeit pedig zár alá helyeztük, miután leltárt készítettünk róluk. 24 410 birodalmi márkára rúgó pénzösszeg volt nála, valamint egy Longine karóra. A negyedik emelet egyik kiürített nappalijában helyeztük el, nadrágszíját, nyakkendőjét és cipőfűzőjét pedig elszedtük tőle arra az esetre, ha még mindig öngyilkosság járna a fejében. Rácsos ablakán át az egyik őrtoronyban álló katonát nézhette egész nap. Ribbentropnak, aki hozzászokott a harmadik birodalom luxuséletéhez, a többi börtönlakóhoz hasonlóan, nem volt villany a szobájában, borotvapengéjét pedig a reggeli borotválkozás után le kellett adnia. Őszes haja hosszúra nőtt, bő sportinget viselt, zakót nem. Közben a kórházban Frank állapota javult; az őrt visszavontuk mellőle. Úgy látszott, lelkiereje is visszatért, és meggyőzte az orvosokat, hogy többé nem lesz öngyilkos. Hamarosan talpra állt, és egyre azt hajtogatta az ápolóknak, mennyire hálás a segítségükért. „Megmentették az életemet” – mondta. Paradox módon éppen az öngyilkossági kísérletén túl levő Frank volt az, aki aggódni kezdett von Ribbentropért. Von Ribbentrop ugyanis mind búskomorabbá vált. Az ügyeletes börtöntiszt ezt írta róla jelentésében: „Von Ribbentrop internált, 31 G 35 002, igen deprimáltnak látszik, állandóan magába roskadtan üldögél. Az amerikai személyzet tagjait, ha a közelébe mennek, feszülten figyeli. Az esetleges probléma megállapítása érdekében utasítottam Bock alhadnagyot, hogy folytasson beszélgetést a fogollyal. Úgy látom, igen erősen foglalkoztatja a háborús bűnösök küszöbönálló pere. Lehangoltnak, kedvetlennek látszik, és – akárcsak megérkezése idején – nagyon ritkán mosolyog. Véleményem szerint veszély nincs, az állandó megfigyelést azonban folytatjuk.”

Frank kihallgatásra jelentkezett. „Szeretném, ha beleegyezne, ezredes, hogy egy szobában lakjam von Ribbentroppal. Azt hiszem, segíteni tudnék rajta. Biztos vagyok benne, hogy öngyilkosságot akar elkövetni, mint ahogyan én is megpróbálkoztam vele. Azt hiszem, én vagyok az, aki erről le tudja beszélni, és aki a leginkább segíteni tud rajta.” Köszönetet mondtam Franknak, de kijelentettem, hogy kérése nem teljesíthető. Orvosaim és tisztjeim feladata, hogy figyeljék Ribbentropot.

Kínosan precíz intézkedéseket tettünk, hogy elhárítsuk az öngyilkossági kísérleteket. Amikor a foglyok megérkeztek, azonnal anyaszült meztelenre vetkőztettük őket, és a börtönorvos tüzetes testi vizsgálatot tartott. Az illető ruházatát és személyi holmiját ugyancsak alaposan átvizsgáltuk. Öngyilkosság elkövetésére alkalmas eszközöket találtunk is egyenruhákba varrva vagy cipősarokba rejtve. Voltak, akik lábbelijük talpára ragasztószalaggal borotvapengéket erősítettek. Elszedtünk tőlük mindenféle ollót, borotvát, borotvapengét, körömtisztítót, cipőfűzőt, nyakkendőt. Elkoboztunk minden nadrágtartót, szuszpenzort, zsineget, órát és vágószerszámot. Lefoglaltuk a vasalt sarkú csizmákat és azokat a hosszú tűket, amelyek a különféle szalagokat, kitüntetéseket, rangjelzéseket rögzítették. Melléjük került továbbá minden bot, sétapálca, nádpálca.

1945. május 20-án a Luftwaffe égszínkék egyenruhájában, parádésan bevonult a német hierarchia második embere: Hermann Göring. Amikor behozták az irodámba, dőlt róla a veríték. Hatalmas alak volt, s a züllött gonosztevő zubbonya alatt csak úgy rengett a háj. Megmérték: a mérleg mutatója 264 fontot (119,5 kilogrammot) jelzett.

Göring tizenhat egyforma, monogrammal ellátott bőrönddel, egy vörös kalapdobozzal és inasával, Robert Kropp-pal érkezett. Lepillantottam a birodalmi marsall körmeire. Izzó vörösre voltak lakkozva. Később jelentették az orvosok, akik megvizsgálták, hogy lábujjain is ugyanilyen élénk színűre volt lakkozva a körme. Göring csuromvizes volt, gondolom, az idegességtől. De hamar kimutatta, hogy bár ideges, mégis faragatlan, nagyhangú fráter. Foglyul ejtői ünnepséget rögtönöztek tiszteletére; egy tapintatlan amerikai katonatisztet le is fényképeztek, amint átkarolja Göring vállát. A tüzetes kihallgatás érdekében koktélpartikat rendeztek számára, hogy „megolajozzák” a beszélőkéjét. Aznap, amikor bemászott a repülőgépbe, amely elhozta Augsburgból, már azt hitte, egyenest Eisenhower elé vezetik. Ehelyett azonban börtönben találta magát, amerikaiak között, akik hűvös udvariassággal, tartózkodóan bántak vele.

A birodalmi marsall dühöngött, amikor fölvitték a szobájába. Valaha elegáns lakosztály lehetett, most azonban csupaszon tátongott, megfosztva teljes korábbi berendezésétől. A könnyű, összecsukható ágyon még vánkost sem talált.

Kisvártatva azután, hogy fölkísérték a lépcsőn, kopogtattak az ajtómon. Amerikai őrszem jelentkezett, kezében Göring egyik finom bőrkofferével. „Úgy gondoltam, ezredes, ezt látnia kell.” Kinyitotta a koffert, s elém tárult a legnagyobb gyógyszerkollekció, melyet valaha is láttam. Visszahívtam Göringet. Parakodein tabletták voltak. A „szíve miatt” szedte őket. A bőröndben vagy húszezer tabletta lehetett; Göring naponta negyvenet nyelt le belőlük: húszat reggel és húszat este.

A parakodein – amint a doktor elmagyarázta – német készítmény, és akkor használják, ha nincs kéznél elegendő morfium. Hatása ugyanaz, csak éppen hatszorta gyengébb az ópiumtablettáénál. Göring elmondta, hogy valaha morfinista volt, és bár tizenkét évvel ezelőtt elvonókúrán tartózkodott Svédországban, ahol meg is gyógyították, később visszaesett, s azóta parakodeint használ.

Ereztem, hogy Göring jelenti számomra az első súlyos problémát. Mert nemcsak az volt a feladatom, hogy biztonságban megőrizzem ezt az embert, hanem az is, hogy a per idejére megfelelő szellemi és testi állapotba hozzam. Másnap az FBI, a Szövetségi Nyomozó Iroda egyik munkatársa éppen visszautazott az Egyesült Államokba, miután egy ideig ő hallgatta ki az újonnan érkező foglyokat. Vállalta, hogy mintát vigyen Göring gyógyszeréből főnökének, J. Edgar Hoovernak, analízis céljából. A válasz csaknem postafordultával megérkezett. Hoover a gyógyszert átadta Dr. Nathan B. Eddynek, a kábítószer-élvezet egyik világviszonylatban is legkiválóbb szakértőjének, aki az Egyesült Államok egészségügyi minisztériumában a kábítószer-vizsgálati osztályt vezette, s pontos előírást kaptunk, hogyan szoktathatjuk le ezt a hájas embert a kábítószerről. A doktor arról is biztosított, hogy az elvonókúra okozta reakciók sokkal enyhébbek lesznek, mint ha morfiumról lenne szó.

Az orvosi vizsgálat a következőket állapította meg Göringről: „Elhízott, 53 év körüli férfi; erősen izzad, nehezen lélegzik, de súlyos betegsége nincs; pulzusa 84, gyakori extrasystolés kontrakciókkal; kilégzése 28; vérnyomása 135/85; testsúlya 120 kg; bőre nedves, lágy és sárgás színű az arcfelület kivételével, amely vörös. Mindkét keze erőteljesen és szabálytalanul reszket, a jelek szerint igen zaklatott és izgatott. Fertőző vagy járványos betegsége nincs. Teste jó felépítésű, de erősen elhízott, petyhüdt, és általában igen rossz fizikai kondícióban van.

Állítása szerint nem volt újabb keletű vagy akut betegsége, balesete vagy rosszulléte. Gyakori és visszatérő szívrohamai pericardiális fájdalmakban, dyspnoeában (légzési zavarok), erős izzadásban és idegességben nyilvánultak meg. Ezek a rohamok főleg az utóbbi néhány évben jelentkeztek és az utóbbi hónapokban váltak gyakorivá. A közelmúltban nem feküdt kórházban, de már nagyon régóta (a pontos dátum nem ismeretes) minden este és reggel húsz-húsz tabletta parakodeint szed orálisan, s ez – állítása szerint – elengedhetetlen jó közérzetéhez.”

A katonák Göring ruhadarabjain minden egyes varrást kínos aprólékossággal átvizsgáltak. Göring – a „barátságos” amerikai tisztek egyéb ajándékai között – egy doboz Nescafét is hozott magával. Az őr, aki a holmiját vizsgálta, ujjával mélyen belekotort a dobozba, és valami kemény, fémes tárgyra akadt. Kiszedte: apró ciánkális ampulla volt. Réztokba foglalták be, s olyan volt, mint egy kisöbű fegyverbe való töltényhüvely. A rézfoglalat aprócska üvegbuborékot tartott, olyasfélét, mint egy villanykörte a telefonközpont kapcsoló tábláján. Az üvegcse belsejében a vizsgálatot végzők borostyán színű folyadékot és finom, fehér üledéket találtak; annyi ciánt, amennyi egy tucat emberrel is azonnal végezne. Ugyanakkor más nyomozók egy második ampullát is találtak Göring egyik egyenruhájába varrva.

Göringnek „titkos fegyvereivel” együtt leltárba vett és a fegyverraktárban zár alá helyezett értékei a következők voltak: 1 db arany Luftwaffe-jelvény; 1 db arany Luftwaffe-jelvény gyémántokkal, 1 db asztali óra; 1 db Movado gyártmányú utazóóra, 1 db nagyalakú személyi toalett-táska, 1 db ametiszttel kirakott arany cigarettadoboz, Pál jugoszláv herceg monogramjával, 1 db ezüst gyógyszeres szelence, 1 db arany és selyem szivardoboz, 1 db gyémántokkal kirakott, Cartier márkájú négyszögletes óra, 1 db aranylánc arany irónnal és tollkéssel, 3 db kulcs, 1 db smaragdköves gyűrű, 1 db gyémántköves gyűrű, 1 db rubinköves gyűrű, 4 db féldrágakő gomb, 1 db kisméretű gyémántberakásos sasmadár, 1 db gyémánt tű a légierő jelzésével, 4 db féldrágakő mandzsettagomb, 1 db arany bross (örökzöld gally), 1 db gyöngyvégű tű, 1 db tű gyémántokból kirakott horogkereszttel, 1 db óratok (platina, ónix és gyémánt) a légierő jelzésével, 1 db személyi pecsét (ezüst), 1 db apró óraszerkezet ipari gyémántokkal, 1 db Pour le Mérite érdemérem, 1 db első osztályú Vaskereszt (1914-es), 1 db Gross Kreuz, 1 db arany öngyújtó, 1 db karóra, 2 db régi norvég inggomb, 1 db iránytű réztokban, 1 db Hermann Göring feliratú töltőtoll, 1 db ezüst szivarvágó, 1 db bross, 1 db ezüst óra, 1 db lapis lazuli mandzsettagombkészlet; 1 db szív alakú ezüst doboz, 1 db platina Vaskereszt, 1 db aranyozott irón, 1 db nagyméretű svájci karóra, 81 268 birodalmi márka készpénz.

Göring minden reggel megkapta a húsz tablettáját, s este megint mind a húszat. Május 26-án, „beköltözésének” hatodik napján azután mind a reggeli, mind az esti adagot tizenkilenc tablettára csökkentettük. Mivel a markába fogta és úgy tömte a szájába, nem is vette észre a hiányt. Naplóm tartalmazza az elvonókúra történetét.

„Május 29. – Az adagot tizennyolc tablettára csökkentettük, s mikor Göring leszámolta őket, észrevette a csökkenést. Elfintorította az arcát, más módon nem reagált.

Május 31. – A fogoly légcsőhurutot kapott; a további elvonást felfüggesztettük.

Július 16. – Göring eléggé felépült ahhoz, hogy folytatni lehessen az elvonókúrát. Az adagot tizenhét tablettára mérsékeltük látható reakció nélkül; a fogoly a csökkenést észre sem vette.

Július 19. – A dózist tovább csökkentettük, esetenként tizenhat tablettára. Göring megszámolta a tablettákat, észrevette a csökkenést, és méltatlankodva megjegyezte: »Napról napra kevesebb és kevesebb!« Felkereste a német orvost, fejfájásról panaszkodott, és nyugtátokat kért; gyógyszerek helyett azonban hőbesugárzással kezelték.

Július 23. – Az adagot tizenöt tablettára redukáltuk. A fogoly jó kondícióban van, sokat fogyott, szemmel láthatóan semmilyen panasza nincs, kivéve, hogy nagyobb dózisokat szeretne.

Július 25. – Az adagot tovább csökkentettük tizennégy tablettára. Göring fejfájásról és álmatlanságról panaszkodik. A német orvos igyekezett megnyugtatni, ő azonban visszautasította a kezelést. Sanford hadnagyhoz, az egyik katonai nyomozóhoz fordult, és panaszt emelt, amiért »gyógyszeradagját« annyira lecsökkentették, hogy éjszakánként aludni sem tud. Elmondta, hogy július 25-én hajnali háromtól kezdve nem aludt.

Július 26. – Az adagot tizenhárom tablettára csökkentettük. A páciens testsúlyát mától kezdve naponta mérjük, őt magát naponta orvosi vizsgálatnak vetjük alá. (Július 24-én pulzusa 62 volt, kilégzése 18, testsúlya 112 kg, vérnyomása 220/150.) Külseje, fizikai állapota javult, lelkiállapota nem a legjobb.”

Aztán továbbra is napi egy tablettával csökkentettük az adagokat. Az erős kábítószer-élvezők elvonási tüneteivel ellentétben Göringnek az egész elvonókúra idején semmiféle riasztó szimptómája nem volt. Siránkozott és panaszkodott, amikor minden második marék tablettában eggyel kevesebbet talált, de sem testileg, sem pszichésen nem lépett fel nála semmi olyasmi, ami súlyosabban megkínozta volna. Augusztus 12-re teljesen leszoktattuk a kábítószerről.

Az elvonókúra azonban így is elég sok gondot okozott. Jól mutatta ezt az a különös eset, amely egyik este éppen azután történt, hogy lefeküdtem. Hirtelen erősen dörögni kezdett az ég, majd villámok csapkodtak, és zuhogott az eső. De mire végre elaludtam volna, a telefon riasztott fel. „Göringnek szívrohama van!” Kiugrottam az ágyból, és átrohantam a börtönbe, ahol az alvástól duzzadt szemű Pflücker doktor csatlakozott hozzám; ő maga is hadifogoly, aki kényszerből szolgált a Wehrmachtban, és szívből utálta a nácikat. A doktor igen büszke volt hivatására; teljesen megbízhattam benne. Belépett Göring cellájába, és megvizsgálta a nácit. „Csak egy kis szívdobogás” – mondta Pflücker. Göringet, a második számú nácit, pánikba ejtették a természet erői. Hazamentem és lefeküdtem. De sajnos ezzel még nem fejeződött be a „szívroham”. Valami kósza hírek elszállingóztak róla Angliába, s Jackson ügyésznek is a fülébe jutottak; jogászunk Londonban készült fel a nürnbergi perre. „Andrus ezredes elszedte Göringtől a gyógyszereit, aki ezért szívrohamot kapott” – hangzott a hír. – „Nem fogja megélni a pert.”

Kisvártatva izgatott telefonhívások futottak be az irodámba: „Mi történik tulajdonképpen?”

Láttam, az egyetlen mód az ügy tisztázására az lesz, ha átvitetem Göringet a mondorfi kórházba és megvizsgáltatom. Alaposan meg is vizsgálták, és kardiogramot is vettek róla. A kardiogram erőteljes, egészséges szívre vallott, én pedig megmutattam Göringnek a leletet.

„Nézze csak, Göring, semmi baja sincs a szívének. Ha baja volna, az orvosok szerint nem bírta volna ennyi ideig a borzalmas kövérségét.” Ijedt, lehangolt arca egyszerre földerült. Színpadiasan megdöngette a mellét. „Semmi bajom” – mondta. A mosoly azonban hamar lefagyott az arcáról, amikor még hozzátettem: „Nem »rohamai« vannak, hanem egyszerűen csak fél!”

Felhívtam telefonon Paul Hawley tábornokot, a hadműveleti körzet egészségügyi parancsnokát, és kértem, küldjön ki egy pártatlan vizsgálóbiztost, ha lehet gyógyszer-, kábítószer- és szívspecialistát. „Kérem a Göringnél alkalmazott kezelés felülvizsgálatát” – mondtam neki.

Douglas M. Kelley doktort küldték ki, aki később egyike volt a nürnbergi per pszichiátereinek. Megvizsgálta Göringet, és jelentést küldött Hawley tábornoknak.

Megállapította, hogy a fő náci egészségi állapota elfogatása óta javult, s mindez az akkor még csak részleges elvonókúra eredménye. Szívének semmi baja, csupán az ijedtségtől kapott szívdobogást. A rohamok egyébként ritkultak, ahogyan egyre jobban leszokott a kábítószerről.

Göring később azzal hencegett, hogy saját akaratereje révén szokott le a kábítószer-élvezetről. Az igazság viszont az, hogy az elvonókúra alatt úgy siránkozott és nyafogott, mint egy elkényeztetett kölyök.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!