A munkás- és katonaküldöttek I. összoroszországi szovjetkongresszusa

1917. június 3—24 (június 16—július 7)
Beszéd az Ideiglenes Kormányhoz való viszonyról
1917. Június 4 (17)

Elvtársak, rövid idő áll a rendelkezésemre, ezért csak a Végrehajtó Bizottság szónoka és a következő felszólalók által felvetett alapvető elvi kérdésekkel foglalkozhatom, s azt hiszem ez is lesz a legcélszerűbb.

Az első és legfontosabb kérdés, amely felvetődött, az a kérdés, hogy hol is vagyunk most tulajdonképpen, — mik azok a Szovjetek, amelyek most Összoroszországi Kongresszusra gyűltek össze, mi az a forradalmi demokrácia, amelyről itt oly mérhetetlenül sokat beszélnek, hogy annak teljes megnemértését és még teljesebb megtagadását leplezzék. Mert mégiscsak különös dolog, hogy az Összoroszországi Szovjetkongresszuson forradalmi demokráciáról beszélnek és közben elhomályosítják ennek az intézménynek jellegét, osztályösszetételét, a forradalomban betöltött szerepét, hogy mindezekről egyetlen szót sem szólnak, s ugyanakkor igényt tartanak a demokrata névre. Felvázolják előttünk egy olyan polgári parlamentáris köztársaság programját, amilyen Nyugat-Európában mindenütt fennáll, felvázolják előttünk azoknak a reformoknak a programját, amelyeket ma valamennyi polgári kormány elfogad, köztük a mienk is, s ugyanakkor forradalmi demokráciáról beszélnek nekünk! Hol beszélnek? A Szovjetkongresszuson. De kérdem önöktől: van-e Európában olyan ország, olyan burzsoá, demokratikus köztársaság, amelyben létezik valamilyen ezekhez a Szovjetekhez hasonló intézmény? Önök kénytelenek nemmel válaszolni. Sehol sincs hasonló intézmény és nem is lehet, mert csak két eset lehetséges: vagy polgári kormány, azokkal a reformtervekkel”, amelyeket itt előttünk felvázolnak, s amelyeket minden országban már jónéhányszor javasoltak, és amelyek papíron maradtak, vagy az az intézmény, amelyhez most fordulnak, az az újtípusú „kormány”, amelyet a forradalom hozott létre, amelyhez hasonlót csak a forradalmak legnagyobb fellendülésének történetében találunk, például 1792- ben Franciaországban, 1871-ben ugyanott, 1905-ben Oroszországban. A Szovjet — olyan intézmény, amilyen egyetlen szokásos burzsoá-parlamentáris államban sincs, és polgári kormány mellett nem is lehetséges. Ez az az új, demokratikusabb államtípus, amelyet mi párthatározatainkban paraszt-proletár demokratikus köztársaságnak neveztünk el, s amelyben minden hatalom a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek kezében volna. Hiába gondolják, hogy ez elméleti kérdés, hiába igyekeznek úgy feltüntetni a dolgot, mintha ezt a kérdést meg lehetne kerülni, hiába hozzák fel azt a kifogást, hogy ma ilyen vagy olyan intézmények éppen a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeivel párhuzamosan állanak fenn. Igen, párhuzamosan állanak fenn. De éppen ez szüli a hallatlan sok félreértést, összeütközést és súrlódást. Éppen ez idézi elő azt, hogy az orosz forradalom első fellendülése, kezdeti előnyomulása után tesped, visszaesik, amint ez most koalíciós kormányunkban, az egész bel- és külpolitikában a készülő imperialista offenzívával kapcsolatban tapasztalható.

Két eset lehetséges: vagy a szokásos burzsoá kormány — és akkor a paraszt-, munkás-, katona- és egyéb szovjetek feleslegesek, akkor vagy szétkergetik őket azok a tábornokok, azok az ellenforradalmi tábornokok, akik a hadsereget kezükben tartják, ügyet sem vetve Kerenszkij miniszter szónoklataira, vagy pedig dicstelen halállal múlnak ki. Más út nincs ez intézmények számára, amelyek sem visszafelé nem mehetnek, sem egyhelyben nem állhatnak, amelyek csak úgy maradhatnak fenn, ha előrehaladnak. Ilyen az az államtípus, amelyet nem oroszok találtak ki, amelyet a forradalom teremtett meg, mert másképpen a forradalom nem győzhet. Az Összoroszországi Szovjeten belül elkerülhetetlenek a súrlódások, elkerülhetetlen, hogy a pártok ne harcoljanak a hatalomért. De ezáltal kiküszöbölik majd az esetleges hibákat és illúziókat, mégpedig a tömegek közvetlen politikai tapasztalatai alapján (mozgolódás), s nem azoknak a szónoklatoknak az alapján, amelyeket a miniszterek tartanak, hivatkozva arra, amit tegnap mondtak, holnap megírnak és holnapután megígérnek. Nevetséges ez, elvtársak, amikor arról az intézményről van szó, amelyet az orosz forradalom hozott létre, s amely most ez előtt a kérdés előtt áll: lenni vagy nem lenni. A Szovjetek nem maradhatnak fenn tovább úgy, ahogy most fennállnak. Felnőtt embereknek, munkásoknak és parasztoknak össze kell gyűlniök, hogy határozatokat hozzanak és meghallgassanak olyan beszámolókat, amelyek semmiképpen nem ellenőrizhetők! Egy ilyen intézmény — átmenet ahhoz a köztársasághoz, amely szilárd hatalmat hoz létre, rendőrség nélkül, állandó hadsereg nélkül, nem szóban, hanem a valóságban, olyan hatalmat, amilyen Nyugat-Európában még nem lehetséges, olyan hatalmat, amely nélkül lehetetlen az orosz forradalom győzelme, mármint a földbirtokosok legyőzése, az imperializmus legyőzése.

E hatalom nélkül szó sem lehet arról, hogy mi magunk ilyen győzelmet arassunk, és minél alaposabban megvizsgáljuk azt a programot, amelyet nekünk itt javasolnak, és azokat a tényeket, amelyekkel szembenállunk, annál élesebben kiütközik a döntő ellentét. Azt mondják, amint az előadó és a többi szónok is mondotta, hogy az első Ideiglenes Kormány rossz volt! Bezzeg, amikor a bolsevikok, azok a szerencsétlen bolsevikok, azt mondták: „semmiféle támogatást, semmiféle bizalmat ennek a kormánynak”, hányszor vádoltak akkor bennünket „anarchizmussal”! Most mindannyian azt mondják, hogy az előbbi kormány rossz volt, de hát milyen ez a koalíciós kormány a maga majdnem-szocialista minisztereivel, miben különbözik az előbbitől? Még mindig nem beszéltek eleget programokról, tervekről, még mindig nem elég ebből, még mindig nem jött el a tettek ideje? Egy hónapja már, hogy május hatodikán megalakult a koalíciós kormány. Nézzék meg a tetteket, nézzék meg a gazdasági bomlást Oroszországban és mindazokban az országokban, amelyek belesodródtak az imperialista háborúba. Mivel magyarázható a gazdasági bomlás? A tőkések rablásaival. Ez az igazi anarchia. S ezt olyan beismerések alapján állapítjuk meg, amelyeket nem a mi lapunk, nem valami, isten őrizz, bolsevik lap, hanem a kormánypárti „Rabocsaja Gazeta” közölt: a „forradalmi” kormány felemelte az ipari célokra szállított szén árát!! S a koalíciós kormány e tekintetben semmit sem változott. Azt kérdezik: lehet-e Oroszországban bevezetni a szocializmust, lehet-e általában egycsapásra gyökeres változásokat végrehajtani — ez mind csak üres mellébeszélés, elvtársak. Marx és Engels tanítása, mint ahogy azt mindig magyarázták, ez volt: „A mi tanításunk nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala”. Tiszta kapitalizmus, amely tiszta szocializmussá alakul át, sehol a világon nincs és nem is lehet háború idején, de van egy közbülső valami, valami új, hallatlan dolog, mert a kapitalisták között folyó bűnös háborúba belerántott emberek százmilliói pusztulnak el. Nem reformok ígérgetéséről van szó — ezek üres szavak, arról van szó, hogy megtegyük azt a lépést, amelyre most szükségünk van.

Ha önök a „forradalmi” demokráciára akarnak hivatkozni, akkor különböztessék meg ezt a fogalmat a kapitalista kormány idején érvényesülő reformista demokráciától, mert végre is ideje már, hogy a „forradalmi demokráciáról” szóló frázisokról, arról, hogy gratuláljunk egymásnak a „forradalmi demokráciához”, áttérjünk az osztályjellemzésre, amire a marxizmus és általában a tudományos szocializmus tanított bennünket. Amit nekünk javasolnak, az a reformista demokráciához való átmenet, kapitalista kormánnyal. Ez nagyszerű lehet a szokásos nyugateurópai minták szempontjából. Most azonban számos ország a tönk szélén áll, s azok a gyakorlati rendszabályok, amelyek állítólag oly bonyolultak, hogy nehéz őket életbeléptetni, hogy, mint az előttem szóló posta- és távíróügyi miniszter polgártárs mondotta, azokat előbb külön ki kell dolgozni — ezek a rendszabályok teljesen világosak. A miniszter polgártárs azt mondotta, hogy nincs Oroszországban politikai párt, amely kész volna arra, hogy a hatalmat teljes egészében egymaga átvegye. Én erre azt felelem: „van! Egyetlen párt sem utasíthatja vissza a hatalmat, és a mi pártunk sem utasítja vissza: minden percben kész a hatalmat teljes egészében átvenni.” (Taps, derültség.) Csak nevessenek, ha kedvük tartja, de ha a miniszter polgártárs minket a jobboldali párttal együtt ez elé a kérdés elé állít, akkor megfelelő választ fog kapni. Egyetlen párt sem utasíthatja vissza a hatalmat. És ebben a pillanatban, amikor még van szabadság, amikor csak fenyegetnek bennünket azzal, hogy letartóztatnak és Szibériába száműznek, amikor ezzel fenyegetnek bennünket az ellenforradalmárok, akikkel a mi majdnem-szocialista minisztereink egy kabinetben ülnek, — amíg ez csak fenyegetés, minden párt azt mondja: ajándékozzanak meg bennünket bizalmukkal, mi pedig programot adunk önöknek.

Április 29-i konferenciánk megadta ezt a programot. Sajnos, nem veszik figyelembe és nem tekintik irányadónak. Nyilván szükség van arra, hogy közérthetően megmagyarázzuk. Megpróbálom a posta- és távíróügyi miniszter polgártársnak közérthetően kifejteni határozatunkat, programunkat. A gazdasági válságra vonatkozó programunk abban áll, hogy azonnal követeljük — s ez nem tűr semmiféle halasztást — mindazoknak az 500—800 százalékra rúgó hallatlan profitoknak nyilvánosságra hozatalát, amelyeket a tőkések, nem mint tőkések a szabad piacon, a „tiszta” kapitalizmusban, hanem a hadiszállításokon zsebelnek be. Itt aztán valóban szükséges és lehetséges a munkásellenőrzés. Ez az a rendszabály, amelyet önöknek, ha „forradalmi” demokratáknak nevezik magukat, a Szovjetek nevében végre kell hajtaniok, és amelyet egyik napról a másikra végre is hajthatnak. Ez nem szocializmus. Ez csak azt jelenti, hogy felnyitjuk a nép szemét és megmutatjuk a népnek az igazi anarchiát és az igazi összejátszást az imperializmussal, a nép vagyonával, és annak a száz- meg százezer embernek életével űzött játékot, akik holnap elpusztulnak azért, mert mi tovább fojtogatjuk Görögországot. — Hozzák nyilvánosságra a kapitalista urak jövedelmét, tartóztassák le az 50 vagy 100 leggazdagabb milliomost. Elegendő néhány hétig fogvatartani őket, akár olyan kedvező körülmények között, amilyenek között Romanov Miklós él, egyszerűen abból a célból, hogy kénytelenek legyenek felfedni azokat a szálakat, azokat a csalárd üzelmeket, azt a szennyet és kapzsiságot, amelyek az új kormány alatt is naponta ezrekbe és milliókba kerülnek országunknak. Ez a fő oka az anarchiának és a gazdasági bomlásnak, és ezért mondjuk, hogy nálunk minden a régiben maradt, a koalíciós kormány semmit sem változtatott, csak egy csomó szónoklatot és hangzatos nyilatkozatot tett hozzá. Bármily őszinték is az emberek, bármily őszintén kívánják is a dolgozók javát, lényegében mi sem változott — ugyanaz az osztály maradt uralmon. Az a politika, amelyet most folytatnak, nem demokratikus politika.

„A központi és a helyi hatalom demokratizálásáról” beszélnek. Csakugyan nem tudják, hogy ezek a szavak csupán Oroszország számára újak? Hogy a többi országban tucatnyi majdnem-szocialista miniszter fordult már az országhoz efféle ígéretekkel? Mit jelentenek ezek az ígéretek, amikor egy eleven, konkrét tény áll előttünk: a helyi lakosság megválasztja a hatóságokat, a központ azonban megszegi a demokrácia legelemibb szabályait azzal, hogy igényt tart a helyi hatóságok kinevezésére vagy megerősítésére. A kapitalisták továbbra is lopják a nép vagyonát. Az imperialista háború folytatódik. Nekünk pedig reformokat, reformokat és reformokat ígérnek, amelyek e keretek között egyáltalán nem valósíthatók meg, mert a háború mindent elfojt, mindent megszab. Miért nem értenek önök egyet azokkal, akik azt mondják, hogy a háború nem a tőkések profitjáért folyik? Mi ennek a kritériuma? Mindenekelőtt az, hogy melyik osztály van hatalmon, melyik osztály az úr továbbra is, melyik osztály keres továbbra is százmilliárdokat bankügyleteken és pénzügyi műveleteken. A régi tőkésosztály — s ezért a háború továbbra is imperialista háború marad. Sem az első Ideiglenes Kormány, sem a majdnem-szocialista miniszterekből álló kormány nem hozott semmi változást: a titkos szerződések titkosak maradnak, Oroszország harcol a tengerszorosokért, azért hogy Perzsiában továbbra is a Ljahov-féle politikát folytassák stb.

Tudom, hogy önök ezt nem akarják, hogy önök közül a többség ezt nem akarja, és hogy a miniszterek sem akarják ezt, mert ezt nem lehet akarni, hiszen ez — az emberek százmillióinak lemészárlása. De vegyük azt az offenzívát, amelyről most a Miljukovok és a Maklakovok oly sokat beszélnek. Ok kitűnően tudják, miről van szó; tudják, hogy ez összefügg a hatalom kérdésével, a forradalom kérdésével. Azt mondják, hogy meg kell különböztetni a politikai kérdéseket a stratégiaiaktól. Nevetséges még csak fel is vetni egy ilyen kérdést. A kadetok nagyon jól megértik, hogy politikai kérdésről van szó.

Hogy a békéért alulról megindult forradalmi harc különbékéhez vezethetne — ez rágalom. Az első lépés, amelyet megtennénk, ha hatalmunk volna, az, hogy letartóztatnék a legnagyobb kapitalistákat, elvágnók cselszövéseik összes szálait. Enélkül az annexiók és hadisarc nélküli békéről szóló szavak csak üres frázisok. Második lépésünk az volna, hogy a kormányoktól függetlenül kijelentenők a népek előtt, hogy minden kapitalistát rablónak tartunk, Tyerescsenkót is, aki semmivel sem különb Miljukovnál, csak egy kicsit butább, a francia kapitalistákat is, az angolokat is, és valamennyit.

Még az önök „Izvesztyijá”-ja is összezavarodott és az annexiók és hadisarc nélküli béke helyett a status quo fenntartását javasolja. Nem, mi nem így értelmezzük az „annexiók nélküli” békét. S itt még a Parasztkongresszus is közelebb jár az igazsághoz, amikor „föderatív” köztársaságról beszél, és ezzel azt a gondolatot fejezi ki, hogy az orosz köztársaság sem új módon, sem a régi módon nem akar egyetlen népet sem elnyomni és egyetlen néppel sem akarja az együttélést erőszakra alapozni, sem Finnországgal, sem Ukrajnával, amelyekbe annyira belekötött a hadügyminiszter, és amelyekkel megengedhetetlen és tűrhetetlen összeütközéseket idéznek elő. Egységes és oszthatatlan oroszországi köztársaságot akarunk, szilárd hatalommal, de a szilárd hatalmat a népek önkéntes beleegyezése hozza létre. „Forradalmi demokrácia” — ezek nagy szavak, csakhogy arra a kormányra alkalmazzák, amely kicsinyes zaklatásaival bonyolulttá teszi Ukrajna és Finnország kérdését, holott ezek az országok még különválni sem óhajtanak, csak éppen azt mondják: ne odázzátok el az Alkotmányozó Gyűlésig a demokrácia legelemibb szabályának alkalmazását!

Annexiók és hadisarc nélküli békét nem lehet kötni mindaddig, amíg önök le nem mondanak saját annexióikról. Hiszen ez különben nevetséges dolog, játék, Európában minden munkás nevet ezen és azt mondja: szavakkal nem fukarkodnak, felszólítják a népeket, hogy döntsék meg a bankárok hatalmát, maguk pedig hazai bankárjaikat a kormányba küldik. Tartóztassák le őket, fedjék fel mesterkedéseiket, bogozzák ki cselszövéseik szálait — önök ezt nem teszik meg, bár hatalommal rendelkező szervezeteik vannak, amelyeknek senki sem tud ellenállni. Önök átélték 1905-öt és 1917-et, önök tudják, hogy a forradalmat nem lehet megrendelésre csinálni, hogy más országokban a forradalmak a felkelések véres, nehéz útját járták, Oroszországban pedig nincs olyan csoport, nincs olyan osztály, amely a Szovjetek hatalmának ellenállhatna. Oroszországban ez a forradalom, kivételképpen, békés forradalomként lehetséges. Ha ez a forradalom maholnap, a tőkések osztályaival szakítva, békét javasol valamennyi népnek, akkor a legrövidebb időn belül Franciaország népe is, Németország népe is beleegyezik majd ebbe, mert ezek az országok tönkremennek, mert Németország helyzete reménytelen, mert nincs menekvés számára, és mert Franciaország . . .

(Elnök: „Ideje lejárt.”)
Egy fél perc alatt befejezem … (Zaj, közbeszólások: „folytassa”, tiltakozások, taps.)
(Elnök: „Közlöm a kongresszussal, hogy az elnökség a szónok beszédidejének meghosszabbítását javasolja. Ki van ellene? A többség a meghosszabbítás mellett van.”)

Ott hagytam abba, hogy ha Oroszországban a forradalmi demokrácia nemcsak szavakban, hanem a valóságban demokrácia volna, akkor igyekezne előbbre vinni a forradalmat, s nem egyezkedne a tőkésekkel, nem fecsegne az annexió és hadisarc nélküli békéről, hanem véget vetne az oroszországi annexióknak és kereken kijelentené, hogy minden annexiót bűnnek és rablásnak tart. Akkor el lehetne kerülni azt az imperialista offenzívát, amely Perzsia és a Balkán felosztása kedvéért az emberek ezreinek és millióinak életét fenyegeti. Akkor megnyílnék a békéhez vezető út, amely nem egyszerű út — ezt nem állítjuk —, de nem zárja ki a valóban forradalmi háborút.

Mi nem úgy vetjük fel a kérdést, mint ahogy azt Bazarov ma a „Novaja Zsizny”-ben felveti; mi csak azt mondjuk, hogy Oroszország olyan viszonyok közé került, hogy az imperialista háború végén könnyebb feladatok előtt áll, mint esetleg gondolná az ember. És földrajzi helyzete olyan, hogy azok a hatalmak, amelyek megkockáztatnák, hogy a tőkére és annak rabló érdekeire támaszkodva felkeljenek az orosz munkásosztály és a hozzá csatlakozó félproletariátus, azaz a szegényparasztság ellen, — ha erre rászánnák magukat, rendkívül nehéz feladatuk lenne. Németország a tönk szélén áll, és miután belépett a háborúba Amerika, amely el akarja nyelni Mexikót és holnap valószínűleg Japánnal is hadba lép, Németország helyzete reménytelen, Németországot megsemmisítik. Franciaország, amelynek olyan a földrajzi helyzete, hogy minden más országnál többet szenved és a legnagyobb mértékben ki van merülve, ez az ország, amely kevesebbet éhezik, mint Németország, hasonlíthatatlanul több emberanyagot veszített, mint Németország. És ha önök mindjárt az első lépésnél azzal kezdték volna, hogy megnyirbálják az orosz tőkések profitját és megfosztják őket annak lehetőségétől, hogy százmilliókat harácsoljanak össze, ha minden népnek békét javasoltak volna az egész világ tőkéseivel szemben, s kereken kijelentették volna, hogy a német kapitalistákkal és azokkal, akik akár közvetlenül, akár közvetve támogatják őket, vagy akiknek bármi közük van hozzájuk, semmiféle tárgyalásba nem bocsátkoznak és semmiféle kapcsolatba nem lépnek, hogy nem hajlandók tárgyalni a francia és az angol tőkésekkel — akkor azért léptek volna fel, hogy vádat emeljenek ellenük a munkások előtt. Akkor önök nem tekintenék győzelemnek azt, hogy útlevelet adtak MacDonaldnak, aki a tőke ellen soha forradalmi harcot nem folytatott, s akit azért engednek ki, mert nem képviselte sem az eszméit, sem az elveit, sem a gyakorlatát, sem a tapasztalatait annak az angol tőkések ellen folytatott forradalmi harcnak, amely miatt MacLean elvtársunk más angol szocialisták százaival együtt börtönben ül, s amely miatt ül Liebknecht elvtársunk, akit azért börtönöztek be, mert azt mondotta: „német katonák, a saját császárotokra lőjetek!”

Nem volna-e helyesebb, ha az imperialistákat, a kapitalistákat ültetnék abba a fegyházba, amelyet nekünk az Ideiglenes Kormány tagjainak többsége a külön erre a célra visszaállított harmadik dumában — különben nem is tudom, szám szerint hányadik duma, harmadik-e vagy negyedik — állandóan készítget és ígérget, s amelyről az igazságügyminisztériumban már új törvényjavaslatokat fogalmaznak? MacLean és Liebknecht – ez a neve azoknak a szocialistáknak, akik valóra váltják az imperializmus elleni forradalmi harc eszméjét. Ez az, amit meg kell mondani minden kormánynak, ha a békéért akarunk harcolni, vádat kell emelni ellenük a népek előtt. Akkor önök kínos helyzetbe fogják hozni az imperialista kormányokat. Most azonban önök jutottak kínos helyzetbe azáltal, hogy március 14-én békekiáltvánnyal fordultak a néphez és azt mondták: „döntsétek meg cárjaitokat, királyaitokat és bankáraitokat”, miközben mi, kezünkben olyan példátlanul álló, létszámát, tapasztalatait és anyagi erejét tekintve roppant gazdag szervezettel, mint a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje, blokkra lépünk bankárainkkal, koalíciós, majdnem-szocialista kormányt alakítunk, és olyan reformtervezeteket írunk, amilyeneket Európában évtizedeken át írogattak. Ott, Európában, kinevetik az ilyen békeharcot. Ott csak akkor értik majd meg, amikor a Szovjetek kezükbe fogják venni a hatalmat és forradalmi módon lépnek fel.

A világon csak egyetlen ország van, amely ma az imperialista háború befejezése érdekében a kapitalisták ellen véres forradalom nélkül, osztályméretekben lépéseket tehet, csak egyetlen ilyen ország van, s ez az ország — Oroszország. És Oroszország mindaddig megmarad ilyen országnak, amíg a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje fennáll. Sokáig ez a Szovjet a szokásos típusú Ideiglenes Kormány mellett nem állhat fenn. És csak addig fog megmaradni, amíg meg nem valósítják az offenzívára való áttérést. Az offenzívára való áttérés fordulat az orosz forradalom egész politikájában, vagyis áttérés a várakozásról, a békének alulról, forradalmi felkeléssel való előkészítéséről a háború felújítására. Áttérés az egy fronton való lövészárok-barátkozásról a valamennyi fronton való lövészárok-barátkozásra, az ösztönös barátkozásról, amikor az emberek egy darab kenyérhéjat tollkésre cseréltek el az éhes német proletárral, amiért fegyházzal fenyegetik őket, a tudatos barátkozásra —, ez az út nyílt meg előttünk.

Amikor kezünkbe vesszük majd a hatalmat, megfékezzük a tőkéseket s akkor ez nem olyan háború lesz, amilyen most folyik, mert a háborút az határozza meg, hogy melyik osztály viseli, és nem az, ami a papíron áll. Eltűri a papír, akármit írnak rá. De amíg a kapitalisták osztálya a kormányban többségben van, akármit írnak is, akármilyen szépeket beszélnek is, akármilyen majdnem-szocialista miniszterek ülnek is a kormányban, a háború imperialista háború marad. Ezt mindenki tudja és mindenki látja. Albánia esete, Görögország, Perzsia esete ezt olyan világosan és szemléltetően megmutatta, hogy csodálkozom, miért támadja mindenki az offenzívára vonatkozó írásbeli nyilatkozatunkat, és miért nem érinti senki egy szóval sem a konkrét eseteket! Könnyű terveket ígérgetni, a konkrét intézkedéseket azonban egyre halogatják. Könnyű nyilatkozatot írni az annexiók nélküli békéről, de hiszen Albánia, Görögország, Perzsia esete a koalíciós kormány megalakulása után történt. Hiszen erről a „Gyelo Naroda”, amely nem a mi pártunk lapja, hanem a kormány lapja, a miniszterek lapja, azt írta, hogy gúnyt űznek az orosz demokráciából, amikor fojtogatják Görögországot. És ugyanaz a Miljukov, akit önök isten tudja kinek tartanak — pedig egyszerű tagja pártjának, Tyerescsenko semmiben sem különbözik tőle —, azt írta, hogy a szövetségesek diplomáciája gyakorolt nyomást Görögországra. A háború imperialista háború marad és akármennyire akarják is önök a békét, akármilyen őszintén együttéreznek is a dolgozókkal, s akármilyen őszinte is békevágyuk — mély meggyőződésem, hogy a tömegek békevágya csak őszinte lehet —, önök tehetetlenek, mert a háború kizárólag a forradalom továbbfejlesztésével fejezhető be. Amikor Oroszországban megkezdődött a forradalom, megkezdődött az alulról jövő forradalmi békeharc is. Ha önök a hatalmat megragadták volna, ha a hatalom átment volna a forradalmi szervezetek kezébe, hogy az orosz kapitalisták ellen küzdjenek, akkor más országok dolgozói hinnének önöknek, akkor önök ajánlhatnának békét. Akkor a békénk biztosítva lenne legalábbis két oldalról, két nép részéről, amelyek elvéreznek, és amelyeknek ügye reménytelen: Németország és Franciaország részéről. Es ha akkor a körülmények forradalmi háborúba sodornának bennünket — ezt senki sem tudhatja, mi ezt a lehetőséget nem tagadjuk —, akkor azt mondanánk: „mi nem vagyunk pacifisták, nem vetjük el a háborút, feltéve, hogy a forradalmi osztály van hatalmon s ez a forradalmi osztály valóban teljesen megfosztotta a kapitalistákat annak lehetőségétől, hogy a dolgok menetét befolyásolják és növeljék azt a gazdasági bomlást, mely lehetővé teszi számukra, hogy százmilliókat harácsoljanak össze.” A forradalmi kormány minden népnek kivétel nélkül megmagyarázná és kijelentené, hogy minden népnek szabadnak kell lennie, hogy amint a német népnek nem szabad háborúskodnia azért, hogy megtartsa Elzász-Lotaringiát, éppúgy a francia népnek „sem szabad háborút viselni gyarmataiért. Mert ha Franciaország gyarmataiért háborúskodik, Oroszországnak van Khivája és Buharája, ezek szintén gyarmatfélék, és akkor megkezdődik a gyarmatok felosztása. De hogyan osszák fel őket, milyen mérték szerint? Az erőviszonyok szerint. Az erőviszonyok azonban megváltoztak, a kapitalisták helyzete olyan, hogy nincsen más kivezető út, mint a háború. Ha önök megragadják a forradalmi hatalmat, akkor meglesz a forradalmi út a békéhez: forradalmi felhívással fordulhatnak a népekhez, saját példájukon magyarázhatják meg a taktikát. Akkor megnyílik önök előtt az út a forradalommal kivívott békéhez, és meglesz minden valószínűsége annak, hogy elháríthatják újabb százezrek pusztulását. Akkor biztosak lehetnek abban, hogy a német és a francia nép önök mellett foglal majd állást. Az angol, az amerikai és a japán tőkések pedig, még ha akarnák is a háborút a forradalmi munkásosztály ellen — melynek ereje meg fog tízszereződni, mihelyt a kapitalistákat megfékezik, eltávolítják és a munkásosztály kezébe veszi az ellenőrzést —, még ha az amerikai, angol és japán kapitalisták akarnák is a háborút, 99 százalék a valószínűsége annak, hogy nem lesznek képesek háborút viselni. Elég lesz, ha önök kijelentik, hogy nem pacifisták, hogy köztársaságukat, munkás-, proletárdemokráciájukat védeni fogják a német, a francia és egyéb kapitalistákkal szemben — ez elég lesz a béke biztosítására.

Ezért tulajdonítottunk olyan döntő jelentőséget az offenzíváról szóló nyilatkozatunknak. Az orosz forradalom egész története fordulóponthoz ért. Az orosz forradalom azzal kezdődött, hogy Anglia imperialista burzsoáziája segítette, mert azt hitte, hogy Oroszország afféle Kína vagy India. Ehelyett párhuzamosan azzal a kormánnyal, melyben most a földbirtokosok és tőkések vannak többségben, létrejöttek a Szovjetek, — ez a példátlan, soha nem látott erejű képviseleti intézmény, melyet önök a burzsoázia koalíciós kormányában való részvételükkel megölnek. Ehelyett az orosz forradalom azt eredményezte, hogy a kapitalista kormány ellen alulról folytatott harcot ma mindenütt, minden országban háromszorta nagyobb rokonszenvvel fogadják. A kérdés ez, előre kell-e menni vagy hátra. Forradalmi időben egyhelyben állni nem lehet. Éppen ezért jelent az offenzíva fordulatot az egész orosz forradalomban, nem az offenzíva stratégiai jelentősége, hanem politikai, gazdasági jelentősége folytán. Objektíve, függetlenül ennek vagy annak a miniszternek akaratától és tudatától, ez a mostani offenzíva az imperialista mészárlásnak, százezrek és milliók elpusztításának folytatása Perzsia és más gyenge népek megfojtása érdekében. Amikor a hatalom átmegy a szegényparasztság által támogatott forradalmi proletariátus kezébe, ez átmenet lesz ahhoz, hogy forradalmi békeharcot vívjunk az emberiség történetében példátlanul biztos és sima formákban; átmenet lesz ahhoz, hogy a forradalmi munkások hatalmát és győzelmét biztosítsuk Oroszországban és az egész világon. (A gyűlés egy része tapsol.)

Megjelent: „Pravda” 82. és 83. sz.
1917. június 28. (15.) és 29. (16.)

Lenin Művei. 25. köt. 3—15. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa