Engels – A munkásosztály helyzete Angliában
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 1)
(Részletek)
4
Az ipari proletariátus
Ugyanez a Stephens így szólt a Kersall Mooron, Manchester említett mons sacer-jén egybegyűlt 200 000 főnyi tömeghez: „A chartizmus, barátaim, nem politikai kérdés; nem arról van szó, hogy választójogot kapjatok stb.; a chartizmus kés- és villakérdés, a charta annyi, mint jó lakás, jó étel és ital, jó megélhetés és rövid munkaidő.” Az új szegénytörvény ellen és a tízórás törvényért indított mozgalmak már akkor is igen szoros kapcsolatban voltak a chartizmussal. E kor minden népgyűlésén tevékenyen részt vett a tory Oastler; a népchartát követelő birminghami nemzeti petíción kívül még száz és száz olyan petíciót fogadtak el, amelyben a munkások társadalmi helyzetének javítását sürgették; 1839-ben szintén nagy lendülettel folyt az agitáció, amikor pedig az év végén kissé alábbhagyott, Bussey, Taylor és Frost nekiláttak, hogy Észak-Angliában, Yorkshire-ban és Walesben egyidejűleg felkelést szervezzenek. Frostnak, minthogy tervét elárulták, idő előtt kellett megkezdenie a felkelést, és ezért kudarcot vallott; északon még kellő időben értesültek Frost vállalkozásának kudarcáról és visszavonultak; két hónappal később, 1840 januárjában Yorkshire-ban több úgynevezett rendőri zendülés (spy-outbreak)³⁵ tört ki, például Sheffieldben és Bradfordban, — s ezután a forrongás lassanként elült. Közben a burzsoázia gyakorlatibb, neki előnyösebb tervekre, tudniillik a gabonatörvények elleni harcra vetette magát; Manchesterben megalakult a Gabonatörvény-ellenes Szövetség, aminek az volt a következménye, hogy a radikális burzsoázia és a proletariátus kapcsolata meglazult. A munkások csakhamar felismerték, hogy a gabonatörvények eltörlése ugyan nagyon előnyös a burzsoáziának, de nekik keveset használna és ezért nem voltak hajlandók e tervet támogatni. Kitört az 1842. évi válság. Az agitáció ismét megélénkült, ugyanúgy, mint 1839-ben. Ezúttal azonban a gazdag ipari burzsoázia, amelyet ez a válság igen érzékenyen sújtott, szintén részt vett az agitációban. A Gabonatörvény-ellenes Liga —így nevezték most a manchesteri gyárosok által kezdeményezett egyesületet — nagyon radikális, harcias irányt vett. Lapjai és agitátorai leplezetlenül forradalmi hangot ütöttek meg, s ennek többek közt az volt az oka, hogy 1841 óta a konzervatív párt volt kormányon. Akárcsak korábban a chartisták, most a Liga is nyíltan felkelésre szólított; és a válságtól a legtöbbet szenvedő munkások sem ültek ölbe tett kézzel, amint ezt az az évi nemzeti petícióra gyűjtött 3¹/₂ millió aláírás bizonyítja. Egyszóval a két radikális párt, amely kissé elidegenedett egymástól, most ismét szövetkezett; 1842. február 14-én Manchesterben az egybegyűlt liberálisok és chartisták petíciót szerkesztettek, amelyben mind a gabonatörvények eltörlését, mind a charta törvénybe iktatását követelték; s a következő napon mindkét párt elfogadta a petíciót. Tavasszal és nyáron fokozódott a nyomor és hevesebb lett az agitáció. A burzsoázia szilárdan eltökélte, hogy a válságot, a válság okozta nyomort és az általános forrongást kihasználva, kivívja a gabonatörvények eltörlését. Ezúttal, mivel a toryk voltak kormányon, még a törvényességről is félig-meddig lemondott; forradalmat akart, de a munkások segítségével. A munkások kaparják ki a gesztenyét a tűzből — és égessék meg ujjaikat a burzsoázia érdekében. Már sok helyen újra felkapták a „szent hónap”’, az általános munkássztrájk gondolatát, amelyet korábban (1839-ben) a chartisták vetettek fel; ezúttal azonban nem a munkások akartak sztrájkolni, hanem a gyárosok, akik a gabonavámok eltörlését úgy akarták kikényszeríteni a tory parlamenttől és kormánytól, hogy gyáraikat bezárják, munkásaikat pedig falura, az arisztokrácia birtokaira küldik. Ez természetesen felkelésre vezetett volna, de a burzsoázia a biztos háttérben maradva nyugodtan bevárhatta az eredményt anélkül, hogy — a legrosszabb esetben — kompromittálná magát. Július végén javulni kezdett az üzletmenet; az idő sürgetett, és hogy el ne szalasszák az alkalmat, három stalybridge-i cég emelkedő konjunktúra mellett (vö. a Manchesterből és Leedsből július végén és augusztus elején küldött kereskedelmi jelentéseket), leszállította a béreket, — hogy saját elhatározásukból tették-e ezt, vagy pedig a többi gyáros és különösen a Liga hozzájárulásával, azt nem akarom eldönteni. Két cég azonban csakhamar meghátrált; a harmadik, William Bailey és Testvérei, kitartott, és azt mondta a panaszkodó munkásoknak, hogyha ez nem tetszik nekik, akkor talán jobb lesz, ha egy időre elmennek szórakozni. A munkások nagy felháborodással fogadták ezt a gúnyos kijelentést, elhagyták a gyárat, bejárták a helységet és minden munkást sztrájkra szólítottak. Néhány óra múlva már minden gyár állt, s a munkások Mottram Moorba vonultak, hogy gyűlést tartsanak. Ez augusztus 5-én történt. Augusztus 8-án a stalybridge-iek 5000 főnyi tömege Ashtonba és Hyde-ba vonult, leállítottak minden gyárat és szénbányát, gyűléseket tartottak, de ezeken nem a gabonatörvények eltörlését sürgették, ahogy a burzsoázia remélte, hanem „tisztességes napi bért a tisztességes napi munkáért” (a fair day’s wages for a fair day’s work). Augusztus 9-én Manchesterbe vonultak; a hatóságok — csupa liberális — beengedték őket, és itt is leállították a gyárakat; 11-én Stockportban voltak; itt ütköztek először ellenállásba, amikor a szegényházat, a burzsoázia e kedvencét megtámadták; ugyanezen a napon Boltonban általános sztrájk kezdődött és zavargások törtek ki, de a hatóságok itt sem avatkoztak be; a felkelés csakhamar kiterjedt valamennyi ipari kerületre, a termésbetakarításon és az élelmiszerkészítésen kívül minden munka szünetelt. De a felkelt munkások is megőrizték nyugalmukat. Akaratuk ellenére kergették őket ebbe a felkelésbe; a gyárosok — egyetlenegy, a tory Birley (Manchester) kivételével — szokásuktól eltérően semmit sem tettek a munka beszüntetése ellen; a dolog megkezdődött anélkül, hogy a munkásoknak határozott céljuk lett volna. Igaz, abban egyek voltak, hogy nem fogják agyonlövetni magukat a gyárosokért, akik a gabonatörvényeket akarják hatályon kívül helyezni; egyébként azonban megoszlottak a vélemények: egyesek a népchartát akarták kivívni, mások viszont, akik ezt korainak tartották, csupán az 1840. évi béreket akarták kikényszeríteni. Ezért aztán meghiúsult a felkelés. Ha kezdettől fogva határozott célú, tudatos munkásfelkelés lett volna, kétségtelenül siker koronázta volna; de ezek a tömegek, amelyeket akaratuk ellenére hajtottak az utcára munkáltatóik, s amelyeknek egyáltalában nem volt határozott céljuk, semmit sem tehettek. Közben a burzsoázia, amely a kisujját sem mozdította azért, hogy a február 15-i szövetséget valóra váltsa, hamarosan belátta, hogy a munkások nem akarnak a burzsoázia eszközei lenni, belátta, hogy következetlen volt, amikor „törvényes” álláspontjától eltávolodott, és ezzel veszélybe sodorta magát; ismét előszedte tehát régi törvényességét, s a kormány mellé állt a munkások ellen, akiket maga bujtatott fel, majd kényszerített rá a felkelésre. A burzsoák és hű szolgáik felesküdtek rendőröknek, — ebben a külön rendőralakulatban részt vettek a manchesteri német kereskedők is, akik vastag botjaikkal, szivarozva, teljesen szükségtelenül parádéztak a városban. Prestonban a burzsoázia lövetett a népre, s így a nép akaratlan felkelésével most már nemcsak a kormány katonai hatalma, hanem az egész vagyonos osztály is szemben állt. A munkások, akiknek amúgy sem volt határozott céljuk, lassanként szétszéledtek, s a felkelés súlyosabb következmények nélkül végződött. Utóbb a burzsoázia aljasságát újabb aljassággal tetézte; úgy igyekezett fehérre mosni magát, hogy iszonyattal beszélt a nép erőszakos fellépéséről, ami sehogy sem illett tavaszi forradalmi hangjához, a chartista „felbujtókat” stb. tette felelőssé a felkelésért, holott ő maga hasonlíthatatlanul többet tett a felkelés kirobbantása érdekében, és hihetetlen pimaszsággal ismét korábbi álláspontjára helyezkedett, ismét a törvény szentségét hirdette. A chartistákat, akik úgyszólván semmivel sem járultak hozzá a felkeléshez, akik csak azt tették, amit a burzsoázia is akart, vagyis kihasználták a helyzetet, bíróság elé állították és elítélték, a burzsoáziának ellenben még a hajaszála sem görbült meg, sőt a munka szünetelése alatt haszonnal eladta készleteit.

A felkelésnek az volt az eredménye, hogy a proletariátus egészen határozottan különvált a burzsoáziától. A chartisták egyáltalában nem titkolták addig sem, hogy chartájukat készek minden eszközzel, ha kell, forradalom útján is kivívni; a burzsoázia, amely most egyszerre tudatára ébredt annak, hogy minden erőszakos átalakulás veszélyezteti helyzetét, hallani sem akart többé „fizikai erőszakról”, csak „erkölcsi erőszakkal” kívánta elérni céljait — mintha az erkölcsi erőszak más volna, mint a fizikai erőszakkal való közvetlen vagy közvetett fenyegetés. Ez volt az egyik vitapont; ezt azonban áthidalták; mert a chartisták — akik nem kevésbé szavahihetők, mint a liberális burzsoázia — később azt állították, hogy ők sem apelláltak a fizikai erőszakra. De a másik, a legfőbb vitapont, amelyben a chartizmus teljes tisztaságában kikristályosodott, a gabonatörvény volt. A gabonatörvény eltörlése kérdésében a radikális burzsoázia érdekelve volt, a proletariátus azonban nem. A chartista párt ezért két pártra szakadt, amelyeknek politikai, szavakba foglalt elvei megegyeznek ugyan, de amelyek teljesen különbözők és nem egyeztethetők össze. Sturge, a radikális burzsoázia képviselője a birminghami nemzeti konventen 1843 januárjában azt javasolta, hogy a chartista szövetség szabályzatából hagyják ki a charta nevet; mert, mint mondta, a felkelés óta erőszakos forradalmi cselekedetek emlékei fűződnek hozzá, — holott a chartához már évek óta forradalmi emlékek fűződtek, és Sturge úrnak eddig nem volt kifogása ez ellen. A munkások ragaszkodtak a charta névhez, és leszavazták Sturge urat, mire ez az egyszerre lojálissá lett quaker a kisebbséggel együtt kivonult a teremből és radikális burzsoákból megalakította a „Complete Suffrage Association”-t. Ennek a nemrég még jakobinus burzsoának annyira kellemetlenek lettek az emlékek, hogy még az általános választójog (universal suffrage) kifejezést is a nevetséges teljes választójog (complete suffrage) kifejezéssel cserélte fel! A munkások kinevették és nyugodtan tovább haladtak útjukon.

Ettől kezdve a chartizmus tiszta munkásügy volt, megszabadult minden burzsoá elemtől stb. A „teljes” választójogot követelő újságok — a „Weekly Dispatch”, a „Weekly Chronicle”, az „Examiner”³⁶ stb. — lassanként éppoly unalmasak lettek, mint a többi liberális lap, védelmezték a kereskedelmi szabadságot, támadták a tízórás törvényjavaslatot és valamennyi önálló munkáskövetelést, és általában nem sok radikalizmusról tettek tanúságot. A radikális burzsoázia minden konfliktusban a liberálisokhoz csatlakozott a chartistákkal szemben, és fő feladatául egyáltalában a gabonatörvény eltörlését tűzte ki, ami angol szempontból egyértelmű a szabad konkurenciával. Ezáltal a radikálisok a liberális burzsoázia járszalagjára kerültek, és most felettébb szánalmas szerepet játszanak.

Ezzel szemben a chartista munkások kettőzött buzgalommal vettek részt a proletariátusnak a burzsoázia ellen vívott minden harcában. A szabad konkurencia éppen elég szenvedést okozott a munkásoknak, hogy meggyűlöljék; a szabad konkurencia képviselői, a burzsoák, esküdt ellenségei a munkásságnak. Á munkások csak kárát vallhatják annak, ha teljesen szabaddá válik a konkurencia. Eddigi követeléseik: a tízórás törvény, a munkás védelme a tőkéssel szemben, a jó bér, a biztosított megélhetés, az új szegénytörvény eltörlése — mindez, ami legalább oly lényeges része a chartizmusnak, mint a „hat pont”, közvetlenül a szabad konkurencia és a kereskedelmi szabadság ellen irányul. Nem csoda hát — s ezt az egész angol burzsoázia nem tudja megérteni —, hogy a munkások hallani sem akarnak a szabad konkurenciáról, a kereskedelem szabadságáról, a gabonatörvények eltörléséről, és hogy ez utóbbi követelés legalábbis hidegen hagyja őket, de szószólóit elkeseredetten gyűlölik. Éppen a gabonatörvények eltörlése az a kérdés, amelyben a proletariátus a burzsoáziától, a chartizmus a radikalizmustól elválik, de egy burzsoá ezt nem érheti fel ésszel, mert nem tudja megérteni a proletariátust.

De éppen ebben különbözik a chartista demokrácia minden eddigi, politikai burzsoá demokráciától. A chartizmus, lényegét tekintve, szociális jellegű. A „hat pont”, amely a radikális burzsoá számára minden, és amelyet, szerinte, legfeljebb még néhány alkotmányreform követhet, a proletár számára csak eszköz. „A politikai hatalom az eszközünk, a szociális boldogság a célunk” — ez most a chartisták világosan kifejezett jelszava. Stephens lelkész „kés- és villakérdését” 1838-ban csak a chartisták egy része fogadta el igazságnak; 1845-ben már mindannyiuk számára az. A chartisták között nincsenek többé csak-politikusok. Igaz, szocializmusuk még igen fejletlen, még mindig a földbirtok felparcellázásában (allotmentsystem) látják a nyomor megszüntetésének legfontosabb eszközét, ami azonban az ipar fejlődése következtében már túlhaladott álláspont (1. a Bevezetést): igaz az is, hogy legtöbb gyakorlati javaslatuk (a munkás védelme stb.) látszatra reakciós jellegű, de egyrészt ezek a rendszabályok olyan természetűek, hogy vagy nem bírjak ki a konkurencia csapásait és ebben az esetben helyreáll a régi állapot, – vagy pedig éppen nekik maguknak kell megszüntetniük a konkurenciát; másrészt pedig a chartizmus mostani határozatlan helyzetében, a tisztán politikai párt elvétől való eltávolodása következtében szükségszerű, hogy a chartizmusnak éppen a szociális jellegében rejlő megkülönböztető ismertetőjelei tovább fejlődjenek. Elkerülhetetlen a szocializmushoz való közeledése, különösen ha a mostani ipari és kereskedelmi fellendülést követő újabb válság, amelynek valószínűleg már a jövő évben, de legkésőbb 1847-ig* be kell következnie, s amely sokkal mélyebb és pusztítóbb lesz, mint bármely előző válság, a nyomor révén arra készteti majd a munkásokat, hogy politikai eszközök helyett mindinkább szociális eszközökhöz folyamodjanak. A munkások győzelemre fogják vinni chartájukat, ez természetes; addig azonban még sok minden világossá válik előttük, amit a chartával elérhetnek, s amiről ma még keveset tudnak.
* (1892) Pontosan bekövetkezett. — Engels jegyzete.*

Ezalatt a szocialista agitáció is eredményesen halad. Az angol szocializmusról itt csak annyiban beszélünk, amennyiben befolyással van a munkásosztályra Az angol szocialisták azt követelik, hogy vezessék be fokozatosan a vagyonközösséget 2000—3000 tagból álló „hazai kolóniákban”³⁷, amelyekben az emberek iparral és mezőgazdasággal foglalkoznak, egyenlő jogokat élveznek és egyenlő nevelésben részesülnek; követelik a válás megkönnyítését, az ésszerű kormányzást a véleményszabadság teljes biztosítása mellett; követelik továbbá a büntetések eltörlését, s a büntetésnek ésszerű bánásmóddal való helyettesítését. Ezek az angol szocialisták gyakorlati javaslatai; elméleti elveik itt nem érdekelnek bennünket. — Az angol szocializmust Owen kezdeményezte, aki gyáros volt: ezért az ő szocializmusa, bár lényegileg túlmegy a burzsoázia és a proletariátus ellentétén, formájában sok tekintetben elnéző a burzsoázia iránt és igazságtalan a proletariátussal szemben. A szocialisták roppant szelídek és békeszeretők, a fennálló rendet, ha még oly rossz is, annyiban jogosnak ismerik el, amennyiben kizárólag nyilvános meggyőzéssel kívánnak változtatni rajta; ugyanakkor azonban elveik annyira absztraktak, hogy mai formájukban sohasem győzhetik meg a közvéleményt. Emellett örökösen panaszkodnak, hogy az alsóbb osztályok demoralizálódnak a társadalmi rendnek ebben a felbomlásában nem látják meg a haladás elemét, és nem gondolnak arra, hogy a vagyonos osztályok demoralizációja — a magánérdek hajhászása és a képmutatás — még sokkal rosszabb. Nem ismerik el a történelmi fejlődést, és ezért máról holnapra, azonnal a kommunista rendbe akarják átvinni a nemzetet, anélkül, hogy folytatnák a politikát addig, amíg elérve célját, megszünteti önmagát.*
* Az 1887. és 1892. évi angol nyelvű kiadásban a mondatnak ez a része így hangzik: addig a pontig, amelyen az átalakulás lehetségessé is, meg szükségessé is válik. — Szerk.*

Megértik ugyan, hogy a munkás miért haragszik a burzsoára, de ezt az elkeseredést, amely az egyetlen eszköze annak, hogy a munkás közelebb jusson céljához, terméketlennek tartják, és ehelyett filantrópiát és általános szeretetet prédikálnak, holott ez a jelenlegi angol viszonyok között még sokkal terméketlenebb. Ők csak a pszichológiai fejlődést ismerik el, az absztrakt ember fejlődését, akinek semmi kapcsolata sincs a múlttal, holott az egész világ, és vele együtt az egyes ember is, a múlt talajából nőtt ki. Ezért túlontúl tudósok, túlontúl metafizikusok, és nem sokra mennek. Részben a munkásosztályból regrutálódnak, de ennek csak igen kis részét, igaz, a legképzettebbeket és legállhatatosabbakat, nyerték meg. Mai alakjában a szocializmus sohasem lehet a munkásosztály közkincsévé; le kell majd szállni a magasból és egy időre vissza kell térnie a chartista álláspontra; de a chartizmuson keresztülment, burzsoá elemeitől megtisztított, igazi proletár szocializmus, ahogyan már most sok szocialistában és sok chartista vezérben (akik majdnem mind szocialisták**) kialakul, rövidesen valóban jelentős szerepet fog játszani az angol nép fejlődéstörténetében. Az angol szocializmusnak, amelynek bázisa sokkal szélesebb, mint a francia kommunizmusé, de amely fejlődésében*** elmarad a francia kommunizmus mögött, egy időre vissza kell majd térnie a francia álláspontra, hogy később túlhaladjon rajta. Addig természetesen a franciák is tovább fognak fejlődni.
** (1892) Természetesen általános, nem speciálisan owenista értelemben véve szocialisták. — Engels jegyzete.*
*** Az 1887. és 1892. évi angol nyelvű kiadásban: elméleti fejlődésében — Szerk.*

A szocializmus egyszersmind leghatározottabb kifejezője a munkások soraiban uralkodó vallástalanságnak is, annyira határozott kifejezője, hogy az öntudatlanul, csupán gyakorlatilag vallástalan munkások gyakran visszarettennek élességétől. De a nyomor itt is rákényszeríti majd a munkásokat, hogy feladjanak egy olyan hitet, amely, mint egyre világosabban felismerik, csak arra való, hogy gyengítse őket, hogy alázatosan tűrjék sorsukat, és engedelmesen, híven szolgálják az őket kiszipolyozó vagyonos osztályt.

Látjuk tehát, hogy a munkásmozgalom két csoportra szakadt: a chartistákra és a szocialistákra. A chartisták elmaradottak, kevésbé fejlettek, de igazi, tősgyökeres proletárok, a proletariátus képviselői. A szocialisták látóköre szélesebb, gyakorlati intézkedéseket javasolnak a nyomor ellen, de eredetileg a burzsoázia soraiból jöttek, és ezért nem tudnak összeolvadni a munkásosztállyal. A szocializmus és a chartizmus egybeolvadása, a francia kommunizmusnak angol módon való reprodukciója: ez lesz a legközelebbi lépés, sőt részben már meg is kezdődött. Csak ha ez megvalósul, akkor lesz a munkásosztály igazán ura Angliának; közben tovább fejlődnek a politikai és szociális viszonyok, és egyengetik ennek az újonnan keletkező pártnak, a chartizmus e továbbfejlődésének az útját.

Ezek a különböző, hol egyesülő, hol különváló munkáscsoportok — az egyesületek tagjai, chartisták és szocialisták — saját erejükből számos iskolát és olvasótermet alapítottak a munkások műveltségének emelésére. Minden szocialista és csaknem minden chartista intézménynek, számos szakmai szervezetnek van már ilyen iskolája vagy olvasóterme. Ezekben az iskolákban igazi proletár szellemben nevelik a gyermekeket, minden burzsoá befolyástól mentesen; az olvasótermekben pedig kizárólag vagy majdnem kizárólag proletár folyóiratok és könyvek vannak. Ezek az intézmények igen veszélyesek a burzsoáziára nézve, és a burzsoáziának sikerült néhány hasonló intézményt, a „Mechanics’ Institution”-okat³⁸ a proletár befolyás alól kivonni, s olyan szervekké alakítani, amelyek a burzsoáziának hasznos tudományokat terjesztenek a munkások közt. Természettudományokat tanítanak ott, amelyek elvonják a munkásokat a burzsoázia elleni harctól, és esetleg hozzásegítik őket egyes találmányokhoz, amelyek a burzsoáziának pénzt hoznak, — a munkásnak azonban most valóban egészen haszontalan a természet tanulmányozása, hiszen a nagyvárosban, éjt-napot munkában töltve, gyakran nem is láthatja a természetet; a nemzetgazdaságtant prédikálják, amelynek istene a szabad konkurencia, és amelyből a munkás csak azt a következtetést vonhatja le, hogy legokosabb, ha csendes megadással éhen hal; az egész nevelés szelíden, simulékonyan, készségesen az uralkodó politikához és valláshoz alkalmazkodik, s a munkás tulajdonképpen egyre csak azt hallja, hogy legyen alázatos, passzív, és ne zúgolódjék sorsa ellen. A munkások zöme természetesen hallani sem akar ezekről az intézményekről, és a proletár olvasótermek felé, az érdekeit közvetlenül érintő viszonyok megvitatása felé fordul — ekkor aztán az önelégült burzsoázia kijelenti: dixi et salvavi*, és megvetéssel elfordul attól az osztálytól, amely „többre becsüli rosszindulatú demagógok szenvedélyes dühkitöréseit, mint a komoly műveltséget”.
* — megmondtam és megmentettem (a lelkemet)³⁹ — Szerk.*

Hogy a munkásoknak egyébként van érzékük a „komoly műveltséghez” is, ha nem az érdek sugallta burzsoá bölcsességgel elegyítve adják elő, ezt bizonyítják a proletár, különösen a szocialista intézményekben gyakran tartott természettudományi, esztétikai és nemzetgazdaságtani előadások, amelyeknek igen nagy hallgatósága van. Hallottam némelykor foszlott bársonykabátos munkásokat, akik nagyobb tudással beszéltek geológiáról, csillagászatról és más tárgyakról, mint sok művelt német burzsoá. S hogy az angol proletariátusnak mennyire sikerült önálló műveltségre szert tennie, az különösen abban mutatkozik meg, hogy az újabb filozófiai, politikai irodalom és a költészet korszakalkotó remekeit csaknem kizárólag munkások olvassák. A burzsoá, aki a fennálló társadalmi rend és az azzal összefüggő előítéletek rabja, megijed és keresztet vet, ha olyasmiről van szó, ami valóban haladást jelent; a proletár viszont nyitott szemmel tekint az effélére, élvezettel és eredményesen tanulmányozza. E tekintetben különösen a szocialisták tettek igen sokat a proletariátus művelése érdekében, lefordították a francia materialistákat, Helvétiust, Holbachot, Diderot-t stb., és a legjobb angol művekkel együtt olcsó kiadásokban terjesztették. Strauss „Jézus élete” és Proudhon „Tulajdon” c. munkája szintén csak a proletárok közt forog közkézen. Shelley, a zseniális, prófétai Shelley, és Byron, aki izzó szenvedéllyel és maró szatírával ostorozta a fennálló társadalmat, a munkások közt talál a legtöbb olvasóra;⁴⁰ a burzsoák csak a mai képmutató morálhoz igazított kasztrált „családi kiadásokat” („family editions”) kedvelik. — A legújabb kor két legnagyobb gyakorlati filozófusát, Benthamet és Godwint, főleg az utóbbit, szintén csaknem kizárólag proletárok olvassák; Benthamnek van ugyan iskolája a radikális burzsoázia körében is, de csak a proletariátusnak és a szocialistáknak sikerült Benthamből kiindulva továbbhaladniok. A proletariátus ezeken az alapokon megteremtette a saját irodalmát, mely jobbára időszaki kiadványokból és brosúrákból áll és tartalmát tekintve messze felülmúlja az egész burzsoá irodalmat. Erről majd más alkalommal.

Még egy dolgot kell megjegyeznünk: a munkásmozgalmak magvát a gyári munkások, közöttük különösen a pamutipari vidékek munkásai alkotják. Lancashire és kivált Manchester a legerősebb ipari munkásegyesületek székhelye, a chartizmus központja, az a hely, ahol legnagyobb a szocialisták száma. Minél mélyebben hatol be a gyárrendszer valamely munkaágba, annál inkább vesznek részt a munkások a mozgalomban; minél élesebb a munkások és a tőkések ellentéte, annál fejlettebb, annál erősebb a munkás proletár öntudata. Birmingham kismesterei, bár ők is szenvednek a válságoktól, mégis szerencsétlen közbülső helyet foglalnak el a proletár chartizmus és a szatócs radikalizmus között. Általában azonban minden ipari munkás egyik vagy másik formában csatlakozott a tőke és a burzsoázia elleni harchoz, és valamennyien egyek abban, hogy mint „working-men* — büszkék erre a címre és a chartista gyűléseken ez a rendes megszólítás — az összes tulajdonosokkal szemben önálló osztályt alkotnak, amelynek saját érdekei és elvei vannak, saját szemléletmódja, s hogy bennük testesül meg a nemzet ereje és fejlődőképessége.
* — „munkások” — Szerk.*

1844. szeptember—1845. március.
Marx és Engels Művei. 2. köt. 1958.
238—240., 400- 424. old.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!