– írta: J. V. Sztálin –

Bizonyára emlékeznek a múlt év január 9-re… Ez az a nap volt, amikor a pétervári proletariátus szemtől-szembe találta magát a cári kormánnyal és akaratán kívül összeütközött vele. Igen, akaratán kívül, mert békésen vonult a cár elé „kenyérért és igazságért”, de ellenségesen fogadták és golyózáport zúdítottak rá. A cári arcképekhez és a templomi zászlókhoz fűzte reményét, de ezt is, azt is cafatokra tépték, arcába dobták és ezzel kézzelfoghatóan bebizonyították, hogy fegyverre csak fegyverrel lehet válaszolni. És fegyvert ragadott — hacsak volt valahol ilyen fegyvere —, fegyvert ragadott azért, hogy ellenségként fogadja az ellenséget és bosszút álljon rajta. De miután az áldozatok ezreit hagyta hátra a csatatéren és nagy veszteségeket szenvedett, visszavonult, magába fojtva dühét…

Erre emlékeztet bennünket a múlt év január 9-e.

Ma, amikor az oroszországi proletariátus megemlékezik január 9-e évfordulójáról, nem lesz felesleges feltenni a kérdést: miért vonult vissza a múlt évben a pétervári proletariátus az akkori ütközetben és miben különbözik az akkori összecsapás a decemberi általános összecsapástól?

Elsősorban azért vonult vissza, mert nem volt még meg az a minimális forradalmi tudata sem, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a felkelés győzzön. Az a proletariátus, amely alázatosan és reménykedve járult az elé a vérengző cár elé, aki egész létét a nép elnyomására építette fel, az a proletariátus, amely hiszékenyen „parányi kegyet” ment kérni átkozott ellenségéhez — az ilyen nép vájjon felül tud-e kerekedni az utcai harcban?

Igaz, később, kevéssel utóbb, a puskaropogás kinyitotta az elámított proletariátus szemét, világosan megmutatta neki az önkényuralom undorító ábrázatát, igaz, ekkor már dühösen kiáltotta: „A cár megadta nekünk — mi is megadjuk neki!”, de mi értelme van ennek, ha nincs a kezedben fegyver, mit tehetsz puszta kézzel az utcai harcban, még ha tudatos vagy is, az ellenség golyója talán nem találja el ugyanúgy a tudatos fejet, mint a nem tudatosat?

Igen, a fegyver hiánya — ez volt a pétervári proletariátus visszavonulásának második oka.

De mit tehetett volna Pétervár egymaga, még ha lett volna is fegyvere? Amikor Pétervárott ömlött a vér és barikádok épültek, más városokban senki még az ujját sem mozdította — ezért tudta a kormány elvonni csapatait más helyekről és vérrel árasztani el az utcákat. És csak miután a pétervári proletariátus, eltemetvén a megölt elvtársak tetemeit, visszatért hétköznapi foglalkozásához — csak azután hangzott el a különböző városokban a sztrájkoló munkások kiáltása: köszöntjük a pétervári hősöket! De kinek és mit adhatott ez az elkésett üdvözlet? Ezért nem vette komolyan a kormány ezeket a széttagolt és szervezetlen fellépéseket és minden nagyobb fáradság nélkül szétszórta a különálló csoportokra forgácsolt proletariátust.

Tehát a szervezett általános felkelés hiánya, a proletariátus fellépéseinek szervezetlensége — ez volt a pétervári proletariátus visszavonulásának harmadik oka.

De ki is szervezhette volna meg az általános felkelést? A nép a maga egészében nem vállalhatta ezt, a proletariátus élenjáró része pedig — a proletariátus pártja — maga sem volt megszervezve, párton belüli nézeteltérések mardosták, belső háború, a pártszakadás napról-napra gyengítette erejét. Nem csoda, hogy a kettészakadt fiatal párt nem tudta vállalni az általános felkelés megszervezését.

Tehát az egységes és tömör párt hiánya — ez volt a proletariátus visszavonulásának negyedik oka.

És végül, ha a parasztság és a katonaság nem csatlakozott a felkeléshez és nem öntött abba új erőt, ez azért történt, mert a gyenge és rövidlélegzetű felkelésben nem látott különösebb erőt, a gyengékhez pedig, mint ismeretes, nem szoktak csatlakozni.

Ezért vonult vissza Pétervár hős proletariátusa a múlt év januárjában.
———
Telt az idő. A válságtól és a jogfosztottságtól felizgatott proletariátus új ütközetre készült. Tévedtek azok, akik azt hitték, hogy január 9-nek áldozatos ára megöl a proletariátusban minden harci akaratot — ellenkezőleg, a proletariátus még lázasabban és önfeláldozóbban készült az „utolsó” ütközetre, még bátrabban és szívósabban harcolt a katonaság és a kozákok ellen. A matrózok felkelése a Fekete- és a Balti-tengeren, a munkások felkelése Odesszában, Lodzban és más városokban, a parasztok szakadatlan összeütközései a rendőrséggel, világosan bizonyították, milyen kiolthatatlan forradalmi tűz ég a nép szívében.

A forradalmi tudatot, amely január 9-én hiányzott belőle, a proletariátus bámulatos gyorsasággal szerezte meg az utóbbi időben. Azt mondják, hogy a propaganda tíz éve nem tudott volna annyit tenni a proletariátus tudatának növeléséért, mint amennyit a felkelés napjai tettek. Ennek így is kellett lennie, mert az osztály-ütközetek folyamata az a nagy iskola, amelyben nem napról-napra, hanem óráról-órára növekszik a nép forradalmi tudata.

Az általános fegyveres felkelés, amelyet kezdetben csak a proletariátus kicsiny csoportja hirdetett, a fegyveres felkelés, amelyben egyes elvtársak még kételkedtek is — fokozatosan megnyerte a proletariátus rokonszenvét — és a proletariátus lázas sietséggel szervezte a vörös osztagokat, fegyvert szerzett stb. Az októberi általános sztrájk szemléltetően megmutatta a proletariátus egyidejű fellépésének lehetőségét. Ezzel egyúttal bebizonyult a szervezett felkelés lehetősége — és a proletariátus határozottan rálépett erre az útra.

Csak tömör pártra, egységes és osztatlan szociáldemokrata pártra volt szükség, amely az általános felkelés szervezésének élén állt volna, összefogta volna az egyes városokban külön-külön folytatott forradalmi előkészületet és vállalta volna a támadás kezdeményezését. Annál inkább, mert maga az élet készítette elő az új fellendülést — a válság a városban, az éhség a falun és más efféle okok tették egyik napról a másikra elkerülhetetlenné az új forradalmi kirobbanást. A baj az volt, hogy ilyen párt csak most volt alakulóban: a szakadástól elgyengült párt csak most lábadozott és egyengette az egyesülés ügyét.

Éppen ebben a pillanatban érte Oroszország proletariátusát a második ütközet, a dicsőséges decemberi ütközet.

Beszéljünk most erről az ütközetről.

A januári ütközetről azt mondottuk, hogy hiányzott belőle a forradalmi tudat, a decemberi ütközetről viszont azt kell mondanunk, hogy ez a tudat most megvolt. A forradalmi vihar tizenegy hónapja eléggé felnyitotta Oroszország harcoló proletariátusának szemét és ezek a jelszavak: „Le az önkényuralommal! Éljen a demokratikus köztársaság!” — a nap jelszavaivá, a tömeg jelszavaivá lettek. Itt már nem voltak láthatók sem templomi zászlók, sem ikonok, sem cári arcképek — helyettük vörös zászlók lobogtak és Marx, Engels arcképei díszlettek. Itt már nem hallhattak zsoltárokat, nem azt énekelték, hogy „isten, tartsd meg a cárt” — ehelyett a „Marseillaise” és a „Varsavjanka” hangjai harsogtak az elnyomók fülébe.

Tehát a decemberi ütközet a forradalmi tudat tekintetében gyökeresen különbözött a januári ütközettől.

A januári ütközetben nem volt elegendő fegyver, a nép akkor fegyvertelenül ment harcba. A decemberi ütközet haladást mutat, a harcosok mohón fegyvert ragadtak, pisztollyal, puskával, bombával, sőt egyes helyeken géppuskával a kezükben harcoltak. Fegyverrel fegyvert szerezni — ez lett a nap jelszavává. Mindnyájan fegyvert kerestek, mindnyájan érezték a fegyver szükségességét, csak az volt a szomorú, hogy igen kevés volt a fegyver és a proletariátusnak csak jelentéktelen része tudott fegyveresen fellépni.

A januári felkelés teljesen szétforgácsolt és szervezetlen volt, ott mindenki találomra cselekedett. A decemberi felkelés ezen a téren is egy lépést tett előre. A munkásküldöttek pétervári és moszkvai szovjetjei és a „többség” és „kisebbség” központjai, amennyire ez lehetséges volt, „megtették a szükséges lépéseket” arra, hogy ez a forradalmi megmozdulás egyidejű legyen — egyidejű támadásra hívták fel Oroszország proletariátusát. A januári felkelés idején semmi effélét nem tettek. De mivel ezt a felhívást nem előzte meg huzamos és kitartó pártmunka a felkelés előkészítésére, a felhívás felhívás maradt és a megmozdulás ténylegesen szétforgácsoltnak, szervezetlennek bizonyult. Csak a törekvés volt meg egyidejű és szervezett felkelésre.

A januári felkelést főképpen gaponok „vezették”. A decemberi felkelésnek ebben a tekintetben megvolt az az előnye, hogy szociáldemokraták álltak az élén. De a szomorú az volt, hogy ez utóbbiak egyes csoportokra oszlottak, nem voltak egységes tömör párt és ezért nem tudtak összhangban cselekedni. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt ismét készületlenül és szétforgácsolva fogadta a felkelést. . .

A januári ütközetnek nem volt semmi terve, nem követett semmiféle határozott politikát, nem állott előtte a kérdés: támadás vagy védelem? A decemberi ütközetnek csak az volt az előnye, hogy ezt a kérdést világosan felvetette, de még ezt is csak harcközben, s nem a harc kezdetétől fogva. Ami ennek a kérdésnek a megoldását illeti, a decemberi felkelés ugyanazt a gyengeséget árulja el, mint a januári. Ha a moszkvai forradalmárok kezdettől fogva a támadás politikáját követték volna, ha mondjuk mindjárt az elején megtámadták és elfoglalták volna a Nyikolájevszkij pályaudvart, a felkelés természetesen tovább tartott volna és kívánatosabb irányt vett volna. Vagy például, ha a lett forradalmárok elszántan végigvitték volna a támadás politikáját és nem kezdtek volna ingadozni — kétségtelenül először is az ütegeket foglalták volna el, megfosztva ezzel minden támaszától a közigazgatást, amely kezdetben engedett a forradalmároknak, akik elfoglalták a városokat, azután pedig ismét támadásba lendülve, az ágyúk segítségével visszavette az elfoglalt helységeket Ugyanezt kell mondanunk a többi városról is. Marx nem hiába mondotta: a felkelésben a merészség győz, végig pedig csak az lehet merész, aki a támadás politikáját követi.

Ez váltotta ki a proletariátus visszavonulását december közepén.

Ha a parasztság és a katonaság túlnyomó tömegében nem csatlakozott a decemberi ütközethez, sőt, ha az utóbbi még elégedetlenséget is váltott ki egyes „demokratikus” körökben — ez azért történt, mert nem volt meg az az ereje és tartóssága, amely olyannyira szükséges a felkelés kiterjesztéséhez és győzelméhez.

Az elmondottakból világos, mit kell ma nekünk, oroszországi szociáldemokratáknak, tennünk.

Először, feladatunk — befejezni a már megkezdett művet: az egységes és osztatlan párt megteremtését. A „többség” és a „kisebbség” országos konferenciái már kidolgozták az egyesülés szervezeti alapjait. Elfogadták a párttagság lenini fogalmazását és a demokratikus centralizmust. Az eszmei és gyakorlati központok már egybeolvadtak, a helyi szervezetek egybeolvadása pedig már majdnem befejeződött. Csak egyesítő kongresszusra van szükség, amely forma szerint is betetőzi a tényleges egyesülést és ezzel létrehozza az egységes és osztatlan Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot. Feladatunk — elősegíteni ezt a nekünk oly drága ügyet és alaposan előkészíteni az egyesítő kongresszust, amelynek, mint ismeretes, a közeljövőben kell megnyílnia.

Másodszor, feladatunk — támogatni a pártot a fegyveres felkelés megszervezésében, cselekvően beavatkozni ebbe a szent ügybe és fáradhatatlanul dolgozni érdekében. Feladatunk — szaporítani a vörös osztagokat, kiképezni és egybeforrasztani őket, feladatunk — fegyverrel fegyvert szerezni, tanulmányozni az állami intézmények elhelyezkedését, számba venni az ellenség erőit, tanulmányozni erős és gyenge oldalait és ennek megfelelően kidolgozni a felkelés tervét. Feladatunk — rendszeres agitációt folytatni a felkelés mellett a hadseregben és a falvakban, különösen a városok közelében fekvő falvakban, felfegyverezni ezeknek a falvaknak megbízható elemeit stb. stb…

Harmadszor, feladatunk—félretenni minden ingadozást, elítélni minden határozatlanságot és eltökélten végrehajtani a támadás politikáját…

Szóval, tömör párt, a párt által szervezett felkelés és a támadás politikája — erre van ma szükségünk a felkelés győzelméhez.

És ez a feladat annál parancsolóbb és sürgetőbb lesz, mennél jobban mélyül és fokozódik az ínség a falun és az ipari válság a városban.

Mint kiderül, egyesekben kétségek merültek fel ennek az alapigazságnak helyessége tekintetében és ezek reménytelenül mondogatják: mit tehet a párt, még ha egységes is, ha nem tudja maga köré tömöríteni a proletariátust, a proletariátus pedig szét van zúzva, elvesztette reményét és nincs kedve a kezdeményezésre, a menekvést most a falutól kell várnunk és a kezdeményezésnek onnan kell kiindulnia stb. Feltétlenül észre kell venni, hogy az így gondolkozó elvtársak mélységesen tévednek. A proletariátus egyáltalán nincs szétzúzva, mivel a proletariátus szétzúzása halálát jelenti, ellenkezőleg, változatlanul él és napról-napra erősödik. Csak visszavonult, hogy erejét összegyűjtve megvívja az utolsó ütközetet a cári kormánnyal.

Amikor Moszkva Munkásküldötteinek Szovjetje — ugyanazé a Moszkváé, amely ténylegesen vezette a decemberi felkelést — december 15-én kihirdette az egész népnek: ideiglenesen beszüntetjük a harcot, hogy komolyan felkészüljünk, hogy újból kitűzzük a felkelés zászlóját — az egész oroszországi proletariátus leghőbb óhaját fejezte ki.

És ha egyes elvtársak mégis tagadják a tényeket, ha többé már nem reménykednek a proletariátusban és most a falusi burzsoáziába kapaszkodnak — felmerül a kérdés: kikkel van dolgunk, szociálforradalmárokkal vagy szociáldemokratákkal, mert egyetlen szociáldemokrata sem fog kételkedni abban az igazságban, hogy a falu tényleges (és nem csak eszmei) vezetője a városi proletariátus.

Annakidején azt bizonygatták nekünk, hogy az önkényuralom október 17-e után le van törve, de mi ezt sem hittük el, mivel az önkényuralom letörése halálát jelenti, pedig nemcsak nem halt meg, hanem új erőket is gyűjtött új támadáshoz.

Azt mondottuk, hogy az önkényuralom csak visszavonult. Kiderült, hogy nekünk volt igazunk. . .

Nem, elvtársak! Az oroszországi proletariátus nincs szétzúzva, csak visszavonult és most új, dicső harcokra készülődik. Az oroszországi proletariátus nem hajtja meg a vértől pirosra festett zászlót, senkinek sem engedi át a felkelés vezetését, ő lesz az orosz forradalom egyetlen méltó vezére.

1906. január 7.

Az OSzDMP Kaukázusi Szövetségi
Bizottsága által kiadott brosúra.
Az eredeti nyelve: grúz.
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!