Előadói beszéd a pártprogramról az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VIII. kongresszusán

1919. március 19
Elvtársak, a témák azon felosztásának megfelelően, amelyben Buharin elvtárssal megállapodtunk, rám az a feladat hárul, hogy a bizottság álláspontját több konkrét és leginkább vitás vagy a pártot ezidőszerint leginkább érdeklő kérdésben megvilágítsam.

Először röviden azokkal a pontokkal foglalkozom, amelyeket Buharin elvtárs beszéde végén érintett, mint olyanokat, amelyek a bizottságon belül vita tárgyát képezték köztünk. Az első pont arra vonatkozik, hogy milyen jellegű legyen a program általános részének felépítése. Buharin elvtárs szerintem nem egészen az igazságnak megfelelően fejtette itt ki azt, hogy miért utasított vissza a bizottság többsége a program felépítését illetőleg minden olyan kísérletet, hogy töröljük mindazt, ami a régi kapitalizmusról szólt. Buharin elvtárs szavai néha azt a látszatot keltették, mintha a bizottság többsége attól félt volna, hogy mit is szólnak majd ehhez, mintha attól tartott volna, hogy a bizottság többségét a régi iránti kellő tisztelet hiányával fogják majd megvádolni. Kétségtelen, hogy ilyen megvilágításban a bizottság többségének álláspontja nagyon nevetséges színben tűnik fel. Csakhogy ez messze jár az igazságtól. A bizottság többsége azért vetette el az efféle kísérleteket, mert azok helytelenek lettek volna. Nem feleltek volna meg a tényleges helyzetnek. Tiszta imperializmus kapitalista alapzat nélkül nem volt soha, sehol sincs és nem is lesz soha. Hamis általánosítása ez mindannak, amit a szindikátusokról, kartellekről, trösztökről, finánckapitalizmusról mondottak, amikor a finánckapitalizmust úgy tüntették fel, mintha az egyáltalán nem támaszkodnék a régi kapitalizmus alapjaira.

Ez helytelen. Különösen helytelen az imperialista háború korszakára és az imperialista háború utáni korszakra vonatkozólag. Már Engels megírta a jövő háborúról szóló egyik fejtegetésében, hogy ez sokkal ádázabb pusztítást hoz majd magával, mint a harmincéves háború, hogy az emberiség nagymértékben el fog vadulni, hogy mesterien felépített ipari és kereskedelmi apparátusunk csődöt fog mondani. A háború elején a szociál-árulók és opportunisták kérkedtek azzal, hogy milyen életképes a kapitalizmus és kinevették a „fanatikusokat vagy félanarchistákat”, ahogy ők bennünket neveztek. „Lám — mondották —, ezek a jóslatok nem teljesedtek be. Az események megmutatták, hogy ez csak igen kevés országra és igen rövid időszakra vonatkozóan volt igaz!” Most pedig nemcsak Oroszországban és nemcsak Németországban, hanem a győztes országokban is a modern kapitalizmusnak éppen ilyen óriási méretű pusztulása kezdődik, amely lépten-nyomon félrelöki ezt a mesteri apparátust és feltámasztja a régi kapitalizmust.

Amikor Buharin elvtárs arról beszélt, hogy megpróbálkozhatunk azzal, hogy egységes képet adjunk a kapitalizmus és az imperializmus pusztulásáról, ezt mi a bizottságban kifogásoltuk és én itt is kifogásolom: próbálják csak meg, és meglátják, hogy nem fog sikerülni. Buharin elvtárs tett egy ilyen kísérletet a bizottságban és maga is lemondott róla. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha ezt valaki meg tudná csinálni, úgy elsősorban Buharin elvtárs lenne az, aki ezzel a kérdéssel nagyon sokat és nagyon behatóan foglalkozott. Állítom, hogy az ilyen kísérlet nem járhat sikerrel, mert maga a feladat helytelen. Oroszországban most az imperialista háború következményeit éljük át és a proletariátus diktatúrájának kezdetén vagyunk. Ugyanakkor Oroszország több vidékén, amelyek jobban el voltak vágva egymástól, mint azelőtt, lépten-nyomon a kapitalizmus újjászületését és első fokának kifejlődését tapasztaljuk. Ez elkerülhetetlen. Ha a programot úgy írjuk meg, ahogy Buharin elvtárs akarta, ez a program helytelen lesz. Legjobb esetben meg fogja ismételni a legjobbat abból, amit a finánckapitalizmusról és imperializmusról mondtak, de nem a valóságot fogja tükrözni, mert a valóságban éppen az ilyen egységesség nincs meg. A különféle részekből összeállított program nem valami tetszetős (ami persze nem fontos), másféle program azonban egyszerűen helytelen volna. A program egyöntetűségének hiánya, különféle anyagból való felépítése, bármennyire kellemetlen és bármennyire nem eléggé összhangban álló is ez, még igen hosszú ideig elkerülhetetlen lesz. Amikor majd elkerülhetjük, új programot fogunk összeállítani. De akkor már szocialista társadalomban fogunk élni. Nevetséges volna azt állítani, hogy ott ugyanaz lesz, ami most van.

Olyan időben élünk, amikor a kapitalizmus számos legelemibb alapvető jelensége felelevenedett. Vegyük akár a közlekedés csődjét, amit olyan jól, vagy helyesebben, olyan kínosan tapasztalunk a saját bőrünkön. Hiszen ez más országokban is észlelhető, még a győztes országokban is. De mit jelent a közlekedés csődje az imperialista rendszerben? Visszatérést az árutermelés legkezdetlegesebb formáihoz. Mi jól tudjuk, hogy mi a batyuzó. Ezt a szót, azt hiszem, a külföldiek eddig nem ismerték. És most? Beszéljenek csak az elvtársakkal, akik a III. Internacionálé kongresszusára jöttek. Kitűnik, hogy efféle szavak Németországban is, Svájcban is kezdenek használatba jönni. Márpedig ezt a kategóriát semmiféle proletárdiktatúrába se lehet beilleszteni, hanem vissza kell érte nyúlni a kapitalista társadalom és az árutermelés legelső fokaihoz.

Ezt a szomorú valóságot holmi kikerekített és egységes program összeállításával megkerülni — nem volna más, mint légüres térbe, a fellegek fölé ugrani, azt jelentené, hogy helytelen programot írunk. És egyáltalán nem a régi iránti tisztelet, amire Buharin elvtárs udvariasan célzott, késztetett bennünket arra, hogy a régi program egyes részeit ide beillesszük. Buharin valahogy így tüntette fel a dolgot: a program, amelyet 1903-ban Lenin közreműködésével írtak, kétségtelenül rossz program, de mivel az öreg emberek legszívesebben a múltra emlékeznek vissza, a régi iránti tiszteletből az új korszakban olyan új programot állítottak össze, amelyben megismétlik a régit. Ha ez így volna, akkor az ilyen fura embereken csak nevetni lehetne. Állítom, hogy ez nem így van. Az a kapitalizmus, amelyet 1903-ban körvonalaztunk, 1919-ben a proletár Szovjet Köztársaságban továbbra is megvan, mégpedig éppen az imperializmus bomlása, csődje folytán. Ezt a kapitalizmust megtalálhatjuk például mind Szamára kormányzóságban, mind Vjatka kormányzóságban, amelyek nincsenek nagyon messze Moszkvától. Olyan időben, amikor a polgárháború az országot részekre szaggatja, ebből a helyzetből, ebből a batyuzásból nem egyhamar lábolunk ki. Ez az, amiért a program másféle felépítése helytelen volna. Azt kell megmondani, ami van: a programnak azt kell tartalmaznia, ami teljesen vitathatatlan, ténylegesen megállapított, csak akkor marxista program.

