A Csehszlovák kommunista pártról

Beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának csehszlovák bizottságában
1925. március 27

Elvtársak! Ha eltekintünk néhány részlettől és személyes mozzanattól, amelyeket egyes elvtársak a kérdésbe belekevertek, a csehszlovák kommunista pártban felmerült nézeteltéréseket a következő kilenc kérdés köré csoportosíthatjuk:

1) Van-e válság a csehszlovák kommunista pártban?
2) Mi a válság fő oka?
3) Mi a válság jellege, vagyis honnan fenyeget veszély, balról, avagy jobbról?
4) Melyik a komolyabbik veszély — a baloldali vagy a jobboldali?
5) Miért a jobboldali veszély a legreálisabb?
6) Miképpen kell harcolni a jobboldali veszély ellen úgy, hogy a harc eredménye igazi bolsevizálás és a válság igazi leküzdése legyen?
7) Mi a legközelebbi feladat a csehszlovák kommunista párt bolsevizálásával kapcsolatban?
8) A Kommunista Internacionále jogai a nemzeti szekciók irányában.
9) Kreibich elvtárs és a szakadás veszélye.

Van-e válság a csehszlovák kommunista pártban? Van. Ezt mindkét fél elismeri. E tekintetben nincsenek közöttük nézeteltérések. Smeral elvtárs még tovább ment, amikor azt mondta, hogy a válság mélyebb, mint egyes elvtársak rendszerint gondolják.

Mi a válság fő oka? Smeral elvtársnak teljesen igaza van, amikor azt állítja, hogy a válság fő oka azokban a nehézségekben keresendő, amelyek velejárnak a forradalmi fellendülés időszakáról a szélcsend időszakára való átmenettel. Az új irányvételt követő átmeneti időszakok rendszerint valamilyen válságot idéznek elő a pártban. Ma Csehszlovákiában is ez a helyzet.

Mi a válság jellege és honnan fenyeget veszély, jobbról-e vagy balról? Itt is igaza van Smeral elvtársnak, amikor azt állítja, hogy mindkét oldalról fenyeget veszély, jobbról is, meg balról is. Megvan az a veszély, hogy az alapvető követelések rovására túlbecsülik a részletköveteléseket, hogy túlbecsülik a parlamentben és a szakszervezetekben végzett munkát. Ez jobboldali veszély, mert a burzsoáziához való alkalmazkodásra vezet. Másrészt megvan az a veszély, hogy alábecsülik a részletköveteléseket, a parlamenti munkát, a szakszervezeti munkát stb. Ez baloldali veszély, mert a tömegektől való elszakadásra és szektásságra vezet. Smeral elvtárs szeretne a két ellentétes elhajlásnak ebben a harcában valami közbülső álláspontot elfoglalni, és ez teljesen jogos kívánság. Csak az a baj, hogy nem sikerült ezen az állásponton maradnia, és a jobboldaliak uszályába került.

E veszélyek közül melyik a komolyabbik, a baloldali vagy a jobboldali? Nézetem szerint, Smeral elvtárs nincsen tisztában ezzel a kérdéssel. Főképpen a baloldaliakat bírálja, és azt gondolja, hogy itt a fő veszély. Holott a tények arról tanúskodnak, hogy a fő veszély jobbról, nem pedig balról fenyeget. Smeral elvtárs ezt nem értette meg, s ez az első hibája.

Mi az oka annak, hogy ma a jobboldali veszély a legkomolyabb? Ennek három oka van.

Először. A fellendülésről a szélcsendre való átmenet már egymaga, természeténél fogva is növeli a jobboldali veszély esélyeit. A fellendülés forradalmi illúziókat ébreszt, ilyenkor tehát a baloldali veszély a legkomolyabb, a szélcsend, ellenkezőleg, szociáldemokrata, reformista illúziókat ébreszt, ilyenkor tehát a jobboldali veszély válik a legkomolyabb veszéllyé. 1920-ban, amikor a munkásmozgalom fellendülőben volt, Lenin megírta ,,«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” c. brosúráját. Miért írta meg Lenin éppen ezt a brosúrát? Azért, mert a baloldali veszély volt akkor a legkomolyabb veszély. Azt hiszem, ha Lenin élne, most újabb brosúrát írna „Jobboldaliság — a kommunizmus aggkori betegsége” címmel, mert most, a szélcsend időszakában, amikor a megalkuvási illúziók elkerülhetetlenül növekednek, a jobboldali veszély a legkomolyabb veszély.

Másodszor. A csehszlovák kommunista pártban, mint Smeral elvtárs beszámolójában megállapította, a tagoknak legalább 70 százaléka azelőtt szociáldemokrata volt. Aligha szorul bizonyításra, hogy az ilyen pártban nemcsak lehetségesek, hanem elkerülhetetlenek is a szociáldemokrata visszaesések. Nyilvánvaló, hogy ez a körülmény feltétlenül növeli a jobboldali veszélyt.

Harmadszor. A csehszlovák állam a csehek nemzeti győzelmének az eredménye. A csehek már, mint uralkodó nemzet-jutottak nemzeti államukhoz, a munkások ott egyelőre nem élnek rosszul: munkanélküliség nincs, a nemzeti állameszme részegítő hatása kétségtelenül megvan. Mindez múlhatatlanul olyan illúziókra vezet, hogy Csehszlovákiában az osztályok nemzeti békében élhetnek egymással. Magától értetődik, hogy ez a körülmény táplálja és fokozza a jobboldali veszélyt. Ugyanezzel magyarázható az, hogy a jobboldaliak és a baloldaliak megoszlása megfelel a nemzeti különbségeknek, hogy a szlovákok és németek (az elnyomott nemzetek) a balszárnyra, a csehek pedig az ellenkező szárnyra kerültek. Smeral elvtárs beszélt arról, hogy az ilyen megoszlás veszélyes. Ez persze igaz. De igaz az is, hogy ez a megoszlás teljesen érthető, ha figyelembe vesszük a csehszlovák állam említett sajátosságait és a csehek uralkodó helyzetét.

Ezek azok a főbb okok, amelyek a jobboldali veszélyt a csehszlovák kommunista pártban különösen komoly veszéllyé teszik.

Hogyan kell harcolni a csehszlovák kommunista pártban meglevő jobboldali veszély ellen? Ez a kérdés rávezet bennünket az ellentétek leglényegére. Az ember azt hinné, hogy a legerélyesebb és legkíméletlenebb harcot folytatják ez ellen a veszély ellen. De a cseh kommunistáknál ennek az ellenkezőjét látjuk. Harcol-e Smeral elvtárs a jobboldali veszély ellen? Igen, harcol. De úgy harcol ellene, hogy a jobboldaliak felszámolása helyett végeredményben istápolja, támogatja és a baloldaliak támadásával szemben védi a jobboldaliakat. Ez kissé furcsa, de tény, elvtársak. Ez Smeral elvtárs második és fő hibája.

Ítéljenek önök maguk.

1. Tény, hogy Kreibich elvtárs cikket írt a trockizmus védelmében. Tény, hogy ezt az okmányt pártkörökben ismerik és hogy kézről kézre jár. Ezt az okmányt feltétlenül napfényre kellene hozni és szerzőjét szét kellene zúzni, elméletileg szét kellene zúzni a munkások szemeláttára, hogy lehetővé tegyük a pártnak, hogy felismerje a trockizmus veszélyességét és a bolsevizmus szellemében nevelje a kádereket. Hiszen mi egyéb is a trockizmus, mint a kommunizmus jobbszárnya, mint jobboldali veszély? Hogyan járt el az adott esetben Smeral elvtárs? Fogta magát és ahelyett, hogy Kreibich trockizmusának kérdését az egész párt elé tárta volna, elkente, összezsugorította a kérdést, a párt kulisszái mögé vitte és ott suba alatt „tisztázta”, mint ahogy egyszerű „félreértéseket” szoktak tisztázni. Ez hasznára volt a trockizmusnak és Kreibich elvtársnak, és kárára volt a pártnak. A jobboldaliak elleni harc helyett a jobboldaliak oltalmazását látjuk.

2. Ismeretes, hogy három szakszervezetnek, a közlekedési, a fafeldolgozóipari és az építőipari munkások szakszervezetének néhány vezetője bizonyos okmányt adott ki, amelyben azt követelik, hogy a szakszervezetek a párttól teljesen függetlenek legyenek. Ismeretes, hogy ez az okmány annak a bizonyítéka, hogy a csehszlovákiai szakszervezetekben számos jobboldali elem van. Ezt az okmányt meg kellett volna tárgyalni a párt színe előtt és figyelmeztetni kellett volna a pártot arra, hogy fennáll a veszély, hogy a vörös szakszervezetek elszakadnak a párttól. Mit tett ebben az esetben Smeral elvtárs? Fogta magát és ezt a kérdést is elkente azáltal, hogy az okmányt kivonta a forgalomból és ily módon elrejtette a párttagság szeme elől. A jobboldaliak is épek maradtak, a „párt tekintélyén” sem esett csorba. Ezt nevezik a jobboldaliak elleni harcnak!

3. Tudvalevő, hogy a parlament kommunista frakciójában vannak jobboldali elemek. Tudvalevő, hogy ezek az elemek gyakran kivonják magukat a párt vezetése alól és szembe akarják állítani magukat a párt Központi Bizottságával. Életbevágóan fontos, hogy ezek ellen az elemek ellen harcoljanak, különösen most, a szélcsend viszonyai között. Miképpen harcol Smeral elvtárs ez ellen a veszély ellen? Ahelyett, hogy leleplezné a kommunista frakció jobboldali elemeit, szárnya alá veszi őket, és megmenti őket a pártvezetés elismeréséről szóló kaucsukhatározattal, amelyet a kulisszák mögötti belső harc eredményeképpen, a párt fennállásának negyedik évében fogadtak el. Megint csak: nyertek a jobboldaliak, vesztes a párt.

4. Végül, a Bubnik ügy. Elvtársak, le kell szegeznem, hogy a szélcsend időszaka nem olyan időszak, amelyben minden akció szünetel. A szélcsend időszaka a proletár seregek szervezésének és kiképzésének időszaka, a forradalomra való előkészítésüknek időszaka. De a proletár seregeket csak akciókban lehet kiképezni. Csehszlovákiában az utóbbi időben nagyon megdrágult a megélhetés s ez kitűnő alkalom az ilyen megmozdulások számára. Tudvalevő, hogy a csehszlovák kommunista párt felhasználta az alkalmas pillanatot és a drágasággal kapcsolatban mostanában számos tüntetést szervezett. Tudvalevő, hogy Bubnik, ez a jobboldali kommunista, akit most kizártak a pártból, szintén élt az alkalommal és a pártot hátba támadva megpróbálta meghiúsítani a munkások megmozdulását. És mit tett Smeral elvtárs, hogy megóvja a pártot a jobboldaliak orvtámadásától? Ahelyett, hogy felhasználta volna a Bubnik „esetet” és ennek kapcsán a párt színe előtt kíméletlenül leleplezte volna az egész jobboldali csoportot, Smeral elvtárs a jobboldaliak elvi kérdését Bubnik egyéni ügyeként kezelte, jóllehet az egész világ tudja, hogy Bubnik nincsen egyedül, hogy vannak hívei mind a szakszervezetekben, mind a parlament kommunista frakciójában, mind a sajtóban. Kis áldozat (Bubnik kizárása) árán megmentette a szétzúzástól a jobboldaliak csoportját a csehszlovák kommunista párt létérdekeinek rovására. S ezt nevezi Smeral elvtárs a jobboldaliak elleni harc taktikájának!

Smeral elvtárs „finom”, „tapintatos” taktikának nevezi ezt a taktikát. Lehetséges, hogy ez a taktika valóban finom, de teljesen kétségtelen, hogy semmi köze sincs a jobboldaliak elleni kíméletlen harc bolsevik taktikájához. Smeral elvtárs taktikai vonala nemcsak „finom”, hanem vékony is, márpedig az orosz közmondás szerint „ott szakad el a szál, ahol vékony”. Smeral elvtárs megfeledkezett arról, hogy a finomság nem lehet biztosíték a kudarc ellen. És, mint ismeretes, ez be is igazolódott, mert ez a jobboldaliak irányában követett „finom” taktikai vonal elszakadt, ez a taktika csődöt mondott az első megpróbáltatásnál, amikor egy hajszálon múlt, hogy Bubnik csoportja, amelyet ez a taktika megerősített, meg nem hiúsította a cseh proletariátus nemrégen lezajlott megmozdulását. A jobboldaliak megerősödése és Bubnik árulása — ez az eredménye Smeral elvtárs „finom” taktikájának. Ezért az a nézetem, hogy Smeral „finom” taktikája a jobboldaliak megmentésének, a válság elmélyítésének a taktikája, ez a taktika pedig végzetes lehet a pártra nézve.

Miért pusztult el a régi szociáldemokrácia, mint forradalmi párt? Többek között azért, mert Kautsky és társai a gyakorlatban a jobboldaliak takargatására és megmentésére irányuló „finom” taktikát, az Eduard Bernsteinnel és társaival való „egység és béke” „tapintatos” taktikáját alkalmazták. Végülis mire vezetett ez? Arra, hogy közvetlenül a háború kitörése előtt, ebben a válságos pillanatban, a jobboldali szociáldemokraták elárulták a munkásokat, az „ortodoxok” a jobboldaliak foglyai lettek, az egész szociáldemokrácia pedig „élő hullának” bizonyult. Véleményem szerint ugyanez történhet idővel a csehszlovák kommunista párttal is, ha Smeral elvtárs „finom” taktikáját nem helyettesítik hamarosan és határozottan a kommunizmuson belül fellépő jobboldali csoportosulások elleni kíméletlen harc bolsevik taktikájával. Ezzel nem akarom Smeral elvtársat a szociáldemokratákkal egy kalap alá venni. Korántsem. Smeral elvtárs vitathatatlanul kommunista, sőt talán nagyszerű kommunista. Csak azt akarom mondani, hogy ha nem hagyja abba „finom” taktikáját, elkerülhetetlenül a szociáldemokratizmus lejtőjére jut.

Mi a csehszlovák kommunista párt legközelebbi feladata?

Legközelebbi feladata az, hogy az „ultrabaloldali” elhajlások ellen folytatott harccal egyidejűleg erélyes harcot indítson a jobboldali veszély ellen azzal a céllal, hogy teljesen elszigetelje és véglegesen felszámolja a jobboldaliakat. A jobboldali csoportok teljes felszámolása érdekében egyesíteni kell a valóban forradalmi elemeket — ez a párt feladata, csakis így juthat ki a párt a válságból. Máskülönben teljesen elképzelhetetlen a csehszlovák kommunista párt bolsevizálása.

Ez persze nem jelenti azt, hogy okvetlenül és sommásan ki kell zárni a pártból minden jobboldalit. A kizárás a jobboldaliak ellen vívott harcnak nem döntő eszköze. A legfontosabb az, hogy elvi harcban elméletileg és erkölcsileg szétverjük a jobboldali csoportokat, és hogy ebbe a harcba bevonjuk a párt tagjainak nagy tömegeit. Ez a párt bolsevista nevelésének egyik fő és fontos eszköze. A kizárást, ha valóban szükség van rá, az ellenség elméleti szétzúzásának magától értetődő eredményeként kell alkalmazni. Ebben a tekintetben a baloldaliak Csehszlovákiában komoly hibát követtek el, mert elhamarkodták Bubnik kizárását. Ahelyett, hogy teljesen kiaknázták volna a Bubnik „esetet” és egybekapcsolták volna a jobboldaliaknak a tömegmegmozdulások kérdésében elfoglalt elvi álláspontjával, hogy ily módon leleplezzék a jobboldaliak igazi arculatát — elhamarkodták a kizárást, s ezzel megfosztották magukat attól a lehetőségtől, hogy ezen az alapon továbbfejlesszék a támadást a jobboldaliak ellen.

Ami a Kommunista Internacionále jogait és a nemzeti pártok ügyeibe való beavatkozását illeti, egyáltalán nem értek egyet egyes elvtársakkal, akik e jogok csökkentése mellett törtek lándzsát. Ezek az elvtársak azt akarják, hogy a Kommunista Internacionále a fellegekben lebegő szervezetté váljék, amely részvétlenül nézi és türelmesen regisztrálja az egyes pártokban zajló eseményeket. Nem, elvtársak, a Kommunista Internacionálénak nem szabad a fellegekben járó szervezetté válnia. A Kommunista Internacionále a proletariátus harci szervezete, létének minden gyökere belenyúlik a munkásmozgalomba, és feltétlenül be kell avatkoznia az egyes pártok ügyeibe, támogatva a forradalmi elemeket és harcolva ezeknek az elemeknek az ellenségei ellen. A pártoknak persze megvan a maguk belső autonómiája, a pártkongresszusoknak szabadoknak kell lenniök és a központi bizottságokat a kongresszusoknak kell megválasztanak. De aki ezen az alapon elvitatja a Kommunista Internacionálétól az irányítás, s így a beavatkozás jogát, az a kommunizmus ellenségeinek malmára hajtja a vizet.

Végül — néhány szót Kreibich elvtársról. Azt hiszem, egész beszédének az volt a célja, hogy egyeseket megijesszen a szakadás fenyegető veszélyével. Ne bántsátok — mondotta — a brnói jobboldaliakat, mert baj lesz, ne harcoljatok ellenük, mert szakadás áll be. Nos, majd meglátjuk. Csak ne ijesztgessen bennünket Kreibich elvtárs, mert amúgy sem ijedünk meg. Feltétlenül tudnia kell, hogy mi elég puskaport szagoltunk már, hogy hiába fenyeget szakadással, azzal a magunkfajta emberi nem veszi le a lábáról. S ha a fenyegetésről tettekre akarna áttérni, merem állítani, hogy ennek csakis ő issza meg a levét és senki más.

Összefoglalom a mondottakat. A pártban van válság. A válság okait illetőleg nem lehetnek kétségek. A fő veszély a jobboldaliak részéről fenyeget. Erélyes és kérlelhetetlen harcot folytatni ez ellen a veszély ellen — ez a feladat. A párt forradalmi elemeinek egyesítése a jobboldaliak teljes felszámolására — ez vezet ki a válságból.

A szélcsend időszakát ki kell használni arra, hogy megerősítsék, bolsevizálják a pártot, hogy „készenlétben” legyen minden lehetséges „bonyodalom” esetére, mert „nem tudjuk sem a napot, sem az órát”, amikor „eljő a vőlegény” és megnyitja az utat az új forradalmi fellendülés előtt.

„Pravda” 72. sz.
1925. március 29.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa