Zárszó a Központi Bizottság politikai beszámolójához a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XVI. kongresszusán

1930. július

Elvtársak! A Központi Bizottság beszámolójához fűződő vita után, mindazok után, amik kongresszusunkon a jobboldali ellenzék volt vezéreinek felszólalásaival kapcsolatban történtek, nem sok mondanivalóm van már zárszavamban.

Beszámolómban azt mondottam, hogy a XVI. pártkongresszus pártunk történetében a közé a kevés kongresszus közé tartozik, amelyen nincs valamennyire is kialakult ellenzék, mely a maga külön vonalát szembe tudná állítani a párt vonalával. Mint látják, valóban ez volt a helyzet. Kongresszusunkon, a XVI. pártkongresszuson, nem hogy kialakult ellenzék nem volt, de még egy kis csoport, sőt egyes elvtársak sem akadtak, akik jogosnak tartották volna, hogy kiálljanak ide a szószékre és helytelenítsék a párt vonalát.

Világos, hogy pártunk vonala az egyetlen helyes vonal, helyessége pedig, íme, annyira nyilvánvaló és vitathatatlan, hogy még a jobboldali ellenzék volt vezetői is szükségesnek tartották határozottan hangsúlyozni felszólalásaikban a párt egész politikájának helyességét.

Érthető, hogy ezek után nem szükséges újból indokolnom azoknak a tételeknek a helyességét, amelyeket beszámolómban kifejtettem. Erre nincs szükség, mivel a párt vonala, nyilvánvaló helyességénél fogva, ezen a kongresszuson nem szorul további védelemre. És ha ennek ellenére nem mondtam le a zárszó jogáról, annak az az oka, hogy véleményem szerint mégsem fölösleges röviden válaszolni egyes kérdésekre, amelyeket az elvtársak írásban nyújtottak be a kongresszus elnökségének, majd pedig néhány szót szólni a jobboldali ellenzék volt vezetőinek fellépésével kapcsolatban.

Az írásban benyújtott hozzászólások nagy része egyes másodrendű kérdéseket érint: hogy a beszámolókban miért nem említették a lótenyésztést — nem lehetne-e foglalkozni vele a zárszóban (derültség); hogy miért nem említették a beszámolókban a lakásépítést — nem lehetne-e szólni róla néhány szót a zárszóban; hogy miért nem mondtak semmit a beszámolókban a mezőgazdaság villamosításáról — nem lehetne-e erről valamit a zárszóban mondani. És így tovább ebben a szellemben.

Ezeknek az elvtársaknak azt kell válaszolnom, hogy beszámolómban nem tudtam kitérni a népgazdaság minden kérdésére. És nemcsak nem tudtam, de jogom sem volt ehhez, mivel nincs jogom betörni Kujbisev és Jakovlev elvtársak beszámolóinak területére, akik ismertetni fogják önökkel az ipar és a mezőgazdaság konkrét problémáit. Elvégre, ha a Központi Bizottság beszámolójában minden kérdést érintünk, akkor mit mondjanak az előadók az iparról, a mezőgazdaságról stb. szóló beszédeikben? (Közbeszólások: „Úgy van!”)

Csak a mezőgazdaság villamosításának kérdését érintő írásos hozzászólásról kell külön megjegyeznem, hogy ez néhány helytelen állítást tartalmaz. A cédula írója azt állítja, hogy már „itt az ideje” a mezőgazdaság villamosításának, hogy a Földművelésügyi Népbiztosság nem engedi kifejlődni ezt az ügyet, hogy Lenin másképp gondolta stb. Mindez helytelen, elvtársak. Nem mondhatjuk azt, hogy „itt az ideje” a mezőgazdaság villamosításának. Ha valóban időszerűvé vált volna a mezőgazdaság villamosítása, akkor most már volna 10—15 olyan kerületünk, amelyekben villamosított mezőgazdasági termelés folyik. Önök azonban jól tudják, hogy egyelőre szó sincs semmi ilyesmiről. A legtöbb, amit a mezőgazdaság villamosításáról most mondhatunk, az, hogy a villamosítás a kísérleti kidolgozás szakaszában van. Lenin így is fogta fel ezt a dolgot, amikor a mezőgazdaság villamosítása terén végzett kísérletekre buzdított. Egyes elvtársak azt hiszik, hogy a traktorok már elavultak, hogy ideje a traktorokról áttérni a mezőgazdaság villamosítására. Ez persze szertelen túlzás. Az ilyen elvtársakat rendre kell utasítani. A Földművelésügyi Népbiztosság így is jár el ezekkel az elvtársakkal. Tehát nem tekinthetjük indokoltnak a kérdés szerzőjének elégedetlenségét a Földművelésügyi Népbiztossággal.

Az írásban benyújtott hozzászólások másik csoportja a nemzeti kérdésre vonatkozik. Az egyik cédula, amelyet a legérdekesebbnek tartok, összehasonlítja a nemzeti nyelvek problémájának azt a felfogását, amelyet a XVI. kongresszuson tartott beszámolómban kifejtettem, azzal a fejtegetéssel, amelyet a Keleti Népek Egyetemén 1925-ben mondott beszédem tartalmaz, és úgy látja, hogy itt van némi homály, amelyet el kell oszlatni. „Ön — így hangzik a kérdés — akkor szembeszállt azzal az elmélettel (Kautskyéval), amely szerint a szocializmus időszakában (egy országban) a nemzeti nyelvek elhalnak és kialakul egy közös nyelv, most pedig, a XVI. kongresszuson mondott előadói beszédében Ön kijelenti, hogy a kommunisták hívei annak, hogy a nemzeti kultúrák és a nemzeti nyelvek egy közös kultúrában és egy közös nyelvben olvadjanak össze (abban az időszakban, amikor a szocializmus az egész világon győzött) — vajon nem homályos-e ez?”

Azt hiszem, itt nincs sem homály, sem ellentmondás. 1925-ben mondott beszédemben szembeszálltam Kautsky nacionalista-soviniszta elméletével, amely szerint, ha a múlt század közepén az egyesített osztrák-német államban győzött volna a proletárforradalom, ez arra vezetett volna, hogy a nemzetek összeolvadnak egy közös német nemzetben, amelynek egy közös német nyelve van a csehek pedig elnémetesednek. Szembeszálltam ezzel az elmélettel, mint antimarxista, antileninista elmélettel, és országunk életéből olyan tényekre hivatkoztam, amelyeket az után láttunk, hogy a Szovjetunióban győzött a szocializmus és amelyek megcáfolják ezt az elméletet. Ezzel az elmélettel most is szembeszállók, ami kitűnik a XVI. kongresszuson elmondott beszámolómból. Szembeszállók vele, mert ez az elmélet, amely szerint, teszem, a Szovjetunió minden nemzetének össze kell olvadnia egy közös nagyorosz nemzetben, amely egy közös nagyorosz nyelvet beszél, nacionalista-soviniszta elmélet, antileninista elmélet, ellentmond a leninizmus alaptételének, annak az alaptételnek, hogy a nemzeti különbségek nem tűnhetnek el a legközelebbi időszakban, hogy a nemzeti különbségeknek még sokáig meg kell maradniok még az után is, hogy a proletárforradalom világméretekben győzött.

Ami a nemzeti kultúrák és a nemzeti nyelvek távolabbi perspektíváját illeti, mindig azt a lenini nézetet vallottam és vallom ma is, hogy a szocializmus világméretű győzelmének időszakában, amikor a szocializmus megerősödik és életformává válik, a nemzeti nyelveknek elkerülhetetlenül egybe kell olvadniok egy közös nyelvben, amely természetesen nem lesz sem nagyorosz, sem német, hanem valami új nyelv lesz. Ezt is félreérthetetlenül leszögeztem a XVI. kongresszuson mondott beszédemben.

Hol itt a homály és tulajdonképpen mit kell itt megvilágítani?

Úgy látszik, a kérdezők legalábbis két dologgal nincsenek teljesen tisztában.

Nincsenek tisztában előszöris azzal a ténnyel, hogy a Szovjetunióban már beléptünk a szocializmus időszakába, de annak ellenére, hogy beléptünk ebbe az időszakba, a nemzetek nemcsak nem halnak el, hanem ellenkezőleg, fejlődnek és virulnak. Csakugyan, beléptünk-e már a szocializmus időszakába? A mostani időszakot rendszerint átmeneti időszaknak szoktuk nevezni, a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti időszaknak. Átmeneti időszaknak neveztük 1918-ban, amikor Lenin „A «baloldali» gyerekességről és a kispolgáriasságról” c. híres cikkében először jellemezte ezt az időszakot és gazdasági életének öt formáját. Átmenetinek nevezzük ma, 1930-ban, amikor ezek közül a formák közül egyesek, mivel avultak, már tűnőben vannak, viszont az egyik, nevezetesen az új forma az ipar és a mezőgazdaság terén, példátlanul gyorsan növekszik és fejlődik. Mondhatjuk-e azt, hogy ez a két átmeneti időszak azonos, hogy nem különböznek egymástól gyökeresen? Világos, hogy nem mondhatjuk.

Mi volt a helyzet nálunk 1918-ban a népgazdaság terén? Volt lerombolt ipar és öngyújtó-„gyártás”, voltak egyes kolhozok és szovhozok, de nem voltak meg mint tömeges jelenség, növekedett az „új” burzsoázia a városban és a kulákság a falun.

Mi a helyzet nálunk most? Helyreállítottuk és újjáalakítjuk a szocialista ipart, van fejlett szovhoz- és kolhozrendszerünk, amely csupán a tavaszi vetésterületen a Szovjetunió összes vetésének több mint 40%-át látja el, elhalóban van a városi „új” burzsoázia, elhalóban van a falusi kulákság.

Az is átmeneti időszak. Ez is átmeneti időszak. És mégis — olyan messze vannak egymástól, mint az ég a földtől. És mégis — ki tagadhatná, hogy küszöbön áll az utolsó komoly tőkés osztálynak, a kulákok osztályának felszámolása. Világos, hogy már kikerültünk a régi értelemben vett átmeneti időszakból, beléptünk az egész fronton folyó közvetlen és nagyarányú szocialista építés időszakába. Világos, hogy már beléptünk a szocializmus időszakába, mivel ma a szocialista szektor kezében tartja az egész népgazdaság minden gazdasági rúgóját, ha a szocialista társadalom felépítésétől és az osztálykülönbségek megszűnésétől még messze vagyunk is. És mégis, ennek ellenére, a nemzeti nyelvek nemcsak nem halnak el és nem olvadnak össze egy közös nyelvben, hanem ellenkezőleg, a nemzeti kultúrák és a nemzeti nyelvek fejlődnek és virulnak. Nem világos-e tehát, hogy az az elmélet, amely szerint a szélesen kibontakozó szocialista építés időszakában, az egy országban győztes szocializmus időszakában a nemzeti nyelvek elhalnak és egy közös nyelvben összeolvadnak egy állam keretein belül, helytelen, antimarxista, antileninista elmélet.

A kérdezők nincsenek tisztában, másodszor, azzal, hogy a nemzeti nyelvek elhalásának és egy közös nyelvben való összeolvadásának kérdése nem államon belüli kérdés, nem a szocializmus egy országban való győzelmének kérdése, hanem nemzetközi kérdés, a szocializmus nemzetköziméretekben való győzelmének kérdése. A kérdezők nem értették meg, hogy a szocializmus győzelmét egy országban nem szabad összekeverni a szocializmus nemzetközi méretű győzelmével. Lenin nem ok nélkül mondotta, hogy a nemzeti különbségek még sokáig megmaradnak a proletárdiktatúrának nemzetközi méretekben kivívott győzelme után is.

Ezenkívül figyelembe kell venni még egy körülményt, amely a Szovjetunió több nemzetére vonatkozik. Van egy Ukrajna a Szovjetunió állományában. De van más Ukrajna is más államok keretében. Van egy Belorusszija a Szovjetunió állományában. De van más Belorusszija is más államok keretében. Azt hiszik talán, hogy az ukrán és a belorussz nyelv kérdését el lehet dönteni e sajátos viszonyok figyelembevétele nélkül?

Vegyék szemügyre továbbá a Szovjetuniónak azokat a nemzeteit, amelyek a déli határon, Azerbajdzsántól Kazahsztánig és Burját-Mongóliáig, élnek. Mind ugyanabban a helyzetben van, mint Ukrajna és Belorusszija. Világos, hogy itt is figyelembe kell venni e nemzetek fejlődési feltételeinek sajátosságát.

Nem világos-e tehát, hogy ezeket és az ezekhez hasonló, a nemzeti kultúrák és a nemzeti nyelvek kérdésével kapcsolatos kérdéseket nem lehet megoldani egy állam keretein belül, a Szovjetunió keretein belül?

Ez a helyzet, elvtársak, általában a nemzeti kérdéssel, s különösen a nemzeti kérdést érintő fentebb említett írásbeli hozzászólással.

Engedjék meg, hogy áttérjek a jobboldali ellenzék volt vezéreinek felszólalásaira.

Mit követel a kongresszus a jobboldali ellenzék volt vezéreitől? Talán vezeklést, önkorbácsolást? Egyáltalán nem! Pártunk, pártunk kongresszusa sohasem teszi meg azt, hogy olyasmit követeljen a párt tagjaitól, ami megalázhatja őket. A kongresszus három dolgot követel a jobboldali ellenzék volt vezéreitől:

először, lássák be, hogy a párt vonala és az általuk védelmezett vonal között szakadék van, hogy az a vonal, amelyet ők védtek, objektíve nem a szocializmus győzelmére, hanem a kapitalizmus győzelmére vezet (közbeszólások: „Úgy van!”);

másodszor, hogy bélyegezzék meg ezt a vonalat, mint antileninista vonalat, és nyíltan, becsületesen határolják el magukat tőle (közbeszólások: „Úgy van!”);

harmadszor, hogy álljanak közénk és folytassanak velünk együtt erélyes harcot mindenféle és fajta jobboldali elhajló ellen. (Közbeszólások: „Úgy van!” Viharos taps.)

Ezt követeli a kongresszus a jobboldali ellenzék volt vezéreitől.

Van-e ezekben a követelésekben valami megalázó rájuk mint olyan emberekre nézve, akik bolsevikok kívánnak maradni?

Világos, hogy ebben nincs és nem is lehet semmi megalázó. Minden bolsevik, minden forradalmár, minden önérzetes párttag megérti, hogy csak emelkedhet és nyerhet a párt szemében, ha nyíltan és becsületesen beismeri a világos és vitathatatlan tényeket.

Ezért gondolom, hogy Tomszkijnak az a megjegyzése, hogy őt a Gobi-sivatagba akarják küldeni, hol elesége erdei méz és sáska lészen, vidéki jellegű, kupiéba való üres szellemesség, amelynek semmi köze sincs a forradalmár méltóságának kérdéséhez. (Derültség. Taps.)

Megkérdezhetik, miért áll elő a kongresszus újra ezekkel a követelésekkel a jobboldali ellenzék volt vezéreivel szemben?

Vajon nem tény-e az, hogy ezeket a követeléseket egyszer, 1929 novemberében, a Központi Bizottság plénumán, már elébük tártuk? Vajon nem tény-e az, hogy a jobboldali ellenzék volt vezérei akkor elfogadták ezeket a követeléseket, lemondtak vonalukról, elismerték, hogy vonaluk hibás volt, elismerték, hogy a párt vonala helyes és megígérték, hogy a párttal együtt harcolni fognak a jobboldali elhajlás ellen? Igen, ez így volt. Mi hát a hiba? A hiba az, hogy nem teljesítették ígéretüket, nem teljesítették és nem teljesítik azokat a kötelezettségeket, amelyeket hét hónappal ezelőtt vállaltak. (Közbeszólások: „Úgy van!”) Uglanov a színtiszta igazságot mondotta, amikor beszédében kijelentette, hogy nem teljesítették a Központi Bizottság novemberi plénumán vállalt kötelezettségeiket.

Ez a forrása annak a bizalmatlanságnak, amelyet most ezen a kongresszuson tapasztalnak.

Ezért áll elő a kongresszus ismét ezekkel a követelésekkel.

Rikov, Tomszkij és Uglanov azt panaszolta itt, hogy a kongresszus bizalmatlan velük szemben. De ki tehet erről? Ők maguk tehetnek róla. Aki nem teljesíti kötelezettségeit, az nem számíthat bizalomra.

Volt-e a jobboldali ellenzék volt vezéreinek lehetőségük, alkalmuk arra, hogy teljesítsék ígéretüket és szakítsanak múltjukkal? Persze, hogy volt. De mit tettek az elmúlt hét hónap folyamán, hogy kihasználják ezeket a lehetőségeket és alkalmakat? Semmit.

Rikov nemrég ott volt az uráli konferencián. A lehető legkedvezőbb alkalom kínálkozott tehát számára, hogy helyreüsse hibáit. És mi történt? Ahelyett, hogy nyíltan és határozottan szakított volna ingadozásaival, „köntörfalazni” és taktikázni kezdett. Csak természetes, hogy az uráli konferenciától meg is kapta a méltó választ.

Hasonlítsák most össze Rikovnak az uráli konferencián mondott beszédét a XVI. kongresszuson mondott beszédével. Szakadék tátong közöttük. Ott, hadakozva az uráli konferenciával, „köntörfalaz” és taktikázik. Itt — nyíltan és mellét verdesve próbálja beismerni hibáit, próbál szakítani a jobboldali ellenzékkel és ígéri, hogy támogatni fogja a pártot az elhajlások elleni harcban. Mi az oka, mi a magyarázata ennek a változásnak? Nyilván az a veszélyes helyzet, amely a pártban a jobboldali ellenzék volt vezéreire nézve kialakult. Nem csoda tehát, hogy a kongresszusban az a határozott benyomás alakult ki, hogy amíg ezeket az embereket alaposan sarokba nem szorítják, addig nem lehet velük boldogulni. (Általános derültség. Hosszantartó taps.)

Módjában volt-e Uglanovnak, hogy teljesítse a Központi Bizottság novemberi plénumának tett ígéretét? Igen, módjában volt. A „Moszelektrik” gyárban a pártonkívüliek részvételével lefolyt gyűlésre gondolok, amelyen nemrég felszólalt. És mi történt? Ahelyett, hogy bolsevikhoz illő módon szólalt volna fel, gáncsolni kezdte a párt vonalát. Érthető, hogy ezért a gyár pártsejtjétől meg is kapta a méltó választ.

Hasonlítsák most össze ezt a felszólalását a mai „Pravdá”-ban megjelent nyilatkozatával. Szakadék tátong közöttük. Mi a magyarázata ennek a változásnak? Ugyanaz a veszélyes helyzet, amely a jobboldali ellenzék volt vezérei körül kialakult. Nem csoda tehát, hogy a kongresszus határozottan levonta ebből a megfelelő tanulságot: ha ezeket az embereket alaposan sarokba nem szorítják, nem lehet velük boldogulni. (Általános derültség. Taps.)

Vagy ott van például Tomszkij. Nemrég részt vett Tifliszben a kaukázusontúli konferencián. Volt tehát alkalma arra, hogy jóvátegye bűneit. És mi történt? Beszédében kitért a szovhozokra, a kolhozokra, a szövetkezetre, a kultúrforradalomra meg minden egyébre, de a legfőbbről, vagyis a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsában végzett opportunista munkájáról egy árva szót sem szólt. Ezt nevezik a párttal szemben vállalt kötelezettségek teljesítésének! Túl akart járni a párt eszén, nem értette meg, hogy millió meg millió szem szegeződik ránk mindannyiunkra és itt nem lehet senkinek túljárni az eszén.

Hasonlítsák most össze tifliszi beszédét az ezen a kongresszuson elhangzott felszólalásával, amelyben nyíltan és kertelés nélkül beismerte a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa vezetése terén elkövetett opportunista hibáit. Szakadék tátong közöttük. Mi a magyarázata ennek a különbségnek? Ugyanaz a veszélyes helyzet, amely a jobboldali ellenzék volt vezérei körül kialakult. Nem csoda, hogy a kongresszus megpróbált alapos nyomást gyakorolni ezekre az elvtársakra, hogy rábírja őket kötelezettségeik teljesítésére. (Taps. Általános derültség az egész teremben.)

Íme, ez a forrása annak, hogy a kongresszus bizalmatlan ezekkel az elvtársakkal szemben.

Mivel magyarázható a jobboldali ellenzék volt vezéreinek ez az enyhén szólva furcsa magatartása?

Mivel magyarázható az a tény, hogy az elmúlt időszak folyamán egyetlen egyszer sem próbálták meg önkéntesen, külső nyomás nélkül teljesíteni kötelezettségeiket?

Ez legalábbis két körülménnyel magyarázható.

Először, azzal, hogy még nem lévén teljesen meggyőződve a párt vonalának helyességéről, suttyomban tovább folytattak valamiféle frakciós munkát, ideig-óráig meghúzták magukat és várták a kedvező alkalmat arra, hogy újra nyíltan fellépjenek a párt ellen. Amikor frakciós összejöveteleiken megvitatták a párt kérdéseit, rendszerint így számítgattak: várunk tavaszig, hátha felsül a párt a vetéssel — akkor aztán lesújtunk amúgy igazából. A tavasz azonban nem hozott számukra semmi jót, mivel a vetési munkálatokat rendben elvégezték. Akkor újra latolgatni kezdtek: várunk őszig, hátha felsül a párt a gabonabegyűjtéssel — akkor aztán lesújtunk a Központi Bizottságra. Az ősz azonban szintén kifogott rajtuk, ismét hoppon maradtak. És mivel a tavasz és az ősz minden évben megismétlődik, a jobboldali ellenzék volt vezetői tovább is vártak, újra hol a tavaszhoz, hol az őszhöz fűzték reményeiket. (Általános hahota az egész teremben.)

Érthető, hogy miközben meghúzták magukat egyik évszaktól a másikig és várták a kedvező alkalmat, hogy lecsapjanak a pártra, nem tudták teljesíteni kötelezettségeiket.

Végül, a második ok. A második ok abban rejlik, hogy a jobboldali ellenzék volt vezérei nem értik meg a mi bolsevik fejlődési ütemünket, nem hisznek ebben az ütemben és általában nem fogadnak el semmi olyat, ami túllépi a fokozatos fejlődés kereteit, a „magától is megy” kereteit. Sőt, bolsevik ütemünk, az újjáalakítási időszakkal kapcsolatos új fejlődési útjaink, az osztályharc kiélesedése és ennek a kiélesedésnek a következményei aggodalommal, riadalommal, félelemmel, rettegéssel töltik el őket. Érthető tehát, hogy kézzel-lábbal kapálóznak minden ellen, ami kapcsolatban van pártunk legélesebb jelszavaival.

Ugyanabban a betegségben szenvednek, amelyben Csehov ismert hőse, Belikov görög nyelvtanár, a „tokbabújt ember”. Emlékeznek Csehov „A tokbabújt ember” című elbeszélésére? Ez a hős, mint ismeretes, mindig sárcipőben, vattával bélelt kabátban, esernyővel járt, hőségben, fagyban egyaránt. „Bocsánat, minek önnek a sárcipő és a melegbélésű kabát júliusban, ekkora hőségben?” — kérdezték Belikovtól. „Minden eshetőségre — felelte Belikov —, hogy valami baj ne essen: még beáll a fagy, s mi lesz akkor?” (Általános derültség. Taps.) Félt, mint a pestistől, mindentől, ami új volt, ami nem fért bele szürke nyárspolgári életének megszokott körébe. Új vendéglőt nyitottak — Belikov máris aggodalmaskodott: „persze, persze, lehet, hogy jó, ha van vendéglő, csak aztán baj ne legyen belőle.” Színjátszó kört szerveztek, olvasótermet nyitottak — Belikov megint aggodalmaskodik: „színjátszó kör, új olvasóterem — minek az? Csak valami baj ne legyen belőle.” (Általános derültség.)

Ugyanezt kell mondanunk a jobboldali ellenzék volt vezéreiről. Emlékeznek még arra a históriára, amikor átadtuk a műszaki főiskolákat a gazdasági népbiztosságoknak? Mindössze két műszaki főiskolát akartunk átadni a Legfőbb Népgazdasági Tanácsnak. Apróság az egész, gondoltuk. És mégis — a jobboldali elhajlók elkeseredett ellenállásába ütköztünk. „Átadni két műszaki főiskolát a Legfőbb Népgazdasági Tanácsnak? Minek az? Nem volna jobb várni? Csak valami baj ne legyen ebből az ötletből.” Ma pedig már valamennyi műszaki főiskolát átadtuk a gazdasági népbiztosságoknak. És lám, semmi baj — megvagyunk.

Vagy például a kulákok ellen irányuló kivételes rendszabályok kérdése. Emlékeznek rá, milyen jajveszékelést csaptak ebből az alkalomból a jobboldali ellenzék vezérei? „Kivételes rendszabályok a kulákok ellen? Minek az? Nem volna jobb liberális politikát folytatni a kulákok irányában? Csak valami baj ne legyen ebből az ötletből.” Most pedig végrehajtjuk a kulákság mint osztály felszámolásának politikáját, azt a politikát, amelyhez képest a kulákság elleni kivételes rendszabályok semmiségek. És lám, semmi baj — megvagyunk.

Vagy például a kolhozok és a szovhozok kérdése. „Szovhozok és kolhozok? Minek azok? Mire való ez a sietség? Vigyázzatok, még valami baj lesz ezekből a szovhozokból meg kolhozokból.”

És így tovább és így tovább.

Ez az újtól való félelem, ez a képtelenség arra, hogy az új kérdésekhez újmódon nyúljanak hozzá, ez a riadalom — „csak valami baj ne legyen belőle” —, a tokbabújt embereknek ezek a vonásai gátolják a jobboldali ellenzék volt vezéreit abban, hogy teljesen egybeforrjanak a párttal.

Különösen nevetséges formákat öltenek nálunk a tokbabújt embernek ezek a vonásai, mihelyt nehézségek merülnek fel, mihelyt csak a legkisebb felhő is feltűnik a láthatáron. Nehézség, akadály merül fel valahol, máris riadoznak: csak valami baj ne legyen belőle. Valahol egy svábbogár perceg, még ki sem bújt rendesen az üregéből — máris farolnak visszafelé, rémületbe esnek és katasztrófáról, a Szovjethatalom pusztulásáról kezdenek óbégatni. (Általános hahota.)

Megnyugtatjuk és igyekszünk meggyőzni őket, hogy nincs itt még semmi veszély, hogy ez csupán csak egy svábbogár, amelytől nem kell félni. De hiába! Tovább óbégatnak: „Hogy-hogy svábbogár? Ez nem svábbogár, hanem ezernyi dühös fenevad! Ez nem svábbogár, hanem szakadék, a Szovjethatalom pusztulása” … És — „megindul a lavina” … Buharin téziseket ír ezzel kapcsolatban és elküldi a Központi Bizottságnak, leszögezi, hogy a Központi Bizottság politikája a pusztulás szélére vitte az országot, hogy a Szovjethatalom minden bizonnyal elpusztul, ha nem most, akkor legkésőbb egy hónapon belül. Rikov csatlakozik Buharin téziseihez, előrebocsátva azonban, hogy igen komoly nézeteltérése van Buharinnal, amely abban áll, hogy a Szovjethatalom szerinte nem egy hónap múlva, hanem egy hónap és két nap múlva fog elpusztulni. (Általános derültség.) Tomszkij csatlakozik Buharinhoz és Rikovhoz, de fel van háborodva amiatt, hogy nem tudtak meglenni tézisek nélkül, hogy nem tudtak meglenni okmány nélkül, amelyért majd felelniök kell: „Hányszor mondtam nektek, csináljatok, amit akartok, de ne adjatok ki kezetekből okmányokat, ne hagyjatok magatok után nyomokat.” (Az egész terem homéroszi kacajra fakad. Hosszantartó taps.)

Igaz, később, egy év elmúltával, amikor már minden bolond is látja, hogy a svábbogár-veszély egy törött tojást sem ér, a jobboldali elhajlók lassacskán magukhoz térnek és nekibátorodva nem átallanak még dicsekedni is, kijelentve, hogy nem félnek ők semmiféle svábbogártól, hogy ez a svábbogár ráadásul még satnya is és döglött. (Derültség. Taps.) De csak egy év múlva. Addig azonban — tessék vesződni ezekkel az okvetetlenkedőkkel…

Ezek azok a körülmények, elvtársak, amelyek gátolják a jobboldali ellenzék volt vezéreit abban, hogy közelebb kerüljenek a párt vezetőségének magvához és teljesen egybeforrjanak vele.

Mi módon lehet ezen segíteni?

Erre csak egy mód van: véglegesen szakítaniok kell múltjukkal, tetőtől-talpig új fegyverzetet kell ölteniök és egybe kell forrniok pártunk Központi Bizottságával a bolsevik fejlődési ütemért folyó harcban, a jobboldali elhajlás ellen folyó harcban.

Más mód nincs.

Ha meg tudják ezt tenni a jobboldali ellenzék volt vezérei — jó. Ha nem tudják — magukra vessenek. (Hosszantartó taps. Éljenzés. Mindenki feláll és énekelik az „Internacionálét”.)

„Pravda“ 181. sz.
1930. július 3.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

SaLa