…a Komintern IV. kongresszusán
(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)
3
Radek előadása után – mintegy külön napirendi pontként – hangzott, el Bordiga referátuma a fasizmusról.³¹ – Bordiga „külön referátumára” nem a fasizmus hatalomra jutása következtében került sor. Az 1922 szeptemberében közreadott napirendtervezet már tartalmazza a külön referátumot, és Bordigát mint előadót is feltünteti. (Inprekorr, 1922. szeptember 25. 1243. old.)* Beszédéből világosan kiderült, hogy az Olasz Kommunista Párt vezetői alapvetően másként értékelték az országban kialakult helyzetet, mint a Komintern Végrehajtó Bizottságának képviselői.

Beszédének első részében – ezt az Inprekorrban közreadott, erősen, rövidített változat még csak nem is ismerteti³² – Inprekorr, 1922. december 5. 1661-1663. old.* – visszautasította Radek. bírálatát. Bár elismerte, hogy a fasizmus hatalomra jutása „új helyzetet teremtett” Olaszországban, a változás ellenére sem tartotta szükségesnek, felülvizsgálni a párt irányvonalát, sőt a Marcia su Romát követő politikája védelmében végül is az egész változás újdonságát megkérdőjelezte.

Bordiga a fasizmus kialakulását – Radekkal és Zinovjevvel ellentétben – a világháború éveire teszi. Véleménye szerint a fasizmus azután nem változott; háttérbe szorulását, illetve előtérbe kerülését rajta kívül állótényezők okozták: 1919—1920-ban, a munkásosztály forradalmi előretörése idején szervezeteinek létszáma a minimumra csökkent, a forradalmi periódust követően, a tőke támadásának kibontakozásakor viszont megerősödött.³³ – Protokoll IV. 331-333. old.* Bordiga további elemzéseiben sem törekedett arra, hogy megragadja az olasz társadalom életének azokat a jegyeit, amelyek, magyarázatul szolgálhattak volna a fasizmus kialakulására és hatalomra jutására. Lényegtelennek tüntette fel a politikai szférában bekövetkezett változást, s azt bizonygatta, hogy a korábbi elemek továbbélnek. Ezt különösen jól szemlélteti beszédének az a része, amely a fasizmusnak a polgári demokráciához való viszonyával foglalkozik. Itt, ellentétben Radekkal (és tegyük hozzá, Zinovjevval is), a Mussolini-kormány első intézkedéseinek hatására alapvetően téves következtetésre jutott. „A fasizmus nem az arisztokráciára, a papságra, a civil és katonai főtisztviselőkre támaszkodó polgári jobboldal tendenciája, amely a polgári kormány és az alkotmányos monarchia demokráciáját egy despotikus monarchiával kívánja felváltani – mondotta. – A fasizmus valamennyi polgári elem ellenforradalmi erejét testesíti meg, s ezért számára semmiféleképpen sem feltétlenül szükségszerű, hogy a demokratikus intézményeket szétzúzza. Marxista szemléletünkből kiindulva semmiképpen sem kell ezt a helyzetet paradoxnak minősítenünk, mivel tudjuk, hogy a demokratikus szisztéma csupán olyan hazug garanciáknak az összessége, amely mögött az uralkodó osztályoknak a proletariátus elleni harca rejtőzik.”³⁴ – Ugyanott, 341-342. old.*

Mégsem állíthatjuk, hogy Bordiga egyáltalán nem látott különbséget a polgári demokrácia és a fasizmus között. Egyes gondolatai – főként azok, amelyek a fasizmus funkciójával foglalkoznak – igen figyelemreméltók a korai olasz fasiszta kormányzati rendszer gazdasági és politikai jellemzői szempontjából. Ugyanakkor azt állította, hogy a különbségek ellenére az ellenség nem változott, csupán a hazug színfalak, a demokrácia kulisszái tűntek el, hogy mindenkinek szembe tűnjön a kapitalista társadalom rideg valósága. Az uralkodó osztályok egyesültek, és szövetségeseikkel, a kispolgári rétegekkel együtt a munkásosztály ellen vonulnak. A proletariátus vezető pártjának ebben a helyzetben az a feladata, hogy a korábbinál is erőteljesebben tömörítse sorait, megtisztuljon a reformista elemektől³⁵ – Ez utóbbit Bordiga nem a beszédében hangsúlyozta ilyen egyértelműen, hanem a kongresszus bulletinjében megjelent cikkében. Lásd: Der Bolschewik. Organ des IV. Kongresses der Kommunistischen Internationale, 21. szám. 1. old.* és felkészüljön a jövő harcaira. Bordiga beszédéből kitűnik az is, hogy a kialakult helyzetben nem ragaszkodott minden körülmények között ahhoz a korábbi állításához, hogy mindenért a szocialista párt a felelős. Eklektikus érvelésének célja az volt, hogy olyan „objektív körülményekben” találja meg a fasizmus hatalomra jutásának okait, amelyek eleve lehetetlenné tették a munkásmozgalom aktív ellenállását. E törekvése talán még egyértelműbb, amikor azt fejtegeti, hogy milyen körülmények között vált volna lehetővé a proletariátus antifasiszta harca: „Ha a burzsoázia és a fasizmus közötti kompromisszum helyett polgárháború bontakozott volna ki, úgy a proletariátus esetleg játszhatott volna bizonyos szerepet, sikert érhetett volna el, létrehozva az egységfrontot az általános sztrájk érdekében. A jelenlegi helyzetben azonban a proletariátus nem vett részt az akciókban.”³⁶ – Protokoll IV. 348. old.*

Összefoglalva Bordigának a fasizmusról és az antifasiszta harcokról kialakított nézeteit megállapíthatjuk, hogy hiányosságai leegyszerűsített szemléletéből fakadtak. Abból kiindulva, hogy az osztályharc feltételeit alapvetően a társadalmi rendszer határozza meg, nem tulajdonított kellő jelentőséget a kapitalizmuson belüli különböző politikai berendezkedések különbségeinek. Bár látta és a marxizmusból tudta, hogy az imperializmus korszakában a proletariátusnak van döntő szerepe a társadalmi rendszer megváltoztatására irányuló mozgalomban, mégis lebecsülte azt a harcot, amelyet a nem forradalmi helyzetekben az osztályharc feltételeinek kedvezőbbé tételéért kell folytatni. Mindezek következtében a fasizmus elleni küzdelmet csak a proletárdiktatúráért folytatott harc egyik részfeladatának tekintette. Amíg azonban ennek a harcnak az objektív előfeltételei nem alakultak ki, a kommunista párt belső problémáinak megoldását ítélte a legfontosabbnak. Nem vette észre, hogy éppen ez a befelé fordulás, az egységfront-politika merev elutasítása bontja meg a párt egységét.

Az olasz pártot képviselő delegáció, mint már utaltunk rá, nem volt egységes, híven tükrözte a párton belüli zűrzavaros helyzetet. Gramsci, a kongresszuson felmerült nézeteltérésekre visszaemlékezve, 1924. március 1-i levelében azt írta Mauro Scoccimarrónak és Togliattinak, hogy Bordiga helyzete a többség élén 1922-ben rendkívül meggyengült. Ha ő, Gramsci, akkor, 1922-ben enged Rákosi unszolásának, aki mint a KIVB titkára arra akarta rábírni, hogy vegye át a párt vezetését, akkor Bordiga néhány hívét leszámítva, a küldöttek mellé fognak állni. Gramsci Bordiga feltétlen híveiként említi Terracinit, Bruno Fortichiarit, Luigi Repossit és Ruggero Griecót. Ebben az időben azonban még az volt a véleménye, hogy Bordiga pótolhatatlan a párt élén, és az ő fellépése csak a párt felbomlásához vezetne. Ezért, nézeteltéréseik ellenére, mindent elkövetett annak érdekében, hogy megvédje Bordigát a támadásoktól.³⁷ – A levelet ismerteti: Spriano: Id. mű, 249-250. old.*

Meg kell jegyeznünk, hogy Gramsci álláspontja a Komintern IV. kongresszusa idején nem sokban tért el Bordigáétól. Gramsci hasznosabbnak vélte, ha aktívan részt vesznek a szocialistákkal való egyesülésben, amit a Komintern rájuk kényszerített, míg Bordigáék a passzivitás mellett voltak. A kongresszus plénumán és a bizottságokban folyó vitákban a Bordiga vezette többséggel szemben, a Komintern irányvonala mellett így csak a Tasca—Graziadei-csoport lépett fel, s ők sem következetesen. Gramsci helyzete bonyolult volt. Fenntartásai voltak a többséggel szemben, és külön nézeteltérése Bordigával, aki nem nézte jó szemmel Gramsci befolyásának növekedését; ugyanakkor Tascáékat élesen elítélte, jobboldali opportunistáknak minősítette őket.

Az olasz kérdéssel foglalkozó szűkebb bizottság november 13-án és 15-én ülésezett. Itt Gramsci a többségiekkel együtt az egyesülés ellen érvelt, mondván: az Olasz Szocialista Párt mögött nincsenek tömegek. Zinovjev, a bolgár Hriszto Kabakcsiev, Zetkin, Trockij és Buharin határozottan visszautasították ezt az érvelést. Bordiga és Gramsci összhangjának végül is az vetett véget, hogy az OK(b)P küldöttsége (Lenin, Trockij, Zinovjev, Radek és Buharin aláírással) levélben szólította fel őket, hogy vessék alá magukat a bizottság többsége által elfogadott határozatnak. A kongresszuson tegyenek olyan nyilatkozatot, hogy bár ellenzik az egyesülést, határozat esetén mégis alávetik magukat a többség akaratának. Bordiga végül is a kongresszus utolsó napján, Zinovjevnek az olasz helyzetről tartott referátuma után, a fenti értelemben nyilatkozott, hangsúlyozva az egység feltétlen szükségességét. Külön nyilatkozatot tett Graziadei és Serrati is.³⁸ – Protokoll IV. 923-924. old. – Kabakcsiev már a livornói kongresszuson is felszólalt a Komintern nevében, és később is foglalkozott az olasz párt ügyeivel.*

Joggal feltételezhetnénk, hogy az OKP három irányzatának nézeteltérései mögött az olaszországi helyzet és ezen belül a fasizmus jelentőségének eltérő értékelése húzódott meg. A kongresszus jegyzőkönyvét tanulmányozva azonban ennek nyomát is alig találjuk. Mauro Scoccimarro, Gramsci híve, a többség nevében bírálta Graziadeit; Tasca a szakszervezeti vitában az egész párt nevében lényegében visszautasította a fasiszta szakszervezetekben végzendő munka gondolatát. Graziadei, aki a VB beszámolójához szólt hozzá, elsősorban annak bizonyításával volt elfoglalva, hogy a többség nem hajtja végre a Komintern határozatait.³⁹ – Ugyanott, 214., 505-509., 118-123. old.*

Gramsci nem fejtette ki álláspontját a kongresszuson. A kongresszus bulletinjében lapozva azonban megtalálhatjuk egyik cikkét, amelynél érdemes megállni. Gramsci, mintegy korábbi fasizmus-elemzéseit összefoglalva, a következő tényezőkre vezeti vissza a fasizmus kialakulását és hatalomra jutását: „1. Az olasz burzsoázia, tekintettel a munkásmozgalom megnövekedett súlyára és veszélyességére, 1920 nyarán felmondta azt a szövetséget, amely a múltszázad végén, illetve a század elején fennállott, és amelynek célja a feudális és félfeudális osztályok hatalmának ellensúlyozása volt. 2. A burzsoázia a munkásosztály ellenében kiegyezett a feudálisokkal és a militaristákkal (Giolitti »kiegyezés«-kormánya 1920 júniusában) és a homeöpatikus kezelés helyett a sebészi beavatkozás mellett döntött. Ennek gyakorlati megvalósítását készítette elő a fasiszta szervezetek felfegyverzése és a leszerelt tiszteknek a rohamosztagokhoz irányítása négyötöd fizetéssel. 3. A fasizmus annak következtében tehetett szert tömegbázisra, hogy a szocialista párt elhanyagolta a parasztságot, holott 156 képviselőjéből 110-et, 2500 városi választmányi tagjából 2000-et neki köszönhetett. 4. A szocialista pártnak a fasisztákkal Livorno után történt megegyezése „volt az oka, hogy a reakcióval való szembeszállás e gyenge kísérlete vereséget szenvedett.”⁴⁰

⁴⁰ Gramsci „A Mussolini-kormány” című cikke két folytatásban jelent meg vezércikkszerűen a Der Bolschewik 1922. november 11-i és november 21-i számában. – Gramsci itt az Arditi del popolo mozgalomra utal. „Livorno” pedig az Olasz Kommunista Párt megalakulását jelenti.*

Gramscinak ez a fasizmus-értékelése közelebb áll Bordiga felfogásához, mint Radek elemzéséhez. Ez a közelítés elsősorban a fasizmus funkciójának megítélésében mutatkozik meg. Gramsci, akárcsak Bordiga, a fasizmusban az egyesült reakció képviselőjét látta és nem az uralkodó osztály legreakciósabb elemeinek diktatúráját. Ennek megfelelően Gramsci is lebecsülte a fasizmus hatalomra jutásának veszélyét, úgy vélte, hogy csupán az egyik burzsoá kormánynak egy másikkal való felcseréléséről van szó. Mint cikke végén írta: „Mussolini egy tollvonással hódította meg az olasz kormányt, ahogyan VIII. Károly mondta a XV. században, a nápolyi trónra lépésekor. Ebben a könnyedségben azonban már megtalálhatók, ha rejtve is, az olasz burzsoázia új kormánya és egész kormányapparátusa felbomlásának csírái.”⁴¹

⁴¹ Der Bolschewik, 1922. november 21. 1. old. – Mindezek alapján is meglehetősen túlzott Agostinak (Id. mű, 809-810. old.), valamint Sprianónak (Id. mű, 240. old.) az a véleménye, hogy Radek referátuma Gramsci hatását tükrözi. Az azonosság csupán egy ponton figyelhető meg: mindketten nagy jelentőséget tulajdonítanak a fasizmus tömegbázisának. Gramsci korábbi koncepciójának emellett az volt a lényege, hogy – az olasz kommunisták többségével ellentétben – reálisnak tartotta Mussolini kormányalakítását. E nézetkülönbségnek a jelentősége azonban a Marcia su Roma után csökkent.*

Gramsci álláspontjának vizsgálatánál azonban két dolgot mindenképpen figyelembe kell vennünk. Először, hogy elemzései nem általában a fasizmus keletkezésére, hanem 1922 második felének a fasizmusára vonatkoztak. Egy olyan időszakra, amikor a fasizmus már felszámolta agrár jellegét, s a nagytőke támogatását elnyerve tört a hatalomra. Ekkor valóban képviselte az „egyesült reakciót”. Csupán néhány jel utalt a későbbi alapos fordulatra. Másodszor, hogy Gramsci a kongresszus idején még mindent elkövetett Bordiga védelmére, így megfogalmazásai visszafogottabbak; pl. „a fasizmus elleni harc” helyett – korábbi cikkeivel ellentétben – „a reakcióval szembeni ellenállás” kifejezést használta.

E dokumentumokon kívül az olasz kommunisták hibás elképzeléseinek további bizonyítéka Togliattinak a IV. kongresszusra készített, kifejezetten a fasizmusról szóló jelentése, valamint Terracininak a Marcia su Romát követően az Inprekorrban megjelent cikksorozata, amelyekből az OKP otthon maradt vezetőinek véleményéről alkothatunk képet.

Togliatti, aki éppen a Bordigáéval ellentétes álláspontja miatt nem került be a kongresszusi küldöttségbe, jelentésében szintén elsősorban azt hangsúlyozta, hogy nincs lényeges különbség a fasiszta kormány és az azt megelőző kormányok között, lévén mindkettő alapvetően burzsoá jellegű.⁴²

⁴² Togliatti jelentése már Moszkvában volt, amikor a fasizmusról elhangzott két referátum napirendre került, de még nem jutott el Bordigához. Erre Bordiga maga is utalt beszédének elején. (Protokoll IV. 330. old.) Publikációjára először 1962-ben, a Rinascita december 8-i számában került sor. (P. Togliatti: Opere. I. köt. 1917-1926. Editori Riuniti. Róma 1967. 423-445. old.)*

Terracini a Marcia su Romát követő napok eseményeit részletesen ismertető cikksorozatában egy permanens miniszteriális válság részének tekintette a fasizmus hatalomra jutását. Értékelése szerint a helyzet mit sem változott. A munkásosztály forradalmi szárnyának továbbra is az a feladata, hogy közvetlenül a proletárdiktatúráért harcoljon, mivel az ellenfél változatlanul „a terrort alkalmazó konzervatív kapitalizmus, valamint a demokratikus állam, amely elfogadja és jóváhagyja a fehér reakciót.”⁴³

⁴³ Terracini: Die faschistische „Revolution”. Eine bewegte Ministerkrise. Inprekorr, 1922. november 11. 1544. old. – Megjegyezhető, hogy a „miniszteriális válság” feltételezése nemcsak a kommunista, hanem a szocialista, illetve polgári politikusok körében is elterjedt volt. Ilyen jellegű nyilatkozatot adott pl. a jobboldali szocialista Gino Baldesi.*

Az olasz delegáció helyzetértékelésével Lenin is elégedetlen volt. Október 25-én Gramscival, majd november 1-én, tehát három nappal a Marcia su Roma után Bombaccival, Graziadeivel, Bordigával és más olasz kongresszusi küldöttekkel folytatott megbeszélést. Két dologra hívta fel a figyelmüket: a fasizmus, illetve a fasiszta fordulat lebecsülésének veszélyességére és a demokratikus jogok védelmének fontosságára. Ez utóbbival kapcsolatban kiemelte, hogy a munkásosztály a demokratikus jogokért vívott harcban csak abban az esetben érhet el sikereket, ha meg tudja nyerni más társadalmi rétegek támogatását is.⁴⁴ – Camilla Ravera visszaemlékezése alapján közli: F. I. Firszov: V. I. Lenin i taktyika jegyinovo fronta (1921-1922). Lenin o borbe za revoljucionnij Internacional. Nauka. Moszkva 1970. 630-631. old.; Bordiga részvételét említi Spriano: Id. mű, 238. old.* Az olasz kommunistákkal folytatott beszélgetése bizonyára nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a súlyosan beteg Lenin rádöbbent: a nemzetközi kommunista mozgalomban még nem képesek alkalmazni a Komintern III. kongresszusán „A kommunista pártok szervezeti felépítéséről, munkájuk módszereiről és tartalmáról” elfogadott téziseket. Ezt egyrészt a dokumentum hibájának tulajdonította, másrészt – és itt utalt az olasz kommunistákra – a pártok politikai éretlenségével, és ami ebből következett, téves helyzetértékelésével magyarázta. Amint mondotta: „A határozat túlságosan orosz: az oroszországi tapasztalatokat tükrözi vissza, ezért a külföldiek számára teljesen érthetetlen, a külföldiek pedig nem érhetik be azzal, hogy a falra akasztják, mint valami szentképet, és imádkoznak előtte. Ezzel semmit sem lehet elérni. Külföldi elvtársainknak át kell venniük az orosz tapasztalatok egy részét. Hogy miképpen fog ez végbemenni, azt én nem tudom. Talán nagy szolgálatot tesznek majd nekünk például az olasz fasiszták, megmagyarázva az olaszoknak, hogy még nem elég felvilágosultak, és hogy hazájuk még nincs bebiztosítva a feketeszázak ellen. Lehet, hogy ez igen hasznos lesz.”⁴⁵ – LÖM 45. köt. Kossuth Könyvkiadó 1975. 294. old.; Protokoll IV. 231. old.*

Lenin teljes mértékben egyetértett a szocialista és a kommunista párt egyesülésének gondolatával; ennek szükségességét éppen a fasizmus hatalomra jutásával indokolta. Trockij számára november 25-én diktált feljegyzésében a következőt olvashatjuk: „Ami Bordigát illeti, nagyon tanácsolom az Ön javaslatának elfogadását, hogy Központi Bizottságunk forduljon levéllel az olasz küldöttekhez és határozottan javasolja az Ön által megjelölt taktikát. Ellenkező esetben a legutóbbi események rendkívüli károkat fognak okozni az olasz kommunistáknak a jövőben.”⁴⁶

⁴⁶ V. I. Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. Izdatyelsztvo Politicseszkoj Lityeraturi. Moszkva 1965. 54. köt. 314. old. – A címzésben megjegyzés: „Kópiát Zinovjevnak, Buharinnak, Radeknak, Sztálinnak és Kamenyevnek”. A KB levelét még ugyanazon a napon megkapta az olasz küldöttség.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!