A Párt Központi Bizottsága és a Honvédelmi Tanács
által kiküldött bizottság jelentése Lenin elvtársnak
Perm 1918 decemberében történt elestének okairól

A katasztrófa általános képe

A katasztrófa már november vége felé elkerülhetetlenné lett, amikor az ellenség a Nagyezsgyinszkij—Verhoturje—Barancsinszkij—Kin—Irginszkij—Rozsgyesztvenszkij vonal mentén, egészen a Kama bal partjáig fél gyűrűben átkarolta a harmadik hadsereget és jobbszárnyán erősen tüntetve eszeveszetten Kusva ellen támadt.

A harmadik hadsereg ebben az időpontban a 30. hadosztályból, az 5. hadosztályból, a Különleges Dandárból, a Különleges Osztagból és a 29. hadosztályból állott, s összesen körülbelül 35 000 gyalogossal és lovas katonával, 571 géppuskával és 115 löveggel rendelkezett (lásd „Harc- és szállásnapló”).

A hadsereg harckészsége és szelleme siralmas volt, mert a csapatok, melyek hat hónapon át leváltás nélkül harcoltak, elfáradtak. Tartalék nem állt rendelkezésre. A hátország egyáltalán nem volt biztosítva (a hadsereg hátában, a vasútvonalon több robbantás történt). A hadsereg ellátását szintén nem biztosították, az a véletlentől függött (az ellenség rendkívül erős nyomásának legnehezebb perceiben a 29. hadosztály egységei öt napon át a szó szoros értelmében kenyér és egyéb élelem nélkül állottak ellen).

A harmadik hadsereg a szárnyon foglalt állást, ennek ellenére észak felől nem biztosították a megkerülés ellen (nem tettek semmit, hogy a megkerülés megelőzésére külön csoportot állítsanak fel a hadsereg szélső balszárnyán). Ami a szélső jobbszárnyat illeti, a szomszéd második hadsereg, amelyet a Főparancsnokság ködös utasítása megkötött (Izsevszk és Votkinszk elfoglalása után a második hadsereget ne vessék harcba, mert új rendeltetést kap) és amely kénytelen volt tíz napig egyhelyben állni, nem tudott kellő időben előrenyomulni, hogy a legkritikusabb percben, Kusva feladása előtt (november végén), segítséget nyújtson a harmadik hadseregnek.

Ezért a harmadik hadsereg, amely (délen) magára volt hagyatva és (északon) ki volt szolgáltatva az ellenség megkerülő hadműveleteinek, ez a kimerült és megtépázott harmadik hadsereg, amelynek nem voltak tartalékai és nem volt valamennyire is biztosított hátországa, amelyet rosszul élelmeztek (29. hadosztály) és pocsékul láttak el lábbelivel (30. hadosztály), amelynek 35 fokos fagyban kellett harcolnia és arcvonala Nagyezsgyinszkijtől egészen a Kama folyónak Oszától délre eső bal partjáig óriási területen (több mint 400 versztre) húzódott, amelyet gyenge és tapasztalatlan hadseregtörzs vezetett — természetesen nem tudott ellenállni a tapasztalt parancsnoki állománnyal rendelkező, kitűnő és friss ellenséges erők (öt hadosztály) nyomásának.

November 30-án az ellenség elfoglalja Vij állomást, balszárnyunkat elvágja a centrumtól, majdnem teljesen megsemmisíti a 29. hadosztály 3. dandárját (csak a dandárparancsnok, a törzsparancsnok és a politikai megbízott menekült meg, a 9. számú páncélvonat az ellenség kezébe került). December 1-én az ellenség Liszva irányában elfoglalja Krutoj Log állomást és a 2. számú páncélvonatunk is a kezébe kerül. December 3-án az ellenség elfoglalja Kusvinszkij Zavodot (Verhoturjét és a központtól elvágott egész északi vidéket csapataink kiürítik). December 7-én az ellenség elfoglalja Biszert. December 9-én Liszvát. December 12—15-én Csuszovszkaja, Kalino, Szeljanka állomást, ugyanakkor az 1. szovjet menetzászlóalj átpártol az ellenséghez. December 20-án az ellenség elfoglalja Valezsnája állomást. December 21-én Gorit, Mosztovaját, ugyanakkor az 1. szovjet lövészezred átpártol az ellenséghez. Az ellenség Motovilihához közeledik, egységeink mind visszavonulnak. 24-ről 25-re az ellenség harc nélkül elfoglalja Permet. A város úgynevezett tüzérségi védelme puszta csínynek bizonyult, amelynek eredményeképpen az ellenség 29 löveget zsákmányolt.

A rendezetlenül visszavonuló hadsereg 20 nap alatt több mint 300 versztet tett meg Verhoturjétől Permig, s 18000 katonát, néhány tucat löveget, több száz géppuskát vesztett ezekben a napokban. (Perm eleste után a harmadik hadsereg már csak két hadosztályból állott és 35 000 gyalogos és lovas helyett 17 000-rel, 571 géppuska helyett 323-mal, 115 löveg helyett 78-cal rendelkezett. (Lásd „Harc- és szállásnapló”.)

Ez, a szó szoros értelmében, nem visszavonulás volt, még kevésbé lehet ezt a csapatok előkészített állásokba való szervezett visszavonásának nevezni, — ez valósággal egy teljesen szétvert és demoralizált hadsereg fejvesztett futása volt, amelynek törzse nem volt képes felismerni azt, ami körülötte történt, nem volt képes előre számolni az elkerülhetetlen katasztrófával, nem volt képes idejekorán intézkedni, hogy a hadsereget előre elkészített állásokba visszavonja és ily módon megóvja, ha kell, még területi veszteség árán is. A harmadik hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa és törzse azt óbégatja, hogy a katasztrófa „váratlanul” jött — ez azonban csak azt bizonyítja, hogy ezek az intézmények elszakadtak a hadseregtől, nem értették meg a Kusva és Liszva alatt lejátszódott végzetes eseményeket és nem értettek a hadsereg hadműveleteinek vezetéséhez.

Ez idézte elő azt a példátlan fejetlenséget és gondatlanságot, amely a harmadik hadsereg területén több város és támpont teljesen szervezetlen kiürítésére, a hídrobbantás és a hátrahagyott javak megsemmisítésének szégyenletes históriájára s végül a város oltalmazására és annak úgynevezett tüzérségi védelmére annyira jellemző.

A kiürítésről már augusztusban kezdtek beszélni, de ennek ellenére gyakorlatilag semmit, vagy majdnem semmit sem tettek a kiürítés megszervezésére. Senki, egyetlen szervezet sem próbálta rendreutasítani a Központi Kollégiumot, mely az intézmények útvesztőjében tévelygett s végtelen vitákat folytatott a kiürítés tervéről, de semmit, az égvilágon semmit sem tett a kiürítés érdekében, (még „saját szállítmányainak” jegyzékét sem készítette el).

Senki, egyetlen intézmény sem próbálta valóban ellenőrizni az uráli vasúti kerületet, amely gyanúsan tehetetlennek bizonyult a vasúti alkalmazottak ügyesen megszervezett szabotázsa elleni harcban.

S amikor Sztogovot, a katonai közlekedés parancsnokát, december 12-én kiürítési parancsnokká nevezték ki, ez se vitte előbbre a kiürítés ügyét, mert, noha Sztogov ünnepélyesen fogadkozott, hogy sürgősen kiüríti Permet („fejemmel felelek — mindent kiürítek”), nem volt sem kiürítési terve, sem a kiürítéshez szükséges apparátusa, sem katonai ereje, hogy véget vessen egyes intézmények és szétzüllött katonai egységek fejetlen, önhatalmú „kiürítési” kísérleteinek (mozdonyok, vagonok stb. lefoglalásának). Az eredmény az volt, hogy mindenféle apróságot, törött székeket és egyéb limlomot elszállítottak, ellenben a motovilihai gyár és a kamai flottilla gépeivel és alkatrészeivel megrakott szerelvényeket, a sebesült katonákkal megrakott szerelvényeket és a ritka amerikai tengely-tartalékokat, több száz teljesen ép mozdonyt és más értékeket nem szállítottak el.

A Területi Pártbizottságnak és a Területi Szovjetnek, a hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsának és törzsének okvetlenül tudniok kellett mindezt, de ők úgy látszik, „nem avatkoztak be” ebbe az ügybe, mert a vizsgálat azt bizonyítja, hogy ezek az intézmények nem foglalkoztak a kiürítési szervek tevékenységének rendszeres ellenőrzésével.

A hadsereg törzse már októberben Perm tüzérségi védelméről kezdett beszélni; de ez csak szóbeszéd maradt, mert 26 löveget (és még három nem teljesen alkalmasat), teljes felszereléssel, egyetlen lövés nélkül, otthagytak az ellenségnek. A vizsgálat azt bizonyítja, hogy ha a törzs időt szakított volna arra, hogy a lövegek felállításával kapcsolatban ellenőrizze a dandárparancsnok tevékenységét, látta volna, hogy akkor, amikor a katonai egységek rendezetlenül vonulnak vissza és általános fejetlenség uralkodik Perm közvetlen eleste előtt (december 23-án), amikor a dandárparancsnok, megszegve a parancsot, december 24-re halasztotta el a lövegek felállítását (ez a dandárparancsnok december 24-én átszökött az ellenséghez), ilyen helyzetben szó sem lehetett tüzérségi védelemről, hanem a lövegeket kellett megmenteni, elszállítani, végső esetben használhatatlanokká tenni. Csupán a törzs gondatlanságával és nemtörődömségével magyarázható, hogy egyik feladatot sem teljesítették.

Ugyanez a nemtörődömség és gyámoltalanság állapítható meg a Kama-híd felrobbantását és a Permben hátrahagyott javak megsemmisítését illetőleg. A hidat már néhány hónappal Perm eleste előtt aláaknázták, de az aláaknázást senki sem ellenőrizte (senki sem meri állítani, hogy az aláaknázás a tervezett robbantás előtt teljesen hibátlan volt). Magát a robbantást egy „teljesen megbízható” elvtársra, (Medvegyevre) bízták, de senki sem meri állítani, hogy a hídőrség teljesen megbízható volt, hogy az őrség a tervezett robbantás előtt, az utolsó percben nem hagyta cserben Medvegyevet, hogy az őrség teljesen biztosítottá Medvegyev testi épségét a fehérgárdista ügynökök merényletével szemben. Ezért lehetetlen megállapítani, hogy:

1. valóban fehérgárdista ügynökök gyilkolták-e meg Medvegyevet közvetlenül a robbantás előtt, amikor a híd őrsége szétszaladt „nem tudni hová” (ezt gyanítják egyesek),
2. maga Medvegyev szökött-e meg, mert nem akarta felrobbantani a hidat, vagy
3. talán Medvegyev minden tőle telhetőt megtett, hogy felrobbantsa a hidat, a híd azonban nem robbant fel, vagy azért, mert a vezeték hibás volt, vagy talán azért, mert az aláaknázás a hidat lövő ellenséges tüzérség tüzében vagy esetleg még a tűz előtt megsérült és Medvegyevet az ezután odarohanó ellenség megölte.

Továbbá, a Forradalmi Katonai Tanács és a hadseregtörzs elmulasztotta, hogy valamely szervet vagy személyt pontosan és meghatározott formában felelőssé tegyen azért, hogy a ki nem ürített tárgyakat megrongálják, megsemmisítsék, sőt mi több, a nevezett intézmények nem adtak hivatalos (írásbeli) parancsot, hogy a hátrahagyott építményeket, felszereléseket és vagyontárgyakat feltétlenül fel kell robbantani, vagy meg kell rongálni. Ezzel magyarázható, hogy egyéni kezdeményezésre többnyire kis értékű tárgyakat (például vagonokat) megrongáltak (elégettek), de ugyanakkor igen fontos tárgyakat (textilárukat, ruházatot stb.) érintetlenül hagytak, sőt egyes hivatalos személyek a „pánik megelőzése” céljából nem engedték felgyújtani és felrobbantani az el nem szállított tárgyakat (ezeket a személyeket nem nyomozták ki).

A hadsereg és a hátország általános felbomlásának és fejetlenségének, a hadsereg-, a párt- és a szovjetintézmények nemtörődömségének és felelőtlenségének képét kiegészíti az a hallatlan tény, hogy több felelős funkcionárius csaknem csoportosan átpártolt az ellenséghez. Banyin mérnök, a védelmi berendezések vezetője és valamennyi munkatársa, Adrianovszkij vasúti mérnök és a vasúti kerület összes szakemberei, Szuhorszkij, a katonai közlekedési osztály vezetője és munkatársai, Bukin, a Kerületi Katonai Biztosság mozgósítási ügyosztályának vezetője és munkatársai, Ufimcev őrzászlóalj parancsnok és Valjuzsenyics tüzér dandárparancsnok, Eszkin, a külön alakulatok osztályának főnöke, a műszaki zászlóalj parancsnoka helyettesével, Perm két állomásának (Perm I. és Perm II.) mindkét parancsnoka, a hadsereg ellátó parancsnokság egész nyilvántartási osztálya és a Központi Kollégium tagjainak fele és még sokan mások Permben maradtak, vagyis átszöktek az ellenséghez.

Mindennek fokoznia kellett az általános pánikot, amely nemcsak a visszavonuló egységeket fogta el, hanem átterjedt a Perm elestét megelőzően alakult Forradalmi Bizottságra is, amely a városban nem tudta fenntartani a forradalmi rendet, úgyszintén a Kormányzósági Katonai Biztosságra is, amely elvesztette a városrészek közötti kapcsolatot, s ennek az lett a következménye, hogy otthagyták Permben az őrzászlóalj két századát, amelyet a fehérek felkoncoltak, továbbá elvesztették a sí-zászlóaljat, melyet a fehérek szintén felkoncoltak. A fehér ügynökök által a város különböző részeiben ügyesen szervezett (december 23-i és 24-i) provokációs lövöldözés csak szította, fokozta az általános pánikot.