Buharin elvtárs elméletileg ezt teljesen megérti és azt mondja, hogy a programnak konkrétnak kell lennie. De más megérteni valamit és megint más ténylegesen keresztülvinni. Buharin elvtárs konkrétsága nem egyéb, mint a finánckapitalizmus könyvszagú leírása. A való életben különböző fajtájú jelenségéket észlelünk. A monopolizált ipar mellett mindegyik mezőgazdasági kormányzóságban ott találjuk a szabadversenyt. Sehol a világon nem volt és nem is lesz olyan monopolkapitalizmus, hogy egész sor termelési ágban ne lenne szabadverseny. Ha ilyen rendszert írunk le, az azt jelenti, hogy az élettől elszakadt és a valóságnak meg nem felelő rendszert írunk le. Marx a manufaktúráról azt mondotta, hogy az a tömeges kistermelésen emelkedő felépítmény volt; az imperializmus és finánckapitalizmus viszont a régi kapitalizmuson emelkedő felépítmény. Ha leromboljuk a felső réteget, előtűnik a régi kapitalizmus. Akinek az az álláspontja, hogy egységes imperializmus létezik régi kapitalizmus nélkül, az valóságnak veszi azt, amit kívánatosnak tart.

Ez természetes hiba, amibe igen könnyen beleesnek. Ha egységes imperializmussal volna dolgunk, amely minden ízében átalakította a kapitalizmust, feladatunk százezerszer könnyebb volna. Ez olyan rendszert eredményezne, amelyben minden kizárólag a finánctőkének volna alárendelve. Akkor a feladat csak az volna, hogy eltávolítsuk a felső réteget és minden egyebet a proletariátus kezébe adjunk át. Ez rendkívül kellemes dolog volna, csakhogy a valóságban ez nincs így. A valóságban a fejlődés olyan, hogy egész másképpen kell eljárnunk. Az imperializmus a kapitalizmuson emelkedő felépítmény. Amikor az imperializmus összeomlik, a felső réteg összeomlásával és az alapépítmény feltárulásával van dolgunk. Ezért programunknak, ha azt akarjuk, hogy helyes legyen, azt kell megmondania, ami van. Adva van a régi kapitalizmus, amely számos területen az imperializmusig fejlődött. Ennek tendenciái kizárólag imperialista jellegűek. A lényeges kérdéseket csakis az imperializmus szemszögéből vizsgálhatjuk. Nincs sem a bel-, sem a külpolitikának egyetlen olyan számottevő kérdése sem, amelyet el lehetne dönteni másképp, mint ennek a tendenciának a szemszögéből. A programban most nem erről van szó. A valóságban megvan a régi kapitalizmus felszín alatti óriási talaja. És van felépítmény — az imperializmus, amely háborúra vezetett, és ez a háború kiindulóponttá vált a proletariátus diktatúrájának kezdete számára. Ezt a fázist nem lehet elkerülni. Ez a tény jellemzi magának a proletárforradalom fejlődésének ütemét is az egész világon, és ez a tény még sok éven át tény marad.

A nyugateurópai forradalmak talán simábban fognak lejátszódni, mindamellett az egész világ újjászervezéséhez, az országok legnagyobb részének újjászervezéséhez sok-sok évre van szükség. Ez pedig azt jelenti, hogy abban az átmeneti időszakban, amelyen most megyünk keresztül, ezt a mozaikszerű valóságot nem kerülhetjük el. Ezt a különféle részekből összetevődött valóságot nem lehet félredobni, bármennyire rút is, egyetlen szemcsét sem dobhatunk félre belőle. A program helytelen lesz, ha máskép állítjuk össze, mint ahogy összeállítottuk.

Azt mondjuk, hogy eljutottunk a diktatúrához. De tudnunk kell azt is, hogyan jutottunk el hozzá. A múlt fogva tart bennünket, ezer kézzel kapaszkodik belénk és nem engedi, hogy egy lépést is tegyünk előre, vagy arra kényszerít bennünket, hogy ezeket a lépéseket olyan rosszul tegyük meg, ahogy megtesszük. S mi azt mondjuk: ahhoz, hogy megértsük, milyen helyzetbe fogunk kerülni, meg kell mondanunk, milyen úton haladtunk, mi vezetett el bennünket magához a szocialista forradalomhoz. Minket az imperializmus vezetett el hozzá, az eredeti árugazdasági formáiban jelentkező kapitalizmus vezetett el hozzá. Mindezt meg kell értenünk, mert csak ha a valóságot figyelembe vesszük, oldhatunk meg olyan kérdéseket, mint amilyen, mondjuk, a középparasztsághoz való viszony. Valóban, honnan kerülhetett elő a középparaszt a színtiszta imperialista kapitalizmus korszakában? Hiszen még az egyszerű kapitalista országokban sem volt középparaszt. Ha mi kizárólag az imperializmus és a proletárdiktatúra szemszögéből fogjuk eldönteni azt a kérdést, hogy milyen legyen a viszonyunk ehhez a csaknem középkori jelenséghez (a középparasztsághoz), akkor sehogyan sem fogunk zöldágra vergődni és csak alaposan beverjük a fejünket. Ha viszont a középparasztsághoz való viszonyunkon változtatnunk kell, akkor tessék az elméleti részben is megmondani, hogy honnan került elő és mi is tulajdonképpen a középparaszt. A középparaszt kisárutermelő. Ez a kapitalizmusnak az az ábécéje, amelyről beszélnünk kell, mert ebből az ábécéből még mindig nem másztunk ki. Ezt egy kézlegyintéssel elintézni és azt mondani: „Miért forgassuk az ábécét, amikor mi már a finánckapitalizmust tanulmányoztuk!” — fölöttébb komolytalan dolog.

Ugyanezt kell mondanom a nemzeti kérdésről is. Buharin elvtárs itt is valóságnak veszi azt, amit óhajt. Azt mondja, hogy a nemzetek önrendelkezési jogát nem szabad elismerni. A nemzet — a burzsoázia és a proletariátus együttvéve. S akkor még mi, proletárok, ismerjük el holmi megvetésre méltó burzsoázia önrendelkezési jogát! Ez már aztán semmivel sem egyeztethető össze! Nem, bocsánatot kérek, ez megegyezik azzal, ami van. Ha ennek hátat fordítanak, a képzelgés keríti önöket hatalmába. Önök a nemzetben végbemenő differenciálódási folyamatra, a proletariátusnak a burzsoáziától való elkülönülésére hivatkoznak. De nézzük csak, hogyan megy végbe ez a differenciálódás.

Vegyük például Németországot, az előrehaladott kapitalista ország mintaképét, amely a kapitalizmus, a finánckapitalizmus szervezettsége tekintetében felülmúlta Amerikát. Sok tekintetben elmaradt Amerika mögött, a technika és termelés terén, politikai téren, de a finánckapitalizmus szervezettsége szempontjából, a monopolkapitalizmusnak állammonopolista kapitalizmussá változása szempontjából — Németország felülmúlta Amerikát. Azt lehetne gondolni, hogy ez az ország aztán mintakép. És mi megy ott végbe? Elkülönült-e a német proletariátus a burzsoáziától? Nem! Hiszen csak néhány nagy városból jelentették, hogy ott a munkások többsége a scheidemannisták ellen van. De hogyan történt ez? Úgy, hogy a spartakisták szövetkeztek az átkozott német mensevikekkel, a — független szocialistákkal, akik mindent össze-vissza zavarnak és a szovjet rendszert össze akarják házasítani az alkotmányozó gyűléssel! Ez megy végbe ebben a Németországban! Márpedig Németország — előrehaladott ország.

Buharin elvtárs azt mondja: „Minek nekünk a nemzetek önrendelkezési joga?” Kénytelen vagyok megismételni 1917 nyarán tett ellenvetésemet, amikor Buharin azt javasolta, hogy töröljük a minimális programot és csak a maximális programot tartsuk meg. Én akkor azt feleltem: „Ne dicsekedj a csatába menet, hanem dicsekedj a csatából jövet.” Amikor majd meghódítjuk a hatalmat, utána pedig egy keveset várunk, akkor majd megtesszük. A hatalmat meghódítottuk, egy keveset vártunk, most egyetértek azzal, hogy megtegyük. Teljes erővel hozzáfogtunk a szocialista építéshez, visszavertük a bennünket fenyegető első támadást — most ez helyénvaló lesz. Ugyanez vonatkozik a nemzetek önrendelkezési jogára is. „Én csak a dolgozó osztályok önrendelkezési jogát akarom elismerni” — mondja Buharin elvtárs. Ön tehát azt akarja elismerni, amit a valóságban, Oroszországon kívül, egyetlen országban sem értek el. Ez nevetséges.

Nézzük csak Finnországot: demokratikus ország, fejlettebb, kulturáltabb ország, mint mi vagyunk. Ott a proletariátus elkülönülésének, differenciálódásának a folyamata megy végbe, mégpedig sajátos módon, sokkal kínosabban, mint nálunk. A finnek átszenvedték Németország diktatúráját, most az antant diktatúrája alatt nyögnek. De annak következtében, hogy mi elismertük a nemzetek önrendelkezési jogát, a differenciálódás folyamata ott könnyebbé vált. Nagyon jól emlékszem arra a jelenetre, amikor a Szmolnijban a finn burzsoázia képviselőjének, Svinhufvudnak — oroszul ez a szó „disznófejűt” jelent —, aki a hóhér szerepét töltötte be, egy diplomáciai okmányt kellett átadnom. Udvariasan szorított velem kezet, bókokat mondtunk egymásnak. Milyen kellemetlen volt ez! De meg kellett tenni, mert akkoriban a finn burzsoázia azzal a mesével csapta be a népet, a dolgozó tömegeket, hogy a muszkák soviniszták, a nagyoroszok meg akarják fojtani a finneket. Meg kellett tenni.

És vajon nem ugyanazt kellett-e megtennünk tegnap a Baskír Köztársaságot illetően? Amikor Buharin elvtárs azt mondta: „Egyik-másik számára el lehet ismerni ezt a jogot”, akkor még fel is jegyeztem magamnak, hogy nála ebbe a névsorba belekerültek a hottentották, a busmanok, a hinduk. E névsor hallatára arra gondoltam: hogyan van az, hogy Buharin elvtárs megfeledkezett egy kis apróságról, megfeledkezett a baskírokról? Busmanok Oroszországban nincsenek, ami a hottentottákat illeti, róluk sem hallottam, hogy autonóm köztársaságra tartanának igényt, vannak azonban nálunk baskírok, kirgizek, van egész sereg más nép, s ezektől nem tagadhatjuk meg az önrendelkezés jogának elismerését. Nem tagadhatjuk meg egyetlen néptől sem, amely a volt Orosz Birodalom határain belül él. Sőt, tegyük fel, hogy a baskírok esetleg megdöntenék a kizsákmányolókat és mi segítséget nyújtanánk nekik ebben. Ez azonban csak az esetben lehetséges, ha a forradalmi átalakulás teljesen megérett. Még hozzá ezt óvatosan kell tennünk, nehogy feltartóztassuk beavatkozásunkkal a proletariátus differenciálódásának éppen azt a folyamatát, amelyet gyorsítanunk kell. Mit tehetünk azonban az olyan népek esetében, mint a kirgizek, üzbégek, tadzsikok, turkmenek, amelyek mindezideig mohamedán papjaik befolyása alatt állnak? Nálunk Oroszországban a lakosság, miután bő tapasztalatokat szerzett a pópákkal kapcsolatban, segített nekünk lerázni őket. De tudjuk, hogy a polgári házasságról szóló rendelet milyen kevéssé ment át az életbe. Odamehetünk-e ezekhez a népekhez, és mondhatjuk-e nekik: „Mi megdöntjük kizsákmányolóitokat”? Ezt nem tehetjük meg, mert teljesen papjaik befolyása alatt állnak. Itt be kell várnunk a szóbanforgó nemzet fejlődését, a proletariátus differenciálódását a burzsoá elemektől, ami elkerülhetetlen.

Buharin elvtárs nem akar várni. Őt elfogja a türelmetlenig. „Ugyan miért? Amikor mi magunk megdöntöttük a burzsoáziát, kikiáltottuk a Szovjethatalmat és a proletariátus diktatúráját, ugyan miért kellene akkor nekünk így eljárnunk?” Ez úgy hat, mint valami buzdító felhívás, megjelöli utunkat, ámde ha programunkban csak ezt nyilvánítjuk ki, akkor ez nem program lesz, hanem kiáltvány. Mi kikiálthatjuk a Szovjethatalmat és a proletariátus diktatúráját, kifejezhetjük teljes megvetésünket a burzsoáziával szemben, amelyre az ezerszeresen rászolgál, de a programban tökéletes pontossággal azt kell írnunk, ami van. Akkor programunk megtámadhatatlan.

Mi szigorú osztályálláspontot foglalunk el. Amit a programban írunk, elismerése annak, ami a valóságban végbement az után az időszak után, amikor a nemzetek önrendelkezési jogáról általában írtunk. Akkor még nem voltak proletárköztársaságok. Amikor a proletárköztársaságok létrejöttek — és csakis abban a mértékben, amelyben létrejöttek —, írhattuk azt, amit a programban írtunk: „Szovjet típus szerint szervezett államok föderatív egyesülése”. A szovjet típus még nem jelent Szovjeteket, úgy ahogy azok Oroszországban megvannak, de a szovjet típus nemzetközivé válik. Csakis ezt mondhatjuk. Messzebb mennünk, akár csak egy lépésnyire, egy hajszálnyira is — már helytelen volna, s ezért a programba nem való.

Mi azt mondjuk: tekintetbe kell venni, hogy a szóbanforgó nemzet a középkoriságtól a polgári demokrácia felé és a polgári demokráciától a proletár demokrácia felé vezető út melyik szakaszán áll. Ez feltétlenül helyes. Minden nemzetnek joga van az önrendelkezésre — a hottentottákról és busmanokról nem érdemes külön beszélnünk. Ez a jellemzés ráillik a föld lakosságának óriási többségére, alighanem kilenctized részére, sőt talán 95%-ára is, mert minden ország a középkoriságtól a polgári demokrácia felé, vagy a polgári demokráciától a proletár demokrácia felé vezető úton van. Ez az út teljesen kikerülhetetlen. Többet nem mondhatunk, mert ez nem lesz helyes, nem fog megfelelni annak, ami van. A nemzetek önrendelkezését elvetni és helyébe a dolgozók önrendelkezését tenni teljesen helytelen, mert az ilyen fogalmazás nem számol azzal, hogy milyen nehézségek árán, milyen tekervényes úton halad előre a differenciálódás az egyes nemzeteken belül. Németországban másképpen halad előre, mint nálunk: bizonyos tekintetben gyorsabban, bizonyos tekintetben pedig lassúbb és véresebb úton. Nálunk egyetlen párt sem jutott arra a szörnyű gondolatra, hogy a Szovjeteket egybe kellene kapcsolni az Alkotmányozó Gyűléssel. Hiszen nekünk és ezeknek a nemzeteknek egymás mellett kell élnünk. A scheidemannisták máris azt mondják rólunk, hogy meg akarjuk hódítani Németországot. Ez persze nevetséges és ostoba beszéd. De a burzsoáziának megvannak a maga érdekei és megvan a maga sajtója, amely ezt száz- meg százmillió lappéldányban kürtöli szét az egész világon és Wilson saját érdekében támogatja ezt. A bolsevikoknak — mondják — nagy hadseregük van és bolsevizmusukat hódítás útján akarják átplántálni Németországba. Németország legjobb fiai — a spartakisták — elmondották nekünk, hogyan uszítják a német munkásokat a kommunisták ellen: nézzétek csak, úgymond, milyen rossz a helyzet a bolsevikoknál! Azt pedig, hogy nálunk nagyszerűen megy minden, bizony nem mondhatjuk. Így aztán ellenségeink Németországban azzal az érvvel hatnak a tömegekre, hogy a proletárforradalom Németországban ugyanolyan rendbontást jelent majd, mint Oroszországban. A rend megbomlása nálunk — ez a mi hosszan elhúzódó betegségünk. Roppant nehézségeket kell leküzdenünk, miközben országunkban a proletárdiktatúrát építjük. Amíg a burzsoázia vagy a kispolgárság, vagy akár csak a német munkásságnak egy része is annak a mumusnak hatása alatt áll, hogy „a bolsevikok erőszakkal be akarják vezetni a saját rendszerüket” — addig az olyan formula, mint a „dolgozók önrendelkezése”, nem könnyíti meg a helyzetet. Nekünk úgy kell megfognunk a dolgot, hogy a német szociál-árulók ne mondhassák, hogy a bolsevikok ráerőszakolják másokra a maguk egyetemes rendszerét — amelyet állítólag a vöröskatonák szuronya hegyén el lehet vinni Berlinbe. Márpedig ha tagadjuk a nemzetek önrendelkezésének elvét, ilyen színe lehet a dolognak.

A mi programunkban ne legyen szó a dolgozók önrendelkezéséről, mert ez helytelen. Programunknak azt kell mondania, ami van. Ha egyszer a nemzetek a középkoriságtól a polgári demokrácia felé és a polgári demokráciától a proletár demokrácia felé vezető út különböző szakaszain állanak, akkor programunknak idevágó tétele abszolút helyes. Mi ebben a tekintetben nagyon tekervényes utat tettünk meg. Minden nemzetnek meg kell kapnia az önrendelkezési jogot, és ez elősegíti a dolgozók önrendelkezését. Finnországban a proletariátusnak a burzsoáziától való elkülönülési folyamata igen világosan, nagy erővel és mélyrehatóan halad előre. Ott mindenesetre minden másképpen fog menni, mint nálunk. Ha mi azt mondjuk, hogy nem ismerünk el semmiféle finn nemzetet, hanem csak a dolgozó tömegeket ismerjük el, ez egészen semmitmondó beszéd lesz. Azt, ami van, lehetetlen el nem ismerni: az maga kényszeríti ki az elismerést. A proletariátus és a burzsoázia elhatárolódása a különböző országokban sajátos utakon megy végbe. Ezen az úton a legóvatosabb módon kell eljárnunk. Kiváltképp óvatosnak kell lennünk a különböző nemzetek irányában, mert nincs rosszabb, mint valamely nemzet bizalmatlansága. A lengyeleknél folyamatban van a proletariátus önrendelkezése. Itt vannak a Varsói Munkástanács összetételére vonatkozó legutóbbi számadatok: lengyel szociáláruló 333, kommunista 297. Ez azt mutatja, hogy ott a mi forradalmi naptárunk szerint az Október már nincs messze. Ez úgy körülbelül 1917 augusztusa vagy szeptembere. Csakhogy, először is, még nem adtak ki olyan dekrétumot, amely elrendelné, hogy minden országnak a bolsevik forradalmi kalendárium szerint kell élnie, de ha kiadtak volna is, azt nem hajtanák végre. Másodszor pedig, most az a helyzet, hogy a mi munkásainknál előrehaladottabb és műveltebb lengyel munkások többsége a szociálhonvédelem, a szociálpatriotizmus álláspontján van. Várni kell. Itt nem beszélhetünk a dolgozó tömegek önrendelkezéséről. Nekünk ezt a differenciálódást propagálnunk kell. Ezt megtesszük, de a legkevésbé sem lehet kétséges, hogy a lengyel nemzet önrendelkezését azonnal el kell ismernünk. Ez világos. A lengyel proletármozgalom ugyanazon az úton halad, mint a mienk, halad a proletariátus diktatúrája felé, csakhogy nem úgy, mint Oroszországban. És a munkásokat ott azzal rémítgetik, hogy a muszkák, a nagyoroszok, akik a lengyeleket mindig elnyomták, a kommunizmus leple alatt a maguk nagyorosz sovinizmusát akarják bevinni Lengyelországba. A kommunizmust nem erőszakos úton vezetik be. Egyik legjobb lengyel kommunista elvtársunk, amikor azt mondtam neki: „Önök másképpen csinálják”, azt felelte nekem: „Nem, mi ugyanazt csináljuk, csakhogy jobban, mint önök.” Az ilyen érvelésre aztán igazán semmi ellenvetésem sem lehetett. Meg kell adni a lehetőséget arra, hogy ezt a szerény kívánságot teljesíthessék, hogy a szovjet hatalmat jobban csinálják meg, mint nálunk. Feltétlenül számolni kell azzal, hogy ott az út némileg sajátosan alakul és nem szabad azt mondani: „Le a nemzetek önrendelkezési jogával! Mi az önrendelkezési jogot csakis a dolgozó tömegeknek adjuk meg.” Ez az önrendelkezés nagyon bonyolult és nehéz úton halad előre. Még sehol sincs meg Oroszországon kívül, és nekünk, figyelembe véve mindazokat a fejlődési szakaszokat, amelyekben más országok vannak, semmit sem szabad Moszkvából elrendelnünk. Ez az, amiért ez a javaslat elvileg elfogadhatatlan.

Áttérek a további pontokra, amelyeket kidolgozott tervünk szerint meg kell világítanom. Legelőször is a kistulajdonosok és a középparaszt kérdéséről akarok beszélni. Ezzel kapcsolatban a 47. pont a következőket mondja:

„A középparasztságot illetően az Oroszországi Kommunista Párt politikája az, hogy a középparasztságot fokozatosan és tervszerűen bevonja a szocialista építés munkájába. A párt feladatául tűzi ki, hogy a középparasztságot elválasztja a kulákoktól, a szükségletei iránt tanúsított figyelmes magatartás révén megnyeri a munkásosztály számára, elmaradottsága ellen az ideológiai befolyás eszközeivel, egyáltalán nem elnyomó módszerekkel küzd, a középparasztság létérdekeit érintő minden kérdésben gyakorlati megegyezésre igyekszik jutni vele, és a szocialista átalakítások végrehajtási módjainak meghatározása során engedményeket tesz neki.”

Azt hiszem, hogy itt azt fogalmazzuk meg, amit a középparasztságot illetően a szocializmus megalapítói annyiszor megmondták. Ennek a pontnak csupán az a fogyatékossága, hogy nem elég konkrét. A programban aligha mondhatnánk többet. A kongresszuson azonban nemcsak programkérdéseket kell felvetnünk, és a középparasztság kérdésének kettőzött, sőt háromszoros figyelmet kell szentelnünk. Értesüléseink vannak arról, hogy az egyes helyeken lezajlott felkelésekben világosan látható egy általános terv, és ez a terv nyilvánvalóan összefügg a fehérgárdisták haditervével, akik úgy határoztak, hogy márciusban általános támadást indítanak és több felkelést szerveznek. A kongresszus elnöksége előtt fekszik a kongresszus felhívásának tervezete, amelyet ismertetni fognak önökkel. Ezek a felkelések mindennél világosabban mutatják, hogy a baloldali eszerek és a mensevikek egy része — Brjanszkban mensevikek dolgoztak a felkelés előkészítésén — a fehérgárdisták közvetlen ügynökeinek szerepét játssza. A fehérgárdisták általános támadása, a felkelések a falvakban, a vasúti forgalom megszakítása — talán sikerül majd így megdönteni a bolsevikok hatalmát. Itt különösen világosan, a maga egész életbevágó fontosságában domborodik ki a középparasztság szerepe. A kongresszuson nemcsak különös nyomatékkal kell hangsúlyoznunk engedékenységünket a középparasztság irányában, hanem gondolkodnunk kell azon is, hogy több, minél konkrétabb olyan intézkedést hajtsunk végre, amely legalább valami közvetlen előnyt nyújt a középparasztságnak. Ezeket az intézkedéseket sürgősen megkövetelik mind önfenntartási érdekeink, mind valamennyi ellenségünk ellen folytatott harcunk érdekei is, hiszen ellenségeink tudják, hogy a középparaszt ide-oda ingadozik közöttünk és őköztük, és arra törekszenek, hogy a középparasztot elhódítsák tőlünk. Most olyan helyzetben vagyunk, hogy óriási tartalékaink vannak. Tudjuk, hogy mind a lengyel, mind a magyar forradalom érlelődik, mégpedig nagyon gyorsan. E forradalmak proletár tartalékokat adnak majd nekünk, megkönnyítik helyzetünket és óriási mértékben megszilárdítják proletárbázisunkat — amely nálunk bizony gyenge. Ez a legközelebbi hónapokban bekövetkezhet, de nem tudjuk, mikor fog bekövetkezni. Önök tudják, hogy most feszült helyzet állt elő, ezért most a középparasztság kérdése óriási gyakorlati jelentőségre tesz szert.

Ki szeretnék továbbá térni a szövetkezetek kérdésére — programunk 48. pontjára. Ez a pont bizonyos mértékben elavult. Amikor a bizottságban megszövegeztük, nálunk voltak szövetkezetek és nem voltak fogyasztási kommunák, de néhány nappal később rendeletet fogadtak el, amelynek értelmében minden néven nevezendő szövetkezetet egységes fogyasztási kommunává kell egybeolvasztani. Nem tudom, közzé van-e már téve ez a rendelet és a jelenlevők többsége ismeri-e? Ha nem, akkor holnap vagy holnapután közzétesszük ezt a rendeletet. Ebben a tekintetben ez a pont már elavult, mindamellett úgy vélem, hogy szükségünk van rá, hiszen mindnyájan jól tudjuk, hogy a rendelet kiadása és végrehajtása közt jókora idő telik el. A szövetkezetekkel már 1918. április óta bajlódunk, és jóllehet jelentős sikert értünk el, ez még nem döntő jelentőségű. Elértük, hogy a szövetkezetek helyenként olyan méretekben tömörítik a lakosságot, hogy sok kerületben a falusi lakosság 98 százaléka már egyesítve van. De ezeket a szövetkezeteket, amelyek már a kapitalista társadalomban fennálltak, keresztül-kasul áthatja a burzsoá társadalom szelleme és élükön mensevikek, eszerek, burzsoá szakemberek állanak. Még nem tudtuk őket magunknak alárendelni, ezen a téren feladatunk még nincs megoldva. Ami a fogyasztási kommunák létesítését illeti, rendeletünk egy lépést tesz előre, megszabja, hogy egész Oroszországban minden néven nevezendő szövetkezetet egybe kell olvasztani. De ez a rendelet is, még ha teljesén végre is hajtjuk, a jövőbeli fogyasztási kommunán belül meghagyja a munkásszövetkezet autonóm tagozatát, mert a munkásszövetkezet képviselői, akik gyakorlatból ismerik a kérdést, kijelentették és bebizonyították nekünk, hogy a munkásszövetkezetet mint fejlettebb szervezetet fenn kell tartani, mivel tevékenysége szükséges. Nálunk a pártban nem kevés nézeteltérés és vita volt a szövetkezetek kérdésében, voltak súrlódások a szövetkezetekben dolgozó bolsevikok és a Szovjetekben dolgozó bolsevikok közt. Elvileg, véleményem szerint, a kérdést kétségtelenül olyan értelemben kell megoldani, hogy ezt az apparátust mint a kapitalizmus által a tömegek között előkészített egyetlen apparátust, mint az egyetlen olyan apparátust, mely még a primitív kapitalizmus fokán álló falusi tömegek között működik — minden körülmények között fenn kell tartanunk, fejlesztenünk kell és semmiesetre sem szabad félredobnunk. A feladat itt nehéz, minthogy a szövetkezetek élén, mint azok vezetői, a legtöbb esetben polgári szakemberek, igen gyakran aktív fehérgárdisták állanak. Ez a magyarázata annak, hogy gyűlölik, joggal gyűlölik őket, ez a magyarázata annak, hogy harcot indítottak ellenük. Csakhogy természetesen ezt a harcot ügyesen kell vezetnünk: a szövetkezeti vezetők ellenforradalmi kísérleteinek véget kell vetni, ez azonban ne legyen harc a szövetkezet apparátusa ellen. Ezeket az ellenforradalmi szövetkezeti vezetőket el kell távolítanunk, magát az apparátust pedig magunk alá kell rendelnünk. Itt pontosan ugyanaz a feladat áll előttünk, mint a burzsoá szakemberek tekintetében – ez a másik kérdés, amelyet ki szeretnék emelni.

A burzsoá szakemberek kérdése nem kevés súrlódást és nézeteltérést vált ki. Amikor a napokban a Petrográdi Szovjetben felszólaltam, a hozzám írásban benyújtott kérdések közül néhány a fizetésekre vonatkozott. Azt kérdezték tőlem: lehet-e egy szocialista köztársaságban 3 000 rubelig terjedő fizetéseket adni? Mi ezt a kérdést tulajdonképpen azért vettük fel a programba, mert ezen a téren meglehetősen messzemenő az elégedetlenség. A burzsoá szakemberek kérdése felvetődik a hadseregben, az iparban, a szövetkezetekben — mindenütt. Ez a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet időszakának igen fontos kérdése. A kommunizmust csak akkor építhetjük fel, ha a burzsoá tudomány és technika eszközeivel hozzáférhetőbbé tesszük a tömegek számára. Másképp a kommunista társadalmat felépíteni nem lehet. Ilymódon való felépítéséhez viszont a burzsoáziától kell venni az apparátust, be kell vonnunk a munkába mindezeket a szakembereket. A programban szándékosan azért fejtettük ki részletesen ezt a kérdést, hogy gyökeres megoldást nyerjen. Nagyon jól tudjuk, mit jelent Oroszország kulturális fejletlensége, milyen következményekkel jár ez a Szovjethatalomra nézve, amely elvben a hasonlíthatatlanul magasabbrendű proletár demokráciát, e demokrácia mintaképét adta az egész világnak — mennyire lefokozza ez a kulturálatlanság a Szovjethatalmat és hogyan termeli ki újra a bürokráciát. A szovjet apparátus elvben minden dolgozó számára hozzáférhető, a valóságban azonban, mint valamennyien tudjuk, ez korántsincs így. Mégpedig egyáltalán nem azért, mintha ezt a törvény gátolná, mint a burzsoázia uralma alatt; ellenkezőleg, törvényeink elősegítik ezt. De a törvények egymagukban nem elegendők. Hatalmas nevelő-, szervező- és kultúrmunkára van szükség, amit nem lehet gyorsan, törvény útján megoldani, ami nagyarányú, hosszantartó munkát követel. A burzsoá szakemberek kérdését a jelenlegi kongresszuson teljes határozottsággal meg kell oldani. Az ilyen határozat lehetővé teszi az elvtársaknak, akik a kongresszus menetét kétségtelenül figyelemmel kísérik, hogy a kongresszus tekintélyére támaszkodjanak és lássák, milyen nehézségekbe ütközünk. Ez a határozat segítségére lesz azoknak az elvtársaknak, akik előtt ez a kérdés lépten-nyomon felvetődik, abban, hogy legalább a propagandamunkában részt vegyenek.

Azok az elvtársak, akik a kongresszuson, itt Moszkvában, a spartakistákat képviselték, elmondották nekünk, hogy Nyugat-Németországban, ahol az ipar a legfejlettebb, ahol a spartakisták befolyása a munkások soraiban a legnagyobb, jóllehet ott a spartakisták még nem győztek, mégis igen sok üzemben, mégpedig a legnagyobbakban, a mérnökök, az igazgatók felkeresték a spartakistákat és azt mondták: „Mi veletek megyünk.” Nálunk ilyesmi nem fordult elő. Nyilvánvaló, hogy ott a munkások magasabb kultúrszínvonala, a műszaki személyzet fokozottabb proletarizálódottsága és talán még sok előttünk ismeretlen ok olyan viszonyokat teremtett, amelyek valamelyest eltérnek a mi viszonyainktól.

Mindenesetre itt van az egyik legfőbb akadály, mely további előrehaladásunkat gátolja. Rögtön, anélkül hogy más országoktól támogatást várnánk, haladéktalanul, azonnal fokoznunk kell a termelőerőket. Burzsoá szakemberek nélkül ez lehetetlen. Ezt egyszersmindenkorra meg kell mondanunk. E szakemberek többségét természetesen minden porcikájukban burzsoá világnézet hatja át. Az elvtársias együttműködés légkörével, munkásbiztosokkal, kommunista sejtekkel kell őket körülvennünk, úgy kell elhelyezni őket, hogy ne rúghassanak ki a hámból, de meg kell nekik adni a lehetőséget, hogy jobb viszonyok között dolgozhassanak, mint a kapitalizmus alatt, mert ez a réteg, amelyet a burzsoázia nevelt, máskülönben nem fog dolgozni. Egy egész réteget nem lehet bottal munkára kényszeríteni — ezt mi nagyon jól kitapasztaltuk. Rá lehet szorítani őket arra, hogy ne vegyenek cselekvően részt az ellenforradalomban, meg lehet félemlíteni őket, hogy kezükbe se merjenek venni fehérgárdista felhívást. E tekintetben a bolsevikok erélyesen járnak el. Ezt meg lehet csinálni és ezt eléggé meg is csináljuk. Ezt mindnyájan megtanultuk. De egy egész réteget munkára szorítani ilyen módon lehetetlen. Ezek az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy magasabb műveltségi fokot igénylő munkát végezzenek, ezt a munkát mozdították elő a burzsoá rend keretei között, azaz óriási anyagi vívmányokkal gazdagították a burzsoáziát, a proletariátus számára pedig csak morzsákat juttattak belőlük. De mégiscsak előrevitték a kultúrát, ez volt a hivatásuk. Ha látni fogják, hogy a munkásosztály soraiból szervezett, előrehaladott rétegek emelkednek ki, amelyek a kultúrát nemcsak megbecsülik, de segítenek azt a tömegek közt is elterjeszteni, akkor ezek a szakemberek meg fogják változtatni a magatartásukat irányunkban. Ha az orvos látja, hogy a proletariátus a járványos betegségek elleni harcban megszervezi a dolgozók öntevékenységét, egészen más magatartást fog tanúsítani irányunkban. Ezek a burzsoá orvosok, mérnökök, agronómusok, szövetkezeti vezetők nálunk jelentős réteget alkotnak, és ha a gyakorlatban azt fogják látni, hogy a proletariátus egyre szélesebb tömegeket von be ebbe a munkába, akkor morálisan győzelmet aratunk fölöttük, nem pedig csak politikailag szakítjuk el őket a burzsoáziától. Akkor könnyebb lesz a feladatunk. Akkor ők saját maguktól bekapcsolódnak majd apparátusunkba, annak egy részévé válnak. Ennek érdekében áldozatokat kell hoznunk. Ha ezért kétmilliárdot kellene is fizetnünk — az is semmiség. Gyerekség volna visszariadni ettől az áldozattól, mert ez azt jelentené, hogy nem értjük az előttünk álló feladatokat.

A közlekedés zilált állapota, az ipar és a mezőgazdaság zilált állapota a Szovjet Köztársaságnak magát a létét ássa alá. Itt a legerélyesebb, az ország minden erejét a végletekig megfeszítő rendszabályokhoz kell nyúlnunk. A szakemberek irányában nem szabad a kicsinyes tűszúrások politikáját folytatnunk. Ezek a szakemberek nem a kizsákmányolók szolgái; ezek a kultúra művelői, akik a burzsoá társadalomban a burzsoázia szolgálatában álltak és akikről az egész világ szocialistái azt mondották, hogy a proletár társadalomban bennünket fognak szolgálni. Ebben az átmeneti időszakban minél jobb életfeltételeket kell biztosítanunk számukra. Ez lesz a legjobb politika, ez lesz a legtakarékosabb gazdálkodás. Máskülönben megtakarítunk ugyan néhányszáz milliót, de közben veszíthetünk annyit, hogy nincs annyi milliárd, amennyi pótolhatná mindazt, amit elvesztettünk.

Amikor a fizetések kérdéséről Smidt elvtárssal, a munkaügyi népbiztossal beszélgettünk, ilyen tényekre mutatott rá. Smidt elvtárs azt mondja, hogy mi a bérek kiegyenlítése érdekében annyit tettünk, amennyit sehol egyetlen burzsoá állam sem tett és nem is tehet évtizedek alatt sem. Vegyük a háború előtti fizetéseket: a tanulatlan munkás napi 1 rubelt — egy hónapban 25 rubelt, a szakember viszont havi 500 rubelt kapott, nem számítva azokat, akiknek százezreket fizettek. A szakember hússzor annyit kapott, mint a munkás. A mi mostani fizetési tételeink 600 és 3 000 rubel között mozognak, a különbség csak ötszörös. A kiegyenlítés érdekében sokat tettünk. A szakembereket most természetesen túlfizetjük, de többletet fizetni nekik a tudásért nemcsak érdemes, hanem okvetlenül, elméleti szempontból is szükséges. A programban ez a kérdés véleményem szerint elég részletesen van kifejtve. Ezt nyomatékosan kell hangsúlyoznunk. Ezt itt nemcsak elvileg kell eldöntenünk, hanem oda kell hatnunk, hogy a kongresszus minden részvevője, hazatérve, szervezete előtti beszámolójában és egész tevékenységében azon legyen, hogy ez a döntésünk valóra váljon.

Az ingadozó értelmiség soraiban máris hatalmas fordulatot értünk el. Tegnap a kispolgári pártok legalizálásáról beszéltünk, ma viszont mensevikeket és eszereket tartóztatunk le, — de mi ezekben az ingadozásokban pontosan meghatározott rendszert követünk. Ezeken az ingadozásokon egyetlen szilárd vonal vonul végig: elvágni az ellenforradalom útját, felhasználni a képzett burzsoá apparátust. A mensevikek a szocializmus legveszedelmesebb ellenségei, mert proletároknak álcázzák magukat; de a mensevikek nem jelentenek proletárréteget. Ebben a rétegben csak az elenyészően kisszámú vezetők proletárok, de maga a réteg kisértelmiségiekből áll. Ez a réteg majd átjön hozzánk. Mint réteget egészen meg fogjuk nyerni magunknak. Minden alkalommal, amikor hozzánk jönnek, azt mondjuk nekik: „Szívesen látunk.” Minden ilyen ingadozás alkalmával egy részük átjön hozzánk. Így volt ez a mensevikekkel, a „Novaja Zsizny” híveivel, az eszerekkel, így lesz mindezekkel az ingadozó elemekkel, amelyek még sokáig fognak lábatlankodni, nyafogni, az egyik táborból a másikba átszökni — ezen nem segíthetünk. De mindezeken az ingadozásokon át művelt értelmiségi réteg kerül a szovjet funkcionáriusok soraiba, és el fogjuk távolítani azokat az elemeket, akik továbbra is támogatják a fehérgárdistákat.

Egy további kérdés, amelyről, a témák felosztásának megfelelően, én számolok be, — a bürokratizmus kérdése, és az a kérdés, hogyan vonjuk be a széles tömegeket a szovjet munkába. A bürokratizmus miatt már régóta hallatszanak panaszok, kétségtelenül jogos panaszok. A bürokratizmus elleni harcban mi megtettük azt, amit a világ egyetlen állama sem tett meg. Azt az apparátust, amely keresztül-kasul bürokratikus, burzsoá- szellemű, elnyomó apparátus volt, amely ilyen marad még a legszabadabb polgári köztársaságokban is — alapjáig leromboltuk. Vegyük például a bíróságot. Igaz, hogy itt a feladat könnyebb volt, itt nem kellett új apparátust létrehozni, mert a dolgozó osztályok forradalmi jogérzéke alapján bárki bíráskodhat. Ezen a téren még korántsem oldottuk meg teljes egészében a feladatot, de több területen a bíróságot azzá tettük, aminek lennie kell. Olyan szerveket hoztunk létre, amelyekbe nemcsak a férfiak, hanem a nők, a legelmaradottabb és legnehézkesebb elemek is egy szálig bevonhatók.

A közigazgatás más ágainak tisztviselői még megcsontosodottabb bürokrata hivatalnokok. Itt a feladat nehezebb. E nélkül az apparátus nélkül nem lehetünk meg, a közigazgatás minden ágában szükséges az ilyen apparátus. Itt azt szenvedjük meg, hogy Oroszország kapitalista szempontból nem volt elég fejlett. Németország ezen nyilván könnyebben fog túlesni, mert ott a hivatali apparátus nagy iskolán ment keresztül, ahol mindent kipréselnek az emberből, de egyben rászorítják arra is, hogy elvégezze a dolgát és ne csak a széket koptassa, ahogy az a mi hivatalainkban szokott lenni. Ezeket a régi bürokratikus elemeket mi szétkergettük, megforgattuk, azután pedig új helyekre kezdtük ismét beállítani. A cári bürokraták kezdtek átmenni a szovjet intézményekbe, elkezdtek bürokratáskodni, színt változtatni, kommunistáknak tüntették fel magukat, és a sikeresebb karrier érdekében igyekeztek az Oroszországi Kommunista Párt tagsági könyvét megszerezni. Vagyis, miután kikergettük őket az ajtón, újra bemásznak az ablakon. Itt érezteti legjobban hatását a képzett munkaerők hiánya. Ezeknek a bürokratáknak ki lehetne tenni a szűrét, de egycsapásra nem lehet őket átnevelni. Ezen a téren elsősorban szervezeti, kulturális és nevelő feladatok állnak előttünk.

A bürokratizmus elleni harcot a teljes győzelemig végigharcolni csak akkor lehet, ha majd az egész lakosság részt vesz a közigazgatásban. A polgári köztársaságokban ez nemcsak lehetetlen volt, hanem ennek maga a törvény is útját állta. A legjobb polgári köztársaságokban is, bármily demokratikusak, a törvényhozás ezer módon akadályozza a dolgozók részvételét a közigazgatásban. Mi elértük azt, hogy nálunk ezek az akadályok eltűntek, de azt, hogy a dolgozó tömegek a közigazgatásban részt tudjanak venni, mindeddig nem értük el, mert a törvényen kívül van műveltségi színvonal is, amelyet semmiféle törvénynek sem lehet alárendelni. Ez az alacsony kulturális színvonal idézi elő azt, hogy a Szovjetek, amelyek programjuk értelmében a dolgozók útján intézett közigazgatás szervei, a valóságban olyan szervek, amelyek a közigazgatást a dolgozók számára a proletariátus előrehaladott rétege útján, nem pedig a dolgozó tömeg útján intézik.

Itt olyan feladat előtt állunk, amelyet máskép, mint hosszas neveléssel, nem lehet megoldani. Jelenleg ez a feladat számunkra rendkívül nehéz, mert, mint erre nemegyszer volt alkalmam rámutatni, az a munkásréteg, amely a közigazgatást intézi, túlságosan, szinte hihetetlenül vékony. Támogatást kell kapnunk. Ilyen tartalék az országban, minden jel szerint, növekedőben van. Az óriási tudásszomj, a művelődés terén jobbára az iskolánkívüli oktatás útján elért óriási sikerek, a dolgozó tömegek műveltsége tekintetében elért óriási eredmények — minden kétségen felül állanak. Ezt az előrehaladást nem lehet semmiféle iskolás keretek közé szorítani, de az előrehaladás kolosszális. Minden jel amellett szól, hogy a közeljövőben óriási tartalékhoz jutunk, amely felváltja majd a proletariátus vékony rétegének munkával agyonterhelt képviselőit. Helyzetünk azonban e tekintetben most mindenesetre rendkívül nehéz. A bürokráciát legyőztük. A kizsákmányolókat eltávolítottuk. A kulturális színvonal azonban nem emelkedett, és ezért a bürokraták a régi helyeket foglalják el. A bürokráciát kiszorítani csak azzal lehet, hogy a proletariátust és a parasztságot az eddiginél sokkal nagyobb arányokban szervezzük meg, és ezzel egyidejűleg valóban végrehajtjuk a munkásoknak a közigazgatásba való bevonásával kapcsolatos intézkedéseket. Ezeket a minden egyes népbiztosság keretén belül tett intézkedéseket mindnyájan ismerik és ezért nem térek ki rájuk.

Az utolsó pont, amelyet érintenem kell — a proletariátus vezetőszerepe és a választójog megvonása. Alkotmányunk bizonyos előnyökben részesíti a proletariátust a parasztsággal szemben és a kizsákmányolókat megfosztja a választójogtól. Ez az a pont, amelyet a nyugateurópai tiszta demokraták a legjobban támadtak. Mi azt válaszoltuk és válaszoljuk nekik, hogy elfelejtették a marxizmus legelemibb tételeit, elfelejtették, hogy náluk polgári demokráciáról van szó, mi viszont áttértünk a proletár demokráciára. Nincs egyetlen ország sem a világon, amely akár a tizedrészét is megtette volna annak, amit a Szovjet Köztársaság az elmúlt hónapokban a munkások és szegényparasztok érdekében tett abban a tekintetben, hogy bevonja őket az állam igazgatásába. Ez megdönthetetlen igazság. Senki sem tagadhatja, hogy a tényleges, nem pedig a papíron levő demokrácia érdekében, a munkások és parasztok bevonása érdekében annyit tettünk, amennyit a legjobb demokratikus köztársaságok évszázadok alatt sem tettek és nem is tehettek. Ez határozta meg a Szovjetek jelentőségét, ennek következtében lettek a Szovjetek a világproletariátus jelszavává.

Ez azonban a legkevésbé sem ment meg bennünket attól, hogy minduntalan bele ne botoljunk a tömegek elégtelen kulturáltságába. Azt a kérdést, hogy a burzsoáziát megfosztjuk a választójogtól, mi semmikép sem néztük abszolút szempontból, mert elméletileg teljes mértékben feltehető, hogy a proletariátus diktatúrája lépten-nyomon, elnyomja a burzsoáziát, de a választójogtól esetleg nem fosztja meg. Ez elméletileg teljesen elképzelhető és mi Alkotmányunkat nem is állítjuk oda mintául más országok elé. Mi csak annyit mondunk, hogy aki a szocializmusra való átmenetet a burzsoázia elnyomása nélkül képzeli el, az nem szocialista. Míg azonban a burzsoáziát mint osztályt feltétlenül el kell nyomni, a választójogtól és az egyenlőségtől nem okvetlenül kell megfosztani. Szabadságot a burzsoázia számára mi nem akarunk, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak egyenlőségét nem ismerjük el, de programunkban ezt a kérdést úgy tárgyaljuk, hogy olyan természetű intézkedéseket, mint a munkások és a parasztok egyenlőtlensége, az Alkotmány egyáltalán nem ír elő. Az Alkotmány ezeket az intézkedéseket csak az után rögzítette le, amikor már életbeléptek. A Szovjetek Alkotmányát még csak nem is a bolsevikok dolgozták ki, a mensevikek és eszerek dolgozták ki a bolsevik forradalom előtt önmaguk ellen. Úgy dolgozták ki, ahogyan azt az élet kidolgozta. A proletariátus szervezkedése sokkal gyorsabban haladt előre, mint a parasztságé, ami a munkásokat a forradalom támaszává tette és ténylegesen előnyt biztosított számukra. A további feladat az lesz, hogy ezekről az előnyökről fokozatosan áttérjünk egyenlővé tételükre. A burzsoáziát az Októberi Forradalom előtt, és utána, senki sem kergette ki a Szovjetekből. A burzsoázia maga hagyta ott a Szovjeteket.

Így áll a dolog a burzsoázia választójogával. A mi feladatunk az, hogy a kérdést teljesen világosan tegyük fel. A legkevésbé sem mentegetőzünk magatartásunk miatt, hanem egészen pontosan felsoroljuk a tényeket úgy, ahogy vannak. Alkotmányunk, mint mondjuk, kénytelen volt ezt az egyenlőtlenséget bevezetni, mert a kulturális színvonal alacsony, mert szervezettségünk gyenge. Ezt azonban nem tesszük eszménnyé, hanem, ellenkezőleg, a programban a párt kötelezi magát, hogy rendszeresen dolgozni fog ennek, a szervezettebb proletariátus és a parasztság között fennálló egyenlőtlenségnek megszüntetésén. Ezt az egyenlőtlenséget meg fogjuk szüntetni, mihelyt sikerül felemelnünk a kulturális színvonalat. Akkor majd meglehetünk az efféle korlátozások nélkül. Ezeknek a korlátozásoknak már most is, a forradalomnak mintegy 17 hónapja után, gyakorlatilag igen kis jelentőségük van.

Ezek azok a főbb pontok, elvtársak, amelyekkel a program általános megtárgyalásának keretében szükségesnek tartottam foglalkozni, a további megtárgyalás pedig a vita feladata. (Taps.)

Megjelent: „Pravda” 1919 március—április.

Lenin Művei. 29. köt. 159—181. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa