Miért nem posztolsz a pedofilügyről? Te mit gondolsz róla? Más témákról miért beszélsz, ha erről nem? Te mit gondolsz azokról, akik mutogatják a gyerekeiket? Mit gondolsz azokról, akik mostantól nem teszik ki a gyerekeket? Szerinted te jól csinálod a gyerekekről nem posztolást? Nem érzed gáznak, hogy kirakod a világnak a gyerekeidet? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket szegeznek egymásnak Instagramon az anyukák mostanában. Szabó Anna Eszter írása.

A legnagyobb zajban én inkább csöndben maradtam. Magamba szálltam, gondolkodtam. Időt akartam hagyni, hogy mégis mi a tanulság, hol a lehetőség a történetben a fejlődésre. Soknak éreztem ezt a kismillió fejtegetést, néhány megnyilvánulást meg kifejezetten felületesnek és kontraproduktívnak láttam. Pöfögés, agresszív kinyilatkoztatások, szélsőséges vélemények repkedtek mindenhol. Én meg csak néztem magam elé, és komolyan nem értettem: tényleg most derült ki ennyi ember számára, hogy az interneten pedofilok is vannak?! Létezik, hogy sokaknak most esett csak le, hogy az internet és a közösségi oldalak az aberrált emberek játszótere is?

A tantusz leeséséhez egy lebukott pedofil kellett? Persze, jobb későn (bár azon már túl vagyunk), mint soha, de én valahol mégis képmutatást szagoltam sok helyen. Például több ismert ember is bejelentette, hogy mostantól nem posztol a gyerekéről, mert jönnek a pedofilok. Mintha csak a predátorok miatt lenne problémás a gyerek mosolya mögé véletlenszerűen elhelyezett elektromos fogkefe, mintha a gyerek kiszolgáltatottsága onnan eredne, hogy valami beteg ember fantáziálgatni kezd róla. Nem.

A gyerekek kiszolgáltatottak, elsősorban a szüleiknek, a felnőtteknek, akik körülveszik őket, hiszen mi vagyunk számukra az origó, a világ, mi vagyunk az ugródeszka. Tőlünk függ, hogy mocsárra épült sufni az önértékelésük, az értékrendjük, vagy biztos lábakon álló, masszív építmény.

Az, hogy egy társadalomban milyen helyet foglalnak el a gyerekek, pontosan megmutatkozik abban, hogy egy nyilvánosságra kerülő pedofilügy kapcsán hogy reagálunk.

Márpedig mi egymásnak estünk, kinyilatkoztattunk, most is csak ítélkezünk és okoskodunk.

Én is.

Én sokszor mutattam meg a gyerekeimet és most is szerepelnek az oldalaimon, bár már jó ideje csak nagyon-nagyon diszkréten. Ki tudja, lehet, hogy hamarosan annyira sem. Nem a dark web miatt és nem azért, mert nagyobb korukban berághatnak, amiért annak idején róluk posztoltam, hanem mert rájöttem, hogy ezzel az egész internetdologgal mi is együtt növünk fel.

Tanulnunk, fejlődnünk kell. Nem látjuk át a kereteit, beláthatatlanul szövi át az életünket, és ki tudja, hová fajul mindez.

Mi, szülők szeretjük azt hinni, hogy kézben tartunk mindent, ha a gyerekünkről van szó. Nézhet-e képernyőt, ehet-e feldolgozott élelmiszert, vehet-e BPA-mentes fityfirittyet a szájába, lehet-e bekapcsolt wifi a közelében, olvashat-e képregényt, a lista végtelen, mi mindent lehet kontrollálni.

Hát akkor legyen az is alap, hogy ugyanilyen körültekintők vagyunk abban is, amit átlátni és befolyásolni nem feltétlenül könnyű.

Végezzünk legalább olyan alapos kutatómunkát abban is, hogy milyen kockázatokat rejt egy gyerek számára az internet, miként tudunk mi is minderre felkészülni, és hogyan tudjuk őket felvértezni a rájuk leselkedő veszélyekkel szemben.

És mindebbe kalkuláljuk bele azt is, hogy amiket most pánikszerűen letöröltünk, archiváltunk, az nem biztos, hogy tényleg eltűnt az éterből.

Egyáltalán, 2020-ban az életünk minden területén kénytelenek vagyunk tudatosak lenni. Értsük meg, fogjuk fel, hogy vége a holnapba felelősen nem tekintő évtizedeknek, és ma már olyan nehézségekkel nézünk szembe, amiket kizárólag kőkemény és következetes szemléletváltással tudunk legyőzni. Mi mindannyian.

Hogy mi ennek az egésznek a legfontosabb tanulsága? Az, amiről milliószor beszélt már nálunk is Gyurkó Szilvia: hogy rendszerszinten, a gyakorlatban az égvilágon semmi nem védi a gyerekeket!

A társadalmi normák, amik szerint, ha egy tizenhárom éves kislány úgy (milyen az úgy?!) van öltözve és pucsít és csücsörít, akkor vele szexelni már nem pedofília, hiszen biológiailag érett a közösülésre – és nyilván még akarja is, azért a kacsaszáj.

Ha egy felnőtt nő csábít el egy tizenöt éves kamasz fiút, az nem lehet erőszak, ó, dehogy, hiszen egy fiút amúgy sem lehet megerőszakolni, eleve tombol a libidója, és még menő is a haverok előtt, hogy megdugott egy MILF-et.

Bizony, nem kellett nagy kutatómunka ahhoz, hogy ilyen megjegyzéseket találjak. Tömegével.

Ott tartunk, hogy relativizáljuk a pedofíliát, azzal vagyunk elfoglalva, hogy mi számít annak. Csak nézegeti a gyerekpornóképeket, de nem bánt senkit, csak kihívóan öltöző tiniket simogat, csak az ovi udvarán kukkol, csak pajzán üzeneteket küld, csak egyszer nyúlt a gatyájába, csak picit tette be neki.

Hol a határ? Ja, hogy nincs határ. Finomkodva matekozunk, mi számít erőszaknak, ki számít áldozatnak és ki az igazi szörnyeteg. Márpedig a legnagyobb szörnyeteget, ezt a most kiviláglott problémahalmazt mi magunk teremtettük.

Mi, akik képtelenek vagyunk egy olyan normát átadni a gyerekeinknek társadalmi szinten, ami biztonságot, tartást kínálhat nekik, stabil énképet, önbecsülést, értékrendet.

Mi nem teszünk érdemben semmit. Nem, a kommentben méltatlankodás nem számít.

Üres frázis a „bármit megtennék a gyerekemért”, mert még a szaros műanyag zacskóról is képtelenek vagyunk lemondani értük, hadd fulladjanak bele a plasztikba, azzal már nélkülünk kell megküzdeniük. Senkit sem érdekel, hogy kizsákmányolt gyerekek dolgoznak a kakaóültetvényeken, és közben a világ másik pontján ugyanakkora gyerek majszolja a csokit.

A szekrény tele csontvázakkal, és ha kinyitjuk, kérdések hada ömlik ki belőle emberségünk maradványai mellett.

Ki védi meg azokat a gyerekeket, akiket a szüleik tényleg arra használnak, hogy bevételhez jussanak általuk?

Ki tanítja meg nekik azt, hogy az online tér is élettér, ahol ugyanúgy vannak következményei a tetteinknek? Mi van azokkal a gyerekekkel, akiket rendelkezésekkel köteleznek arra, hogy a hétvégéket a bizonyítottan bántalmazó szülőnél töltsék? Értük ki harcol? És azokért, akiknek a saját családjuk nem hiszi el, hogy a nagyra becsült nagypapi éjjelente egy besurranó perverz állat?

Ki támogatja a gyereket, akit leszidnak, mert nem akarja megpuszilni a random nagynénit vagy szomszéd bácsit? Ki rakja össze romjaiból annak a kislánynak a lelkét, akinek a növésben lévő mellére az egész család előtt tesz megjegyzést a távoli rokon? És mi van azokkal a gyerekekkel, akik vígan kacsáznának a parton, de a szülők ordítva rángatják őket ide-oda, hogy mosolyogjanak végre a kurva kamerába?

Ki óvja annak a kislánynak az intim szféráját, akinek a saját anyukája teszi ki a sokezres csoportba premier plánban, diagnózis reményében a „kis piros puncusát”? Hogy is tudhatnák a gyerekek, mi számít erőszaknak, határátlépésnek, ha mi ezt még magunkban sem tudjuk egyértelműsíteni?

Hol vannak a tömegek az utcáról? Hogyhogy nem táboroztunk még le napokra, hetekre, hónapokra a Parlament elé, hogy addig nem mozdulunk, amíg nem kezdenek el hatékonyan, radikális eszközökkel foglalkozni a kiskorúak elleni erőszakkal és az ő jogaikkal? Hogy nem lehetett ennyi éven át eljutni oda, hogy végre ratifikálják az isztambuli egyezményt? Hogyhogy nem látunk messzebb az online szitkozódásnál? Hogy lehet, hogy kérdések nélkül is mindenkinek csak üres, instant válaszai vannak?

Amíg nem ítéli el egy emberként mindenki az áldozathibáztatást, amíg a bántalmazás és az erőszak ilyen szélsőségesen relatív, addig mégis mit várunk?

Hogy jön bárki ahhoz, hogy a téma miatt érzett feszültségét az influenszereken és más szülőkön vezesse le, mintha nekik kellene rendbe hozniuk egy sok évtizedes, sőt évszázados, megkövesedett és képmutatástól bűzlő erőszakkultúrát?

Hol, istenem, hol ér végre véget a kérdések sora?

El kell végre indulnunk az úton, amelynek a vége egy mindenki számára biztonságos berendezkedés.

De a változáshoz először önvizsgálatot kell tartanunk. Mi (igen: mi magunk) milyen módon segítünk életben tartani az erőszak és a hatalommal való visszaélés kultúráját?

Vajon segítjük-e a változást azzal, hogy fröcsögve egymásnak esünk, és számonkérjük a másikat, aki még máshol tart a tudatosság útján? Nem inkább türelemmel, információval kellene segítenünk, hogy megértse a miérteket, és ne csak az újabb tiltásokat lássa?

El kell kezdenünk közös erővel dolgozni azokon a bizonyos alapokon. A mocsarat, amelyben eddig tocsogtunk, ki kell takarítani, és feltölteni szilárd elvekkel.

Ne csak mondjuk, hogy bármit megtennénk a gyerekekért, hanem tényleg tegyünk is meg értük mindent. Óvjuk őket. Teremtsünk meg nekik mi, együtt egy olyan világot, amelyben senkinek sem kell rettegésben és kiszolgáltatottan élnie.

A rohadt életbe már, hát most fontosak a gyerekek, vagy sem? Ez itt a kérdés. A többi csak duma.

Szabó Anna Eszter                                                                                                                          (wmn.hu)

Bal-Rad komm: Ez az az írás, amihez nem kell kommentár! Pedofil ügyben semmiképp, de más vonatkozásokban sem igen!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!