***

A harmadik hadsereg és a tartalékok

A harmadik hadsereg kimerültsége (szakadatlan hathónapos harc leváltás nélkül) és valamennyire is megbízható tartalékok hiánya volt a vereség közvetlen oka. A harmadik hadsereg, amely 400 versztnyi vonalon vékony fonalként húzódott végig, és amelyet északról a megkerülés veszélye fenyegetett — ami még inkább arra kényszerítette, hogy északabbra húzódjék —, ez a hadsereg kitűnő objektum volt arra, hogy az ellenség tetszésszerinti ponton áttörje. Erről, továbbá a tartalékhiányról már szeptemberben tudomása volt mind a Keleti Front, mind a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának (lásd a „Mellékletben”, a harmadik hadsereg felelős személyeinek táviratait, melyekben „leváltást”, „tartalékokat” követelnek, és amelyekben közlik, hogy a harmadik hadsereg egységei kimerültek stb.). A Katonai Központ azonban vagy egyáltalán nem küldött tartalékokat, vagy ha küldött, az alkalmatlan, jelentéktelen semmiség volt. December elején, Kusva elvesztése után, egyre gyakrabban követelik a leváltást és különösen gyakoriak a hadsereg kimerültségére való utalások. December 6-án Lasevics (hadseregparancsnok), a fenyegető helyzetre hivatkozva, tartalékokat követel a Keleti Fronttól, de Szmilga (Keleti Front) azt válaszolja, hogy „sajnos, erősítés nem lesz”. December 11-én Trifonov, a harmadik hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsának tagja, közvetlen vezetéken bejelenti Szmilgának (Keleti Front): „Igen valószínű, hogy a közeli napokban kénytelenek leszünk elhagyni Permet. Elegendő 2—3 erős ezred. Próbáljon ennyit kivonni Vjatkából vagy a legközelebbi pontról”. Szmilga (Keleti Front) válasza: „Erősítés nem lesz. A Főparancsnokság megtagadta a segítséget”. (Lásd a „Mellékletet”.) Augusztustól decemberig, a központ rendelkezése alapján, a harmadik hadsereg feltöltésére összesen 13 153 ember érkezett, s velük együtt 3 388 szurony, 134 géppuska, 22 löveg és 977 ló. Közülük az 1. kronstadti tengerészezred (1248 ember) megadta magát, a 11. önálló tengerészgyalogos zászlóalj (834 ember) szétfutott, a kronstadti erőd 5. tábori ütegét a parancsnok állati meggyilkolásáért letartóztatták, a finneket és észteket (1214 ember) visszahívták nyugatra. Ami a központ által ígért 22 századot illeti, a központ ezt az ígéretét egyszerűen nem váltotta be. A 7. hadosztály 3. dandárja (három ezred), amelyet ugyancsak a központ ígért, csak január első napjaiban, vagyis Perm eleste után érkezett meg Glazovba. S amikor a dandárt szemügyre vették, már az első alkalommal kitűnt, hogy semmi köze sincs a Vörös Hadsereghez (határozottan ellenforradalmi érzelműek, dühösek a Szovjethatalomra, a dandáron belül összetartó kulák elemekből álló csoportok vannak, azzal fenyegetődznek, hogy „feladják Vjatkát” és így tovább). Azonkívül a dandár katonailag nincs kiképezve (nem tudnak lőni, felszerelése nyári), a parancsnokok nem ismerik ezredeiket, a politikai munka szánalmas. A dandárt csak január végén sikerült harcképes egységgé tenni, miután háromszor-négyszer megtisztították, gondosan átszűrték, számos egyszerű vöröskatona-kommunistát olvasztottak bele és a legintenzívebb politikai munkát végezték soraiban (a dandárt alkotó három ezred közül az egyiket január 20-án küldték ki a frontra, a második legkorábban január 30-án, a harmadik pedig február 10-én küldhető ki). Szervezésünk rendszerének ugyanilyen hiányosságairól tanúskodik a 10. lovasezred és az Ocserszkij Zavodban állomásozó 10. műszaki ezred históriája (mindkét ezredet az Uráli Kerületi Katonai Biztosság szervezte). A 10. lovasezred hátba támadta egységeinket; a másik ezred szintén megkísérelte ugyanazt, de sikertelenül, mert védőintézkedéseket foganatosítottak.

A szervezés rendszerében mutatkozó hiányosságok a következő körülményekkel magyarázhatók. Május végéig a Vörös Hadsereg szervezése (az Összoroszországi Szervező Kollégium vezetése alatt) az önkéntesség elve alapján történt, s csak munkásokat és olyan parasztokat vettek be a hadseregbe, akik nem zsákmányolnak ki idegen munkát (lásd az összoroszországi Szervező Kollégium által kiadott „igazolási lapot” és „személyi lapot”). Lehetséges, hogy többek közt ezzel is magyarázható az önkéntes időszak alakulatainak szilárdsága. Május végétől, miután az összoroszországi Kollégium feloszlott és a szervezési ügyeket az összoroszországi Fővezérkar vette át, rosszabbodott a helyzet. Az Összoroszországi Fővezérkar teljes egészében átvette a cárizmus idejének szervezési rendszerét és a Vörös Hadseregbe szolgálattételre bevett minden mozgósítottad tekintet nélkül vagyoni helyzetére. A mozgósítottak vagyoni helyzetéről szóló pontok, amelyek az Összoroszországi Szervezési Kollégium „személyi lapján” rajta voltak, az Összoroszországi Fővezérkar által összeállított „személyi és nyilvántartási lapból” kimaradtak (lásd az Összoroszországi Fővezérkar „személyi és nyilvántartási lap”-ját). Igaz, hogy 1918. június 12-én megjelent a Népbiztosok Tanácsának első dekrétuma a munkások és az idegen munkát ki nem zsákmányoló parasztok mozgósításáról, de ez, úgy látszik, nem jutott kifejezésre sem az Összoroszországi Fővezérkar gyakorlatában, sem annak rendelkezéseiben, sem a „személyi és nyilvántartási lapon”. Főképpen ezzel magyarázható, hogy szervezési intézményeink munkájának eredményeképpen nem annyira Vörös Hadsereg, mint inkább „néphadsereg” jött létre. Csak január közepén, amikor a Honvédelmi Tanács bizottsága falhoz szorította az Uráli Kerületi Katonai Biztosságot és követelte tőle azt az anyagot, azokat az utasításokat, melyeket a Fővezérkar adott a szervezés módját illetőleg — az Összoroszországi Fővezérkar csak ezután szakított időt arra, hogy komolyan gondolkodjék a szervezés rendszeréről, csak ezután adta a kerületi katonai biztosságoknak a következő távirati parancsot: „A személyi és nyilvántartási lap 14, 15. és 16. pontja a következő adatokkal töltendő ki: melyik pártnak a tagja, kizsákmányol-e (a szolgálatra behívott) idegen munkát, elvégezte-e az általános iskolát” (a Fővezérkar ezt a távirati parancsot 1919. január 18-án adta. Lásd a „Mellékletet”). És ez akkor történt, amikor 11 hadosztály már december 1-ére megalakult, sőt egy részüknél, amelyet már a frontra küldtek, világosan látható volt a fehérgárdista szervezés minden ismérve.

A szervezés rendszerében mutatkozó fogyatékosságokat növelte az is, hogy a Kerületi Katonai Biztosság megdöbbentő gondatlansággal kezelte a megalakult egységeket (rossz élelmezés, rossz ruházat, fürdők hiánya stb. Lásd a „Vjatkai Pártbizottság vizsgálóbizottságának adatait”) és minden válogatás nélkül olyan tiszteket tettek meg parancsnokoknak, akiket nem vizsgáltak felül, és akik gyakran az ellenség oldalára csábították a csapatokat.

Végül a Fővezérkar nem intézkedett, hogy az egy helyen mozgósítottakat szervezés végett más helyre (más kerületbe) vigyék, ami jelentékenyen megnehezítette volna a tömeges szökéseket. Arról már nem is beszélünk, hogy a csapatok között nem folyt kielégítően szervezett politikai munka (a Politikai Megbízottak Összoroszországi Irodájának gyengesége, munkára való felkészületlensége).

Teljesen érthető, hogy ilyen félig fehérgárdista tartalékok, amennyiben a központ ilyeneket küldött (útközben a fele rendszerint megszökött), nem nyújthattak igazi támogatást a harmadik hadseregnek. Közben a harmadik hadsereg egységei a visszavonulás alatt annyira kimerültek és legyengültek, hogy a katonák csoportosan lefeküdtek a hóba és arra kérték a politikai megbízottakat, hogy lőjék agyon őket: „már nem bírunk a lábunkon állni, nem bírunk tovább menni, kimerültünk, végezzetek velünk, elvtársak”. (Lásd „Mracskovszkij hadosztálymegbízott vallomását”.)

Következtetések

Tartalékok nélkül nem szabad többé háborút viselni, be kell vezetni a gyakorlatba az állandó tartalékok rendszerét, különben sem a meglevő állások megtartása, sem a sikerek továbbfejlesztése el nem képzelhető. Különben a katasztrófa elkerülhetetlen.

De a tartalékok csak abban az esetben lesznek hasznosak, ha a Fővezérkar által alkalmazott régi mozgósítási és szervezési rendszert gyökeresen megváltoztatják és magának a Fővezérkarnak személyzetét megújítják.

Először, a mozgósítottak két csoportra osztandók: vagyonosokra (megbízhatatlanok) és szegényekre (csak ezek alkalmasak a Vörös Hadseregben teljesítendő szolgálatra).

Másodszor, az egy helyen mozgósítottak, alakulatok szervezése céljából, más helyre irányítandók, a frontra küldésnek pedig a következő szabály szerint kell történnie: „mennél messzebbre az otthoni kormányzóságtól, annál jobb” (a területi elv nem alkalmazható).

Harmadszor, abba kell hagyni a nagy, nehézkes egységek (hadosztályok) szervezését, ezek a polgárháborúban nem válnak be. Ki kell mondani, hogy a legnagyobb harci egység a dandár.

Negyedszer, szigorúan, állandóan ellenőrzendők a kerületi katonai biztosságok (előzőleg meg kell újítani állományukat), amelyek a vöröskatonák között felháborodást keltenek (legjobb esetben tömeges szökést idéznek elő), mert bűnnel határos gondatlansággal kezelik az alakuló egységek elszállásolását, élelmezését és ruházását.

Végül, meg kell újítani a Politikai Megbízottak Összoroszországi Irodájának állományát, amely éretlen suhancokat küld „megbízottakul” a katonai egységek nyakára, akik teljesen alkalmatlanok arra, hogy kielégítő politikai munkát végezzenek.

E feltételek be nem tartása arra vezet, hogy szervezési intézményeink nem annyira Vörös Hadsereget, mint inkább „néphadsereget” küldenek a frontra, a „politikai megbízott” szó pedig sértéssé vált.

Ami magát a harmadik hadsereget illeti, harcképességének megőrzése céljából haladéktalanul tartalékokkal kell ellátni, legalább három megbízható ezredet kell odaküldeni.

***

A hadsereg vezetésének rendje és a központ utasításai

A harmadik hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa két tagból áll, akik közül az egyik (Lasevics) parancsnokol, ami pedig a másikat (Trifonovot) illeti, sehogy sem sikerült megállapítani, hogy mi a szerepe és funkciója: nem ellenőrzi az ellátást, nem ellenőrzi a hadsereg politikai nevelésének szerveit és általában úgy látszik, hogy semmit sem csinál. A gyakorlatban nincs is Forradalmi Katonai Tanács.

A hadseregtörzs elszakadt harcoló egységeitől, a hadosztályoknál és dandároknál nincsenek külön összekötői, akik tájékoztatnák, s akik ellenőriznék, hogy a hadosztály- és dandárparancsnokok pontosan teljesítik-e a hadseregparancsnok parancsait. A hadseregtörzs megelégszik a hadosztály- és dandárparancsnokok hivatalos jelentéseivel (amelyek gyakran pontatlanok), a hadseregtörzs teljesen az utóbbiak kezében van (a hadosztály- és dandárparancsnokok feudális hercegeknek képzelik magukat). Ez az oka annak, hogy a hadseregtörzs elszakadt harcoló egységeitől (a hadseregtörzs semmit sem tud az alárendelt egységek valóságos helyzetéről), hogy a hadseregen belül nincsen centralizáció (a hadseregtörzs állandóan siránkozik a hadsereg harcoló egységei közötti csatlakozási pontok gyengesége miatt). A centralizáció nem csupán a hadseregen belül, hanem a fronton (a Keleti Fronton) a hadseregek között is hiányzik. Tény, hogy november 10-től a hó végéig, amikor a harmadik hadsereg egyenlőtlen harcban patakokban ontotta vérét, a harmadik hadsereggel szomszédos második hadsereg teljes két hétig egyhelyben topogott. Ha azonban a második hadsereg, amely még november 10-én befejezte az izsevszk—votkinszki hadműveleteket, előnyomult volna (és szabadon nyomulhatott volna előre, mert akkor nem állt, vagy alig volt vele szemben ellenség), akkor az ellenség el sem kezdhetett volna komolyabb hadműveleteket Perm ellen (mert a második hadsereg az ellenség hátát fenyegette volna) és a harmadik hadsereg felmentése sikerült volna.

A vizsgálat során kiderült, hogy a második és a harmadik hadsereg együttműködését az tette lehetetlenné, hogy a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsa elszakadt a fronttól, a Főparancsnokság pedig meggondolatlan utasításokat adott. Ezzel kapcsolatban Kamenyev frontparancsnok kérdéseinkre a következőket adta elő:

„Még Izsevszk és Votkinszk elfoglalása előtt, november elején, legkésőbb 10-én, utasítás érkezett, hogy a második hadsereget e pontok elfoglalása után más frontra vetik át, de azt, hogy hova, nem közölték. Ilyen utasítás után a hadsereget nem lehetett kellően felhasználni, nem volt szabad az ellenség ellen küldeni, mert akkor nem lehetett volna kellő időben kivonni a harcból, pedig a helyzet nehéz volt s a hadsereg csak arra szorítkozott, hogy a vidéket megtisztítsa a fehérgárdista bandáktól. Sternbergnek és Szokolnyikovnak Szerpuhovba kellett utazniok és csak nagy nehezen tudták elérni, hogy ezt az utasítást megváltoztassák. Ez tíz napig tartott. A hadsereg tehát tíz napot vesztett és kénytelen volt egyhelyben topogni. Azután Sorint, a második hadsereg parancsnokát, váratlanul Szerpuhovba hívták, ez megbénította a Sorin személyével összeforrt második hadsereget és arra kényszerítette, hogy további öt napig egy helyben maradjon. Szerpuhovban Sorint Kosztyajev fogadta, megkérdezte, hogy vezérkari tiszt-e, s amikor megtudta, hogy nem az, elbocsátotta és kijelentette, hogy ki akarták nevezni a Déli Front parancsnokhelyettesévé, «de meggondolták))” (lásd „A Keleti Front parancsnokának jelentését”).

Általában meg kell jegyezni, hogy a Főparancsnokság szerfelett könnyelműen adja az utasításokat. Guszevnek, a Keleti Front Forradalmi Katonai Tanácsa tagjának (december 26-i) közlése szerint „a Keleti Front nemrégen öt nap alatt három táviratot kapott: 1) Főirány Orenburg. 2) Főirány Jekatyerinburg. 3) A harmadik hadsereg segítségére” (lásd Guszev levelét az OKP Központi Bizottságához). Ha tekintetbe vesszük, hogy minden új utasítás végrehajtása bizonyos időt követel, nem nehéz megérteni, hogy a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsa és a Főparancsnokság maga sem vette komolyan saját utasításait.

Megjegyzendő, hogy Szmilga, a Keleti Front Forradalmi Katonai Tanácsának harmadik tagja, teljesen csatlakozott ugyanezen Forradalmi Katonai Tanács két másik tagjának, Kamenyevnek és Guszevnek a kijelentéséhez. (Lásd „Szmilga vallomását”, január 5.)

Következtetések

A hadsereg nem lehet meg erős Forradalmi Katonai Tanács nélkül. A hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsát legalább három tagból kell összeállítani, akik közül az egyik ellenőrzi a hadsereg ellátási szerveit, a második a hadsereg politikai nevelésének szerveit, a harmadik pedig parancsnokol. Csakis így lehet biztosítani a hadsereg helyes működését.

A hadseregtörzsnek nem szabad csupán a hadosztályparancsnokok és a dandárparancsnokok szolgálati jelentéseire szorítkoznia (amelyek gyakran helytelenek), elengedhetetlen, hogy minden hadosztálynál és dandárnál ott legyenek a hadseregtörzs összekötői, akik rendszeresen tájékoztatják a hadseregtörzset és éberen ellenőrzik a hadseregparancsnok parancsainak pontos végrehajtását. Csakis így lehet biztosítani a törzs és a hadsereg kapcsolatát, csak így lehet felszámolni a dandárok és hadosztályok tényleges autonómiáját, csak így lehet a hadseregben igazi centralizáció.

A hadsereg nem működhet, mint önmagába zárt, teljesen autonóm egység, műveleteiben teljesen a szomszédos, hadseregektől és legelsősorban a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának utasításaitól függ: egyenlő feltételek mellett még a harckészség szempontjából legjobb hadsereg is csődöt mondhat, ha a központ utasításai helytelenek, és ha a szomszédos hadseregekkel nincs igazi összeműködés. A frontokon, legelsősorban a Keleti Fronton, meg kell teremteni a hadseregek hadműveleteinek szigorú centralizációját határozott, komolyan megfontolt hadászati utasítás megvalósítása alapján. Ha önkényesen vagy meggondolatlanul adják az utasításokat, anélkül hogy az összes adatokat komolyan számításba vennék, és ha ennek következtében egymásután változtatják az utasításokat, továbbá, ha maguk az utasítások határozatlanok, amint ez a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsánál előfordul, akkor a hadseregek vezetése teljesen lehetetlenné válik, ez erő- és időfecsérlésre vezet, bomlasztja a frontot. A Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsát a frontokkal szoros kapcsolatban álló, szűk csoporttá kell átszervezni, amelynek — mondjuk — öt tagja legyen (kettő közülök szakember, a harmadik ellenőrzi a Központi Ellátó Parancsnokságot, a negyedik a Fővezérséget, az ötödik a Politikai Megbízottak Összoroszországi Irodáját), akik eléggé tapasztaltak ahhoz, hogy a hadsereg vezetésében ne engedjenek meg semmiféle önkényt és könnyelműséget.

A hátország bizonytalansága és a párt-
és szovjetintézmények munkája

A vizsgálat eredményeképpen meg kell állapítani, hogy a harmadik hadsereg hátországa teljesen felbomlott. A hadseregnek két fronton kellett harcolnia: a látható és ismert ellenség ellen, és a hátországban megbújt láthatatlan ellenség, a lakosság ellen, amely fehérgárdista ügynökök vezetése alatt vasutat robbantott, mindenféle bajt okozott, úgyhogy a vasutat a hadsereg hátában külön páncélvonattal kellett őrizni. Valamennyi párt- és szovjetintézmény egyhangúlag megállapítja, hogy Perm és Vjatka kormányzóság lakossága „teljesen ellenforradalmi”. A Területi Pártbizottság és a Területi Szovjet, ugyancsak a Perm Kormányzósági Végrehajtó Bizottság és Kormányzósági Pártbizottság azt állítja, hogy a falvak ezen a vidéken „tisztán kulák” falvak. S amikor megjegyeztük, hogy tisztán kulák falvak nincsenek, mert a kulákok nem létezhetnek kizsákmányoltak nélkül, hiszen a kulákoknak ki kell zsákmányolniok valakit, erre az említett intézmények csak csóválták a fejüket, s nem voltak hajlandók más magyarázatot adni. A további mélyebbre ható vizsgálat megállapította, hogy a Szovjetekben megbízhatatlan emberek ülnek, a szegényparaszt bizottságok a kulákok kezében vannak, a pártszervezetek gyengék, megbízhatatlanok, elszakadtak a központtól, a pártmunkát elhanyagolják, a helyi funkcionáriusok pedig a párt- és szovjetszervek általános gyengeségét a rendkívüli bizottságok fokozott munkájával igyekeznek pótolni, melyek a párt- és szovjetmunka lezüllése közepette a Szovjethatalom egyetlen képviselői a vidéken. A szovjet- és pártszervezetek a Központi Végrehajtó Bizottságnak (vagy a Belügyi Népbiztosságnak) és a Párt Központi Bizottságának vezetése nélkül igen silányan dolgoznak, s csak ezzel magyarázható az a megdöbbentő tény, hogy a rendkívüli adóról szóló forradalmi dekrétum5 amelynek az volt a rendeltetése, hogy éket verjen a faluba és a Szovjethatalom oldalára állítsa a szegényparasztságot, a kulákok kezében nagyon veszélyes fegyverré lett, mellyel a falut a Szovjethatalom ellen tömörítik (rendszerint a szegényparaszt bizottságokban ülő kulákok kezdeményezésére lélekszám, s nem a vagyon szerint osztották el az adókat, ami felbőszítette a szegényparasztságot és megkönnyítette a kulákok agitációját az adók és a Szovjethatalom ellen). Ugyanakkor valamennyi funkcionárius kivétel nélkül megerősíti, hogy a rendkívüli adó körüli „félreértés” volt egyik legfőbb oka, ha nem egyetlen oka annak, hogy a falu ellenforradalmasodott. Semmi jelét nem látni, hogy a Belügyi Népbiztosság, vagy a Központi Végrehajtó Bizottság a szovjetszervezetek napirenden levő munkáját vezetné (jellemző, hogy Perm és Vjatka kormányzóságban a szegényparaszt bizottságok újraválasztását január 26-ig még meg sem kezdték). Semmi jelét nem látni, hogy a Központi Bizottság a pártszervezetek napirenden levő munkáját vezetné. Az alatt az idő alatt, amíg a fronton voltunk, a Párt Központi Bizottságának csak egyetlen írását sikerült nagy nehezen megszereznünk, amelyet Novgorodceva „titkárnő” írt alá és Korobovkin elvtársnak Permből Penzába való áthelyezéséről szólt. (Ezt az intézkedést nem hajtották végre, mert nyilvánvalóan célszerűtlen volt.).

Mindez arra vezetett, hogy a párt- és szovjetintézmények elvesztették támaszukat a falun, elvesztették a szegényparasztsággal való kapcsolataikat és egyre inkább a rendkívüli bizottságokat tolták előtérbe, megtorlásokhoz folyamodtak s emiatt jajveszékel a falu. Maguk a rendkívüli bizottságok pedig, minthogy a munkájuk nem haladt párhuzamosan a párt- és szovjetintézmények pozitív agitációs és építő munkájával, teljesen kivételes, elszigetelt helyzetbe kerültek a Szovjethatalom tekintélyének rovására. A helyesen megszervezett párt- és szovjetsajtó idejében felfedhette volna intézményeink kelevényeit, de a permi és vjatkai párt- és szovjetsajtó nem áll a helyzet magaslatán és nem érti a Szovjethatalom soron levő feladatait (ebben a sajtóban a „szociális világforradalomról” szóló üres frázisokon kívül semmi sincs; a Szovjethatalom konkrét falusi feladatairól, a járási küldöttek Szovjetjeinek újjá választásáról, a rendkívüli adó kérdéséről, a Kolcsak és más fehérgárdisták ellen folytatott harc céljairól — ezekről az „alantas” témákról a sajtó büszkén hallgat). Nem feltűnő-e például, hogy Vjatka város szovjet intézményeinek 4 766 munkatársa és funkcionáriusa közül 4467-en ugyanazt a helyet foglalták el a cárizmus alatt a kormányzósági zemsztvo-hivatalokban, azaz egyszerűbben szólva: a régi cári zemsztvo-intézményeket egyszerűen átkeresztelték szovjet intézményeknek (ne felejtsék el, hogy ezek a „szovjet funkcionáriusok” tartják kezükben a Vjatka-kormányzósági bőripari vidékünket). Ezt az elképesztő jelenséget január közepén rendezett adatgyűjtésünk tárta fel. Tudtak-e erről a jelenségről a Területi Pártbizottság és Területi Szovjet, a helyi sajtó és a helyi pártmunkások? Természetesen — nem. Tudott-e erről a Párt Központi Bizottsága, a Központi Végrehajtó Bizottság és a Belügyi Népbiztosság? Természetesen — nem. De hogyan lehet a központból vezetni, ha ott az embereknek nemcsak általában a vidék, hanem még vidéki szovjet intézményeink legveszélyesebb kelevényeiről sincs fogalmuk?

Következtetések

Hadseregeink beteg pontja — a hátország bizonytalansága, amely főképpen azzal magyarázható, hogy a pártmunkát elhanyagolják, hogy a Szovjetek nem tudják megvalósítani a központ utasításait és hogy a helyi rendkívüli bizottságok kivételes (majdnem elszigetelt) helyzetben vannak.

A hátország megszilárdítása érdekében elengedhetetlen, hogy:

1. a helyi pártszervezetek pontosan és rendszeresen számoljanak be a Központi Bizottságnak; a helyi pártszervezeteknek rendszeresen küldjék meg a Központi Bizottság körleveleit; a Központi Lapnál szervezzenek sajtóosztályt a vidéki pártsajtó irányítására; nyissanak iskolát pártmunkások (főképpen munkásokból kikerülő pártfunkcionáriusok) számára és szervezzék meg a funkcionáriusok helyes elosztását. Mindezzel a párt Központi Bizottságának Titkárságát kell megbízni, melyet a Központi Bizottság tagjaiból kell összeállítani. Továbbá elengedhetetlen, hogy:

2. szigorúan határolják el a Központi Végrehajtó Bizottság és a Belügyi Népbiztosság hatáskörét a Szovjetek folyó munkájának irányítását illetőleg; az összoroszországi Rendkívüli Bizottságot olvasszák egybe a Belügyi Népbiztossággal s a Belügyi Népbiztosságot bízzák meg annak ellenőrzésével, hogy a Szovjetek helyesen és idejében hajtják-e végre a központi hatalom dekrétumait és rendelkezéseit; a kormányzósági Szovjetek legyenek kötelesek rendszeresen beszámolni a Belügyi Népbiztosságnak; a Belügyi Népbiztosság legyen köteles a Szovjeteknek rendszeresen utasításokat adni; az „Izvesztyija VCIK” mellett szervezzenek sajtóosztályt a vidéki szovjet sajtó irányítására;

3. a Honvédelmi Tanács mellett szervezzenek ellenőrző — felülvizsgáló — bizottságot, melynek az legyen a feladata, hogy a népbiztosságoknak és a hátországban, valamint a fronton működő helyi osztályaiknak „mechanizmusában észlelhető fogyatékosságokat” kivizsgálja.

***

Az ellátás és kiürítés szervei

Az ellátás terén az a legnagyobb baj, hogy szervei össze-vissza vannak hányva és nincs meg közöttük az együttműködés.

A hadsereget és Perm lakosságát az „Uráli Ellátó”, a „Kormányzósági Ellátó”, a „Városi Ellátó”, a „Járási Ellátó” és a „Harmadik Hadsereg Ellátó Parancsnoksága” látta el élelmiszerrel. Az ellátás mindkét lábára sántított, mert a hadsereg (a 29. hadosztály) éhezett, Perm lakossága és Motoviliha munkásai pedig alig tengődtek, mert a kenyéradagot fokozatosan éhségadagra (¹/₄ fontra) csökkentették.

A hadsereg ellátásában mutatkozó zavarokat, amelyek azzal magyarázhatók, hogy a fentnevezett ellátó szervek nem hangolják össze tevékenységüket, még az is fokozza, hogy a Közellátási Népbiztosság nem számol Perm kormányzóság elvesztésével és azokat a kiutalásokat, melyeket Perm és más, távoli kormányzóságoknak kellett volna teljesíteniök a harmadik hadsereg részére, máig sem írta át Vjatka kormányzóságra. Meg kell jegyezni továbbá, hogy a Közellátási Népbiztosság még mindig nem szállítja el a gabonát a kikötőkbe, a „Folyamhajózási Igazgatóság” pedig még mindig nem fogott hozzá a gőzhajók kijavításához, amiből a jövőben kétségtelenül nagy ellátási nehézségek származhatnak.

A hadseregnek fegyverzettel való ellátása még kevésbé van biztosítva a szervek összevisszasága és a bürokratikus aktatologatás miatt. A „Központi Ellátó Parancsnokság”, a „Tüzér Főparancsnokság”, a „Rendkívüli Ellátó Bizottság” és a „Harmadik Hadsereg Tüzéranyagiszolgálat” gyakran egymásba botladoznak, gátolják és, lehetetlenné teszik a gyors ellátást. Jellemzésül nem lesz felesleges, ha részleteket közlünk a harmadik hadsereg parancsnokának 1918. december 17-i táviratából, melyet Perm eleste előtt a frontparancsnoknak (másolatban Trockijnak) küldött:

„A Keleti Front ellátó parancsnoka 3 249. számú táviratában közölte, hogy a jaroszlavli kerületnek 6000 japán puskát utalt ki, s ezt a kiutalást, mint Kosztyajevnek, a Köztársasági Katonai Tanács vezérkari főnökének 493. számú táviratából kitűnik, a Főparancsnokság is jóváhagyta. A harmadik hadsereg törzse egy hónappal ezelőtt átvevőt küldött az említett puskákért. Az átvevő, amikor megjelent a Jaroszlavli Kerületi Tüzér Parancsnokságon, azt táviratozta, hogy ott a kiutalásról semmit sem tudnak, a Tüzér Főparancsnokság nem adott kiutalást. Az átvevő Moszkvába utazott a Tüzér Főparancsnoksághoz és onnan azt táviratozta, hogy a puskákat a Főparancsnokság engedélye nélkül nem adják ki. Tegnap azt táviratozta az átvevő, hogy a Tüzér Főparancsnokság kereken megtagadta a puskák kiadását és az átvevő visszajött. A Forradalmi Katonai Tanács ellátó parancsnoka 208. számú táviratában közölte, hogy rendelkezése értelmében a harmadik hadseregnek 6 000 puskát kell kapnia a második hadseregtől, a második hadsereg parancsnoka pedig 1560. számú táviratában kérte, hogy a puskákért sürgősen küldjünk Izsevszkbe átvevőt. Az átvevőt elküldtük, de Izsevszkben, arra való hivatkozással, hogy nem történt intézkedés, nem adták ki a puskákat. A második hadsereg parancsnoka a 6 542. számú táviratban és a Keleti Front ellátó parancsnoka a 6541. számú táviratban kérte, hogy adjanak utasítást az izsevszki gyárnak a fent említett puskák kiadására. A gyár 16-áig nem kapott utasítást és az átvevő jelentése szerint hétfőn az összes puskákat Izsevszkből a központba szállítják. A hadsereget tehát mindkét kiutalástól, 10 000 puskától fosztották meg. A hadsereg helyzete ismeretes, utánpótlást nem lehetett puskák nélkül a frontra küldeni, utánpótlás nélkül pedig a front elfogy és ön tudja, hogy mi ennek a következménye. A puskák kiadására vonatkozó kiutalást a Főparancsnokság beleegyezésével adták a Jaroszlavli Kerületi Tüzér Parancsnokságnak s ezért a harmadik hadsereg parancsnoksága hivatalosan szabotázzsal vádolja a Tüzér Főparancsnokságot és követeli az ügy kivizsgálását.”

E távirat tartalmát Kamenyev frontparancsnok teljes egészében megerősíti. (Lásd „A frontparancsnok közléseit”.)

Ugyanilyen zűrzavar és összevisszaság uralkodott a kiürítés terén is. A vasúti kerület főnöke képtelen volt meggátolni a vasutasok ügyesen megszervezett szabotázsát. A gyakori kisiklások, torlódások, a hadsereg számára szükséges szállítmányok rejtélyes eltűnése teljesen váratlanul érték a kerületet a kiürítés legnehezebb perceiben és a kerület nem tett vagy nem tudott tenni egyetlen komolyabb intézkedést sem, hogy a bajt elhárítsa. A Központi Kollégium „dolgozott”, vagyis vitatkozott, de semmilyen, egyáltalán semmilyen intézkedést sem tett, hogy a szállítmányokat tervszerűen kiürítse. A harmadik hadsereg katonai közlekedési parancsnoka, aki egyben kiürítési parancsnok is, semmit, de semmit sem tett, hogy a legértékesebb tárgyakat (a motovilihai gyár gépeit és részeit stb.) elszállítsa. Elszállítottak mindenféle ócska limlomot, a kiürítésbe kivétel nélkül valamennyi szervezet beleártotta magát — s ennek következtében a kiürítés kaoszba, fejetlenségbe fulladt.

Következtetések

A hadsereg ellátásának megjavítása céljából:

1. meg kell szüntetni a hadsereg központi ellátó szerveinek összevisszaságát (Központi Ellátó Parancsnokság, Rendkívüli Ellátó Bizottság, Tüzér Főparancsnokság, mindegyik saját tetszése szerint intézkedik), egybe kell olvasztani azokat és az új szerv szigorúan feleljen a kiutalások sürgős teljesítéséért;

2. a hadsereg ellátó osztálya kötelezendő, hogy a hadosztályoknál élelmiszerből kétheti érinthetetlen tartalékot tartson;

3. a Közellátási Népbiztosság kötelezendő, hogy a hadseregek részére kiállított kiutalásokat a hadseregekhez legközelebb eső kormányzóságokra írja át és különösen — a harmadik hadsereg részére adott kiutalásokat (sürgősen) küldje át Vjatka kormányzósághoz;

4. a Közellátási Népbiztosság kötelezendő, hogy haladéktalanul kezdje meg a gabonának a kikötőhelyekre való szállítását, — a Folyamhajózási Parancsnokság pedig fogjon hozzá a gőzhajók kijavításához.

A kiürítés rendezése érdekében:

1. a vidéki központi kollégiumok megszüntetendők;
2. a Legfőbb Népgazdasági Tanács mellett egységes kiürítési szerv létesítendő, amelynek joga van a kiürített vagyontárgyakat szétosztani;
3. ez a szerv kötelezendő, hogy szükség esetén egyik vagy másik kerületbe kiürítés céljából külön megbízottakat küldjön, akik ebbe a munkába okvetlenül vonják be a katonai hatóságok és az adott vidék vasúti kerületének képviselőit;
4. a megfelelő vasúti kerületekhez, elsősorban az uráli kerülethez (tekintve, hogy személyzete nem megfelelő) nevezzenek ki vasútügyi népbiztossági felelős megbízottakat, akik maguk alá tudják rendelni a vasúti szakembereket és meg tudják törni a vasúti alkalmazottak szabotázsát;
5. a Vasútügyi Népbiztosság kötelezendő, hogy azokból a kerületekből, ahol sok a mozdony és vagon, haladéktalanul indítson mozdonyokat és vagonokat a gabonatermő vidékekre és fogjon hozzá a sérült mozdonyok kijavításához.

***

Anyag- és emberveszteségünk

A veszteségekről lehetetlen kimerítő képet adni, mert sok okmány „elveszett” és számos érdekelt szovjet funkcionárius és szakember átpártolt az ellenséghez. A rendelkezésre álló adatok szerint elvesztettünk: 491 000 köbszazseny fát és 2 383 000 púd szenet, antracitot és tőzeget; 66 800 000 púd vasércet és más nyersanyagot; 5 000 000 púd fontosabb anyagot és gyártmányt (öntöttvasat, alumíniumot, ólmot, cinket stb.); 6 millió púd öntvényt, fém rudat, martin- és bessemeracélt; 8 millió púd vasat és acélt (minőségi és tetőfedővasat, huzalt, síneket stb.); 4 millió púd konyhasót; 255 000 púd marószódát és közönséges szódát; 900 000 púd kőolajat és petróleumot; 5 millió rubel értékű gyógyszert; a motovilihai gyár és a permi vasúti műhely anyagraktárait; a vasúti tengelyparkot és nagymennyiségű amerikai tengelyt; a Folyamhajózási Kerületi Parancsnokság vattával, textilárukkal, szögekkel, olaj naftával, szekerekkel stb. megrakott raktárait; 65 vagon bőrt, a hadsereg ellátó osztályának 150 vagon élelmiszerét, 297 mozdonyt (köztük 86 sérült); több mint 3000 vagont; körülbelül 20 000 katonát, halottakban, foglyokban és eltűntekben; 10 vagont sebesült katonákkal; 37 löveget, 250 géppuskát, több mint 20000 puskát, több mint 10 millió töltényt, több mint 10 000 lövedéket.

Itt nem vettük számításba az elvesztett vasúthálózatot, az értékes építményeket stb.

***

Intézkedések a front megszilárdítására

Január 15-ig 1 200 megbízható gyalogost és lovas katonát küldtek a frontra; másnap — két lovasszázadot, 20-án a 3. dandár 62. ezredét (megelőzően gondosan átszűrték). Ezek az egységek lehetővé tették az ellenség előnyomulásának megállítását, megváltoztatták a harmadik hadsereg hangulatát és megindult — egyelőre sikeres — támadásunk Perm ellen. Január 30-án (egyhónapos tisztogatás után) ugyanennek a dandárnak 63. ezrede indul a frontra. A 61. ezredet február 10-e előtt nem lehet útnak indítani (különösen gondos tisztogatásra szorul). Mivel a balszárny gyenge és az ellenség szabadon megkerülheti, ezért Vjatkában a sí-zászlóaljat önkéntesekkel (összesen 1 000 katonával) egészítették ki, gyorstüzelő ágyúkkal látták el és Vjatkából január 28-án útnak indították Cserdinya irányába, hogy a harmadik hadsereg balszárnyával egyesüljön. A harmadik hadsereg támogatására Oroszországból még három megbízható ezredet kell küldeni, hogy a hadsereg helyzete valóban megszilárduljon, és hogy lehetőséget adjunk neki a sikerek továbbfejlesztésére.

A hátországban komolyan tisztítják a szovjet- és pártintézményeket. Vjatkában és a kerületi székhelyeken forradalmi bizottságokat szerveztek. A falun is erős forradalmi szervezeteket létesítenek, a már megkezdett munka tovább folyik. A párt- és szovjetmunkát újmódon egészen átszervezik. A katonai ellenőrzést megtisztították és újjászervezték. A kormányzósági rendkívüli bizottságot megtisztították és új pártmunkásokkal egészítették ki. A vjatkai csomópontot tehermentesítették. Tapasztalt pártmunkásokat kell ide küldeni és huzamos szocialista munkára van szükség, hogy alaposan megszilárdítsuk a harmadik hadsereg hadtápját.

——

A bizottság, midőn befejezi jelentését, szükségesnek tartja még egyszer hangsúlyozni, hogy a Honvédelmi Tanács mellett ellenőrző-felülvizsgáló bizottságot kell szervezni a népbiztosságok és a fronton, valamint a hátországban működő helyi osztályaik „mechanizmusában észlelhető fogyatékosságok” kivizsgálására.

A Szovjethatalom a központi és a vidéki munkában mutatkozó hiányosságok kijavítása céljából rendszerint a hibázó funkcionáriusok felelősségre vonásának módszerét alkalmazza. A bizottság feltétlenül szükségesnek és teljesen célszerűnek tartja ezt a módszert, de ez a módszer mégsem kielégítő. A munkában mutatkozó hiányosságok nemcsak azzal magyarázhatók, hogy a funkcionáriusok egy része nem törődik a dolgokkal, hanyag és felelőtlen, hanem azzal is, hogy a funkcionáriusok másik része tapasztalatlan. A bizottság számos igen becsületes, fáradhatatlan, odaadó funkcionáriust talált a helyszínen, akik mégis sok hibát követtek el munkájukban, mert nem eléggé tapasztaltak. Ha a Szovjethatalom olyan külön apparátussal rendelkeznék, amely összegyűjtené a szocialista államépítés tapasztalatait és átadná azokat fiatal funkcionáriusainknak, akik már szép számmal vannak és égnek a vágytól, hogy a proletariátusnak segítsenek, akkor a szocialista Oroszország építése sokkal gyorsabban haladna, és kevesebb bajjal járná. Ilyen apparátusnak kell lennie a Honvédelmi Tanács mellett működő fent említett ellenőrző-felülvizsgáló bizottságnak. Egy ilyen bizottság tevékenysége kiegészíthetné a funkcionáriusok megedzésére irányuló központi munkát.

A bizottság:
I. Sztálin
F. Dzerzsinszkij

Moszkva,
1919. január 31.

Először megjelent:
„Pravda” 16. sz.
1935. január 16.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa