Vitás kérdések a nyílt párt és a marxisták

I. Az 1908. évi határozat

Sok munkás szerint az a harc, amely a „Pravda” és a „Lucs” közt folyik, szükségtelen és alig-alig érthető. Természetes, hogy a lapok egyes számaiban, egyes, néha meglehetősen részletjellegű kérdésekről szóló vitacikkek nem adnak teljes képet a harc tárgyáról és tartalmáról. Ez az oka a munkások jogos elégedetlenségének.

Pedig a likvidátorság kérdése, amely körül a harc folyik, ma a munkásmozgalom egyik legfontosabb és legégetőbb kérdése. Nem lehet öntudatos munkás az, aki nem ismerkedett meg alaposan ezzel a kérdéssel, aki nem alkotott magának határozott véleményt róla. Az a munkás, aki önállóan akarja eldönteni saját pártjának sorsát, nem fogja magát kivonni a vitából még akkor sem, ha a vita az első pillantásra nem egészen érthető, hanem komolyan keresi majd és meg is találja az igazságot.

Hogyan keressük meg az igazságot? Hogyan igazodjunk el az egymásnak ellentmondó nézetek és állítások között?

Minden értelmes ember megérti, hogy ha valamely tárgy körül heves harc folyik, akkor az igazság megállapítása céljából nem szabad a vitázok kijelentéseire szorítkozni, hanem magunknak kell megvizsgálnunk a tényeket és az okmányokat, magunknak kell megállapítanunk, vannak-e tanúvallomások és megbízhatók-e ezek a vallomások?

Nem vitás, hogy ezt nem mindig könnyű megtenni. Sokkal „könnyebb” egyszerűen elhinni azt, amit éppen hall az ember, ami éppen a fülünkbe jut, amiről „nyíltabban” kiabálnak stb. Csakhogy azokat, akik megelégszenek ezzel, „könnyű fajsúlyú”, pehelysúlyú embereknek hívják, és senki sem veszi őket komolyan. Bizonyos önállóan végzett munka nélkül egyetlen komoly kérdésben sem lehet rájönni az igazságra, és aki fél a munkától, az önmagát fosztja meg attól a lehetőségtől, hogy meglelje az igazságot.

Ezért csak azokhoz a munkásokhoz fordulunk, akik nem félnek ettől a munkától, akik elhatározták, hogy önállóan igazodnak el a dologban és arra törekszenek, hogy megtalálják a tényeket, az okmányokat, a tanúvallomásokat.

Mindenekelőtt az a kérdés merül fel, hogy mi a likvidátorság? Honnan ered ez a szó, mit jelent?

A „Lucs” azt mondja, hogy a pártban fellépő likvidátor irányzat, azaz a párt feloszlatása, szétrombolása, a pártról való lemondás csupán rosszakaratú koholmány. Ezt, úgymond, a „frakciós” bolsevikok találták ki a mensevikek ellen!

A „Pravda” azt mondja, hogy az egész párt több mint négy esztendeje elítéli a likvidátorságot és harcol ellene.

Kinek van igaza? Hogy derítsük ki az igazságot?

Nyilvánvalóan ez az egyetlen mód: tényeket és okmányokat kell keresni a pártnak a legutóbbi négy évet felölelő, 1908-tól 1912-ig terjedő történetéből, amikor a likvidátorok véglegesen elszakadtak a párttól.

Éppen ez a négy év, amikor a mostani likvidátorok még benn voltak a pártban, a legfontosabb időszak annak a megvizsgálása szempontjából, hogy honnan és hogyan keletkezett a likvidátorság fogalma.

Ebből elsősorban ez az alapvető következtetés vonható le: aki a likvidátorságról beszél, és megkerüli a párt 1908—1911-es éveinek tényeit és okmányait, az elrejti az igazságot a munkások elől.

Melyek ezek a tények és melyek ezek a pártokmányok?

Mindenekelőtt az a párthatározat, amelyet 1908 decemberében hoztak. A munkásoknak, ha nem akarják, hogy úgy bánjanak velük, mint a gyerekekkel, akiket mesékkel és mendemondákkal traktálnak, meg kell kérdezniök tanácsadóikat, vezetőiket vagy képviselőiket, hogy volt-e párthatározat a likvidátorságról 1908 decemberében és miről szól ez a határozat?

Ez a határozat elítéli a likvidátorságot és megmagyarázza, hogy az micsoda.

A likvidátorság „a pártbeli értelmiség bizonyos részének arra irányuló kísérlete, hogy likvidálják” (azaz feloszlassák, szétrombolják, megszüntessék, felszámolják) „a párt meglevő szervezetét, és minden áron legális” (azaz törvényes, „nyílt”) „keretek közt működő formátlan egyesüléssel cseréljék fel, még akkor is, ha ezért nyilvánvalóan le kell mondani a párt programjáról, taktikájáról és hagyományairól” (azaz korábbi tapasztalatairól).

Így hangzott a pártnak több mint négy évvel ezelőtt hozott határozata a likvidátorságról.

Ebből a határozatból világosan látható, hogy mi a likvidátorság lényege, hogy miért ítélik el. A lényeg a „földalatti mozgalomról” való lemondás, a földalatti mozgalom likvidálása, felcserélése a minden áron törvényes keretek közt működő formátlan egyesüléssel. Következésképpen a párt korántsem a legális (törvényes keretek közt folyó) munkát, egyáltalában nem e munka szükségszerűségének hangsúlyozását ítéli el. A párt elítéli — mégpedig feltétlenül — a régi párt felcserélését egy pártnak nem nevezhető, formátlan, „nyílt” valamivel.

A párt nem létezhet, ha nem védelmezi létét, ha nem harcol feltétlenül azok ellen, akik likvidálják, megsemmisítik, nem ismerik el, akik megtagadják. Ez magától értetődik.

Annak, aki a fennálló pártról valami újnak az érdekében lemond, ezt kell mondani: próbáljátok meg, építsetek új pártot, de a régi, a mai, a fennálló párt tagjai nem lehettek. Ez a párt 1908 decemberében hozott határozatának értelme, és nyilvánvaló, hogy a párt fennállásának kérdésében más határozatot nem is hozhattak.

A likvidátorságot természetesen eszmei kapcsok fűzik a renegátsághoz, a programról és a taktikáról való lemondáshoz, az opportunizmushoz.Erre utal is a fent idézett határozat befejezése. A likvidátorság azonban nem csak opportunizmus. Az opportunisták a pártot helytelen, burzsoá útra, a liberális munkáspolitika útjára vezetik, de nem mondanak le magáról a pártról, nem likvidálják. A likvidátorság olyan opportunizmus, amely egészen a pártról való lemondásig megy el. Magától értetődik, hogy a párt nem létezhet úgy, hogy magában foglalja azokat, akik nem ismerik el létezését. Nem kevésbé érthető az is, hogy a földalatti munkáról való lemondás a mai körülmények között egyértelmű a régi pártról való lemondással.

Kérdés, hogyan fogják fel a likvidátorok a pártnak ezt az 1908. évi határozatát?

Ez a kérdés veleje, ez a likvidátorok őszinteségének és politikai becsületességének próbaköve.

Senki sem fogja tagadni közülük azt a tényt — ha csak el nem ment az esze —, hogy a pártnak volt ilyen határozata, és hogy ezt a határozatot nem vonták vissza.

De a likvidátorok köntörfalaznak: vagy megkerülik a kérdést, és elhallgatják a munkások előtt a párt 1908. évi határozatát, vagy azt kiáltozzák (nem ritkán szidalmak kíséretében), hogy ezt a határozatot a bolsevikok fogadtatták el.

A szidalmak azonban csupán a likvidátorok gyengeségét árulják el. Van olyan párthatározat, amelyet a mensevikek fogadtattak el — például a municipalizálásról szóló határozat, amelyet Stockholmban szavaztak meg 1906-ban. Ez közismert tény. Sok bolsevik nem ért egyet ezzel a határozattal. De senki sem tagadja közülük, hogy ez párthatározat. Ugyanilyen párthatározat a likvidátorságról szóló 1908. évi határozat is. Minden csűrés-csavarás ebben a kérdésben csak annyit jelent, hogy meg akarják téveszteni a munkásokat.

Aki nemcsak szavakban akarja elismerni a pártot, az nem tűr semmi csűrés-csavarást, és kibogozza az igazságot a likvidátorság kérdésében hozott párthatározatról. Ehhez a határozathoz 1909 óta az összes párthű mensevikek csatlakoztak, Plehanovval az élükön, aki a „Dnyevnyik” c. kiadványában és sok más marxista munkában több ízben és teljesen félreérthetetlenül kifejtette, hogy nem maradhat a pártban az, aki likvidálja a pártot.

Plehanov mensevik volt és az is marad. Tehát a likvidátorok szokásos hivatkozásai az 1908-as párthatározat „bolsevik” jellegére kétszeresen helytelenek.

Minél többet szidják Plehanovot a likvidátorok a „Lucs”-ban vagy a „Nasa Zarjá”-ban, annál világosabb, hogy a likvidátoroknak nincs igazuk, hogy lármával, ordítozással és botránnyal törekszenek elhomályosítani az igazságot. Az újoncot néha sikerül ilyen módszerekkel rögtön elkábítani, a munkások azonban mégis maguk is eligazodnak majd és hamarosan kézlegyintéssel intézik el a szidalmakat.

Szükséges-e a munkásegység? Szükséges.

Lehetséges-e a munkásegység a munkásszervezet egysége nélkül? Világos, hogy lehetetlen.

Mi gátolja a munkáspárt egységét? A likvidátorság körüli viták.

Tehát a munkásoknak el kell igazodniok ezekben a vitákban, hogy maguk döntsék el pártjuk sorsát és helytálljanak érte.

Ehhez az első lépés: meg kell ismerkedni a likvidátorságról szóló első párthatározattal. Ezt a határozatot a munkásoknak pontosan ismerniük kell és figyelmesen át kell gondolniok, félretéve minden olyan kísérletet, amelynek célja a kérdés megkerülése vagy mellékvágányra terelése. Minden munkás, miután átgondolta ezt a határozatot, kezdi majd érteni, mi a likvidátorság kérdésének lényege, miért olyan fontos és olyan „fájó” ez a kérdés, miért vetődik fel minduntalan ez a kérdés a párt előtt a reakció időszakának több mint négy esztendeje óta.

A következő cikkben a pártnak a likvidátorságról szóló másik fontos határozatát fogjuk megvizsgálni, amelyet körülbelül három és fél évvel ezelőtt hoztak, azután pedig áttérünk azokra a tényekre és okmányokra, amelyek megszabják, hogyan áll ma a kérdés.

II. Az 1910. évi határozat

Első cikkünkben („Pravda” 289. sz.) idéztük az első és alapvető okmányt, amellyel meg kell ismerkedniök azoknak a munkásoknak, akik a jelenlegi vitákban ki akarják kutatni az igazságot, mégpedig: a párt 1908. decemberi határozatát a likvidátorságról.

Most idézni fogjuk és megvizsgáljuk a pártnak egy másik, nem kevésbé fontos határozatát ugyanerről a kérdésről, amelyet három és fél évvel ezelőtt, 1910 januárjában fogadtak el. Azért van különös jelentősége ennek a határozatnak, mert egyhangúlag fogadták el: az összes bolsevikok kivétel nélkül, azután az összes úgynevezett vperjodisták és végül (ez a legfontosabb) kivétel nélkül az összes mensevikek és a jelenlegi likvidátorok, valamint az összes „nemzetiségi” (azaz zsidó, lengyel és lett) marxisták.

Idézzük e határozat legfontosabb részének teljes szövegét:

„A szociáldemokrata mozgalomnak a polgári ellenforradalom korszakában kialakult történelmi helyzete elkerülhetetlenül maga után vonja — mint a proletariátusra gyakorolt polgári befolyás megnyilatkozásait — egyrészről az illegális szociáldemokrata párt tagadását, szerepének és jelentőségének lekicsinylését, a forradalmi szociáldemokrácia programba vágó és taktikai feladatainak és jelszavainak megcsonkítására irányuló kísérleteket stb.; másrészt maga után vonja a szociáldemokrácia dumabeli munkájának és a legális lehetőségek kihasználásának tagadását, mind az egyik, mind a másik jelentőségének megnemértését, azt, hogy a forradalmi szociáldemokrata taktikát nem képesek a mai helyzet sajátszerű történelmi feltételeihez alkalmazni stb.

Ilyen körülmények között a szociáldemokrata taktika elválaszthatatlan eleme mindkét elhajlás leküzdése, mégpedig a szociáldemokrata munkának a proletár osztályharc minden területén való kiszélesítése és elmélyítése, valamint eme elhajlások veszélyes voltának megmagyarázása útján.”

Ebből a határozatból világosan látható, hogy három és fél évvel ezelőtt az összes marxistáknak, akik kivétel nélkül az összes áramlatokat képviselték, egyhangúlag el kellett ismerniök a marxista taktikától való két elhajlást. Mindkét elhajlást veszélyesnek ismerték el. Mindkét elhajlást nem a véletlennel, nem egyes személyek rosszakaratával magyarázták, hanem a munkásmozgalom „történelmi helyzetével” korunkban.

Sőt. A párt egyhangú határozata rámutat ezeknek az elhajlásoknak az osztályeredetére és osztályjelentőségére. Mert a marxisták nem érik be a bomlás és züllés puszta és tartalmatlan megállapításával. Valamennyien látják, hogy a demokrácia és a szocializmus sok hívének fejében bomlás, hitetlenség, csüggedés, tanácstalanság uralkodik. Nem elég ezt elismerni. Meg kell érteni, mi az osztályeredete a ziláltságnak, a bomlásnak, milyen nemproletár környezetből jövő osztályérdekek táplálják a proletariátus barátai közt uralkodó „zűrzavart”.

És a párt határozata három és fél évvel ezelőtt válaszolt erre a fontos kérdésre: a marxizmustól való elhajlásokat „a burzsoá ellenforradalom”, „a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyás” szüli.

Mik ezek az elhajlások, amelyek azzal fenyegetnek, hogy a burzsoázia befolyása alá juttatják a proletariátust? Az egyik ilyen elhajlás, amely kapcsolatban van a „vperjodizmussal” és abból áll, hogy elvetik a szociáldemokratáknak a dumában kifejtett munkáját s a legális lehetőségek felhasználását, csaknem teljesen eltűnt. Oroszországban a szociáldemokraták közül senki sem hirdeti többé ezeket a téves, nem marxista nézeteket. A „vperjodisták” (köztük Alekszinszkij és mások) elkezdtek dolgozni a „Pravdá”-ban a párthű mensevikekkel együtt.

A másik elhajlás viszont, amelyre a párt határozata utal, nem más, mint a likvidátorság. Ez kitűnik az illegalitás „elvetésére”, szerepének és jelentőségének „lebecsülésére” vonatkozó utalásokból. Végül van egy teljesen pontos okmányunk, amelyet három évvel ezelőtt hoztak nyilvánosságra, és amelyet senki meg nem cáfolt, olyan okmány, amely az összes „nemzetiségi” marxistáktól és Trockijtól (olyan tanúktól, akiknél jobbat el sem tudnak képzelni a likvidátorok) ered; ez az okmány nyíltan kijelenti, hogy „lényegében kívánatos volna a határozatban említett áramlatot, amely ellen harcolni kell, likvidátor áramlatnak nevezni”…

Ez tehát az a rendkívül fontos és alapvető tény, amelyet ismernie kell mindenkinek, aki a jelenlegi vitákban el akar igazodni: három és fél évvel ezelőtt a párt a likvidátorságot egyhangúlag a marxizmustól való „veszélyes” elhajlásnak ismerte el, amely ellen küzdeni kell, amely „a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyást” fejezi ki.

A demokráciaellenes, általában ellenforradalmi hangulatú burzsoázia érdekei a proletariátus régi pártjának likvidálását, feloszlatását követelik. A burzsoázia minden úton-módon terjeszt és támogat minden olyan eszmét, amely a munkásosztály pártjának likvidálására irányul. A burzsoázia arra törekszik, hogy a munkásosztály lemondjon régi feladatairól, hogy „megcsonkítsa”, megnyesse, megnyirbálja, elsikkassza ezeket a feladatokat, hogy megbéküljön és egyességet kössön a Puriskevicsekkel és társaikkal, ahelyett, hogy határozottan hatalmuk alapjának megsemmisítésére törekednék.

A likvidátorság nem egyéb, mint a lemondás és a renegátság burzsoá eszméjének érvényesítése a proletariátus soraiban.

Ez a likvidátorság osztályjelentősége, amelyre három és fél évvel ezelőtt a párt rámutatott egyhangú határozatával. Ebben látja az egész párt a likvidátorság mélységesen káros és veszedelmes voltát, a munkásmozgalomra, a munkásosztály önálló (tettekben, nem pedig szavakban önálló) pártjának tömörülésére gyakorolt pusztító hatását.

A likvidátorság nemcsak a munkásosztály régi pártjának likvidálása (azaz feloszlatása, szétrombolása), a likvidátorság azon kívül a proletariátus osztályönállóságának szétrombolása, öntudatának burzsoá eszmékkel való megmételyezése.

Szemléletesen fogjuk megmagyarázni a likvidátorságnak ezt az értékelését a következő cikkben, amelyben teljes egészében idézzük majd a likvidátor „Lucs” legfontosabb elmefuttatásait. Most pedig röviden összegezzük az elmondottakat: általában a „lucsistáknak”, s különösen F. Dan és Potreszov úréknak az a kísérlete, hogy a dolgot úgy állítsák be, mintha az egész „likvidátorság” koholmány volna, megdöbbentően hazug csűrés-csavarás, amely a „Lucs” olvasóinak teljes tájékozatlanságára számít. A valóság az, hogy a párt 1908-as határozatán kívül van a pártnak egy 1910-ben egyhangúlag hozott határozata is, amely kimerítően értékeli a likvidátorságot mint a proletár úttól való burzsoá elhajlást, amely végzetes és veszedelmes a munkásosztályra. Ezt a párt adta értékelést csak a munkásosztály ellenségei képesek rejtegetni vagy megkerülni.

III. A likvidátorok állásfoglalása
az 1908. és 1910. évi határozatokkal szemben

Az előző cikkben („Pravda” 95. (299.) sz.) idéztük annak az egyhangúlag hozott párthatározatnak pontos szövegét, amely a likvidátorságra mint a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyás megnyilvánulására vonatkozik.

Ezt a határozatot, mint mondottuk, 1910 januárjában hozták. Nézzük meg most azoknak a likvidátoroknak a magatartását, akik most azt merik állítani, hogy nem is volt és nincs is semmiféle likvidátorság.

1910 februárjában az akkor éppen, hogy megindult „Nasa Zarja” c. folyóirat 2. számában Potreszov úr egyenesen azt írta, hogy „a párt, mint intézmények teljes és szervezett hierarchiája” (azaz lépcsőzete vagy rendszere) „nincs”, és nem lehet likvidálni azt, „ami a valóságban már nincs meg mint szervezett egész” (lásd „Nasa Zarja” 1910. 2. sz. 61. old.).

S ezt a párt egyhangú határozata után egy hónappal mondták, vagy talán még annyi idő sem telt el azóta!!

1910 márciusában pedig a likvidátoroknak egy másik folyóirata, — melynek ugyanazok a munkatársai: Potreszov, Dan, Martinov, Jezsov, Martov, Levickij és társai — mégpedig a „Vozrozsgyenyije” hangsúlyozta és népszerű nyelven megmagyarázta Potreszov úr szavait:

„Nincs mit likvidálni és — tesszük hozzá mi (azaz a „Vozrozsgyenyije” szerkesztősége) — e hierarchia régi földalatti alakjában való felújításának álma egyszerűen káros, reakciós utópia, amely nem jelent egyebet, mint azt, hogy a valamikor a legnagyobb valóságérzékkel rendelkező párt képviselői elvesztették politikai érzéküket” („Vozrozsgyenyije”, 1910. 5. sz. 51. old.).

Párt nincs és a párt helyreállítása káros utópia — ezek világos és határozott szavak. Ez világos és nyílt lemondás a pártról. Azok mondtak le róla (és szólították fel erre a munkásokat is), akik elvetették az illegalitást és nyílt pártról „álmodoztak”.

Az illegalitásnak ezt a megtagadását teljesen határozottan és nyíltan támogatta még P. B. Akszelrod 1912-ben a „Nyevszkij Golosz”-ban (1912. 6. sz.) is, a „Nasa Zarjá”-ban is (1912. 6. sz.).

„Ilyen helyzetben «frakciónélküliségről» beszélni — írta P. B. Akszelrod — struccpolitika… vagyis önmagunk és mások ámítása …” „A frakciók formális megalakítása és a frakciós tömörülés egyenesen kötelessége és halaszthatatlan ügye a pártreform, jobban mondva a pártforradalom híveinek.”

Akszelrod tehát egyenesen a pártforradalom, azaz a régi párt megsemmisítése és egy új párt megalakítása mellett száll síkra.1913-ban a „Lucs” 101. számában egy aláírás nélkül megjelent szerkesztőségi vezércikk nyíltan kimondta, hogy „munkáskörökben itt-ott határozottan élénkül és erősödik az illegalitás iránti rokonszenv”, s hogy ez „szomorú tény”. E cikk írója, L. Szedov maga is beismerte, hogy cikke még a „Lucs” taktikájának hívei között is „elégedetlenséget keltett” („Nasa Zarja”, 1913. 3. sz. 49. old.). Emellett maga Szedov olyan magyarázatokat adott, hogy azok újabb elégedetlenséget keltettek, megint csak a „Lucs” egyik híve, — An részéről, aki a „Lucs” 181. számában Szedov ellen ír. An tiltakozik Szedovnak az ellen az állítása ellen, hogy „az illegalitás akadálya mozgalmunk politikai kialakulásának, a szociáldemokrata munkáspárt felépítésének”. An kineveti Szedovot, aki „határozatlan” abban a kérdésben, kívánatos-e az illegalitás.

A „Lucs” szerkesztősége An cikkéhez hosszú utószót fűzött, amelyben Szedov mellett foglal állást, minthogy az a véleménye, hogy An-nak „nincs igaza L. Szedovról szóló bírálatában”.

A megfelelő helyen elemezni fogjuk a „Lucs” szerkesztőségének érvelését, magának An-nak likvidátori hibáit is. Most nem erről van szó. Most gondosan értékelnünk kell az általunk idézett okmányokból folyó alapvető és fő következtetéseket.

Az egész párt 1908-ban is, 1910-ben is elítéli és elveti a likvidátorságot, részletesen és érthetően megmagyarázza, hogy mi az osztályforrása, és miért veszélyes ez az áramlat. Az összes likvidátor újságok és folyóiratok a „Vozrozsgyenyije” (1909 — 1910), a „Nasa Zarja” (1910-1913), a „Nyevszkij Golosz” (1912) és a „Lucs” (1912-1913), a párt leghatározottabb, sőt egyhangú határozatai után valamennyien olyan gondolatokat és érveket ismételgetnek, melyekből nyilvánvalóan kiütközik a likvidátorság.

Ezeknek az érveknek, ennek a prédikációnak még a „Lucs” hívei is kénytelenek ellentmondani. Ez tény. Következésképpen az, aki a likvidátorok elleni „hajszáról” óbégat, mint Trockij, Szemkovszkij és a likvidátorság sok más pártfogója, egyenesen lelkiismeretlenül cselekszik, mert ez az igazságot felháborító módon meghamisítja.

Az igazság, amelyet az általam idézett több mint öt évről (1908—1913) szóló okmányok bizonyítanak, az, hogy a likvidátorok megcsúfolva a párt összes határozatait, továbbra is gyalázzák a pártot, azaz az „illegalitást”, és uszítanak ellene.

Ezt az igazságot kell minden munkásnak, aki maga akar komolyan eligazodni a párt vitás és fájó kérdéseiben, aki maga akarja eldönteni ezeket a kérdéseket, — minden munkásnak legelsősorban ezt az igazságot kell magáévá tenni, és ezért önállóan hozzá kell látnia a párt fentebb idézett határozatainak és a likvidátorok érvelésének tanulmányozásához és megvizsgálásához. Csak az érdemli meg a párttag és a munkáspárt megalkotójának nevét, aki figyelmesen tanulmányozza, végiggondolja és önállóan dönti el pártjának kérdéseit és sorsát. Nem lehet közömbös számunkra az a kérdés, hogy a párt „bűnös”-e a likvidátorok elleni „hajszában” (azaz túlélés és igazságtalan támadásokban), vagy a likvidátorok bűnösök a párt határozatainak nyílt megsértésében, abban, hogy konokul hirdetik a párt likvidálását, azaz szétrombolását.

Világos, hogy a párt nem állhat fenn, ha nem harcol teljes erővel azok ellen, akik szét akarják rombolni.

Miután idéztük azokat az okmányokat, amelyek ezzel az alapvető kérdéssel kapcsolatosak, a következő cikkben a „nyílt párt” hirdetésének eszmeitartalmát fogjuk értékelni.

IV. A likvidátorság osztályértelme

Az előző cikkekben („Pravda” 289, 299. és 314. sz.) kimutattuk, hogy az összes marxisták 1908-ban is, 1910-ben is visszavonhatatlanul elítélték a likvidátorságot, mint a múlt megtagadását. A marxisták megmagyarázták a munkásosztálynak, hogy a likvidátorság a burzsoá befolyás érvényesítése a proletariátus soraiban. Az összes likvidátor kiadványok pedig, 1909-től 1913-ig, égbekiáltó módon megszegték és tovább is megszegik a marxisták határozatait.

Nézzük meg a „nyílt munkáspárt” vagy a „harc a nyílt pártért” jelszavát, amelyet mindmáig védelmeznek a likvidátorok a „Lucs”-ban és a „Nasa Zarjá”-ban.

Marxista, proletár jelszó-e ez, vagy liberális, polgári jelszó?

Erre a kérdésre a feleletet nem a likvidátorok vagy egyéb csoportok hangulatában és terveiben kell keresni, hanem a mai Oroszország társadalmi erőviszonyainak elemzésében. A jelszavak jelentését nem szerzőik szándékai határozzák meg, hanem az ország összes osztályainak erőviszonyai.

A jobbágytartó földbirtokosok az ő „bürokráciájukkal” egyetemben ellenségei a politikai szabadság szellemében történő bárminő változásnak. Ez érthető. A burzsoáziának egy elmaradt és félfeudális országban gazdasági helyzeténél fogva feltétlenül szabadságra kell törekednie. A burzsoázia azonban jobban fél a nép aktivitásától, mint a reakciótól. Ezt az igazságot különösen szemléltetően mutatta meg az 1905-ös év; a munkásosztály nagyszerűen megértette s csak az opportunista és a félliberális intellektuelek nem értették meg.

A burzsoázia liberális és ellenforradalmi. Innen ered hovatovább nevetségesen erőtlen és szánalmas reformizmusa. Reformokról szóló álmok — és félelem a feudálisokkal való komoly leszámolástól, akik nemcsak nem hoznak be reformokat, hanem a már megvalósítottakat is visszavonják. Reformokat hirdetnek és félnek a népmozgalomtól. Iparkodnak visszaszorítani a feudálisokat — és félnek attól, hogy elvesztik ezek segítségét, félnek attól, hogy elvesztik saját kiváltságaikat. Ezen az osztályviszonylaton épül fel a június 3-i rendszer, amely teljhatalmat ad a feudálisoknak és kiváltságokat a burzsoáziának.

A proletariátus osztályhelyzeténél fogva teljesen meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy kiváltságokon „osztozkodjék” vagy féljen attól, hogy bárki is elveszti kiváltságait. Ezért a proletariátus előtt teljesen idegen a kicsinyesen önző, szánalmas és ostoba reformizmus. A paraszttömeg pedig, amely egyfelől végtelenül elnyomott és kiváltságok helyett éhínséget lát maga előtt, másfelől feltétlenül kispolgári — elkerülhetetlenül ingadozik a liberálisok és a munkások között.

Ez az objektív helyzet.

Ebből a helyzetből nyilvánvalóan az következik, hogy a nyílt munkáspárt jelszava, osztályeredetét tekintve, az ellenforradalmi liberálisok jelszava. Reformizmuson kívül semmi sincs benne; — még csak célzás sincs arra, hogy a proletariátus, az egyetlen teljesen demokratikus osztály felismeri azt a feladatát, hogy harcoljon a liberálisok ellen a demokrácia egész táborára kiterjedő befolyásért; — még csak a gondolata sincs meg annak, hogy megszüntessék magát az alapját a feudálisok, a „bürokrácia” stb. bármiféle kiváltságainak; — szó sincs benne a politikai szabadság és a demokratikus alkotmány közös pilléreiről; — ezzel szemben van benne hallgatólagos lemondás a régiről, következésképpen renegátság és a munkáspárt feloszlatása (likvidálása).

Rövidebben: ez a jelszó egy ellenforradalmi korszakban éppen azt hirdeti a munkások közt, amit a liberális burzsoázia a maga körében végrehajt. Ezért, ha a likvidátorok nem volnának, az okos progresszista polgárnak intellektueleket kellene keresnie vagy felbérelnie arra, hogy ezeket az eszméket elterjesszék a munkásosztály körében!

Csak fejvesztett emberek hasonlíthatják össze a likvidátorok szavait a likvidátorok indítóokaival. A likvidátorok szavait a liberális burzsoázia tetteivelés objektív helyzetével kell összehasonlítani.

Nézzük meg ezeket a tetteket. 1902-ben a burzsoázia az illegalitás mellett foglal állást. A burzsoázia kiküldi Sztruvét, hogy adja ki a földalatti „Oszvobozsgyenyijé”-t. Mikor a munkásmozgalom október 17-éhez vezet, a liberálisok és a kadetok sutba dobják az illegalitást, majd lemondanak róla, szükségtelennek, esztelenségnek, bűnnek és istentelenségnek nyilvánítják („Vehi”). Illegalitás helyett a liberális burzsoázia körében megindul a nyílt pártért való harc. Ez történelmi tény, amelyet megerősítenek a kadetok (1905—1907) és progresszisták (1913) szakadatlan legalizálási kísérletei.

A kadetoknál „nyílt munkáról és annak titkos megszervezéséről” van szó; A. Vlaszov, a jámbor, vagyis öntudatlan likvidátor csak „saját szavaival” mondta el a kadetok tetteit.

Miért mondtak le a liberálisok az illegalitásról, és miért fogadták el a „harc a nyílt pártért” jelszót? Talán azért, mert Sztruve áruló? Dehogy. Éppen ellenkezőleg. Sztruve azért fordított köpönyeget, mert az egész burzsoázia ezt tette. Mégpedig azért: 1) mert már 1905. december 11-én is kiváltságokat kapott, sőt 1907. június 3-án megkapta a megtűrt ellenzék szerepét; 2) mert halálosan megrémült a népmozgalomtól. A „harc a nyílt pártért” jelszó a „magas politika” nyelvéről egyszerű és közérthető nyelvre lefordítva ezt jelenti:

— Földbirtokos urak! ne gondoljátok, hogy mi ki akarunk kergetni benneteket a világból. Nem. Csak egy kicsit húzódjatok odébb, hogy mi, burzsoák is leülhessünk (nyílt párt) — ez esetben ötszörte „okosabban”, ravaszabbul, „tudományosabban” fogunk benneteket védelmezni, mint a Tyimoskinok és a Szabler-féle szentatyák.

A „harc a nyílt pártért” jelszót a kadetokat utánozva elfogadták a kispolgárok, a narodnyikok is. 1906 augusztusában Pesehonov úr és a „Russzkoje Bogatsztvo” egész kompániája lemond az illegalitásról, kihirdeti a „nyílt pártért való harcot”, törli programjukból a következetesen demokratikus, „földalatti” jelszavakat.

Ezek a kispolgárok, a „széles és nyílt pártról” szóló reformista fecsegéseik eredményeképpen — és ez mindenki számára nyilvánvaló —, teljesenpárt nélkül, minden tömegkapcsolat nélkül maradtak, a kadetok pedig már nem is álmodoznak ilyen kapcsolatról.

Így, és csakis így, az osztályok helyzetének elemzése útján, az ellenforradalom általános történetén át lehet eljutni a likvidátorság megértéséhez. A likvidátorok kispolgári intellektuelek, akiket a burzsoázia kiküldött, hogy liberális feslettséget vigyenek a munkások soraiba. A likvidátorok a marxizmus árulói és a demokrácia árulói. A „harc a nyílt pártért” jelszava náluk (mint a liberálisoknál is, a narodnyikoknál is) a múlt megtagadásának és a munkásosztállyal való szakításnak álcázása. Ez tény, melyet bebizonyítottak a IV. duma munkáskúriájának választásai és a „Pravda” c. munkásújság keletkezésének története. A tömegekkel való kapcsolat mindenki számára nyilvánvalóan csak azoknál van meg, akik nem tagadták meg a múltat, és kizárólag a múlt szellemében, annak megerősítésére, megszilárdítására és fejlesztésére használták fel a „nyílt munkát” és az összes „lehetőségeket”.

A június 3-i rendszer korszakában ez nem is lehetett másképp.

Hogy a likvidátorok (azaz liberálisok) hogyan „nyirbálták meg” a programot és a taktikát, arról a következő cikkben lesz szó.

V. A „harc a nyílt pártért” jelszava

Az előző cikkben („Pravda” 122. sz.) megvizsgáltuk a „nyílt párt” vagy a „harc a nyílt pártért” jelszó objektív, azaz az osztályviszonyok által meghatározott jelentését. Ez a jelszó szolgaian megismétli a burzsoázia taktikáját, és a burzsoázia szempontjából helyesen fejezi ki a burzsoáziának a forradalomról való lemondását vagy ellenforradalmiságát. Vizsgáljunk meg néhány, a likvidátoroknál különösen gyakori kísérletet, amellyel védeni igyekeznek a „harc a nyílt pártért” jelszavát. Majevszkij is, Szedov is, Dan is és az összes „lucsisták” igyekeznek összekeverni a nyílt pártot a nyílt munkával vagy tevékenységgel. Ez az összekeverés egyenesen szofisztika, játék, az olvasó félrevezetése.

Először is a szociáldemokraták nyílt tevékenysége az 1904-től 1913-ig terjedő időszakban: tény. A nyílt párt: intellektuelek frázisa, amely a pártról való lemondást leplezi. Másodszor, a párt nem egyszer elítélte a likvidátorságot, azaz a nyílt párt jelszavát. A párt azonban nemcsak nem ítélte el a nyílt tevékenységet, hanem ellenkezőleg, azokat ítélte el, akik ezt a tevékenységet elhanyagolják vagy lemondanak róla. Harmadszor, az 1904—1907-es években valamennyi szociáldemokrata különösen nagymértékben tevékenykedett nyíltan. De a szociáldemokratáknak egyetlen áramlata, egyetlen frakciója sem adta ki ekkor a „harc a nyílt pártért” jelszavát!

Ez történelmi tény. Ezen el kell gondolkodniok azoknak, akik meg akarják érteni a likvidátorságot.

Gátolta-e az 1904—1907-es évi nyílt tevékenységet az, hogy nem adtuk ki a „harc a nyílt pártért” jelszavát? Cseppet sem.

Miért nem merült fel a szociáldemokraták fejében akkor ilyen jelszó? Éppen azért, mert akkor még nem garázdálkodott az ellenforradalom, amely a szociáldemokraták egy részét szélső opportunizmusba sodorta. Akkor nagyon is világos volt, hogy a „harc a nyílt pártért” jelszava opportunista frázis, lemondás az „illegalitásról”.

Igyekezzenek hát, uraim, mélyére hatolni e történelmi fordulat értelmének: az 1905-ös korszakban, amikor csodálatosan fejlett nyílt tevékenység folyik, nincs olyan jelszó, hogy „harc a nyílt pártért”; az ellenforradalom korszakában, a nyílt tevékenység gyengébb fejlettsége mellett, a szociáldemokraták egy része körében (a burzsoázia nyomán) megjelenik az „illegalitásról” való lemondás és a „harc a nyílt pártért” jelszava.

Hát homályos lehet-e még egy ilyen fordulat értelme és osztályértelme?

Végül a negyedik és legfőbb körülmény. Kétféle, két homlokegyenest ellentétes irányú nyílt tevékenység lehetséges (és figyelhető meg): olyan tevékenység, amely a régi védelmében folyik, teljesen annak szellemében, annak jelszavai és taktikája nevében, és olyan, amely a régi ellen folyik, a régi megtagadása, szerepének, jelszavainak stb. lekicsinylése nevében.

Az 1906-os évtől (kadetok, Pesehonov úr és társai) az 1913-as évig („Lucs”, „Nasa Zarja”) terjedő korszaknak az volt a legelvitathatatlanabb történelmi ténye, hogy a nyílt tevékenységnek mindkét, elvileg ellenséges és egymással összeegyeztethetetlen formája megvolt. Megállhatjuk-e hát mosoly nélkül, ha azt az együgyű (vagy egy ideig magát együgyűnek tettető) embert halljuk, aki azt mondja: minek vitatkozni, amikor ezek is, meg azok is nyílt tevékenységet folytatnak? Hiszen éppen arról folyik itt a vita, kedvesem, hogy a „földalattiság” védelmében, annak szellemében-e, avagy annak lekicsinylésére, ellene és nem annak szellemében kell-e folytatni ezt a tevékenységet! Csak — csupán „csak!” — arról vitáznak, hogy vajon liberális vagy következetesen demokratikus szellemben folyik-e a szóban forgó nyílt munka. „Csak” arról vitáznak, lehet-e a nyílt munkára szorítkozni: emlékezzenek a liberális Sztruve úrra, aki nem szorítkozott erre 1902-ben, és teljesen „erre szorítkozott” az 1906—1913-as években!

„Lucs”-beli likvidátoraink sehogy sem tudják megérteni, hogy a „harc a nyílt pártért” jelszavával azokat a liberális (sztruveista) eszméket hintik el a munkások közt, melyeket „majdnem-marxista” szófoszlányokkal díszítettek fel.

Vagy vegyük magának a „Lucs” szerkesztőségének okfejtését An-nak adott válaszában (181. sz.)….

„A szociáldemokrata párt nem abból a néhány elvtársból áll, akiket a körülmények földalatti munkára kényszerítenek. Hiszen ha ‘a párt csak illegálisan működnék, hány tagja volna? Két-háromszáz? és mi lenne a munkások ezreivel, ha nem tízezreivel, akik az egész szociáldemokrata munka tulajdonképpeni terhét viselik?”

Gondolkodó ember számára ez az okoskodás magában véve elegendő arra, hogy liberálisoknak tartsa azokat, akik kitalálták. Először is nyilvánvalóan valótlanságot mondanak a „földalatti munkáról”: korántsem mindössze „százak” vesznek benne részt. Másodszor, a világon mindenütt „szűkebb” a párttagok létszáma a szociáldemokrata munkát végző munkások számánál. Németországban például a szociáldemokrata pártnak csak egymillió tagja van, viszont körülbelül 5 millió szavazatot adnak le a szociáldemokratákra, a proletárok száma pedig körülbelül 15 millió. A párttagok és a szociáldemokraták számarányát a különböző országokban a történelmi viszonyok különböző volta határozza meg. Harmadszor, nálunk nincs semmi egyéb, ami a „földalatti munkát” helyettesítené. A „Lucs” tehát a párt ellen a pártonkívüli vagy a párton kívül levő munkásokra hivatkozik. Szokott fogása ez a liberálisoknak, akik igyekeznek elszakítani a tömeget öntudatos élcsapatától. A „Lucs” nem érti a pártnak az osztályhoz való viszonyát, ahogy nem értették ezt az 1895 — 1901-es évek „ökonomistái” sem. Negyedszer, a „szociáldemokrata munka” nálunk egyelőre csak akkor valóban szociáldemokrata munka, ha a régi szellemben, a régi jelszavak értelmében végzik.

A „Lucs” gondolatmenete a liberális intellektuelek gondolatmenete, akik, minthogy nem kívánnak belépni a valóban létező pártszervezetbe, megkísérlik szétrombolni ezt a szervezetet, s ellene uszítják a pártonkívüli, szétforgácsolt, kevésbé öntudatos tömeget. Így cselekszenek a német liberálisok is, akik azt mondják, hogy a szociáldemokraták nem a proletariátus képviselői, mert a proletariátusnak „csak” egytizenötöd része van benn a „pártban”!

Vegyük a „Lucs” egyik még gyakoribb okfejtését: „mi” a nyílt párt mellett vagyunk — „ahogy Európában van”. A liberálisok és a likvidátorok alkotmányt és nyílt pártot akarnak, „ahogy Európában van” ma; de nem akarják azt az utat, amelyen Európa ehhez a mához eljutott.

A likvidátor és bundista Kosszovszkij arra tanít bennünket a „Lucs”-ban, hogy kövessük az osztrákok példáját. Csak azt felejti el, hogy az osztrákoknak 1867 óta van alkotmányuk, és nem lehetett volna alkotmányuk 1) az 1848-as mozgalom nélkül; 2) az 1859 — 1866. évi mély államválság nélkül, amikor a munkásosztály gyengesége lehetővé tette Bismarcknak és társainak, hogy a híres „felülről végrehajtott forradalom” segítségével kimásszanak a csávából. Mi következik hát Kosszovszkij, Dan, Larin és az összes „Lucs”-beliek tanításából?

Csak az, hogy válságunknak feltétlenül a „felülről végrehajtandó forradalom” szellemében való megoldását segítik elő! De az ilyen agymunka — éppen a Sztolipin-féle munkáspárt „munkája”.

Bármerre nézünk — mindenütt csak azt látjuk, hogy a likvidátorok lemondanak a marxizmusról is, a demokráciáról is.

A következő cikkben részletesen megvizsgáljuk azt az okoskodásukat, hogy okvetlenül meg kell nyirbálni a mi jelszavainkat, a szociáldemokrata jelszavakat.

VI

Az lesz most a feladatunk, hogy megvizsgáljuk, miként nyirbálják meg a likvidátorok a marxista jelszavakat. Erre a célra legjobb volna augusztusi konferenciájuk határozatait elővenni, de ezeket a határozatokat érthető okokból csak a külföldi sajtóban lehet elemezni. Itt most a „Lucs”-ot kell elővennünk, amelyben L. Sz. csodálatosan pontosan fejti ki cikkében (108. (194.) sz.) a likvidátorság egész lényegét, egész szellemét.

L. Sz. úr ezt írja:

„. . . Muranov képviselő egyelőre csak három részleges követelést ismer el, azt a három pillért, amelyen, mint ismeretes, a leninisták választási platformja nyugszik: az államrendszer teljes demokratizálását, a nyolcórás munkanapot és a föld átadását a parasztoknak. Ezt az álláspontot vallja továbbra is a «Pravda». Ezzel szemben mi, mint ahogy az egész európai szociáldemokrácia is” (olvasd: „mi, mint ahogy Miljukov is, aki arról biztosít bennünket, hogy, hála istennek, van alkotmányunk”) „a részleges követelések kitűzésében agitációs eszközt látunk, amelynek csak akkor lehet sikere, ha számol a munkástömegek mindennapi harcával. Azt, aminek egyrészt elvi jelentősége van a munkásmozgalom további fejlődése szempontjából, másrészt időszerű lehet a tömegek számára, csakis ezt tartjuk lehetőnek felállítani, mint olyan részletkövetelést, amelyre a jelen pillanatban a szociáldemokrácia figyelmének összpontosulnia kell. A «Pravda» három követelése közül csak egy — a nyolcórás munkanap — játszik és játszhat szerepet a munkások mindennapi harcában. A másik két követelés jelenleg lehet a propaganda, s nem az agitáció tárgya. A propaganda és az agitáció közötti különbségről lásd G. V. Plehanov «Harc az éhség ellem» című brosúrájának ragyogó lapjait” (L. Sz. nem talált célba: „fáj” visszaemlékeznie Plehanov 1899—1902. évi vitájára az „ökonomisták” ellen, akiket L. Sz. lemásol!).

„A nyolcórás munkanapon kívül ilyen részletkövetelés még, amelyet a munkásmozgalom szükségletei és az orosz élet egész menete vet fel: az egyesülési szabadság és mindenfajta szervezet szabadságának követelése az idetartozó gyülekezési, szólás- és sajtószabadsággal együtt.”

Ez a likvidátorok taktikája. Tetszik látni, nem „időszerű a tömegek számára”, nem vetik fel „a munkásmozgalom szükségletei” és „az orosz élet egész menete” sem azt, amit L. Sz. ezekkel a szavakkal jelez: „teljes demokratizálás stb.”, sem azt, amit így nevez: „a föld átadása a parasztoknak”!! Milyen régiek és milyen ismerős csengésűek ezek az okoskodások azok számára, akik emlékeznek az orosz marxista gyakorlat történetére, sokéves harcára azok ellen az „ökonomisták” ellen, akik lemondtak a demokrácia feladatairól! Milyen tehetségesen másolja le a „Lucs” Prokopovics és Kuszkova nézeteit, akik akkor megpróbálták liberális útra terelni a munkásokat!

De vizsgáljuk meg figyelmesebben a „Lucs” gondolatmenetét. A józan ész szempontjából ez a gondolatmenet egyenesen őrültség. Hát csakugyan állíthatja azt valaki ép ésszel, hogy az említett „paraszti” (azaz a parasztok előnyére irányuló) követelés nem „időszerű a tömegek számára”?  hogy ezt nem tűzik napirendre „a munkásmozgalom szükségletei és az orosz élet egész menete”? Ez nemcsak nem igaz, hanem égbekiáltó ostobaság. Oroszország egész XIX. századbeli története, az „orosz élet egész menete” vetette fel, tette időszerűvé ezt a kérdést, méghozzá a legnagyobb mértékben, ezt tükrözte Oroszország egész törvényhozása is. Hogy állíthatott a „Lucs” ilyen szörnyű valótlanságot?

Ide kellett jutnia, mert a „Lucs”-ot béklyóba verte a liberális politika, a liberálisok pedig hívek önmagukhoz, amikor visszautasítják (vagy félretolják — mint a „Lucs”) a paraszti követelést. A liberális burzsoázia azért teszi ezt, mert osztályhelyzete kényszeríti arra, hogy a földesurakhoz alkalmazkodjék és a tömegek mozgalma ellen foglaljon állást.

A „Lucs” a liberális földbirtokosok eszméit viszi a munkások közé és árulást követ el a demokratikus parasztsággal szemben.

Menjünk tovább. Vajon csak az egyesülési szabadság „időszerű”? hát a személyi sérthetetlenség? hát a hatóságok tetszésszerinti beavatkozásának és az önkénynek megszüntetése? hát az általános stb. választójog? hát az egykamarás parlament és a többi? Minden értelmes munkás, mindenki, aki emlékszik a közelmúltra, kitűnően tudja, hogy mindez időszerű. Valamennyi liberális ezer meg ezer cikkben és beszédben elismeri, hogy mindez időszerű. Ugyan miért nyilvánította a „Lucs” időszerűnek a szabadságjogok egyikét, még ha a legfontosabbat is — s miért törölte ki, lökte félre, rakta a „propaganda” irattárába, vetette ki az agitációból a politikai szabadság, a demokrácia és az alkotmányos rendszer alapfeltételeit?

Azért és csakis azért, mert a „Lucs” nem fogadja el azt, ami a liberálisok számára elfogadhatatlan.

A munkásmozgalom szükségleteinek és az orosz élet menetének a tömegek számára való aktualitása szempontjából nincs különbség Muranov és a „Pravda” három követelése (a rövidség kedvéért mondjuk így: a következetes marxisták követelései) közt. Mind a munkás-, mind a paraszt-, mind az általános politikai követelések egyformán időszerűek a tömegek számára, egyformán a munkásmozgalom szükségletei és ,,az orosz élet egész menete” vetette fel őket. A mérsékeltség és pontosság tisztelőinek oly kedves „részlegesség” szempontjából szintén egyforma mind a három követelés: „részlegesek” a végcélhoz viszonyítva, de igen magasak például általában „Európához” viszonyítva.

Miért fogadja el a „Lucs” a nyolcórás munkanapot és veti el a többit? Miért határozta el a munkások helyett, hogy a nyolcórás munkanap „szerepet játszik” mindennapi harcukban, az általános politikai és parasztkövetelések pedig nem játszanak benne szerepet? A tények egyrészről azt mondják, hogy a munkások a mindennapi harcban igenis felvetik az általános politikai követeléseket és a paraszti követeléseket is, — másrészről pedig azt, hogy gyakran harcolnak a munkanap szerényebb megrövidítéséért.

Miről van szó?

Arról, hogy a „Lucs” reformista, s ezt a liberális korlátoltságot szokása szerint áthárítja a „tömegekre”, a „történelem menetére” stb.

A reformizmus általában abból áll, hogy csupán olyan változtatásokért folytatnak agitációt, amelyek nem kívánják a régi uralkodó osztály alappilléreinek megsemmisítését, — olyan változtatásokért agitálnak, amelyek összeegyeztethetők ezeknek az alapoknak megőrzésével. A nyolcórás munkanap összeegyeztethető a tőke hatalmának megőrzésével. Az orosz liberálisok maguk is készek aláírni („lehetőség szerint”) ezt a követelést azért, hogy a munkásokat megnyerjék maguknak. Viszont azok a követelések, amelyekért a „Lucs” nem kíván „agitálni”, összeegyeztethetetlenek a kapitalizmus előtti feudális idők alappilléreinek fenntartásával.

A „Lucs” éppen azt száműzi az agitációból, ami elfogadhatatlan a liberálisok számára, akik nem kívánják a földesúri uralom megsemmisítését, hanem csak azt kívánják, hogy a hatalomban és a kiváltságokban osztozzanak. A „Lucs” éppen azt száműzi, ami nem egyeztethető össze a reformizmus szempontjával.

Itt van a kutya elásva.

Sem Muranov, sem a „Pravda”, sem pedig egyetlen marxista nem veti el a részleges követeléseket. Ez ostobaság. Itt van például a biztosítási ügy. Mi ellene vagyunk annak, hogy a népet részletköveteléseket ígérő fecsegéssel — reformizmussal — csapják be. Mi elvetjük a mai Oroszország utópista, önző és hazug, alkotmány-illúziókra épülő s a földesurak előtti lakájkodás szellemével átitatott liberális reformizmusát. Ez a dolog veleje, amelyet a „Lucs” „részleges követelésekről” szóló általános frázisokkal zavar össze és takar el, noha maga is elismeri, hogy sem Muranov, sem a „Pravda” nem vetnek el bizonyos „részleges követeléseket”.

A „Lucs” megnyirbálja a marxista jelszavakat, szűk, reformista, liberális foglalatba gyömöszöli őket, és ily módon polgári eszméket visz be a munkások közé.

A marxistáknak a likvidátorok elleni harcában az a harc jut kifejezésre, amelyet az élenjáró munkások folytatnak a liberális burzsoák ellen a néptömegek feletti befolyásért, a néptömegek politikai felvilágosításáért és neveléséért.

„Pravda” 85, 95, 110, 122, 124. és 126. sz.
1913 április 12., 26., május 15., 29., 31. és június 2.

Lenin Művei. 4. kiad. 19. köt. 123—144. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa