A leninizmus kérdéseihez – 6. rész
Harc a szocialista építés győzelméért

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

VII
Harc a szocialista építés győzelméért
Szerintem az „új ellenzék” fő hibája az, hogy nem hisz a szocialista építés sikerében. Ez a hiba, szerintem, azért fő hiba, mert ebből következik az „új ellenzék” valamennyi többi hibája is. Azok a hibák, amelyeket az „új ellenzék” a „nep”-nek, az államkapitalizmusnak, szocialista iparunk jellegének, a szövetkezetek proletárdiktatúrában betöltött szerepének, a kulákság elleni harc módszereinek, a középparasztság szerepének és súlyának kérdésében elkövetett, egytől-egyig az ellenzék fő hibájából származnak, abból, hogy nem hisz abban, hogy a szocialista társadalmat országunk erőivel fel lehet építeni.

Mit jelent a hitetlenség a szocialista építés országunkban való győzelmével szemben?

Mindenekelőtt azt, hogy nincsenek meggyőződve arról, hogy a parasztság zöme, országunk fejlődésének ismert körülményei következtében, bevonódhat a szocialista építés művébe.

Másodszor azt, hogy nincsenek meggyőződve arról, hogy országunk proletariátusa, amely kezében tartja a népgazdaság parancsnoki magaslatait, képes a parasztság zömét bevonni a szocialista építésbe.

Ezekből a tételekből indul ki hallgatólagosan az ellenzék fejlődésünk útjaira vonatkozó elgondolásaiban, — az most mindegy, hogy tudatosan vagy öntudatlanul teszi ezt.

Be lehet-e vonni a szovjet parasztság zömét a szocialista építés művébe?

„A leninizmus alapjairól” című brosúrában erre vonatkozólag két alaptétel van:

1. „Nem szabad összecserélni a Szovjetunió parasztságát a Nyugat parasztságával. Az a parasztság, amely három forradalom iskoláján ment át, amely a proletariátussal együtt és a proletariátus vezetésével harcolt a cár és a burzsoá hatalom ellen, az a parasztság, amely a proletárforradalom kezéből kapott földet és békét s ennek következtében a proletariátus tartaléka lett — ez a parasztság szükségképpen különbözik attól a parasztságtól, amely a burzsoá forradalom idején a liberális burzsoázia vezetése alatt harcolt, e burzsoázia kezéből kapott földet s ennek következtében a burzsoázia tartaléka lett. Aligha szorul bizonyításra, hogy a szovjet parasztság, amely megszokta, hogy a proletariátussal való politikai barátságot és politikai együttműködést megbecsülje, amely ennek a barátságnak és ennek az együttműködésnek köszönheti szabadságát — feltétlenül rendkívül alkalmas a proletariátussal való gazdasági együttműködésre.”

2. „Nem szabad összecserélni Oroszország mezőgazdaságát a Nyugat mezőgazdaságával. Ott a mezőgazdaság fejlődése a kapitalizmus szokott vonalán halad, amelyet a parasztság mélyreható rétegeződése, s az egyik póluson a nagy uradalmak és a magánkapitalista latifundiumok, a másikon pauperizmus, nyomor és bérrabszolgaság jellemeznek. Ennek következtében ott a züllés és bomlás egészen természetes. Nem így Oroszországban. Nálunk a mezőgazdaság fejlődése már csak azért sem haladhat ilyen úton, mert a Szovjethatalom léte és a döntő munka- és termelési eszközök nacionalizálása ilyenirányú fejlődést nem enged meg. Oroszországban a mezőgazdaság fejlődésének más úton kell haladnia, a sokmilliós kis- és középparasztság szövetkezeti tömörülésének útján, a tömegeket átfogó falusi szövetkezetek fejlődésének útján, melyeket az állam hitelkedvezményekkel támogat. Lenin a szövetkezetekről szóló cikkeiben helyesen utalt arra, hogy a mezőgazdaság fejlődésének nálunk új úton kell haladnia, azon az úton, amelyek a parasztság többségét a szövetkezeteken keresztül bevonjuk a szocialista építésbe, azon az úton, amelyen a kollektivizmus elveit fokozatosan meghonosítjuk a mezőgazdaságban, előbb a termékek értékesítése, később pedig a mezőgazdasági termékek termelése terén is…

Aligha szorul bizonyításra, hogy a parasztság óriási többsége szívesen lép majd a fejlődésnek erre az új útjára, s otthagyja a magánkapitalista latifundiumok és a bérrabszolgaság, a nyomor és pusztulás útját”.

Helyesek-e ezek a tételek?

Azt hiszem, hogy mindkét tétel helyes és vitathatatlan egész építési időszakunkra vonatkozólag a „nep” viszonyai között.

Ezek a tételek csak azokat az ismert lenini téziseket fejezik ki, amelyek a proletariátus és a parasztság összefogásáról szólnak, arról, hogy a parasztgazdaságokat be kell vonni az ország szocialista fejlődésének rendszerébe, arról, hogy a proletariátusnak a parasztság döntő tömegeivel együtt kell a szocializmus felé haladnia, arról, hogy a parasztság milliós tömegeinek szövetkezetekbe való tömörítése a szocialista építés országútja a falun, hogy szocialista nagyiparunk fejlődésének viszonyai között a „szövetkezetek egyszerű növekedése számunkra azonos … a szocializmus növekedésével” (XXVII. köt. 396. old.).

És valóban, milyen úton lehet és kell haladnia a parasztgazdaság fejlődésének országunkban?

A parasztgazdaság nem tőkés gazdaság. A parasztgazdaság, ha a parasztgazdaságok túlnyomó többségét vesszük, kisárutermelő gazdaság. De mi a kisárutermelő parasztgazdaság? Olyan gazdaság, mely a válaszúton áll kapitalizmus és szocializmus között. Fejlődhet a kapitalizmus felé, mint ahogy most a kapitalista országokban történik, és fejlődhet a szocializmus felé, ahogy nálunk kell történnie, a mi országunkban, a proletárdiktatúrában.

Honnan van a parasztságnak ez az ingatagsága, önállótlansága? Mivel magyarázható ez?

A parasztgazdaságok felaprózottságával, szervezetlenségével, azzal, hogy a várostól, az ipartól, a hitelrendszertől, az országban uralkodó hatalom jellegétől függenek, és végül, azzal a közismert helyzettel, hogy a falu mind anyagi, mind kulturális tekintetben a várost követi és kell hogy kövesse.

A parasztgazdaság kapitalista fejlődésének útja azt jelenti, hogy a fejlődés a parasztság rendkívül mélyreható rétegeződésén át vezet, hogy az egyik póluson hatalmas latifundiumok vannak, a másikon állandó a tömeges elszegényedés. Ez a fejlődési út a kapitalista országokban elkerülhetetlen, mert a falu, a parasztgazdaság, a várostól, az ipartól, a városban összpontosított hiteltől, a hatalom jellegétől függ, a városban pedig a burzsoázia, a kapitalista ipar, a kapitalista hitelrendszer, a kapitalista államhatalom uralkodik.

Szükségszerű-e a parasztgazdaság ilyen fejlődési útja a mi országunkban, ahol a város jellege egészen más, ahol az ipar a proletariátus kezében van, ahol a közlekedés, a hitelrendszer, az államhatalom stb. a proletariátus kezében összpontosul, ahol a föld nacionalizálása egyetemes törvény az országban? Persze, hogy nem szükségszerű. Ellenkezőleg. Éppen azért, mert a város a falu vezetője, s a városban nálunk a proletariátus uralkodik, amely a népgazdaság valamennyi parancsnoki magaslatát kezében tartja, a parasztgazdaságoknak fejlődésükben más úton kell haladniok, a szocialista építés útján.

Milyen út ez?

Ez az út a parasztgazdaságok millióinak tömeges szövetkezeti tömörülése a szövetkezetek minden ágában, az elaprózott parasztgazdaságok egyesítése a szocialista ipar körül, a kollektivizmus alapelemeinek bevezetése a parasztság körében — eleinte a mezőgazdasági termékek értékesítése és a parasztgazdaságok városi készítményekkel való ellátása vonalán, azután pedig a mezőgazdasági termelés vonalán.

És a proletárdiktatúra viszonyai között ez az út egyre inkább elkerülhetetlenné válik, mert a szövetkezés az értékesítés vonalán, a szövetkezés az ellátás vonalán, s végül a szövetkezés a hitel és a termelés (a mezőgazdasági szövetkezetek) vonalán, az egyetlen útja annak, hogy a falu jóléte emelkedjék, az egyetlen eszköze annak, hogy a nagy paraszttömegeket a nyomortól és pusztulástól megmentsük.

Azt mondják, hogy parasztságunk, helyzete szerint, nem szocialista s hogy ezért képtelen a szocialista fejlődésre. Az persze igaz, hogy a parasztság, helyzete szerint, nem szocialista. De ez nem érv a parasztgazdaság szocialista fejlődése ellen, ha be van bizonyítva, hogy a parasztság a várost követi, a városban pedig a szocialista ipar az úr. Az Októberi Forradalom idején a parasztság, helyzete szerint, szintén nem volt szocialista, s egyáltalán nem óhajtotta megteremteni a szocializmust az országban. Akkor főképpen a földesúri hatalom megszüntetésére és a háború befejezésére, a béke megteremtésére törekedett. Mégis a szocialista proletariátust követte akkor. Miért? Mert a burzsoázia megdöntése és a szocialista proletariátus hatalomrajutása volt akkor az egyetlen kivezető út az imperialista háborúból, az egyetlen út a béke helyreállítására. Mert más út akkor nem volt és nem is lehetett. Mert pártunknak akkor sikerült kipuhatolnia, megállapítania, hogy milyen mértékben kell a különleges parasztérdekeket (a földesúr megdöntése, a béke) az ország általános érdekeivel (proletárdiktatúra) egyesíteni és azoknak alávetni úgy, hogy az a parasztság számára elfogadható és előnyös legyen. S a parasztság, noha nem szocialista, akkor a szocialista proletariátust követte.

Ugyanezt kell mondanunk az országunkban folyó szocialista építésről, a parasztságnak az építésbe való bevonásáról. A parasztság, helyzete szerint, nem szocialista. De a szocialista fejlődés útjára kell lépnie és feltétlenül erre az útra fog lépni, mert nincs és nem lehet a parasztságnak más útja ahhoz, hogy a nyomor és a tönkremenés elől meneküljön, mint az, hogy összefog a proletariátussal, összefog a szocialista iparral, hogy a parasztgazdaság, a parasztság tömeges szövetkezése révén, bekapcsolódik a közös szocialista fejlődésbe.

Miért éppen a parasztság tömeges szövetkezése révén?

Azért, mert a tömeges szövetkezésben „megtaláltuk egyrészt a magánérdeknek, a magánkereskedelmi érdeknek, másrészt az állami felügyeletnek és ellenőrzésnek olyfokú egybekapcsolását, a magánérdek olyfokú alárendelését a közérdeknek” (Lenin), amely elfogadható és előnyös a parasztság számára, és amely lehetővé teszi a proletariátusnak, hogy a parasztság zömét a szocialista építésbe bevonja. Éppen mert a parasztságnak előnyös, ha a szövetkezeten keresztül adja el áruit s szereli fel gépekkel gazdaságát, éppen ezért kell hogy a parasztság a tömeges szövetkezés útján haladjon és ezen az úton fog is haladni.

De mit jelent a parasztság tömeges szövetkezése, amikor a vezetőszerep a szocialista iparé?

Azt jelenti, hogy a kisárutermelő parasztgazdaság letér a régi kapitalista útról, mely a parasztságot tömegesen tönkrejuttatja, s áttér a fejlődés új útjára, a szocialista építés útjára.

Ezért a harc a parasztgazdaság fejlődésének új útjáért, a harc a parasztság döntő tömegeinek a szocialista építésbe való bevonásáért: pártunk soronlevő feladata.

A SzK(b)P XIV. kongresszusa ezért helyesen hozta ezt a határozatot:

„A szocializmus építésének fő útja a falun az, hogy miközben a szocialista állami ipar, az állami hitelintézetek és egyéb parancsnoki magaslatok, melyek a proletariátus kezében vannak, egyre nagyobb mértékben átveszik a gazdasági vezetést, ugyanakkor a parasztság zömét bevonjuk a szövetkezeti szervezetbe és biztosítjuk e szervezet szocialista fejlődését azáltal, hogy kihasználjuk, leküzdjük és kiszorítjuk kapitalista elemeit” (lásd a kongresszusnak a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatát).

Az „új ellenzék” óriási hibája az, hogy nem hisz a parasztság fejlődésének ebben az új útjában, nem látja vagy nem érti, mennyire elkerülhetetlen ez az út a proletárdiktatúra viszonyai között. Mégpedig azért nem érti, mert nem hisz abban, hogy a szocialista építés országunkban győz, nem hisz abban, hogy proletariátusunk magával tudja vinni a parasztságot a szocializmushoz vezető úton.

Ezért nem érti meg a „nep” kettős jellegét, túlozza a „nep” negatív oldalait s a „nep”-et főként visszavonulásként értelmezi.

Ezért túlozza gazdaságunk kapitalista elemeinek szerepét, s lekicsinyli szocialista fejlődésünk emelőinek (a szocialista ipar, a hitelrendszer, a szövetkezetek, a proletárhatalom stb.) szerepét.

Ezért nem érti meg állami iparunk szocialista természetét és kételkedik Lenin szövetkezeti tervének helyességében.

Ezért fújja fel a falu rétegeződését, ezért rémüldözik a kuláktól, ezért kicsinyli le a középparaszt szerepét, ezért próbálja meghiúsítani a pártnak a középparaszttal való tartós szövetség biztosítására irányuló politikáját, és általában ezért kapkod ide-oda a párt falusi politikájának a kérdésében.

Ezért nem érti meg azt az óriási munkát, amelyet a párt végzett annak érdekében, hogy a munkások és parasztok milliós tömegeit bevonja az ipar és a mezőgazdaság építésébe, a szövetkezetek és a Szovjetek felélénkítésébe, az ország igazgatásába, a bürokrácia elleni harcba, az államapparátusunk megjavításáért és átalakításáért vívott harcba, azt a munkát, amely új fejlődési szakaszt jelent s amely nélkül semmiféle szocialista építés el nem képzelhető.

Ezért csügged el és veszti el fejét építőmunkánk nehézségei láttán és kételkedik országunk iparosításának lehetőségében, fecseg pesszimista módon a párt elfajulásáról stb.

Náluk, a burzsoáknál, minden többé-kevésbé jó, de nálunk, proletároknál, minden többé-kevésbé rossz; ha nem érkezik el idejében a nyugati forradalom, akkor ügyünk elveszett, — ilyen általában az „új ellenzék” hangja, amely, szerintem, likvidátori hang, de amelyet az ellenzék valami okból (lehet, hogy tréfából) „internacionalizmusnak” nevez.

A „nep” kapitalizmus, mondja az ellenzék. A „nep” főképpen visszavonulás, mondja Zinovjev. Mindez persze nem igaz. Valójában a „nep” a pártnak az a politikája, amely megengedi a szocialista és a kapitalista elemek harcát, arra számítva, hogy a szocialista elemek legyőzik a kapitalista elemeket. Valójában a „nep” csak kezdődött visszavonulással, de arra irányul, hogy a visszavonulás során az erőket átcsoportosítsuk és támadásba menjünk át. Valójában már néhány év óta támadásban vagyunk és sikerrel támadunk, fejlesztjük iparunkat, fejlesztjük szovjet kereskedelmünket, visszaszorítjuk a magántőkét.

De mi az értelme annak a tételnek, hogy a „nep” kapitalizmus, hogy a „nep” főképpen visszavonulás? Miből indul ki ez a tétel?

Abból a helytelen feltevésből indul ki, hogy nálunk most egyszerűen a kapitalizmus visszaállítása, a kapitalizmus egyszerű „visszatérése” megy végbe. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék kételkedik iparunk szocialista természetében. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék rémüldözik a kuláktól. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék kapva-kapott a parasztság rétegeződésére vonatkozó helytelen adatokon. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék, különös feledékenységgel, mellőzi azt a tényt, hogy nálunk a középparaszt a mezőgazdaság központi alakja. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg a középparaszt súlyának lebecsülése és a kételkedés Lenin szövetkezeti tervével szemben. Csak ezzel a feltevéssel „indokolható” meg az, hogy az „új ellenzék” nem hisz a falu fejlődésének új útjában, a falunak a szocialista építésbe való bevonása útjában.

Valójában nálunk most nem a kapitalizmus visszaállításának egyoldalú folyamata megy végbe, hanem a kapitalizmus fejlődésének és a szocializmus fejlődésének kétoldalú folyamata, a szocialista elemek és a kapitalista elemek harcának ellentétes folyamata, a szocialista elemek felülkerekedésének és a kapitalista elemek legyűrésének folyamata. Ez éppoly vitathatatlan a városra vonatkozólag, ahol az állami ipar a szocializmus alapja, mint a falura vonatkozólag, ahol a szocialista fejlődés fő emelője a tömeges szövetkezet, mely összefog a szocialista iparral.

A kapitalizmus egyszerű visszaállítása már csak azért sem lehetséges, mert a hatalom nálunk proletárhatalom, a nagyipar a proletariátus kezében van, a közlekedéssel és a hitellel a proletárállam rendelkezik.

A falusi rétegeződés nem ölthet olyan méreteket, mint azelőtt, a középparasztság megmarad a parasztság alapvető tömegének, a kulák már csak azért sem szerezheti vissza régi erejét, mert a föld nálunk nacionalizálva van, ki van vonva a forgalomból, kereskedelmi, hitel-, adó- és szövetkezeti politikánk pedig arra irányul, hogy korlátozza a kulákság kizsákmányoló törekvéseit, emelje a nagy paraszttömegek jólétét, s kiegyenlítse a falun a szélsőségeket. Nem is szólva arról, hogy a kulákság elleni harc nemcsak a régi vonalon folyik, nemcsak a szegényparasztságot szervezzük meg a kulákság ellen, hanem új vonalon is: erősítjük a proletariátus és szegényparasztság szövetségét a középparaszti tömegekkel a kulák ellen. Az a tény, hogy az ellenzék nem érti meg a kulákság ellen e második vonalon folyó harc értelmét és jelentőségét, újból megerősíti azt, hogy az ellenzék lecsúszik a falu régi fejlődési útjára, kapitalista fejlődési útjára, amikor a kulák és a szegényparasztság voltak a falu fő erői, a középparaszt pedig „felmorzsolódott”.

A szövetkezet az államkapitalizmus egyik válfaja, mondja az ellenzék, és hivatkozik Lenin „A terményadóról” című cikkére s ennek alapján nem hisz abban, hogy a szövetkezetei a szocialista fejlődés fő emelőjeként ki lehet használni. Az ellenzék itt is igen súlyos hibát követ el. A szövetkezetek ilyetén értelmezése megfelelő és kielégítő volt 1921-ben, a „Terményadó” megírása idején, amikor még nem volt fejlett szocialista iparunk, amikor Lenin az államkapitalizmust gazdálkodásunk lehetséges fő formájának gondolta s a szövetkezeteket az államkapitalizmussal párosítva vizsgálta. De a kérdés ilyen értelmezése ma már nem kielégítő és történelmileg túlhaladott, mert azóta az idők megváltoztak, szocialista iparunk fejlődött, az államkapitalizmus nem fogant meg annyira, amennyire kívánatos volt, a szövetkezetek pedig, melyek most már tízmilliónál több tagot számlálnak, kezdtek összefogni a szocialista iparral.

Mi mással magyarázzuk azt a tényt, hogy Lenin már két évvel a „Terményadó” után, 1923-ban, a szövetkezetei máskép ítéli meg, és azt tartja, hogy „a szövetkezetek a mi viszonyaink között lépten-nyomon teljesen egybeesnek a szocializmussal”? (XXVII. köt. 396. old.)

Mi mással magyarázzuk ezt, ha nem azzal, hogy e két év alatt a szocialista ipar már megnőtt, az államkapitalizmus pedig nem vert eléggé erős gyökeret, s ebből kifolyólag Lenin a szövetkezeteket már nem az államkapitalizmussal, hanem a szocialista iparral párosítva kezdte vizsgálni?

Megváltoztak a szövetkezetek fejlődési feltételei. Meg kellett változnia a szövetkezeti kérdés kezelésének is.

Itt van például egy nagyszerű rész Leninnek „A szövetkezetekről” (1923) írt brosúrájából. Az idézet megvilágítja ezt a kérdést:

„Az államkapitalizmusban a szövetkezeti üzemek abban különböznek az államkapitalista üzemektől, hogy először magánüzemek, másodszor kollektív üzemek. A mi fennálló rendünkben a szövetkezeti üzemek mint kollektív üzemek különböznek a magánkapitalista üzemektől, de nem különböznek a szocialista üzemektől, ha olyan földön alakultak, olyan termelési eszközökkel dolgoznak, amelyek az állam, vagyis a munkásosztály tulajdonában vannak” (XXVII. köt. 396. old.).

Ez a kis idézet két nagy kérdést old meg. Először azt a kérdést, hogy „a mi fennálló rendszerünk” nem államkapitalizmus. Másodszor azt a kérdést, hogy a szövetkezeti üzemek, ha „a mi fennálló rendszerünkkel” kapcsolatban tekintjük őket, „nem különböznek” a szocialista üzemektől.

Azt hiszem, világosabban már nem is lehet beszélni.

Itt van még egy rész Leninnek ugyanebből a brosúrájából:

„A szövetkezetek egyszerű növekedése számunkra (a fentemlített «csekély» kivétellel) azonos a szocializmus növekedésével s ezzel kapcsolatban kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a szocializmusra vonatkozó egész álláspontunk gyökeresen megváltozott” (ugyanott).

Nyilvánvaló, hogy „A szövetkezetekről” című brosúrában a szövetkezetek új megítélésével van dolgunk, amit az „új ellenzék” nem akar elismerni, és amit, a tények ellenére, a nyilvánvaló igazság ellenére, a leninizmus ellenére, gondosan elhallgat.

Más a szövetkezet, ha az államkapitalizmussal van kapcsolatban és más a szövetkezet, ha a szocialista iparral van kapcsolatban.

Ebből azonban nem lehet azt a következtetést levonni, hogy „A terményadóról” szóló cikk és „A szövetkezetekről” írott brosúra közt szakadék tátong. Ez, persze, nem igaz. Elég, például, a „Terményadó” következő helyére utalni, hogy azonnal megleljük a legszorosabb összefüggést a két mű között a szövetkezet megítélésének kérdésében. Ez a rész így szól:

„Az áttérés a koncessziókról a szocializmusra: áttérés a nagyüzem egyik formájáról a nagyüzem másik formájára. Az áttérés a kistulajdonosok szövetkezeteiről a szocializmusra: áttérés a kisüzemű termelésről a nagyüzeműre, vagyis bonyolultabb áttérés, amely azonban, ha sikerül, a lakosság nagyobb tömegeit tudja átfogni s mélyebb és elevenebb gyökereit tudja kitépni a régi, szocializmuselőtti, sőt kapitalizmuselőtti viszonyoknak, melyek a legmakacsabbul állanak ellen minden «újításnak»” (XXVI. köt. 337. old).

Ebből az idézetből látható, hogy Lenin már a „Terményadó” idején, amikor még nem volt fejlett szocialista iparunk, lehetségesnek tartotta, hogy a szövetkezetek, siker esetén, a „szocializmuselőtti”, tehát többek között a kapitalista viszonyok elleni harc hatalmas eszközévé változtathatók. Azt hiszem, hogy éppen ez a gondolat lett utóbb „A szövetkezetekről” szóló brosúra kiindulópontja.

De mi következik ebből?

Ebből az következik, hogy az „új ellenzék” a szövetkezeti kérdést nem marxista módra, hanem metafizikusan kezeli. A szövetkezetet nem történelmi jelenségnek tekinti, más jelenségekkel kapcsolatban, mondjuk az államkapitalizmussal kapcsolatban (1921-ben), vagy a szocialista iparral kapcsolatban (1923-ban), hanem mint valami állandó, egyszersmindenkorra adott „magábanvaló dolgot”.

Ebből származnak az ellenzék hibái a szövetkezeti kérdésben, ezért nem hisz abban, hogy a falu a szövetkezetek útján fejlődik a szocializmus felé, ezért tér le az ellenzék a régi útra, a falu kapitalista fejlődésének útjára.

Nagyjából ez az „új ellenzék” álláspontja a szocialista építés gyakorlati kérdéseiben.

Ebből egy következtetés vonható le: az ellenzék vonala, ha egyáltalán van vonala, az ellenzék ingadozása és tétovázása, az ellenzék hitetlensége ügyünkben és fejvesztettsége a nehézségek láttán arra vezet, hogy kapitulál gazdaságunk tőkés elemei előtt.

Mert ha a „nep” főképpen visszavonulás, ha kétségbevonják az állami ipar szocialista természetét, ha a kulák csaknem mindenható, ha a szövetkezetektől nem sokat várhatunk, ha a középparaszt szerepe növekvő mértékben csökken, ha a falu fejlődésének új útja kétséges, ha a párt csepp híján elfajul, s a nyugati forradalom még nincs olyan közel — akkor mi marad mindezek után az ellenzék fegyvertárában, mire számíthat a gazdaságunk kapitalista elemei ellen vívott harcban? Hiszen nem lehet pusztán „A korszak filozófiájával” harcba menni.

Világos, hogy az „új ellenzék” fegyvertára nem irígylésreméltó, ha egyáltalán fegyvertárnak lehet nevezni. Ez a fegyvertár nem alkalmas harcra. És mégkevésbbé győzelemre.

Világos, hogy ilyen fegyvertárral a párt „egykettőre” tönkretenné magát, ha harcba bocsátkoznék — egyszerűen kapitulálnia kellene gazdaságunk tőkés elemei előtt.

Ezért a XIV. pártkongresszus tökéletesen helyesen járt el, mikor határozatilag kimondta, hogy „pártunk fő feladata a harc a szocialista építés győzelméért a Szovjetunióban”; hogy a feladat megoldásának egyik elengedhetetlen feltétele „a harc a szocializmus országunkban való felépítésével szemben megnyilvánuló hitetlenség ellen, azok ellen a kísérletek ellen, amelyek «következetesen szocialista típusú» üzemeinket (Lenin), «államkapitalista» üzemeknek próbálják minősíteni”; hogy „ezek az eszmeáramlatok, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a tömegek öntudatosan viszonyuljanak a szocialista építéshez általában és a szocialista ipar építéséhez különösen, csak akadályozzák a gazdaság szocialista elemeinek növekedését és megkönnyítik a magántőke ellenük folytatott harcát”; hogy „a kongresszus ezért széleskörű nevelőmunkát tart szükségesnek a leninizmus e meghamisításainak leküzdése érdekében” (lásd a SzK(b)P Központi Bizottságának beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot).

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja XIV. kongresszusának történelmi jelentősége abban áll, hogy gyökeréig fel tudta tárni az „új ellenzék” hibáit, félredobta hitetlenségét és sopánkodását, világosan és pontosan kijelölte a szocializmusért folyó további harc útját, a győzelem perspektíváját tárta a párt elé és így felfegyverezte a proletariátust a szocialista építés győzelmébe vetett törhetetlen hittel.

1926. január 25.

I. V. Sztálin. A leninizmus kérdéseihez,
Moszkva—Leningrád. 1926.

SaLa