A fasizmus és az antifasiszta harc elemzése
a Komintern IV. kongresszusán
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)
2
A beszéd leginkább problematikus megállapításai a munkáskormányhoz kapcsolódnak. Álláspontjának tisztázása itt azért fontos, mert szorosan összefügg a fasizmus elleni harc kérdésével. Nem volt kétséges ugyanis, hogy a munkáskormány jelszava igen fontos, sőt talán a legfontosabb szerepet játszhatja e küzdelemben. „Ha van ország, ahol ezzel a jelszóval maximális eredményt lehet elérni – mondotta Zinovjev az olasz kérdésről tartott beszédében akkor ez az ország Olaszország.”¹³ – Ugyanott, 919. old.*

A munkáskormány az egységfront-politika mellett a kongresszus egyik központi vitakérdése volt. Ellene érveltek a német, a cseh, a francia, a lengyel és az olasz párt, illetve a párton belüli balos ellenzék küldöttei. A kongresszus azonban nagy többséggel (egy ellenszavazattal, 16 tartózkodással) jóváhagyta az előterjesztett határozatot.¹⁴ – Ugyanott, 218. old.* Előadói beszédében és felszólalásaiban Zinovjevnek – akárcsak a Komintern más vezetőinek – mégis tekintettel kellett lennie erre az ellenzékre. Így meglehetősen nehéz eldönteni, hogy Zinovjev megállapításait mennyiben motiválta az ellenzékkel folytatott vita, mennyiben a Komintern általános irányvonala, és miben mutatkozik meg egyéni álláspontja. Az utóbbira támpontot ad, ha áttekintjük az 1921 decemberétől elhangzott beszédeket és az Inprekorrban, valamint a Kommunyisztyicseszkij Internacionalban megjelent cikkeket. Ezekből kitűnik, hogy Zinovjev ekkor egyértelműen az egységfront létrehozása és a munkáskormány megalakítása mellett volt, gondolatmenete és megfogalmazásai ebben a tekintetben nem tértek el a kongresszuson elhangzott KIVB-beszámolóban olvasható fejtegetéstől. Bonyolultabb kérdés, hogy az ő elképzelése az egységfrontról és a munkáskormányról mennyiben egyezett a Komintern ezzel kapcsolatos általános irányvonalával. Ellentétes volt-e vele, esetleg egyes részkérdésekben tükrözte csupán, vagy teljesen megfelelt neki? E kérdés egyértelmű eldöntéséhez tisztáznunk kell: vajon beszélhetünk-e a Komintern IV. kongresszusa előtt egységes álláspontról a munkáskormány értelmezésével kapcsolatban, vagy pedig az csak a kongresszuson alakult ki? Amennyiben ilyen egységes értelmezés a kongresszust megelőzően nem volt, Zinovjev állásfoglalását csupán egy későbbi koncepcióval lehet összevetni.

A Kommunista Internacionáléval és a fasizmussal foglalkozó irodalomban – mind a polgári szemléletű, mind pedig a marxista igényű munkákban – Zinovjevnek a munkáskormánnyal kapcsolatos kijelentéseit és írásait általában hibás álláspontként idézik.¹⁵

¹⁵ A marxista irodalomban pl. Reisbergnek az egységfontról szóló monográfiájában (Id. mű, 643. old.), „A kommunista Internacionálé története” című munkában (153. old.), valamint a „Studien zur Geschichte der Kommunistischen Internationale” (Dietz. Berlin 1974.) című kötetben Gisela Jähn-Horst Köpstein-Erwin Lewin „A demokratikus és a szocialista követelések feltételeinek változásához a Kommunista Internacionálé imperializmus és fasizmus elleni harcában” című tanulmányában.*

A polgári és a szociáldemokrata történetírás – szinte ugyanazokkal a kiragadott idézetekkel – egyaránt azt akarja bizonyítani, hogy a Komintern egész irányvonala hibás volt.

A munkáskormány kérdésében mértékadónak tekinthető Reisbergnek az a megállapítása, hogy mivel a Komintern IV. kongresszusát megelőző, legutóbbi nemzetközi kommunista fórumon, a kibővített VB II. ülésén elhangzott nézetek nem formálódtak egységes koncepcióvá, a viták „újult erővel lángoltak fel a IV. világkongresszuson”.¹⁶ – Reisberg: Id. mű, 484. old.* A kongresszus előtt valóban nem volt egységes, határozatban rögzített állásfoglalás a munkáskormányról. De létezett – bár nem kongresszusi – határozat az egységfrontról, valamint az egységfront és a munkáskormány alapjait meghatározó taktikai határozat is volt, amelyet még 1921-ben fogadott el a III. kongresszus. Ezek a dokumentumok valóban alapot adhatnak az összehasonlításra, csupán egy kérdést kell velük kapcsolatban tisztázni: vajon tartalmazzák-e már a munkáskormány szempontjából döntő stratégiai módosítást, egyértelműen időszerűtlennek ítélik-e a fasizmus fenyegette országokban a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harcot? És erre a kérdésre – jóllehet mind a III. kongresszuson, mind pedig az utána következő nemzetközi szintű tanácskozáson gyakorlatilag már kidolgozták és határozatokban rögzítették is ezt a lehetőséget – nemmel kell válaszolnunk. Az a koncepció, amely az átmeneti célkitűzéseket, a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc előkészítésének fontosságát hangsúlyozta, már megvolt, ám ez még korántsem jelentette azt, hogy egységesen nyilvánult volna meg a Komintern politikájában – az egyes szekciókról, a kommunista pártokról nem is beszélve. Több párt – közöttük az olasz – az egységfront-politikát is csak azért támogatta, mert így lehetővé vált a szociáldemokrata vezetők leleplezése; a munkáskormányt pedig olyan fogalomnak tekintették, amely azonos a proletárdiktatúrával. Röviden összefoglalva megállapítható, hogy az ellenzék a célok módosítását csak formai szempontból tartotta szükségesnek.

Mindezt figyelembe véve hallgassuk meg Zinovjevet, miként érvel a munkáskormány mellett a KIVB beszámolójához tartott beszédében: „A munkáskormány jelszava nem olyan általános jelszó, mint az egységfront-taktika. A munkáskormány jelszava az egységfront-taktika meghatározott, konkrét alkalmazása meghatározott körülmények között. Könnyen követhetünk el hibát ezen a területen. Gondolom, elvtársak, óvakodnunk kell attól, amit gyakran megkísérelnek, hogy ezt a jelszót univerzális eszközként fogják fel oly módon, mintha feltétlenül át kellene mennünk egy munkáskormány szakaszán. [Ti. a proletárdiktatúra felé vezető harc során. – Sz. G.] Azt gondolom, amennyiben jóslásokba bocsátkozhatunk, mielőbb meg kell mondanunk, hogy a munkáskormány csak kivételesen fog megvalósulni, csak egyik vagy másik országban, egészen speciális, konkrét körülmények között. Azonkívül ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy félig békés jellegű periódust fogunk átélni, és a munkáskormány megszabadít bennünket a harc terheitől. Az a munkáskormány, amely csupán parlamenti pozíciókra épül, nem sokat ér. Csupán e harc kis epizódja lenne, és nem tartóztathatná fel a polgárháborút. Nem azt akarom mondani, hogy a munkáskormány meghatározott körülmények között nem alkalmazható. A munkásosztálynak tisztában kell lennie azzal, hogy a munkáskormány csak átmeneti lépcsőfok lehet [Kiemelés tőlem. – Sz. G.], hogy a munkáskormány semmiféleképpen sem fogja kikapcsolni a harcokat, a polgárháborút. Ezt világosan ki kell mondani. Csak akkor nyúlhatunk nyugodtan e fegyverhez, ha látjuk e jelszó veszélyeit is. Az egységfront-taktikának is megvannak a maga veszélyei, erre a VB rámutatott decemberi téziseiben. Különösen nagy veszélyeket rejt az egységfront-taktika munkáskormány-formája. Az olyan parlamenti tradíciókkal rendelkező országban, mint pl. Franciaország, úgy foghatják fel, mintha részünkről valami másról lenne szó, mint a proletárdiktatúráról. Ez a jelszó számunkra a proletariátus diktatúrájának alkalmazását [Kiemelés tőlem. – Sz. G.] jelenti, és nem mást. A polgárháborút akkor sem kerülhetjük el, ha egy munkáskormánynak létre kell jönnie. A körülmények hatására általa még élesebb lesz a harc.”¹⁷ – Protokoll IV. 67. old.*

Zinovjev beszédének a munkáskormánnyal foglalkozó részéből, különösen a befejező mondatokból a következő derül ki. A szónok nem azt kívánta hangsúlyozni, hogy a munkáskormány azonos a proletárdiktatúrával, hanem azt, hogy a Kommunista Internacionálé, amikor állást foglalt a munkáskormány jelszava mellett, ezzel nem vetette el a proletárdiktatúra jelszavát. A munkáskormány nem helyettesítheti a proletárdiktatúrát, csupán „egy átmeneti lépcsőfok” a hozzá vezető úton. Ebben lehet összefoglalni Zinovjev mondanivalójának lényegét. És ez az állásfoglalás jól tükrözte a Kominternben kialakult általános véleményt. A pozitív példaként általában idézett Ernst Meyer, aki a német párt Politikai Irodáját vezette és az egységfront közismert híve volt, vagy Radek álláspontja tulajdonképpen csak egy ponton tért el Zinovjevétől: világosan kimondták, hogy nem értenek egyet a munkáskormánynak azzal az értelmezésével, hogy az a proletárdiktatúra „álneve”. Meg kell azonban jegyezni, hogy a későbbi, például a fentebb idézett elemzésektől eltérően sem Meyer, sem Radek nem állítja, hogy Zinovjev a IV. kongresszuson ilyen álláspontot fejtett volna ki. Meyer világosan kimondja: „Ma Zinovjev elvtárs megállapította a munkáskormány és a proletariátus diktatúrája közötti ezen különbséget.”¹⁸ – Ugyanott, 76. old.* Zinovjev maga a KIVB beszámolója feletti vitát értékelő záróbeszédében az „álnév” kifejezéssel kapcsolatban a következőket mondotta: „Részemről abszolút nincs szó az álnév kifejezésről, amit itt idéztek. Szívesen kész vagyok e szó körüli vitában engedni.”¹⁹ – Ugyanott, 190. old.*

A fasizmust és szűkebben az olasz fasiszta rendszert a küldöttek a kongresszus harmadik napirendi pontjának keretében elemezték, amely a tőke támadásának különféle formáit vizsgálta. A fő referátumot Radek tartotta, s beszédének harmadik részében foglalkozott a fasizmussal.

Radek már bevezető mondataiban megjegyezte, hogy elsősorban a fasizmus általános meghatározására vállalkozik, illetve egyes jellemző motívumokra akarja felhívni a figyelmet. Fejtegetéseit a nemzetközi ellenforradalom erőinek felvázolásával és csoportosításával kezdte. Megállapította, hogy az ellenforradalmi erőket két nagy csoportra, egy legális és egy illegális csoportra célszerű felosztani. A legálishoz az angol Bonar Law konzervatív kormányát, valamint a német polgári demokrácia irányzatát sorolta. Az illegális vagy jobboldali ellenforradalom erőiként a felső-bajorországi mozgalmat, az orosz emigráció monarchista erőit, a franciaországi katonai pártot, a magyarországi és az olasz rendszert említette.²⁰ – Ugyanott, 309-311. old.*

Radek mondandójának lényege az a felismerés, hogy a tőke támadása – amelyet a korabeli Komintern-szóhasználatban gyakran a „burzsoá ellenforradalom” kifejezéssel jelöltek – nem azonos módon megy végbe az egyes országokban. Ezt egyrészt az egyes országok sajátos gazdasági és politikai helyzete magyarázza, de másrészt hozzájárulnak a nemzetközi helyzetből következő hatások is, illetve különféle erőcsoportosulások konkrét törekvései. Ennek alapján különítette el az ellenforradalom legális erőinek táborát, a tőkés társadalom stabilizációjának, polgári demokratikus útjának képviselőit egyfelől, másfelől az illegális vagy jobboldali szárnyat, amely az európai reakcióval szövetségben egy bajor-magyar-osztrák-olasz ellenforradalmi tömb létrehozásával kívánt fellépni a forradalom további térnyerése ellen.²¹

²¹ Az osztrák-magyar-bajor ellenforradalmi szervezetek célkitűzéseit és kapcsolatait részletesen ismerteti Kerekes Lajos: „Az osztrák köztársaság külpolitikája 1918-1922” című doktori disszertációjában. (Kézirat. 304-348. old.) Érdekes adalékokkal szolgál Zsigmond László: „A német imperializmus és militarizmus újjáéledésének gazdasági és nemzetközi tényezői (1918-1923)” című munkája. (Akadémiai Kiadó 1961. 75., 250-252., 312. old.)*

Radek álláspontjának másik sarkalatos pontja, hogy a polgári demokrácia és a szélsőséges ellenforradalmi erők politikai rendszere között jelentős különbség van a munkásosztály osztály harca és a forradalom lehetőségei szempontjából is. Tisztában volt azzal, hogy „a vörös veszedelem elleni harc” kimondott és tudatosan vállalt programját hiba lenne csupán az ellenforradalmi és fasiszta demagógia egyik kellékének tekinteni.

A legáltalánosabb jellemzők bemutatása után Radek rátért arra a sajátos vonásra, amely a fasizmust megkülönbözteti a reakció más terrorista formáitól. „A fasizmus győzelmében nem csupán a fasiszták fegyvereinek mechanikus győzelmét látom – mondotta hanem egyben a szocializmusnak és a kommunizmusnak a világforradalmi periódus kezdete óta elszenvedett legsúlyosabb vereségét is, súlyosabb vereséget, mint Tanács-Magyarország esetében, mivel a fasizmus győzelme az olasz szocializmus és az egész olasz munkásmozgalom pillanatnyi eszmei és politikai csődjének következménye.”²² – Protokoll IV. 310. old.*

Radek itt elsősorban azt hangsúlyozta, hogy a fasizmus győzelmét nem lehet egyszerűen a fegyveres csoportok terrorjával magyarázni. Ennél többről van szó: az egész olasz munkásmozgalom válságáról. És nem tett különbséget a munkásmozgalom forradalmi és reformista szárnya között.

Mindebből azonban egyáltalán nem következik, hogy Radek a fasizmus győzelmét közvetlenül a munkásmozgalom válságából vezette volna le. Inkább arról van szó, hogy a munkásmozgalom válsága, a forradalmi harcok veresége megelőzte a fasizmus hatalomra jutását, illetve nem a fasizmus volt az az erő, amely gátat vetett a forradalmi kibontakozásnak.

Miután több alapvető kérdésben röviden kifejtette álláspontját, rátért a fasizmus elemzésére. „A kérdés az: hogyan vált lehetővé a fasizmus győzelme, mire támaszkodik, és mi az a különös, amit az európai ellenforradalomban képvisel? – fogalmazta meg a vizsgálandó lényeget. – Valószínűleg elegendő csupán azt a kérdést feltenni: Mussolini társadalmi és politikai szempontból azonosnak tekinthető-e Stinnesszel és Bonar Law-val, vagy valami más? Úgy gondolom, hogy ő valami más, annak ellenére, hogy Mussolini programja semmiben sem különbözik Stinnesétől és Bonar Law-étól. És hogy valami más, annak igen nagy jelentősége van.”²³ – Ugyanott, 310-311. old.*

Mielőtt rátérnénk arra, hogy Radek miben látta a különbséget a Hugo Stinnes német nagytőkés és Bonar Law angol konzervatív miniszterelnök képviselte reakció, valamint a fasizmus között (erre ő maga is csak hosszas fejtegetés után vállalkozott), vizsgáljuk meg magának a problémának az exponálását. Már első pillantásra szembetűnik, hogy az előző csoportosítással ellentétben – miszerint az ellenforradalomnak van egy legális és egy illegális szárnya, s az utóbbinak egyik megnyilvánulása a fasizmus – nem az illegális vagy jobboldali ellenforradalmon belül határozza meg a fasizmus helyét, hanem mint önálló egészet a legális ellenforradalommal veti össze. Ebben az összefüggésben a legális ellenforradalom és a fasizmus közötti különbség a polgári demokrácia és a fasizmus közötti különbséggel azonos. Radek fasizmuskoncepciója ugyanis abból indul ki, hogy bizonyos körülmények között a tőke támadása nem a hagyományos módon és a szokásos eszközök igénybevételével, tehát nem a polgári demokrácia útján valósul meg.

Következő kérdése azoknak az okoknak a bemutatásával kapcsolatos, amelyek folytán nem valósulhatott meg Olaszországban a polgári demokratikus megoldás. „Kik voltak a fasiszták, és hogyan jött létre a fasizmus?” – kérdezi. Mondanivalójának lényege, hogy a fasizmus története nem az első fasiszta szervezetek megalakulásával, az 1919-es milánói választásokon szerzett 4000 szavazattal kezdődik. Ekkor még „… a fasiszták részben D’Annunzióval vannak Fiúméban, részben szétszórt kis csoportok. Eközben forradalmi hullám söpör végig az országon, s ez nem csupán sztrájkokat jelent, hanem az egész polgári Olaszország felbomlását is.”²⁴ – Ugyanott, 311. old.* Ez utóbbi jellemzi, határozza meg alapvetően az olasz valóságot. Radek helyesen állapította meg, hogy fordulatra csak 1920 végén, 1921 elején került sor, amikor „az olasz burzsoázia támadásba ment át”.²⁵ – Ugyanott, 312. old.* E támadás során azonban a burzsoázia nem vehette igénybe „az államapparátust, a karabinieriket, a polgári törvénykezést és a polgári pártokat”, mivel a forradalmi erők támadásának kifulladása nem járt együtt a polgári demokrácia erősödésével, a gazdasági és a politikai válság megoldásával.²⁶ – Ugyanott.* Ennek okait Radek a következőkben látta: 1. A háború után a nacionalista kispolgári tömegek, amelyek a háború időszakában jelentős szerepet játszottak és a győzelemtől társadalmi helyzetük és anyagi létük javulását várták, csalatkoztak reményeikben, szembefordultak a kormánnyal és a hagyományos politikai pártokkal. Radek itt megjegyezte, hogy a munkásmozgalom forradalmi és reformista irányzata egyaránt helytelenül járt el, amikor elítélte a kispolgári tömegek törekvéseit: elmarasztalta őket korábbi politikájukért, háborús részvételükért s elzárkózott tőlük. 2. A polgári állam válsága. Radek ezzel nem foglalkozott bővebben. Csupán megállapította: az államnak nincsenek sem megfelelő gazdasági, sem politikai eszközei. Egyik utalása azonban feltétlenül figyelmet érdemel: az állam válságát nem csupán a munkásosztály, illetve a kispolgárság fellépésére, hanem a burzsoázia soraiban levő ellentétekre is visszavezette. Kimutatta, hogy a burzsoáziának az a része, amely a fasizmusban lehetőséget látott – egyebek között – a burzsoá állam válságának felszámolására, támogatta a fasizálódás folyamatát és szembekerült a liberális szárnnyal. Az uralkodó osztály ellentéteinek taglalásakor Radek ennél lényegében nem ment tovább.²⁷

²⁷ Agosti felveti, hogy Radek eszmefuttatásának ez a része az olasz elemzéseken alapul, valószínűleg a Gramscival folytatott konzultációk eredménye, illetve Ambrosini cikkének hatását mutatja. (Agosti: Id. mű, 809-810. old.) – E vélemények minden bizonnyal szerepet játszottak Radek álláspontjának formálódásában, de az olasz társadalom osztályszerkezetének és politikai viszonyainak vizsgálatakor Radek inkább támaszkodott P. O-ij cikkére, amely a kongresszus előestéjén jelent meg a Komintern elméleti folyóiratában. (A szignót eddig nem lehetett megfejteni. Nagyon valószínű, hogy akárcsak a „V”, ez is Vorovszkijt jelöli, aki a P. Orlovszkij fedőnevet is használta.) (Die Kommunistische Internationale, 1922. 23. szám. 95-102. old. A fasizmus.)*

Összefoglalva Radek álláspontját az 1920 végétől 1922 októberéig, azaz a fasiszta mozgalom kibontakozásától a fasizmus hatalomra jutásáig terjedő időszakról, a következőket állapíthatjuk meg. Először is Radek helyesen határozta meg a fasizálódási folyamat kezdetét, amikor nem a forradalmi periódusban az első fasiszta szervezetek megalakulásától számította, hanem egy olyan időszaktól, amikor a forradalmi válság már elmúlt, ugyanakkor az olasz kapitalizmus válsága még nem oldódott meg. Másodszor, a fasizálódási folyamatot a tőke támadásának sajátos formájaként értékelte, amelynek során a burzsoázia egy része (hogy melyik, arra nem tért ki) a válság megoldása érdekében maga is szembefordul a fennálló, cselekvésképtelen, hatalmától megfosztott kormányzattal. Támogatni kezdi a fasiszta szervezeteket, amelyek e támogatás eredményeképpen válnak tömegmozgalommá. Ebből alakul ki, majd jut hatalomra a fasizmus. Harmadszor, Radek a fasizmust elhatárolta a tőkés társadalom más uralmi formáitól, elsősorban a polgári demokráciától.

A fasizálódási folyamat lényegi jegyeinek bemutatásával párhuzamosan Radek már foglalkozott a fasiszta mozgalom egyes vonásaival, de inkább csak jelzésszerűen. Elsősorban azokat az eszközöket és propagandaszólamokat tanulmányozta, amelyekkel a fasiszták – más politikai csoportosulásokkal ellentétben – meg tudták hódítani a kispolgári tömegeket. A fasizmus politikai, gazdasági célkitűzéseit, tömegbázisának és osztályjellegének alakulását már a hatalomátvétellel összefüggésben vizsgálta. „A fasiszták a kispolgárságot képviselik, amely a burzsoázia támogatásával hatalomra jut és arra kényszerül, hogy ne a kispolgárság, hanem a kapitalizmus programját valósítsa meg. Ezért e heves ellenforradalom Európa ellenforradalmi hatalmainak leggyengébbje. Mussolini a kispolgári entellektüelek hatalmas sleppjével jelenik meg, és az első, amivel szembekerül, egy hétmilliárdos államadósság. Kiadja a takarékosság, a bürokrácia korlátozásának programját, és mögötte a kormányposztok várományosainak tízezrei állanak. Mussolini beveti a fekete-ingesek hadseregét, és azon a napon, amikor a király fogadja, hogy beiktassa mint miniszterelnököt, kijelenti: »Leszerelni, most csak egy hadseregre van szükség!« Az emberek azonban nem Mussolini szép szeméért utazták keresztül-kasul Olaszországot. Fehérzsoldos szakmájukból kellett megélniük. Ezek az emberek be fogják nyújtani a számlát, amikor Mussolini csak a reguláris hadseregre fog támaszkodni és a terrorosztagokat hazaküldi. Mussolini és a fasiszták, amikor a burzsoáziát segítették a munkásosztály leverésében, magukba olvasztották a polgárság ellenforradalmi elemeit is. A fasizmusnak van agrár és van ipari szárnya; és azok a harcok, amelyeket az észak-olaszországi ipari burzsoáziának a dél-olaszországi agráriusok ellen folytatnia kell, konfliktusukhoz vezetnek, s bomlasztani fogják a fasizmust. Mussolini a parancsuralmat, az antidemokratizmust képviseli. Azáltal azonban, hogy hatalmas és széles demokratikus tömegeket vont be mozgalmába, már egy demokratikus szárnya is van. És éppen az lesz halálának is oka, ami a fasizmus erejét jelenti: kispolgári pártként támaszkodott arra a harci lendületre és lelkesedésre, amellyel bennünket legyőzött. De éppen, mert nagy kispolgári párt, nem tudja keresztülvinni az olasz tőke politikáját anélkül, hogy ne idézne elő lázadásokat saját soraiban.”²⁸ – Protokoll IV. 315-316. old.*

Az idézett beszédből kitűnik, hogy Radek a fasizmusban, akárcsak a tőke támadásának más megnyilvánulásában, a kapitalizmus megszilárdítására tett erőfeszítést látta. Sajátosnak, az ellenforradalom más megnyilvánulásaitól eltérőnek tartotta ugyanakkor, hogy céljai érdekében a fasizmus egyesíteni tudta a különböző osztályokat és rétegeket, a legkülönfélébb politikai irányzatokat. Egyesíteni tudta, de nem tudta megszüntetni ezen osztályok és rétegek érdekellentéteit. Ez az, amire különösképpen fel akarta hívni a figyelmet, mivel ebben olyan lehetőséget látott, amelyet a munkásmozgalomnak ki kell használnia a fasizmus elleni harcban. Hangsúlyozta: „Ha a mi olasz elvtársaink, ha az Olasz Szocialista Párt nem értik meg a fasizmus győzelmének és vereségünknek az okait, úgy a fasizmus hosszú uralmára számíthatunk.” Majd az OKP küldötteihez fordulva, a tőle megszokott iróniával így folytatta: „Amennyiben olasz barátaink, a kommunisták, tiszta és kis párt kívánnak maradni, úgy megmondhatom nekik, egy tiszta és kis párt számára igen könnyen akad hely a börtönben. Ott aztán steril kultúrában ápolhatják gondolataikat. Ha azonban az Olasz Kommunista Párt hatalommá kíván válni, úgy mozgósítania kell a proletár- és kispolgári tömegeket a fasizmus ellen.”²⁹ – Ugyanott, 314-315. old.*

Radek beszédének a fasizmussal foglalkozó részét áttekintve megállapítható, hogy Zinovjev beszédéhez képest lényegi, azaz koncepcionális eltérés nem mutatható ki benne a fasizmussal kapcsolatban. Különbség mégis akad, aminek később jelentős szerepe lesz. Az első különbség, hogy Radek nagyobb fontosságot tulajdonított a fasizmus tömegbázisának, mint Zinovjev: lényegében a tömegbázisban, a kispolgárságnak, sőt a munkásság egy részének a megnyerésében látta azt a sajátos tényezőt, amely lehetővé tette a fasizmus hatalomra jutását. Ugyanakkor felismerte, hogy a szóban forgó osztályok és rétegek nagy része nem azoknak a célkitűzéseknek a támogatására csatlakozott a fasizmushoz, amelyeket az képviselni kívánt. Bár lebecsülte Mussoliniék lehetőségeit, hogy hatalomra jutásuk után tompíthatják a különféle, elsősorban a belső ellentéteket, illetve konszolidálhatják hatalmukat, de e lehetőségek reális felmérése ebben az időszakban még nemigen kérhető számon. Azt viszont Radek helyesen ismerte fel, hogy ezeknek az ellentéteknek a kihasználása jelentős szerepet kap az antifasiszta harcban. A másik különbség: Radek még halványan sem célzott arra, hogy a fasizmus elleni küzdelem csak a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc részeként képzelhető el. Radek továbblépett az olasz kommunisták bírálatában is. Határozottan kimutatta, hogy a kommunistáknak nem csupán korábban voltak hibás elképzeléseik az antifasiszta összefogás kereteiről és lehetőségeiről (az Arditi-ügyre nem is utalt), hanem bírálta a párt akkori egységfrontellenes politikáját is. Úgy látszik, nyilvánvaló volt számára, hogy a baloldali szocialistákkal való egyesülés nem egykönnyen valósítható meg a közeljövőben. A KIVB október 10-i felhívásával összhangban egy szocialista—kommunista akcióbizottság létrehozását sürgette,³⁰ – Inprekorr, 1922. október 10. 1324. old.* az akcióegység céljai között azonban nem említette a reformizmus elleni harcot.

Mindebből az is kitűnik, hogy Radek a fasizmusnak nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint Zinovjev, és nagyobbat, ahogy látni fogjuk, mint maguk az olasz kommunisták.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!