Az állami ellenőrzés újjászervezéséről

Előadói beszéd az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1919. április 9-i ülésén
(Újságbeszámoló)

Sztálin elvtárs kiemeli, hogy az Állami Ellenőrzés az egyetlen hivatal, mely a mai napig még nem ment át olyan tisztogatáson és átalakításon, mint a többi hivatal. Ahhoz, hogy igazi, tényleges, nem pedig bürokratikus ellenőrzésünk legyen, az előadó véleménye szerint újjá kell szervezni, új, friss erőkkel elevenné kell tenni az Állami Ellenőrzés mostani apparátusát. A munkásellenőrzés mai szerveit egybe kell foglalni s valamennyi ellenőrzéssel foglalkozó erőt az általános Állami Ellenőrzésbe kell beolvasztani. Az újjászervezés alapgondolata tehát az, hogy az Állami Ellenőrzést demokratizáljuk és közelebb hozzuk a munkások és parasztok tömegeihez.

Az előadó által javasolt dekrétumtervezetet egyhangúlag elfogadták.

„Izvesztyija” 77. sz.
1919. április 10.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Az angol imperializmus ügynökei
agyonlőtték huszonhat bakui elvtársunkat

– írta: J. V. Sztálin –

Az olvasó figyelmébe ajánlunk két okmányt, amelyek arról tanúskodnak, hogy az angol imperialisták múlt ősszel vadállati módon meggyilkolták a bakui Szovjethatalom felelős funkcionáriusait. Az okmányok forrása: a „Znamja Truda” c. bakui eszer lap és a „Jegyinaja Rosszija” c. bakui újság, vagyis ugyanazok a körök, amelyek tegnap még, elárulva a bolsevikokat, segítségül hívták az angolokat, most pedig az események alakulása folytán kénytelenek leleplezni tegnapi szövetségeseiket.

Az egyik okmány arról szól, hogy Teague-Jones angol kapitány 1918. szeptember 20-án éjjel a Krasznovodszkból Ashabadba vezető úton bíróság és vizsgálat nélkül barbár módon agyonlövetett huszonhat bakui szovjet funkcionáriust (Saumjant, Dzsaparidzét, Fioletovot, Maligint és másokat), akiket mint hadifoglyokat Ashabadba irányítottak. Teague-Jones, eszer és mensevik társaival együtt, azt remélte, hogy el tudják kenni a dolgot és hamis tanúvallomásokat akartak forgalomba hozni arról, hogy a bakui bolsevikok fegyházban vagy kórházban „természetes” halállal múltak ki. Ez a tervük azonban — úgy látszik — meghiúsult, mert, mint kitűnik, vannak szemtanúk, akik nem akarnak hallgatni és készek leleplezni az angol kannibálokat. Ezt az okmányt az eszer Csajkin írta alá.

A másik okmány Thomson angol tábornoknak az előbbi okmány szerzőjével, Csajkinnal, 1919. március végén folytatott beszélgetéséről számol be. Thomson tábornok tanúkat követel Csajkintól, akik bizonyítani tudják, hogy Teague-Jones kapitány vadállati módon lemészároltatta a huszonhat bakui bolsevikot. Csajkin hajlandó bizonyító okmányokat előterjeszteni és tanúkat megnevezni, de csak azzal a feltétellel, ha az angol parancsnokság, a bakui lakosság és a turkesztáni bolsevikok képviselőiből vizsgálóbizottságot alakítanak, és ha biztosítékot adnak arra nézve, hogy az angolok ügynökei nem gyilkolják meg a turkesztáni tanúkat. Mivel Thomson nem fogadja el a vizsgálóbizottságra vonatkozó javaslatot és nem kezeskedik a tanúk személyi biztonságáért, a beszélgetés megszakad és Csajkin eltávozik. Ez az okmány azért fontos, mert azonkívül, hogy közvetve megerősíti az angol imperialisták barbárságát, valósággal ordít az angol ügynökök büntetlenségéről és vad tobzódásáról, akik ugyanúgy kegyetlenkednek a bakui és káspintúli „bennszülöttekkel”, mint Közép-Afrika fekete lakosságával.

A huszonhat bakui bolsevik története a következő.1918 augusztusában, mikor a török seregek már Baku alatt voltak, a Bakui Szovjet eszer és mensevik tagjai pedig elérték, hogy a Szovjet többsége a bolsevikok ellenére segítségül hívta az angol imperialistákat, a kisebbségben maradt bakui bolsevikok, élűkön Saumjannal és Dzsaparidzével, letették megbízatásukat és szabad teret engedtek politikai ellenségeiknek. A bolsevikok elhatározták, hogy a Bakuban akkor alakult angol-eszer-mensevik hatalom beleegyezésével Petrovszkba, a Szovjethatalom legközelebbi pontjára evakuálnak. De azt a hajót, melyen a bolsevikok családostul Petrovszkba utaztak, angol hajók üldözőbe vették, tüzeltek reá és Krasznovodszkba hurcolták. Ez augusztusban történt.

Az Oroszországi Szovjetkormány ez után több ízben azzal az ajánlattal fordult az angol parancsnoksághoz, hogy angol hadifoglyokért cserébe engedje szabadon a bakui elvtársakat és családjaikat, de az angol parancsnokság minden alkalommal hallgatott. Már október óta olyan hírek érkeztek egyesektől és szervezetektől, hogy a bakui elvtársakat agyonlőtték. 1919. március 5-én rádiójelentés érkezett Tifliszből Asztrahánba arról, hogy „Dzsaparidze és Saumjan nincs az angol parancsnokság rendelkezése alatt, hogy helyi hírek szerint Kizil-Arvat környékén, szeptemberben egy munkáscsoport önhatalmúlag meggyilkolta őket”. Nyilván ez volt az angol gyilkosok első kísérlete, hogy vadállati gaztetteikért a felelősséget a munkásokra hárítsák, akik határtalanul szerették Saumjant és Dzsaparidzét. Most, a fent említett okmányok közzététele után, bebizonyítottnak tekinthető, hogy bakui elvtársainkat, akik önként távoztak a politika színteréről és Petrovszkba akartak evakuálni, valóban a „civilizált” és „humánus” Anglia emberevői bírói tárgyalás és vizsgálat nélkül agyonlőtték.

A „civilizált” országokban a bolsevikok terrorjáról és rémtetteiről szoktak beszélni. Rendszerint úgy tüntetik fel az angol és francia imperialistákat, mint a terror és a mészárlások ellenségeit. De vajon nem világos-e, hogy a Szovjethatalom sohasem számolt le ellenségeivel olyan gáládul és aljasul, mint a „civilizált” és „humánus” angolok, hogy csak a teljesen rothadt és minden erkölcsi érzésből kivetkőzött imperialista kannibáloknak lehet szükségük arra, hogy éjjel gyilkoljanak, és banditák módjára rajtaüssenek az ellentáborhoz tartozó fegyvertelen politikai funkcionáriusokon? Ha vannak még emberek, akik kételkednek ebben, olvassák el az alább közölt okmányokat és nevezzék nevükön a dolgokat.

A bakui mensevikek és eszerek, amikor a bolsevikokat elárulták és az angolokat Bakuba hívták, segítő erőként szándékoztak „felhasználni” az angol „vendégeket” s azt hitték, hogy az ország urai a mensevikek és eszerek maradnak, a „vendégek” pedig majd hazamennek. De éppen fordítva történt: a „vendégek” lettek a korlátlan urak, a mensevikek és eszerek pedig letagadhatatlan részeseivé váltak a huszonhat bolsevik funkcionárius gonosz és gálád meggyilkolásának. Az eszerek, óvatosan leleplezve az újdonsült gazdákat, kénytelenek voltak ellenzékbe vonulni, a mensevikek pedig „Iszkra” c. bakui lapjukban kénytelenek a tegnap még „szívesen látott vendégekkel” szemben a bolsevikokkal való blokkot hirdetni.

Hát nem világos, hogy az eszerek és mensevikek szövetsége az imperializmus ügynökeivel ugyanolyan, mint a rabszolgák és lakájok „szövetsége” gazdáikkal? Ha vannak még emberek, akik ebben kételkednek, olvassák el Thomson tábornoknak Csajkin úrral folytatott — alább közölt — „beszélgetését” és mondják meg őszintén: hasonlít-e Csajkin házigazdára és Thomson „szívesen látott vendégre”?

„Izvesztyija” 85. sz.
1919. április 23.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa