Marx – Tőke 1 – Az időbér
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Tizennyolcadik fejezet
Az időbér
Maga a munkabér megint igen sokféle formát ölt; olyan körülmény ez, amely a közgazdasági kézikönyvekből nem ismerhető fel, mert ezek, az anyag iránti durva érdekeltségükben, minden formakülönbséget elhanyagolnak. Mindezeknek a formáknak az ábrázolása azonban a bérmunkáról szóló speciális tanba tartozik, tehát nem ebbe a műbe. A két uralkodó alapformát ellenben röviden ki kell fejteni.

A munkaerő eladása, mint emlékszünk, mindig meghatározott időszakaszokra történik. Ezért az átváltozott forma, amelyben a munkaerő napi értéke, heti értéke stb. közvetlenül jelentkezik, az „időbér” formája, tehát napibér stb.

Meg kell mármost először is jegyeznünk, hogy a munkaerő árának és az értéktöbbletnek a nagyságváltozásairól a tizenötödik fejezetben kimutatott törvények egyszerű formaváltozással a munkabér törvényeivé változnak át. Ugyanígy a munkaerő csereértéke és a létfenntartási eszközök azon tömege közötti különbség, amellyé ez az érték átalakul, most mint névleges és reális munkabér különbsége jelenik meg. Haszontalan volna a megjelenési formánál megismételni azt, amit a lényegi formánál már kifejtettünk. Ezért néhány, az időbért jellemző pontra szorítkozunk.

A pénzösszeg³⁰*, amelyet a munkás napi munkájáért, heti munkájáért stb. kap, névleges, vagyis érték szerint becsült munkabérének összege. Világos azonban, hogy a munkanap hossza szerint, tehát a munkás által naponta szolgáltatott munkamennyiség szerint ugyanaz a napibér, hetibér stb. a munkának igen különböző árát fejezheti ki, azaz igen különböző pénzösszegeket ugyanazért a munkamennyiségért.³¹*
³⁰* Magát a pénzértéket itt mindig állandónak feltételezzük.*
³¹* A munka ára az az összeg, amelyet egy adott munkamennyiségért fizetnek.” (Sir Edward West: „Price of Corn and Wages of Labour” [Gabonaár és munkabér], London 1826. 67. old ) West a szerzője a politikai gazdaságtan történetében korszakot alkotó névtelen írásnak: „Essay on the Application of Capital to Land. By a Fellow of Univ. College of Oxford” [Tanulmány a tőkének a földre való alkalmazásáról. Írta az Oxfordi Egyetemi Kollégium egy tagja], London 1815.*

Az időbérnél tehát megint különbséget kell tennünk a munkabér, napibér, hetibér stb. teljes összege és a munka ára között. Hogyan találjuk meg mármost ezt az árat, azaz egy adott munkamennyiség pénzértékét? A munka átlagos árát úgy kapjuk meg, hogy a munkaerő átlagos napi értékét elosztjuk az átlagos munkanap óraszámával. Ha például a munkaerő napi értéke 3 sh., 6 munkaóra értékterméke, és a munkanap 12 órás, akkor egy munkaóra ára 3sh/12= 3 d. A munkaóra így megtalált ára szolgál mértékegységül a munka ára számára.

Ebből az következik, hogy a napibér, hetibér stb. ugyanaz maradhat, noha a munka ára folyton süllyed. Ha például a szokásos munkanap 10 óra és a munkaerő napi értéke 3 sh. volt, akkor a munkaóra ára 3 ³/₅ d.; ez az ár 3 d.-re süllyed, mihelyt a munkanap 12 órára, és 2 ²/₅ d.-re, mihelyt a munkanap 15 órára nő. A napi- vagy hetibér ennek ellenére változatlan marad. Megfordítva, a napi- vagy hetibér emelkedhet, noha a munka ára állandó marad, sőt süllyed. Ha például a munkanap 10 órás volt és a munkaerő napi értéke 3 sh., akkor egy munkaóra ára 3 ³/₅ d. Ha a munkás növekvő foglalkoztatottság következtében és a munka változatlan ára mellett 12 órát dolgozik, akkor napibére most 3 sh. 7 ¹/₅ d.-re emelkedik, anélkül hogy a munka ára változnék. Ugyanez lehetne az eredmény, ha a munka extenzív nagysága helyett intenzív nagysága növekednék.³²* A névleges napi- vagy hetibér emelkedését ezért a munka változatlan vagy csökkenő ára kísérheti. Ugyanez érvényes a munkáscsalád bevételére, mihelyt a családfő által szolgáltatott munkamennyiséget a családtagok munkája szaporítja. Vannak tehát a névleges napi- vagy hetibér megkurtításától független módszerek a munka árának leszállítására.³³*
³²* „A munkabér a munka árától és a teljesített munka mennyiségétől függ. A munkabér növekedése nem zárja szükségképpen magába a munka árának nagyobbodását. Teljesebb foglalkoztatottság és nagyobb megerőltetés következtében a munkabér jelentékenyen növekedhet, míg a munka ára ugyanaz maradhat.” (West, i. m. 67—68., 112. old.) A fő kérdést — mi határozza meg a „price of labourt” [munka árát]? — West egyébként banális szólamokkal intézi el.*
³³* Helyesen megérzi ezt a XVIII. század ipari burzsoáziájának legfanatikusabb képviselője, az „Essay on Trade and Commerce” általunk gyakran idézett szerzője, ámbár zavarosan ábrázolja a dolgot. „A munka mennyisége és nem az ára” (ezen a névleges napi- vagy hetibért érti), az, amit az élelmiszerek és más szükségleti javak ára meghatároz: csökkentsétek a szükségleti javak árát nagyon alacsonyra, és természetesen arányosan csökkentitek a munka mennyiségét… Az ipari vállalkozók tudják, hogy különböző módok vannak a munka árának növelésére és csökkentésére azon kívül, hogy névleges összegét megváltoztatják.” (I. m. 48., 61. old.) N. W. Senior „Three Lectures on the Rate of Wages”-ében [Három előadás a bérrátáról], London 1830, amelyben felhasználja West írását anélkül, hogy hivatkozna rá, többek között ezt mondja: „A munkás főleg a munkabér összegében érdekelt.” (15. old.) Tehát a munkás főleg abban érdekelt, amit kap, a bér névleges összegében, nem abban, amit ad, a munka mennyiségében!*

Mint általános törvény következik azonban ha a napi, heti stb. munka mennyisége adott, akkor a napi- vagy hetibér a munka árától függ, amely maga is változik, vagy a munkaerő értékével, vagy árának értékétől való eltéréseivel. Ha ellenben a munka ára adott, akkor a napi- vagy hetibér a napi vagy heti munka mennyiségétől függ.

Az időbér mértékegysége, a munkaóra ára, úgy adódik, hogy a munkaerő napi értékét elosztják a szokásos munkanap óraszámával. Tegyük fel, hogy a szokásos munkanap 12 óra, a munkaerő napi értéke pedig 3 sh, 6 munkaóra értékterméke. A munkaóra ára e körülmények között 3 d, értékterméke 6 d. Ha a munkást mármost naponta 12 óránál kevesebbet (vagy hetenként 6 napnál kevesebbet) foglalkoztatják, például csak 6 vagy 8 órát, akkor, a munka ezen ára mellett, csak 2 vagy 1½ sh napibért kap.³⁴* Minthogy feltevésünk szerint átlagban naponta 6 órát kell dolgoznia csak azért, hogy a munkaereje értékének megfelelő napibért megtermelje, minthogy ugyanezen feltevés szerint minden órának csak a felét dolgozza a maga számára, felét pedig a tőkés számára, világos, hogy a 6 óra értéktermékét nem tudja kicsiholni, ha 12 óránál kevesebbet foglalkoztatják. Korábban a túlmunka pusztító következményeit láttuk, itt viszont azoknak a szenvedéseknek a forrásai tárulnak fel előttünk, amelyek nem-teljes foglalkoztatottságából fakadnak a munkás számára.
³⁴* Az ilyen abnormális nem teljes foglalkoztatottság hatása teljességgel különbözik a munkanap általános kényszertörvényes csökkentésétől. Az előbbinek a munkanap abszolút hosszához semmi köze, és éppúgy bekövetkezhet 15 órás, mint 6 órás munkanapnál. A munka normális árát az első esetben aszerint kalkulálják, hogy a munkás 15 órát, a másodikban aszerint, hogy 6 órát dolgozik naponta átlagosan. A hatás ezért ugyanaz, ha az egyik esetben csak 7 ½ a másikban csak31 órát foglalkoztatják*

Ha az órabért olyan módon rögzítik, hogy a tőkés nem napi- vagy hetibérnek, hanem csak azoknak a munkaóráknak a fizetésére kötelezi magát, amelyek alatt a munkást foglalkoztatni szíveskedik, akkor rövidebb ideig foglalkoztathatja, mint amennyi az órabér vagyis a munka-ár mértékegysége — becslésének eredetileg alapjául szolgál. Minthogy ezt a mértékegységet a munkaerő napi érteke/adott óraszámú munkanap arány határozza meg, természetesen elveszti minden értelmét, mihelyt a munkanap már nem foglal magában meghatározott óra számot. Megszűnik az összefüggés a megfizetett és a meg nem fizetett munka között. A tőkés most bizonyos mennyiségű többletmunkát csiholhat ki a munkásból anélkül, hogy az önfenntartásához szükséges munkaidőt biztosítana neki. Megsemmisítheti a foglalkoztatás minden szabályosságát és teljesen kényelme, önkénye és pillanatnyi érdeke szerint váltogathatja a legszörnyűbb túlmunkát relatív vagy teljes munkanélküliséggel. Annak örvén, hogy „a munka normális árát” megfizeti, abnormálisán meghosszabbíthatja a munkanapot anélkül, hogy bármilyen megfelelő kárpótlást adna a munkásnak.

Innen eredt az építőszakmában foglalkoztatott londoni munkások nagyon is ésszerű felkelése (1860) a tőkések azon kísérlete ellen, hogy ilyen órabért kényszerítsenek rajuk. A munkanap törvényes korlátozása véget vet az ilyen garázdálkodásnak, bár természetesen nem vet véget a gépi berendezés konkurenciájából, az alkalmazott munkások minőségében való változásból, a részleges és általános válságokból eredő nem-teljes foglalkoztatottságnak.

Növekvő napi- vagy hetibér mellett a munka ára névleg állandó maradhat és mégis normális színvonala alá süllyedhet. Ez mindannyiszor bekövetkezik, mikor a munka, illetőleg a munkaóra állandó ára mellett a munkanapot szokásos tartamán túl meghosszabbítják. Ha a munkaerő napi értéke/munkanap törtben a nevező nő, a számláló még gyorsabban nő. A munkaerő értéke — mért kopása is — funkciója tartamával együtt nő, mégpedig gyorsabb arányban, mint funkciótartamának növekménye. Ezért sok iparágban, ahol időbér uralkodik, a munkaidő törvényes korlátozása nélkül, természetadta módon kialakult az a szokás, hogy a munkanap csak egy bizonyos pontig, például a tízedik óra elteltéig, számit normálisnak („normal working day”, „the day’s work”, „the regular hours of work” [normális munkanap, napi munka, szabályos munkaórák]). Ezen a határon túl a munkaidő túlóra (oveitime), és, az órát mértékegységül véve jobban fizetik (extra pay), ámbár gyakorta nevetségesen kicsiny arányban.³⁵* A normális munkanap itt a valóságos munkanap törtrészéként létezik, és az utóbbi gyakran az egész év folyamán hosszabb, mint az előbbi. ³⁶* A munka árának növekedése a munkanapnak egy bizonyos normális határon túl való meghosszabbításával különböző brit iparágakban úgy alakul, hogy az úgynevezett normálidő alatti munka alacsony ára rákényszeríti a munkást a jobban fizetett túlórázásra, ha egyáltalában elegendő munkabért akar összehozni.³⁷*
³⁵* „A túlóráért való fizetség rátája” (a csipkegyártásban) „olyan kicsiny, ½ d stb. óránként, hogy kínos ellentétben áll azzal a tömeges ártalommal, amelyet a túlórázás a munkások egészségének és életerejének okoz. Az így nyert kis többletet ezenkívül gyakran újra el kell költeni külön táplálószerekre.” („Children’s Employment Commission, II. Report”, XVI. old., 117 sz.)
³⁶* Így például a kárpitnyomásban a gyári törvény nemrégiben történt bevezetése előtt: „Mi étkezési szünetek nélkül dolgozunk, úgyhogy a 10 ½ óra napi munka délután ½ 5 kor bevégződik, és minden, ami azután van, túlóra, amely ritkán marad abba este 6 óra előtt, úgyhogy mi valójában egész éven át túlórázunk.” (Smith úr vallomása, „Ch. Empl. Comm., I. Rep.”, 125. old.)*
³⁷* Például a skót föl öntőkben „Skócia egyes részein ezt az ipart” (az 1862-es gyári törvény bevezetése előtt) „a túlóra rendszere alapján űztek azaz 10 óra számított normális munkanapnak. Ezért a férfimunkás 1. sh. 2. d.-t kapott. Ehhez azonban napi 3 vagy 4 túlóra járult, amelyért óránként 3 d -t fizettek. Ennek a rendszernek a következménye az volt, hogy az a férfimunkás aki csak a normális időt dolgozta le, csak 8 S sh hetibért kereshetett. Túlóra nélkül a bér nem volt elegendő.” („Reports of Insp of Fact 30th April 1863”, 10. old.) A „túlóráért való extra fizetés olyan kísértés, amelynek a munkások nem tudnak ellenállni” („Reports of Insp. of Fact. 30th April 1848”, 5. old.) A londoni Cityben a könyvkötészet igen sok fiatal, 14—15 éves leányt alkalmaz, mégpedig tanoncszerződéssel, amely meghatározott munkaórákat ír elő. Mindazonáltal minden hónap utolsó hetében éjjel 10, 11, 12 és 1 óráig dolgoznak, az idősebb munkásokkal együtt, igen vegyes társaságban. „A mesterek extra-bérrel és kiadós vacsora fizetésével csábítják el (tempt) őket”, amelyet a szomszédos kocsmákban fogyasztanak el. Az a nagyfokú ledérség, amelyet e „young immortals” [fiatal halhatatlanok] között ily módon kitermelnek („Ch. Empl. Comm., V. Rep.”, 44. old., 191. sz.), kiegyenlítődik abban, hogy a lányok többek között sok bibliát és kegyes könyvel kötnek be.*

A munkanap törvényes korlátozása véget vet ennek a mulatságak.³⁸*

Általánosan ismert tény, hogy minél hosszabb a munkanap egy iparágban, annál alacsonyabb a munkabér.³⁹* A. Redgrave gyárfelügyelő ezt az 1839 és 1859 közötti húszéves időszak összehasonlító áttekintésével világítja meg, amely szerint a munkabér a tízórás törvénynek alávetett gyárakban emelkedett, ezzel szemben azokban a gyárakban, ahol napi 14—15 órát dolgoznak, esett.⁴⁰*

Abból a törvényből, hogy „ha a munka ára adott, a napi- vagy hetibér a szolgáltatott munka mennyiségétől függ”, mindenekelőtt az következik, hogy minél alacsonyabb a munka ára, annál nagyobbnak kell lennie a munkamennyiségnek, illetve annál hosszabbnak kell lennie a munkanapnak, hogy a munkásnak akár csak nyomorúságos átlagbért is biztosítson. A munka árának alacsonysága itt a munkaidő meghosszabbítására sarkall.⁴¹*

Megfordítva azonban a munkaidő meghosszabbítása a maga részéről a munka árának és ezzel a napi- vagy hetibérnek esését idézi elő.
³⁸* Lásd „Reports of Insp. of Fact. 30th April 1863”, 10. old. Az építőszakmában foglalkoztatott londoni munkások az 1860-as nagy sztrájk és lock out [kizárás] idején egészen helyesen ítélték meg a tényállást, kijelentvén, hogy az órabért csak két feltétellel fogadják el: 1. hogy a munkaóra árával együtt állapítsanak meg 9, illetőleg 10 órás normálmunkanapot, és hogy a 10 órás munkanap órájának ára nagyobb legyen, mint a 9 órás órájáé; 2. hogy a normálmunkanapon felüli minden órát mint túlórát viszonylag magasabban fizessenek.*
³⁹* „Nagyon figyelemreméltó dolog ezenkívül, hogy ott, ahol hosszú munkaidő a szabály, ott szabály a kis bér is.” („Rep. of Insp. of Fact. 31st Oct. 1863”, 9. old.) „Az a munka, amely a szűkös éhségporciót kapja, többnyire szertelenül meg van hosszabbítva.” („Public Health. Sixth Rep. 1863”, 15. old.)*
⁴⁰* „Reports of Insp. of Fact. 30th. April 1860”, 31—32. old.*
⁴¹* Az angliai kézi szögkészítőknek például a munka alacsony ára miatt napi 15 órát kell dolgozniok, hogy nyomorúságos hetibérüket összehozzák. „Sok-sok órája van a napnak, és az egész idő alatt keményen kell robotolnia, hogy 11 d.-t vagy 1 sh.-et megkeressen, és ebből 2 ¹/₂ —3 d.-t le kell vonni a szerszámok kopásáért, a tüzelésért, a vashulladékért.” („Ch. Empl. Comm., III. Rep.”, 136. old., 671. sz.) A nők ugyanezen munkaidő mellett csak 5 sh. hetibért keresnek meg. (I. m. 137. old., 674. sz.)*

A munka árának a munkaerő napi értéke/adott óraszámú munkanap által való meghatározásából az adódik, hogy a munkanap puszta meghosszabbítása csökkenti a munka árát, ha nem következik be kiegyenlítés. De ugyanazok a körülmények, amelyek képessé teszik a tőkést arra, hogy a munkanapot tartósan meghosszabbítsa, először képessé teszik és végül kényszerítik arra, hogy a munka árát névlegesen is csökkentse, míg csak nem csökken a megszaporított óraszám összára, tehát a napi- vagy hetibér. Itt elegendő, ha két körülményre utalunk. Ha egy férfi elvégzi 1½ vagy 2 férfi munkáját, akkor nő a munka kínálata, még ha a piacon található munkaerő kínálata állandó marad is. A munkások között ilymódon létrehozott konkurencia képessé teszi a tőkést arra, hogy a munka árát lenyomja, míg a munka árának esése, megfordítva, képessé teszi, hogy a munkaidőt még tovább srófolja.⁴²* A meg nem fizetett munka abnormális, azaz a társadalmi átlagszínvonalat meghaladó mennyiségeivel való eme rendelkezés azonban csakhamar a konkurencia eszközévé válik a tőkések között is. Az áruár egy része a munka árából áll. A munka árának meg nem fizetett részét nem kell az áru árába beszámítani. Oda lehet ajándékozni az áru vevőjének. Ez az első lépés, amelyre a konkurencia ösztönöz. A második lépés, amelyre kényszerít, az, hogy a munkanap meghosszabbítása révén létrehozott abnormális értéktöbbletnek legalább egy részét ugyancsak kizárják az áru eladási árából. Ezen a módon előbb szórványosan kialakul, majd lassanként megrögződik az árunak egy abnormálisán alacsony eladási ára, amely ettől kezdve a mérték feletti munkaidővel párosuló nyomorúságos munkabér állandó alapzatává lesz, mint ahogy eredetileg terméke volt ezeknek a körülményeknek. Erre a mozgásra csupán utalunk, mivel a konkurencia elemzése nem ide tartozik. Beszéljen azonban egy pillanatig maga a tőkés. „Birminghamben a vállalkozók között olyan nagy a konkurencia, hogy nem egy közülünk mint munkáltató olyat kényszerül tenni, amit különben szégyenlene; és mégsem csinálunk több pénzt (and yet no more money is made), hanem csak a közönségnek van előnye belőle.”⁴³*
⁴²* Ha egy gyári munkás például megtagadná, hogy a hagyományos hosszú munkaidőn át dolgozzék, „helyét igen hamar betöltenék valakivel, aki hajlandó akármilyen hosszú időn át dolgozni, és ily módon ő az utcára kerülne”. („Reports of Insp. of Fact. 31st Oct. 1848”, Evidence, 39. old., 58. sz.) „Ha egy férfi elvégzi kettőnek a munkáját … a profitráta általánosan emelkedni fog … mivel a munka pótlólagos kínálata csökkentette az árát.” (Senior: „Three Lectures on the Rate of Wages”, 15. old.)*
⁴³* „Ch. Empl. Comm., III. Rep.”, Evidence, 66. old., 22. sz.*

Emlékszünk a londoni pékek két fajtájára, akik közül az egyik teljes áron (the „fullpriced” bakers), a másik a normális árán alul ad el („the underpriced”, „the undersellers”) kenyeret. A „fullpricedek” így bélyegzik meg konkurenseiket a parlamenti vizsgáló bizottság előtt: „Csak azáltal léteznek, hogy először is becsapják a közönséget” (az áru hamisítása révén), „és másodszor 18 órai munkát préselnek ki embereikből 12 órai munka béréért… A munkások meg nem fizetett munkája (the unpaid labour) az az eszköz, amellyel a konkurencia-harcot vívják… A pékmesterek közti konkurencia miatt ütközik nehézségbe az éjjeli munka kiküszöbölése. Az áron alul árusító, aki kenyerét a lisztárral együtt változó önköltségi áron alul adja el, azáltal kártalanítja magát, hogy több munkát sajtol ki embereiből. Ha csak 12 óra munkát hozok ki embereimből, szomszédom ellenben 18-at vagy 20-at, akkor az eladási árban le kell győznie engem. Ha a munkások ragaszkodhatnának a túlóra megfizetéséhez, akkor ennek a mesterkedésnek hamar vége szakadna… Az áron alul árusítók által foglalkoztatottak között sok a külföldi, a fiatal és más olyan, aki kénytelen beérni szinte minden munkabérrel, amelyet kaphat.”⁴⁴*

Ez a jeremiáda azért is érdekes, mert megmutatja, hogy a tőkés agyában mennyire csak a látszata tükröződik vissza a termelési viszonyoknak. A tőkés nem tudja, hogy a munka normális ára is bizonyos mennyiségű meg nem fizetett munkát foglal magában és hogy nyereségének normális forrása éppen ez a meg nem fizetett munka. A többletmunkaidő kategóriája egyáltalában nem létezik számára, mert bele van foglalva a normális munkanapba, amelyről azt hiszi, hogy a napibérben megfizeti. Igenis létezik azonban számára a túlóra, a munkanap meghosszabbítása a munka megszokott árának megfelelő korláton túl. Sőt áron alul árusító konkurensével szemben ragaszkodik e túlóra extrafizetéséhez (extra pay). Megint nem tudja, hogy ez az extra-fizetés éppúgy foglal magában meg nem fizetett munkát, mint a szokásos munkaóra ára. Például a tizenkétórás munkanap egy órájának ára 3 penny, ½ munkaóra értékterméke, míg a túlórás munkaóra ára 4 penny, ²/₃ munkaóra értékterméke. Az első esetben a tőkés a munkaóra ½-ét, a másodikban ¹/₃-át sajátítja el fizetés nélkül.
⁴⁴* Report etc. relatíve to the Grievances complained of by the Journeymen Bakers” London 1862, LII. old. és uo. Evidence, 479., 359., 27. sz. Mindazonáltal a fullpricedek is — mint korábban említettük és mint szóvivőjük, Bennett maga elismeri — embereikkel „este11 órakor vagy korábban kezdetik a munkát, és gyakran másnap este 7 óráig hosszabbítják meg”. (I. m. 22. old.)*

SaLa