A párt és az ellenzék

Beszéd a XVI. Moszkva-kormányzósági pártkonferencián
1927. november 23

Elvtársak! Legyen szabad röviden összegeznem a párt és az ellenzék közötti harc eredményét, annak a vitának eredményét, mely az utóbbi három-négy hét alatt bontakozott ki a pártban és — ezt nyíltan meg kell mondani — a párton: kívül is.

I
A vita eredményeinek rövid összefoglalása

A számok a következő eredményt mutatják: máig a pártra, a párt Központi Bizottságára valamivel több mint 572 000 elvtárs szavazott; az ellenzékre — valamivel több mint 3 000.

Az ellenzék rendszerint szeret számokkal, százalékokkal kérkedni, mellettünk van — úgymond — 99 százalék stb. Most mindenki láthatja, hogy több mint 99 százalék az ellenzék ellen, a párt Központi Bizottsága mellett foglalt állást.

És ki ebben a „bűnös”? Maga az ellenzék! Az ellenzék minduntalan vitára unszolt bennünket. Immár két esztendeje nem volt olyan nap, hogy az ellenzék újból és újból ne követelt volna vitát. Mi ellenszegültünk ennek a nyomásnak, mi, a Központi Bizottság tagjai, ellenszegültünk ennek a nyomásnak, tudván, hogy pártunk, mint Lenin nagyon helyesen mondotta, nem vitaklub, tudván, hogy pártunk a proletariátus harci pártja, melyet ellenségek vesznek körül, mely a szocializmust építi, melynek, alkotó munkájában rengeteg gyakorlati feladatot kell megoldania és ezért nem összpontosíthatja minden alkalommal minden figyelmét a pártban felmerülő nézeteltérésekre.

De eljött a vita ideje, és egy hónappal, több mint egy hónappal a XV. kongresszus előtt, a párt szervezeti szabályzata értelmében, a párt azt mondotta: jól van, vitát akartok, harcot követeltek — hát legyen harc! És íme az eredmény: több mint 99 százalék a pártra, a párt Központi Bizottságára szavazott, és 1 százaléknál is kevesebb — az ellenzékre.

Az ellenzék kérkedése, mondhatni, 100 százalékosan le van leplezve.

Azt mondhatják, hogy ezt az eredményt nem lehet döntőnek tekinteni. Azt mondhatják, hogy a párton kívül ott van még a munkásosztály, ott vannak a parasztság dolgozó tömegei. Azt mondhatják, hogy itt, ezen a téren, még nem ismeretes az eredmény. Ez nem igaz, elvtársak! E téren is ismeretes az eredmény.

Mert mit jelent a november 7-i tüntetés mérhetetlen országunk minden városában, és minden kis helységében? Ez talán nem a munkásosztály, a dolgozó parasztság, a Vörös Hadsereg, a Vörös Flotta óriási tüntetése pártunk mellett, a kormány mellett, az ellenzék ellen, a trockizmus ellen?

Vajon az a szégyen, melyet az ellenzék Október tízedik évfordulójának napján magára hozott, vagy az a tény, hogy a dolgozók milliói ugyanazon a napon egy szívvel-lélekkel üdvözölték a pártot és a kormányt, vajon mindez nem bizonyítéka annak, hogy nemcsak a párt, hanem a munkások osztálya is, nemcsak a munkásosztály, hanem a parasztság dolgozó rétegei is, nemcsak a parasztság dolgozó rétegei, hanem az egész hadsereg, az egész flotta is rendületlenül kitart a párt mellett, a kormány mellett, szemben az ellenzékkel, szemben a bomlasztókkal. (Hosszantartó taps.)

Milyen eredmény kell még önöknek?

Íme, elvtársak, rövidre fogva ez az eredménye annak a harcnak, mely a párt és az ellenzék, a bolsevikok és az ellenzék közt a pártban kibontakozott, és amely később az ellenzék hibájából túlcsapott a párt keretein.

Mivel magyarázható az ellenzék ilyen csúfos veresége? Hiszen pártunk történetében, amióta a bolsevikok megragadták a hatalmat, soha egyetlen ellenzék sem szenvedett ilyen csúfos vereséget.

Volt trockista ellenzék a breszti béke időszakában. Akkor a pártnak körülbelül egynegyed része állt mögöttük.

Volt trockista ellenzék 1921-ben, a szakszervezeti vita idején. Akkor a pártnak körülbelül nyolcad része állt mögöttük.

Volt zinovjevi-kamenyevi, úgynevezett „új ellenzék”, a XIV. kongresszuson. Akkor az egész leningrádi küldöttség mögöttük állott.

És most? Most az ellenzék úgy elszigetelődött, mint még soha. Most aligha lesz egyetlen küldötte is a XV. pártkongresszuson. (Hosszantartó taps.)

Az ellenzék kudarca azzal magyarázható, hogy teljesen elszakadt a párttól, a munkásosztálytól, a forradalomtól. Az ellenzék az élettől elszakadt, a forradalomtól elszakadt intellektuelek maroknyi csoportjának bizonyult, — ez a gyökere az ellenzék csúfos kudarcának.

Vizsgáljunk meg két vagy három kérdést azok közül a kérdések közül, amelyek az ellenzéket és a pártot elválasztják egymástól.

II
A munkásosztály és a parasztság

A munkásosztály és a parasztság közti viszony kérdése.

Lenin azt mondta, hogy a munkásosztály és a parasztság kölcsönös viszonyának kérdése országunkban a proletárdiktatúra alapvető kérdése, forradalmunk alapvető kérdése. Azt mondotta:

„10—20 évi helyes kölcsönös viszony a parasztsággal, s akkor biztosítva van a győzelem világméretekben (mégha a proletárforradalmak, amelyek érlelődnek, késnek is)”.

És mit jelent a parasztsággal való helyes kölcsönös viszony? Lenin a parasztsággal való helyes kölcsönös viszonyon azt értette, hogy a szegényparasztságra támaszkodva „tartós szövetséget” kell létesítenünk a középparaszttal.

És mi az ellenzék véleménye erről a kérdésről? Az ellenzék nemcsak hogy nem becsüli a munkásosztály és a parasztság szövetségét, nemcsak hogy nem érti, mennyire fontos ez a szövetség forradalmunk fejlődése szempontjából, hanem „tovább” megy, és olyan politikát ajánl, amelynek feltétlenül a munkásosztály és a parasztság szövetségének meghiúsulására, a munkásosztály és a parasztság összefogásának meghiúsulására kell vezetnie.

Hogy ne menjünk messzire, hivatkozhatom Preobrazsenszkijre, az ellenzék fő közgazdászára, aki a parasztságot iparunk „gyarmatának”, olyan objektumnak tekinti, amelyet a legmesszebbmenően ki kell zsákmányolni.

Hivatkozhatom továbbá az ellenzék több okmányára, amelyekben az iparcikkek árának emelését követeli, aminek feltétlenül iparunk elsorvadására, a kulák erősödésére, a középparaszt tönkretételére és arra kell vezetnie, hogy a kulákok gúzsbakötik a szegényparasztságot.

Ezek és az ezekhez hasonló ellenzéki okmányok annak az ellenzéki politikának alkotórészei, amely a parasztsággal való szakításra, a középparaszt tömegekkel való szakításra van felépítve.

Van-e erről akár csak egy nyílt és őszinte szó az ellenzék „platformjában” vagy ellentéziseiben? Nem, nincs. Az ellenzék „platformja” és ellentézisei gondosan véka alá rejtik és elködösítik ezeket a dolgokat. Sőt mi több, „platformjában” és ellentéziseiben az ellenzék nem győz eléggé hajbókolni a középparaszt és a szegényparasztság előtt. Azonkívül még támadja is a pártot állítólagos kulákelhajlása miatt. De egy szót, egy árva szót sem mond őszintén és nyíltan arról a végzetes vonaláról, mely a munkásosztály és a parasztság közötti szakadásra vezet, és feltétlenül erre a szakadásra kell vezetnie.

Azt azonban, amit az ellenzék vezérei oly gondosan rejtegetnek a munkások és parasztok elől, igyekszem most napfényre hozni és megmutatni, hogy az ellenzéknek elmenjen a kedve a párt becsapásától. Iván Nyikityics Szmirnov beszédére gondolok, amelyet nemrég mondott a Rogozsszko-Szimonov kerületi pártkonferencián. Szmirnov, az ellenzék egyik vezére, egyike azoknak a kisszámú becsületes ellenzékieknek, akiknek van bátorságuk, hogy megmondják az igazat az ellenzék vonaláról. Akarják-e tudni, hogy mi az ellenzék igazi „platformja” a proletariátus és a parasztság kölcsönös viszonyának kérdésében? Olvassák el Szmirnov beszédét, tanulmányozzák azt, mert Szmirnov beszéde egyike azoknak a ritka ellenzéki dokumentumoknak, amelyek megmondják a teljes igazságot az ellenzékiek tényleges álláspontjáról.

Szmirnov a következőket mondja beszédében:

„Mi azt mondjuk, hogy állami költségvetésünket úgy kell módosítanunk, hogy 5 milliárdos költségvetésünk nagyobb részét az iparra fordítsuk, mert jobb meghasonlanunk a középparaszttal, mint elkerülhetetlen pusztulásba rohannunk.”

Ez a legfontosabb mindabból, amit az ellenzék vezérei „platformjukban” és ellentéziseikben véka alá rejtettek és amit Szmirnov, aki szintén egyik vezére az ellenzéknek, lelkiismeretesen napvilágra hozott.

Tehát, nem tartós szövetség a középparaszttal, hanem meghasonlás a középparaszttal, — ez, az ellenzék szerint, a forradalom „megmentésének” eszköze.

Lenin azt mondta, hogy „a diktatúra legfőbb elve: a proletariátus és a parasztság szövetségének megóvása, hogy a proletariátus megtarthassa vezetőszerepét és az államhatalmat”.

Az ellenzék azonban ezzel nem ért egyet, és azt állítja, hogy a proletárdiktatúra szempontjából nem a parasztsággal, a parasztság zömével való szövetség a fontos, hanem az azzal való meghasonlás.

Lenin azt mondotta — és nemcsak mondotta, hanem a VIII. pártkongresszustól kezdve szüntelenül hangsúlyozta —, hogy országunkban a „középparaszttal való tartós szövetség” nélkül lehetetlen a szocializmus sikeres építése.

Az ellenzék azonban ezzel nem ért egyet, és azt állítja, hogy a középparasztsággal való tartós szövetség politikáját fel lehet cserélni a középparasztsággal való meghasonlás politikájával.

Lenin azt mondta, hogy, a szocializmust építve, együtt kell haladnunk a parasztság zömével.

Az ellenzék azonban ezzel nem ért egyet, és azt állítja, hogy nem a parasztsággal együtt, hanem úgy kell előrehaladnunk, hogy meghasonlunk a parasztsággal.

Íme, ez a párt és az ellenzék fő nézeteltérése a munkásosztály és a parasztság kölcsönös viszonyának sarkalatos kérdésében.

Az ellenzék „platformjában” álcázni igyekezett igazi arculatát azzal a mesterkedéssel, hogy bókokat küldött a parasztság címére és álnok kirohanásokat intézett a párt ellen az állítólagos kulákelhajlás miatt. Szmirnov azonban gyökeresen módosítja az ellenzék „platformját”, — Szmirnov letépte az álarcot az ellenzék vezéreiről és a pártnak megmondotta az igazságot az ellenzékről, az ellenzék tényleges platformjáról.

Mi következik tehát ebből? Ebből az következik, hogy az ellenzék „platformja” és ellentézisei csak a párt és a munkásosztály becsapására szánt üres papiros.

És mit jelent a középparaszttal való meghasonlás politikája? A középparaszttal való meghasonlás politikája a parasztság többségével való meghasonlás politikáját jelenti, mert a középparasztok az egész parasztságnak legalább 60 százaléka. Éppen ezért a középparasztsággal való meghasonlás politikája arra vezet, hogy a parasztság többségét a kulákok karjába taszítják. Az a politika pedig, amely a parasztság többségét a kulákok karjába taszítja — a kulákságot erősíti, a szegényparasztságot elszigeteli, a Szovjethatalmat a falun gyengíti és a kulákságnak megkönnyíti, hogy a szegényparasztságot fojtogassa.

De ezzel még nincs vége a dolognak. A parasztság többségével való meghasonlás politikáját folytatni annyi, mint polgárháborút kezdeni a falun, megnehezíteni iparunknak paraszti nyersanyaggal (gyapottal, cukorrépával, lennel, bőrrel, gyapjúval stb.) való ellátását, dezorganizálni a munkásosztálynak mezőgazdasági termékekkel való ellátását, aláásni könnyűiparunk alapjait, meghiúsítani egész építőmunkánkat, meghiúsítani az ország iparosítására irányuló egész tervünket.

Íme, ilyen képet kapunk, elvtársak, ha nem az ellenzék „platformjának” és ellentéziseinek üres kijelentéseit, hanem az ellenzék igazi politikáját tartjuk szem előtt, amelyet Szmirnov hitelesen világított meg nekünk.

Korántsem szándékom az ellenzéket azzal vádolni, hogy tudatosan törekszik ránk zúdítani mindezeket a csapásokat. De itt nem az a lényeges, hogy mit kíván és mire törekszik az ellenzék. Lényegesek azok a következmények, amelyek a középparasztsággal való meghasonlás ellenzéki politikájával elkerülhetetlenül velejárnak.

Az ellenzékkel itt ugyanaz történik, ami Krilov „A remete és a medve” című meséjének medvéjével történt. (Derültség.) Világos, hogy a medve, amikor kővel szétzúzta remete barátja fejét, egy szemtelen legyet akart elhessegetni a remete fejéről. A medvét a lehető legbarátibb szándék vezette. És mégis, a medve baráti szándékának következménye korántsem lett barátságos, mert a remete a másvilágra költözött. Az ellenzék, persze, minden jót kíván a forradalomnak. De olyan eszközöket ajánl, amelyeknek következménye nem lehet más, mint a forradalom szétzúzása, a munkásosztály és a parasztság szétzúzása, egész építőmunkánk meghiúsítása.

Az ellenzék „platformja” a munkás-paraszt szövetség felrobbantásának platformja, egész építőmunkánk meghiúsításának platformja, az iparosítás meghiúsításának platformja.

III
A párt és a proletárdiktatúra

A párt kérdése.

Lenin azt mondja, hogy a párt egysége és vasfegyelme a proletárdiktatúra talpköve. Az ellenzék ténylegesen ezzel ellenkező véleményen van. Az ellenzék úgy véli, hogy a proletariátus diktatúrájához nem a párt egysége és vasfegyelme, hanem a párt egységének és fegyelmének szétrombolása, a párt kettészakítása, egy második párt megalakítása szükséges. Igaz, az ellenzék beszél és ír, ír és beszél, és nem is beszél, hanem ordít a pártegységről. De amit az ellenzék a pártegységről mond, az csak képmutató fecsegés, amellyel be akarja csapni a pártot. (Taps.)

Mert, amikor az ellenzék az egységről beszél és kiabál, ugyanakkor építi az új, antileninista pártot. És nemcsak építi. Már fel is építette, amiről eredeti okmányok, a volt ellenzéki Kuzovnyikov, Zof és Reno beszédei tanúskodnak.

Most adatokban gazdag okmányok vannak kezünkben, melyek azt bizonyítják, hogy az ellenzéknek már második éve saját Központi Bizottsággal, területi irodákkal, kormányzósági irodákkal stb. rendelkező antileninista pártja van. Ezekkel a tényekkel ugyan mit állíthat az ellenzék szembe az egységet hangoztató hazug fecsegésen kívül?

Az ellenzék veri a mellét, hogy a párt Központi Bizottságának nem fog sikerülni az ellenzéket egy második párt álláspontjára taszítani. Furcsa! Előfordult-e valaha is, hogy a Központi Bizottság ilyen álláspontra taszította az ellenzéket? Talán nem tény, hogy a Központi Bizottság állandóan visszatartotta az ellenzéket attól, hogy lecsússzon egy második párt szervezésének vonalára?

Nézeteltéréseink egész története a két év alatt annak a története, hogy pártunk Központi Bizottsága megpróbálta visszatartani az ellenzéket a szakadár lépésektől és megpróbálta megtartani az ellenzék embereit a párt számára.

Emlékezzenek az ellenzék 1926 október 16-i ismert „nyilatkozatának” történetére. Vajon nem azt bizonyítja ez, hogy a Központi Bizottság megkísérelte az ellenzéket a párt számára megtartani?

Emlékezzenek az ellenzék 1927 augusztus 8-i második „nyilatkozatának” történetére. Mit bizonyít ez, ha nem azt, hogy a párt Központi Bizottsága az egész idő alatt azon fáradozott, hogy az ellenzéket megtartsa az egységes pártban?

És az eredmény? Az ellenzék nyilatkozatokat adott az egységről, ígéreteket tett, hogy megóvja az egységet, nyilatkozatokat adott a frakciózás beszüntetéséről, valójában pedig tovább építette a második pártot.

Mit bizonyít mindez? Azt, hogy nem szabad hinni az ellenzék szavának. Azt, hogy az ellenzéket nem „platformjai” és ellentézisei alapján, hanem tettei alapján kell megítélni.

Lenin azt mondotta: tanuljátok meg, hogy a csoportokat, áramlatokat, pártokat nem ígéreteik és „platformjaik”, hanem tetteik alapján kell megítélni. Kötelességünknek tartjuk, hogy Lenin nyomdokain haladjunk, és az ellenzéket nem összeeszkábált nyilatkozataik és „platformjaik”, hanem tetteik alapján ítéljük meg.

Amikor az ellenzék „platformokat” és ellentéziseket ír és a párt egységéről ordítozik, ez a párt becsapása, ez farizeuskodás, ez üres szó. De amikor az ellenzék új pártot épít, megalakítja saját központi bizottságát, területi irodákat stb. szervez, aláásva pártunk egységét és proletárfegyelmét, — ezek az ellenzék tettei, ezek az ellenzék sötét tettei.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az ellenzéknek már sikerült valami igazi pártfélét alakítania. Nem, ez még nem sikerült és nem is fog soha sikerülni az ellenzéknek. Nem fog sikerülni, mert a munkásosztály az ellenzék ellen van. Amikor az ellenzék új pártot, második pártot próbál alakítani, lényegében gyerekesen pártot játszik, gyerekesen központi bizottságot, területi irodát stb. játszik. Miután összetörték őket és megszégyenültek, azzal vigasztalják magukat, hogy saját mulattatásukra pártot játszanak, központi bizottságot játszanak, területi irodát stb. játszanak. (Derültség. Taps.)

De, elvtársak, játéka válogatja. Amikor az ellenzék pártot játszik, ezen csak kacagni lehet, mert a párt csak mulatságos ötletnek tartja ezt a játékot.

Nekünk azonban nemcsak a párttal van dolgunk. Nálunk még vannak osztályok, vannak szovjetellenes elemek. És ezek a szovjetellenes elemek figyelemmel kísérik az ellenzék játékát, megtanulják tőle, hogyan kell harcolni a párt ellen, a Szovjethatalom ellen, hogyan kell harcolni forradalmunk ellen. Amikor az ellenzék pártot játszik, amikor támadja a pártot, amikor szovjetellenes kirohanásokra vetemedik, ez a szovjetellenes elemek számára bizonyos iskola, amely bizonyos mértékben előkészíti őket a Szovjethatalom elleni harcra, az ellenforradalom erőinek mozgósítására.

Nem ok nélkül nyüzsögnek az ellenzék körül mindenféle szovjetellenes elemek. Ezért veszélyes az, ha az ellenzék pártot játszik. És éppen azért, mert itt komoly veszély fenyeget, — éppen ezért a párt nem nézheti közömbösen az ellenzék szovjetellenes gyakorlatozásait, éppen ezért gyökerében végét kell azoknak vetnie.

És a munkásosztály felismeri, mennyire veszélyes az ellenzék pártellenes játéka. Az ellenzék számára a párt — sakktábla. A párt elleni harcában az ellenzék különböző sakkhúzásokat tesz. Ma nyilatkozatot ad a frakciózás megszüntetéséről. Holnap felrúgja saját nyilatkozatát. Másnap újabb nyilatkozatot ad, hogy néhány nap múlva ismét felrúgja saját nyilatkozatát. Az ellenzék ilyen sakkhúzásokat tesz. Ők játékosok, és csakis játékosok.

A munkásosztály egész másképp tekint pártjára. A munkásosztály számára a párt nem sakktábla, hanem felszabadításának eszköze. A munkásosztály számára a párt nem sakktábla, hanem ellenségei leküzdésének, új győzelmek szervezésének, a szocializmus végleges győzelmének létfontosságú eszköze. Ezért a munkásosztály feltétlenül megveti azokat, akik a pártját, legszentebb szentségét, ellenzéki hamisjátékosok gyakorlatozása számára sakktáblává akarják változtatni. Mert a munkásosztálynak tudnia kell, hogy az ellenzéknek pártunk vasfegyelmét bomlasztó munkája, az ellenzéknek pártunk kettészakítására irányuló munkája lényegében olyan munka, amely országunkban a proletariátus diktatúrájának robbantására irányul.

Az ellenzék „platformja” pártunk szétrombolásának, a munkásosztály lefegyverzésének, a szovjetellenes erők mozgósításának, a proletárdiktatúra robbantásának a platformja.

IV
Forradalmunk távlatai

Áttérünk a harmadik kérdésre, forradalmunk távlatainak kérdésére.

Az ellenzék egész álláspontjára jellemző az, hogy az ellenzék nem hisz forradalmunk erőiben, nem hisz abban, hogy a proletariátusnak megvan az ereje és képessége ahhoz, hogy a parasztságot vezesse, nem hisz abban, hogy a munkásosztálynak megvan az ereje és képessége ahhoz, hogy felépítse a szocializmust.

Már idéztem Szmirnov beszédének azt a részét, ahol arról van szó, hogy forradalmunk elkerülhetetlenül „elpusztul”, ha nem visszük kenyértörésre a dolgot a középparasztsággal. Az ellenzékiektől nem először hallunk sirámokat a forradalom „pusztulásáról”. Az ellenzékiek nyilatkozataiban nem először hallható a sopánkodás hangja, és nem először észlelhető náluk fejvesztett kapkodás nehézségeink láttán, nem most jósolták először forradalmunk alkonyát és csődjét. Mióta az ellenzék frakciós politikája egyre-másra kudarcot vallott, az ellenzék szakadatlanul forradalmunk „pusztulásáról” kiabál, a forradalom „pusztulásának” tüntetve fel saját csoportjának pusztulását. Mihelyt az ellenzék kisebbségben marad, mihelyt a párt a fejére üt, az ellenzék kimegy az utcára és a forradalom „pusztulásáról” ordítozik, minden nehézségből tőkét kovácsolva a párt ellen.

Még a breszti béke időszakában, 1918-ban, forradalmunk ismert nehézségei idején, Trockij, miután a párt a VII. kongresszuson összetörte, forradalmunk „pusztulásáról” kezdett ordítozni. A forradalom azonban nem pusztult el, Trockij jóslatai pedig csak üres jóslatok maradtak.

1921-ben, a szakszervezeti vita időszakában, amikor az egész gabonafelesleg kötelező beszolgáltatásának felszámolásával kapcsolatban újabb nehézségek előtt álltunk és Trockij a X. pártkongresszuson újabb vereséget szenvedett. Trockij újból a forradalom „pusztulásáról” kezdett kiabálni. Jól emlékszem, hogy Trockij a Politikai Irodában, Lenin elvtárs jelenlétében, azt állította, hogy „a kuvikmadár már kikuvikolta”, hány napja és órája van még hátra a Szovjethatalomnak. (Derültség.) A forradalom mégsem pusztult el, a nehézségeket legyűrtük, és Trockij hisztériás lármája a forradalom „pusztulásáról” csak lárma maradt.

Nem tudom, kuvikolt-e akkor a kuvikmadár, vagy sem. (Derültség.) De ha kuvikolt, el kell ismerni, hogy rosszul kuvikolt. (Taps, derültség.)

1923-ban, abban az időszakban, amikor az új gazdasági politikával kapcsolatban újabb nehézségek támadtak, az értékesítési válság időszakában, Trockij ismét a forradalom „pusztulásáról” kezdett kuvikolni, a forradalom vereségének tüntetve fel saját csoportjának pártunk XIII. konferenciáján elszenvedett vereségét. De a forradalom nem hallgatott ezekre a kuvikolásokra, hanem leküzdötte az akkor előtte álló nehézségeket.

1925—1926-ban, abban az időszakban, amikor iparunk fellendülésével kapcsolatban újabb nehézségek merültek fel, Trockij, ezúttal már Kamenyev és Zinovjev társaságában, ismét a forradalom „pusztulásáról” kezdett kuvikolni, a forradalom vereségének tüntetve fel saját csoportjának a XIV. kongresszuson és a XIV. kongresszus után elszenvedett vereségét. A forradalomnak azonban esze ágában sem volt elpusztulni, a hamis prófétákat háttérbe szorítottuk, és a nehézségeket, mint mindig, mint a múltban is, ezúttal is leküzdöttük, mert a nehézségek a bolsevikok számára nem azért vannak, hogy sopánkodjanak és siránkozzanak rajtuk, hanem azért, hogy leküzdjék őket. (Viharos taps.)

Most, 1927 végén, abban az időszakban, amikor egész gazdaságunkat új technikai alapon átépítjük, és ezzel kapcsolatban újabb nehézségeink vannak, ezek a halálmadarak ismét a forradalom „pusztulásáról” kezdtek kuvikolni, ezzel leplezve saját csoportjuk igazi pusztulását. Mindnyájan láthatják, elvtársak, hogy a forradalom él és virul, pusztulni pedig másvalakik pusztulnak.

A halálmadarak addig-addig kuvikoltak, hogy végül belőlük fogyott ki a szusz. (Derültség.)

Az ellenzék „platformja” forradalmunk „pusztulásának” a platformja.

V
És mi lesz ezután?

Ilyen az ellenzék igazi platformja nézeteltéréseink három fő kérdésében: a munkásosztály és a parasztság kérdésében, a párt és a proletárdiktatúra kérdésében, és végül, forradalmunk távlatainak kérdésében.

Láthatják az elvtársak, ez a különös platform azt bizonyítja, hogy az ellenzék teljesen elszakadt a párttól, a munkásosztálytól, forradalmunktól. Ez olyan intellektueleknek a platformja, akik szakítottak a leninizmussal és elszakadtak az élettől.

Ezek után ki csodálkozhat azon, hogy a párt és a munkásosztály végkép elfordult az ellenzéktől.

Ez az oka annak, hogy a legutóbbi vita idején az ellenzék csúfos vereséget szenvedett pártellenes harcában.

És mi lesz ezután? — kérdeznek bennünket.

Az ellenzék arról panaszkodik, hogy a napokban átadott egy 31 trockista által aláirt nyilatkozatot az egységről, de még nem kapott kielégítő választ. De tulajdonképpen milyen választ lehetne adni a 31 trockista kétszínű nyilatkozatára, amikor az ellenzék szakadár cselekedeteivel újból és újból felrúgja hazug nyilatkozatait? Pártunk történetéből ismerünk egy hasonló nyilatkozatot, amelyet 31 mensevik adott, azt hiszem 1907-ben. (Közbeszólások: „Úgy van!”) Lenin akkor „31 mensevik alakoskodásának” nevezte ezt a nyilatkozatot. (Derültség.) Azt hiszem, hogy a 31 trockista alakoskodása teljesen hasonló a 31 mensevik alakoskodásához. (Közbeszólások: „Tökéletesen igaz!”) Az ellenzék kétszer becsapta a pártot. Most harmadszor akarja becsapni. Nem, elvtársak, elég volt a csalásból, elég volt a játékból. (Taps.)

Mi lesz hát ezután?

Ezután már nincs tovább, elvtársak, mert átlépték mindannak a határát, ami megengedhető a pártban. Lehetetlen tovább is egyidejűleg két pártban ténferegni, a régi, lenini pártban, amely egységes és egyetlen párt, és az új, trockista pártban. Választani kell e két párt között.

Vagy maga az ellenzék semmisíti meg ezt a második, trockista pártot, elveti antileninista nézeteit és az egész párt színe előtt nyíltan megbélyegzi saját hibáit;

vagypedig az ellenzék nem teszi ezt, — és akkor mi magunk fogjuk megsemmisíteni a trockista pártot, hogy hírmondó sem marad belőle. (Taps.)

Vagy — vagy.

Vagy megteszik az ellenzékiek ezt az elengedhetetlen lépést, vagypedig nem teszik meg, és akkor — repülnek a pártból. (Viharos, hosszantartó taps. Az egész terem ünnepli Sztálint. Az „Internacionálét” éneklik.)

„Pravda” 269. sz.
1927. november 24.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa