(A két november 15-i törvénnyel kapcsolatban)
– írta: J. V. Sztálin –

Volt idő, amikor munkásmozgalmunk kezdeti fokon állt. A proletariátus akkor különálló csoportokra volt szétforgácsolva és nem gondolt közös harcra. Vasúti munkások, bányászok, gyári munkások, kézművesek, kereskedelmi alkalmazottak, irodai tisztviselők — ilyen csoportokra forgácsolódott szét az oroszországi proletariátus. Ezen kívül mindegyik csoport megint a különféle városok és helységek munkásaira bomlott, akik között nem volt semmilyen kapcsolat, sem párt-, sem szakmai kapcsolat. Ilyképpen nem volt látható a proletariátus, mint egységes és osztatlan osztály. Következésképpen nem volt látható a proletár harc sem mint általános osztály előnyomulás. Ezért folytathatta a cári kormány a legnyugodtabban „nagyapai” politikáját. Ez volt az oka annak, hogy amikor 1893-ban az Állami Tanács elé terjesztették a „munkások biztosításának tervezetét”, Pobedonoszcev, a reakció sugalmazója, kigúnyolta a tervezet szerzőit és nyomatékosan kijelentette: „Uraim, hiába fáradoztak, nyugodtak lehetnek: nálunk nincs munkáskérdés…” De múlt az idő, közeledett a gazdasági válság, a sztrájkok gyakoribbá váltak és a szétforgácsolt proletariátus fokozatosan egységes osztállyá szerveződött. Már az 1903-as sztrájkok is megmutatták, hogy „nálunk” már régen „van munkáskérdés”. Az 1905. január-februári sztrájkok első ízben adták a világ tudtára, hogy Oroszországban érik és férfiasodik a proletariátus, mint egységes osztály. Végül, az1905. október-decemberi általános sztrájkok és az1906. június-júliusi „esedékes” sztrájkok valóban közelebb hozták egymáshoz a különböző városok proletárjait, valóban egységes osztállyá forrasztották a kereskedelmi és irodai alkalmazottakat, kézműveseket és ipari munkásokat, és így hangosan hírül adták a világnak, hogy a valamikor szétforgácsolt proletariátus erői ma már az egyesülés útjára léptek és egységes osztályba szerveződnek. Ebben megmutatkozott az általános politikai sztrájknak, mint a fennálló rend elleni általános proletárharc módszerének ereje is… Most már lehetetlen volt tagadni a „munkáskérdés” létét, a cári kormány már kénytelen volt számolni a mozgalommal. És lám, a reakciósok dolgozószobáiban megkezdődött a különféle bizottságok összeállítása, „gyári törvények” tervezetének kidolgozása: Sidlovszkij bizottsága, Kokovcev bizottsága, az egyesülésekről szóló törvény (lásd az október 17-i „Kiáltvány”-t), a Vitte—Durnovo-féle körlevelek, különféle ter vezetek és tervek és végül a kézművesekre és a kereskedelmi alkalmazottakra vonatkozó két november 15-i törvény.

Amíg a mozgalom tehetetlen volt, amíg nem öltött tömeges jelleget, a reakció csak egy eszközt ismert a proletariátus ellen, ez az eszköz — a börtön, Szibéria, korbács és akasztófa. A reakció mindenütt és mindig egyre törekszik: kis csoportokra széttagolni a proletariátust, összezúzni élcsapatát, megfélemlíteni és a maga oldalára vonni a semleges tömeget és ilyképpen fejetlenséget előidézni a proletariátus táborában. Láttuk, hogy a korbács és börtön segítségével ezt a célt kitűnően el is tudta érni.

De egészen másként fordult a dolog, amikor a mozgalom tömeges jelleget öltött. A reakciónak most már nemcsak „felbujtókkal” volt dolga — megszámlálhatatlan tömeg állt előtte a maga egész forradalmi nagyságában. És éppen ezzel a tömeggel kellett számolnia. A tömeget pedig nem lehet felakasztani, nem lehet Szibériába küldeni, nem lehet börtönbe zárni. Korbáccsal verni a tömeget viszont nem mindig előnyös a reakciónak, amely alatt már régen megingott a talaj. Világos, hogy a régi eszközök mellett új, „kulturálisabb” eszközre volt szükség, amely a reakció véleménye szerint elmélyíthetné a nézeteltéréseket a proletariátus táborában, csalóka reményeket ébreszthetne a munkások elmaradt részében, a harcról való lemondásra késztethetné és a kormány mögé sorakoztathatná fel őket.

És csakugyan, éppen ilyen új eszköz a „gyári törvényhozás”.

Ily módon a cári kormány nem engedi ki a kezéből a régi eszközt, de ugyanakkor fel akarja használni a „gyári törvényhozást” is, tehát a korbács és a törvény segítségével akarja megoldani az „időszerű munkáskérdést”. A munkanap megrövidítésére, a gyermek- és női munka védelmére, az egészségügyi viszonyok javítására, a munkások biztosítására, a bírságok megszüntetésére és más efféle áldásokra vonatkozó különféle ígéretekkel akarja kivívni magának a munkások elmaradt részének bizalmát és ezzel megásni a proletariátus osztályegységének sírját. A cári kormány jól tudja, hogy efféle „tevékenységre” sohasem volt akkora szüksége, mint most, az adott pillanatban, amikor az októberi általános sztrájk egyesítette a különféle iparágak proletárjait és aláásta a reakció gyökereit, amikor a jövő általános sztrájk fegyveres harccá csaphat át és megdöntheti a régi rendet, amikor tehát a reakciónak létszükséglete a széthúzás a munkások táborában, és létszükséglete az is, hogy az elmaradt munkások bizalmát megnyerje és őket a maga oldalára vonja.

Ebben a vonatkozásban nagyon érdekes az a tény, hogy a reakció a november 15-i törvényekkel csak a kereskedelmi alkalmazottakra és a kézművesekre fordította kegyes tekintetét, mégpedig ugyanakkor, amikor az ipari proletariátus legjobbjait börtönökbe és akasztófára küldi. Ha jól meggondoljuk, ez nem is csodálatos. Először is, a kereskedősegédek, a kézművesek és a kereskedelmi vállalatok tisztviselői nincsenek úgy összpontosítva nagy gyárakban és üzemekben, mint az ipari munkások, szét vannak szórva mindenféle kis üzemben, tudatosság tekintetében aránylag elmaradottabbak, tehát könnyebb félrevezetni őket, mint a többieket. Másodszor, a kereskedelmi alkalmazottak, az irodai tisztviselők és a kézművesek a mai Oroszország proletariátusának jelentékeny részét alkotják, tehát eltávolodásuk a harcoló proletároktól komolyan gyengítené a proletariátus erejét mind a mostani választásokon, mind a jövő fellépés idején. Végül, mindenki tudja, hogy a mai forradalomban a városi kispolgárságnak nagy jelentősége van, mindenki tudja, hogy a szociáldemokráciának szüksége van ennek forradalmasodására a proletariátus hegemóniája alatt, az is ismeretes, hogy senki sem tudja úgy a maga oldalára vonni a kispolgárságot, mint a kézművesek, a kereskedelmi alkalmazottak és az irodai tisztviselők, akik közelebb állanak hozzá, mint a többi proletár. Világos, hogy a kereskedelmi alkalmazottak és a kézművesek eltávolodása a proletariátustól eltávolítja tőle a kispolgárságot is és arra kárhoztatja, hogy a városban magára maradjon, amit a cári kormány annyira szeretne. Ezek után könnyen érthető, hogy minek tákolta össze a reakció a november 15-i törvényeket, amelyek csak a kézműveseket, kereskedelmi alkalmazottakat és tisztviselőket érintik. Ami az ipari proletariátust illeti, az amúgy sem bízik a kormányban, „gyári törvényhozást” neki nem érdemes adni, őt talán csak a golyók tudják észre téríteni. Amit nem tesz meg a törvény, azt a golyóknak kell elvégezniük!..

Így gondolkozik a cári kormány.

És nemcsak a mi kormányunk gondolkozik így, hanem minden más proletárellenes kormány is — függetlenül attól, hogy ez a kormány feudális-önkényuralmi, polgári-monarchikus vagy polgári-köztársasági. A proletariátus ellen mindenütt golyó és törvény segítségével harcolnak és ez így lesz mindaddig, amíg nem tör ki a szocialista forradalom, amíg nem valósul meg a szocializmus. Emlékezzenek 1824—1825-re az alkotmányos Angliában: kidolgozták a sztrájkszabadság törvényét és ugyanakkor megtöltötték a börtönöket sztrájkoló munkásokkal. Emlékezzenek a múlt század 40-es éveinek köztársasági Franciaországára: tárgyalásokat folytattak a „gyári törvényhozásról” és ugyanakkor Párizs utcáit a munkások vérével öntözték. Emlékezzenek minderre és más efféle tények sokaságára, és meglátják, hogy ez valóban így van.

De ez egyáltalában nem jelenti azt, hogy a proletariátus nem használhatja fel az efféle törvényeket. Igaz, a reakciónak, amikor „gyári törvényeket” ad ki, megvannak a maga tervei — meg akarja fékezni a proletariátust, de az élet lépésről-lépésre lerombolja terveit, és a törvényekbe ilyenkor mindig becsúsznak a proletariátusra nézve hasznos cikkelyek. És ez azért történik, mert egyetlen „gyári törvény” sem jelenik meg ok nélkül, harc nélkül, egyetlen „gyári törvényt” sem ad ki a kormány addig, amíg a munkások nem szállnak harcba, amíg a kormány nem kényszerül teljesíteni a munkások követeléseit. A történelem azt mutatja, hogy minden „gyári törvényt” részleges vagy általános sztrájk előz meg. Az 1882. júniusi törvényt (a gyermekek alkalmazásáról, munkaidejükről és a gyári felügyelet bevezetéséről) az ugyanabban az évben lezajlott narvai, permi, pétervári és zsirardovi sztrájkok előzték meg. Az 1886. június-októberi törvények (a bírságokról, a bérkönyvekről stb.) az 1885—86-ban a központi kerületekben kitört sztrájkok közvetlen eredményei voltak. Az 1897. júniusi törvényt (a munkanap megrövidítéséről) az 1895—96-os pétervári sztrájkok előzték meg. Az 1903-as törvények (a „vállalkozók felelősségéről” és a „gyári sztarosztákról”) az ugyanebben az évben lezajlott „déli sztrájkok” közvetlen eredményei voltak. Végül, az 1906 november 15-i törvények (a munkanap megrövidítéséről és a kereskedelmi alkalmazottak, tisztviselők és kézművesek vasárnapi munkaszünetéről) a folyó év június-júliusában egész Oroszország területén lezajlott sztrájkok közvetlen eredményei.

Amint látják, minden egyes „gyári törvényt” megelőzte a tömegek mozgalma, amelyek így vagy amúgy kivívták követeléseiknek, ha nem maradéktalan, legalább részleges teljesítését. Így aztán érthető, hogy a „gyári törvényben”, akármilyen rossz is, mégis akad néhány cikkely, amelyet a proletariátus felhasznál harca fokozása érdekében. Bizonyítanunk sem kell, hogy kapva kell kapnia az ilyen cikkelyeken és fel kell használni azokat mint eszközöket arra, hogy még jobban megerősítse szervezeteit és az eddiginél is erősebben szítsa a proletár harc, a szocialista forradalomért vívott harc tüzét. Nem hiába mondotta Bebel: „Az ördög fejét saját kardjával kell levágni”…

Ebben a tekintetben nagyon érdekes mindkét november 15-i törvény. Természetesen van bennük sok rossz cikkely, de vannak bennük olyan cikkelyek is, amelyeket a reakció öntudatlanul vitt bele és amelyeket a proletariátusnak tudatosan kell felhasználnia.

Így például, noha mindkét törvényt „munkásvédelmi” törvénynek nevezik, olyan felháborító cikkelyeket tartalmaznak, amelyek gyökerükben tagadnak minden „munkásvédelmet” és amelyeket itt-ott még a munkáltatók is restellnek felhasználni. Mind két törvény 12 órás munkanapot állapít, meg a kereskedelmi és kisipari üzemek számára, jóllehet sok helyen már megszüntették a 12 órás munkanapot és10 vagy 8 órásat vezettek be. Mindkét törvény megengedi a napi 2 túlórát (14 órás munkanap) 40 napon át a kereskedelmi üzemekben és 60 napon át a kisipari üzemekben, jóllehet majdnem mindenütt megszüntettek minden túlórát. A munkáltatóknak azon kívül joguk van a „munkásokkal való megegyezés”, vagyis a munkások kényszerítése útján a túlóra-időt még meg is hosszabbítani és így a munkanapot 17 órára nyújtani stb. stb.

A proletariátus természetesen a munkáltatóknak tapodtat, sem enged egyszer már kivívott jogaiból, és az említett törvények meséi így mulatságos mesék is maradnak.

Másrészt vannak olyan cikkelyek is, amelyeket a proletariátus nagyszerűen felhasznál hadállásainak megerősítésére. Mindkét törvény kimondja, hogy ott, ahol a munkaidő legalább napi 8 óra, a dolgozónak két óra ebédidő jár, holott mint ismeretes, a kézműveseknek, kereskedősegédeknek és irodai alkalmazottaknak ma nincs mindenütt kétórás ebédszünetük. Mindkét törvény kimondja azt is, hogy a tizenhét évnél fiatalabb személyeknek ezen a két órán kívül joguk van az iskola látogatása céljából mindennap további 3 órai távolmaradásra az üzletből vagy műhelyből, ami természetesen nagy könnyebbség lesz fiatal elvtársaink számára…

Nem lehet kétséges, hogy a proletariátus méltóképpen fogja felhasználni a november 15-i törvények ilyen cikkelyeit, méltóképpen fokozza proletár harcát és még egyszer bebizonyítja a világnak, hogy az ördög fejét saját kardjával kell levágni.

„Ahali Drojeba” („Új Idő”) 4. sz.
1906. december 4.
Aláírás: K o . .
Az eredeti nyelve: grúz
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!