Év: 2018

Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt londoni kongresszusa 

(Egy küldött jegyzetei)

A Londoni Kongresszus befejeződött. A kongresszus a liberális firkászok, holmi Vergezsszkij-ek és Kuszkovák várakozásai ellenére nem a párt szakadásával végződött, hanem azzal, hogy a párt még jobban összeforrott, hogy egész Oroszország haladó munkásai egyetlen osztatlan pártba egyesültek. Ez igazi összoroszországi egyesítő kongresszus volt, mert ezen voltak először a legszélesebb alapon és a legteljesebben képviselve lengyel, bundista és lett elvtársaink, ezen vettek először cselekvő részt a pártkongresszus munkájában, tehát először kötötték a legközvetlenebbül össze szervezeteik sorsát a párt sorsával. Ebben az értelemben a Londoni Kongresszus jelentékenyen előbbre vitte az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tömörítésének és megerősítésének ügyét.

Ez a Londoni Kongresszus első és fontos eredménye.

De a Londoni Kongresszus jelentősége ebben nem merül ki. A kongresszus ugyanis az említett liberális firkászok kívánsága ellenére a „bolsevizmus” győzelmével, a forradalmi szociáldemokráciának pártunk opportunista szárnyán — a mensevizmuson aratott győzelmével végződött. Természetesen mindenki ismeri a köztünk levő nézeteltéréseket arra vonatkozóan, hogy mi a különböző osztályok és pártok szerepe forradalmunkban és milyen legyen a mi viszonyunk hozzájuk. Az is ismeretes, hogy a párt mensevik összetételű hivatalos központja számos fellépésében ellentmondásba került a párt egészével. Emlékezzünk akár annak a jelszónak a történetére, amelyet a Központi Bizottság a felelős kadét kormányra vonatkozólag kiadott és amelyet a párt az első Duma idején elvetett; vagy annak a jelszónak a történetére, amelyet ugyanez a Központi Bizottság az első Duma feloszlatása után a „Duma új összehívására” vonatkozólag adott ki és amelyet a párt szintén elvetett; vagy annak az ismert felhívásnak a történetére, amellyel a Központi Bizottság az első Duma szétkergetése miatt általános sztrájkra szólított és amelyet a párt szintén elvetett. . . Feltétlenül véget kellett vetni ennek a természetellenes helyzetnek. S ezért először is összegezni kellett azoknak a tényleges győzelmeknek az eredményét, amelyeket a párt az opportunista Központi Bizottságon aratott, azokét a győzelmekét, amelyek pártunk belső fejlődésének egész múlt évi történetét betöltötték. És íme, a Londoni Kongresszus összegezte a forradalmi szociáldemokrácia mind e győzelmei eredményét, megerősítette győzelmét és ennek a szociáldemokráciának a taktikáját fogadta el.

A párt tehát mostantól fogva a szocialista proletariátus szigorúan osztályharcos politikáját fogja folytatni. A proletariátus vörös zászlaja többé nem fog meghajolni a liberalizmus aranyszájú prókátorai előtt. A proletariátushoz nem illő értelmiségi ingadozásokat halálos csapás érte.

Ez pártunk Londoni Kongresszusának második, nem kevésbé fontos eredménye.

Egész Oroszország munkásainak tényleges egyesítése a forradalmi szociáldemokrácia zászlaja alatt egy egységes összoroszországi pártba — ez a Londoni Kongresszus értelme, ez az, ami általában jellemzi.

Most áttérünk a kongresszus részletesebb jellemzésére.
I
A KONGRESSZUS ÖSSZETÉTELE

A kongresszuson összesen körülbelül 330 küldött volt jelen. Ezek közül 302-nek volt szavazati joga — ezek több mint 150.000 párttagot képviseltek —, a többieknek tanácskozási joguk volt. Frakciók szerint körülbelül így oszlottak meg: (csak a szavazásra jogosultakat számítva) 92 bolsevik, 85 mensevik, 54 bundista, 45 lengyel és 26 lett.

A kongresszus résztvevőinek társadalmi helyzete szempontjából (munkások és nem munkások) a kongresszus a következő képet mutatta: fizikai munkás összesen 116, irodai alkalmazott és kereskedősegéd 24; a többiek — nem munkások. A fizikai munkások frakciók szerint a következőképpen oszlottak meg: a bolsevik frakcióban 38 (36 százalék); a mensevikben 30 (31 százalék); a lengyeleknél 27 (61 százalék); a letteknél 12 (40 százalék); a bundistáknál 9 (15 százalék). A hivatásos forradalmárok pedig frakciók szerint így oszlottak meg: a bolsevik frakcióban 18 (17 százalék); a mensevikben 22 (22 százalék); a lengyeleknél 5 (11 százalék); a letteknél 2 (6 százalék); a bundistáknál 9 (15 százalék).

Ez a statisztika mindannyiunkat „elképesztett”. Hogyan? A mensevikek olyan sokat kiabáltak pártunk értelmiségi összetételéről, éjjel-nappal értelmiségieknek ócsárolták a bolsevikokat, azzal fenyegetőztek, hogy minden értelmiségit kiűznek a pártból, állandóan becsmérelték a hivatásos forradalmárokat – és egyszerre csak kiderült, hogy frakciójukban sokkal kevesebb a munkás, mint az „értelmiségi” bolsevikoknál! Náluk sokkal több a hivatásos forradalmár, mint a bolsevikoknál! De mi a mensevikek zsivajgását megmagyaráztuk azzal, hogy „kinek mi fáj, arról kiabál”. . .

Még érdekesebbek azok a számok, amelyek a kongresszus összetételét a küldöttek „területi megoszlása” szempontjából mutatják. Kiderült, hogy a mensevik küldötteket nagyobb csoportokban főként paraszti és kisipari vidékek küldtek ki: Gurija (9 küldött) Tiflisz (10 küldött), a „Szpilka” nevű kisorosz paraszti szervezet (azt hiszem 12 küldött), a Bund (nagy többségében mensevik) és kivételként — a Donyec-medence (7 ember). Ugyanakkor a bolsevik küldötteket nagy csoportokban kizárólag a nagyipari vidékek küldték: Pétervár (12 küldött), Moszkva (13 vagy 14 küldött), Urál (21 küldött), Ivanovo-Voznyeszenszk (11 küldött), Lengyelország (45 küldött).

Nyilvánvaló, hogy a bolsevikok taktikája a nagyipari proletárok taktikája, azoknak a vidékeknek a taktikája, ahol az osztályellentétek különösen világosak és az osztályharc különösen éles. A bolsevizmus — az igazi proletárok taktikája.

Másrészt éppoly nyilvánvaló az is, hogy a mensevikek taktikája főleg a kisipari munkások és a paraszti félproletárok taktikája, azoknak a vidékeknek a taktikája, ahol az osztályellentétek nem egészen világosak és az osztályharc leplezett. A mensevizmus — a proletariátus félburzsoá elemeinek taktikája.

Ezt mondják a számok.

És ezt nem nehéz megérteni: a lodzi, moszkvai vagy ivanovo-voznyeszenszki munkások körében nem lehet komolyan arról beszélni, hogy ugyanazzal a liberális burzsoáziával alkossanak blokkot, amelynek tagjai elkeseredetten harcolnak ellenük, gyakran elbocsátásokkal és tömeges kizárásokkal „büntetve meg” őket — ott a mensevizmust nem fogadják rokonszenvvel, ott bolsevizmusra van szükség, a kérlelhetetlen proletár osztályharc taktikájára. És fordítva, igen nehéz az osztályharc eszméjét beoltani a gurijai parasztokba vagy holmi sklovi kisiparosokba, akik nem érzik az osztályharc rendszeres éles ütéseit és ezért szívesen lépnek bármilyen megegyezésre a „közös ellenség” ellen — ott egyelőre még nem kell a bolsevizmus, ott a mensevizmus kell, mert ott mindent áthat a megegyezések és a kompromisszumok légköre.

Nem kevésbé érdekes a kongresszus összetétele nemzetiségi szempontból sem. A statisztika kimutatta, hogy a mensevik frakció többségét zsidók alkotják (a bundistákat természetesen nem számítva), utánuk következnek a grúzok, azután az oroszok. Ezzel szemben a bolsevik frakció nagy többségében orosz, kisebb számban vannak benne zsidók (természetesen nem számítva a lengyeleket és a letteket), azután grúzok stb. Ezzel kapcsolatban a bolsevikok közül valaki (azt hiszem Alexinszkij elvtárs) tréfálkozva megjegyezte, hogy a mensevikek — zsidó frakció, a bolsevikok — „szín orosz” frakció, tehát nem ártana, ha mi bolsevikok, a pártban pogromot rendeznénk.

A frakciónak ezt az összetételét azonban nem nehéz megmagyarázni: a bolsevizmus fészkei főként a nagyipari vidékek, amelyek, Lengyelország kivételével, tisztára orosz lakta területek, míg a mensevik vidékek, amelyeken a kistermelés az uralkodó, egyszersmind zsidó, grúz stb. vidékek.

Ami a kongresszuson kialakult irányzatokat illeti, meg kell jegyeznünk, hogy a kongresszus formálisan öt frakcióra oszlása (bolsevikok, mensevikek, lengyelek stb.) csak addig érvényesült bizonyos — igaz, jelentéktelen — mértékben, amíg az elvi jellegű kérdések (a nem proletár pártok, a munkáskongresszus kérdése stb.) megvitatására nem került a sor. Az elvi kérdések tárgyalásának megkezdésével a formális csoportosulás ténylegesen megszűnt és a szavazások alkalmával a kongresszus rendszerint két részre oszlott: bolsevikokra és mensevikekre. Úgynevezett centrum vagy mocsár nem volt a kongresszuson. Trockij „felesleges dísznek” bizonyult. Valamennyi lengyel határozottan a bolsevikokhoz csatlakozott. A lettek nagy többsége szintén határozottan a bolsevikokat támogatta. A Bund, amely küldöttei nagy többségével ténylegesen mindig a mensevikeket támogatta, formálisan a legnagyobb mértékben kétkulacsos politikát folytatott, mely az egyik oldalon mosolyt, a másik oldalon ingerültséget váltott ki. Róza Luxemburg elvtárs igen szellemesen és találóan jellemezte a Bundnak ezt a politikáját, amikor azt mondta, hogy a Bund politikája nem egy érett, a tömegeket befolyásoló politikai szervezet politikája, hanem szatócsok politikája, akik mindig azt lesik és reménykedve azt várják, hogy a cukor holnap talán olcsóbb lesz. A bundisták közül csak 8—10 küldött támogatta a bolsevikokat és ezek se mindig.

Általában a bolsevikok voltak fölényben, mégpedig eléggé jelentékeny fölényben.

Ilyképpen a kongresszus, ha nem is élesen, de mégis bolsevik volt. A mensevik határozati javaslatok közül csak a partizán fellépésekre vonatkozó javaslatot fogadták el és ezt is teljesen véletlenül: ez alkalommal a bolsevikok nem vették fel a harcot, helyesebben nem akarták azt végigvinni, egyszerűen azért, hogy „hadd örüljenek egyszer a mensevik elvtársak is”. . .


II
Napirend. A központi bizottság beszámolója.
A dumafrakció beszámolója

A kongresszus munkáját a kongresszuson részt vett politikai irányzatok szempontjából két részre lehetne osztani.

Első rész: vita olyan formális kérdésekben, mint a kongresszus napirendje, a Központi Bizottság beszámolói és a dumafrakció beszámolója — olyan kérdésekben tehát, amelyeknek mély politikai értelmük van, de kapcsolatban vannak vagy összekapcsolhatók az egyik vagy a másik frakció „becsületével”, azzal a gondolattal, hogy az egyik vagy a másik frakciót „valahogy meg ne sértsék”, vagy „nehogy szakadást idézzünk elő” — és amelyeket ezért nevezünk formális kérdéseknek. A kongresszusnak ez a része volt a legviharosabb és ez vette igénybe a legtöbb időt. Ez pedig azért történt, mert az elvi megfontolásokat az „erkölcsi” megfontolások („nehogy megsértsék”) háttérbe szorították, tehát nem alakultak ki szigorúan elhatárolt csoportosulások, nem lehetett rögtön rájönni arra, hogy „ki viszi el a pálmát” és a frakciók, abban a reményben, hogy a „korrekt semlegeseket” magukkal tudják vonni, ádáz harcot vívtak a fölényért.

Második rész: vita olyan elvi kérdésekben, mint a nem proletár pártok kérdése, a munkáskongresszus kérdése stb. Itt már nem voltak „erkölcsi” megfontolások, a csoportosulások szigorúan meghatározott elvi irányzatoknak megfelelően alakultak ki, a frakciók erőviszonya rögtön nyilvánvaló lett és ezért a kongresszusnak ez a része volt a legnyugodtabb és legtermékenyebb — ami nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a viták elvi jellege biztosítja legjobban a kongresszusi munka termékenységét és nyugalmát.

Áttérünk a kongresszus munkája első részének rövid jellemzésére.

Plechánov elvtárs beszéde után, aki a kongresszust megnyitotta és beszédében megjegyezte, hogy „esetről-esetre” meg kell egyezni a polgári társadalom „haladó elemeivel”, a kongresszus öttagú elnökséget választott (minden frakcióból egy-egy tagot), megválasztotta a megbízó leveleket felülvizsgáló bizottságot és áttért a napirend kidolgozására. Jellemző, hogy a mensevikek ezen a kongresszuson ugyanúgy, mint a múlt évi Egyesítő Kongresszuson, a leghevesebben felléptek a bolsevikok azon javaslata ellen, hogy a helyzet értékelésének kérdését és azt a kérdést, mik a proletariátus osztályfeladatai forradalmunkban, napirendre tűzzék. Fellendülőben van-e a forradalom, vagy hanyatlóban, és ennek megfelelően „fel kell-e számolni” a forradalmat vagy végig kell-e vinni; melyek forradalmunkban a proletariátus osztályfeladatai, amelyek éles határvonalat vonnak közte és az orosz társadalom többi osztálya között — ezektől a kérdésektől félnek a mensevik elvtársak. Menekülnek előlük, mint az árnyék a naptól, nem akarják napfényre hozni nézeteltéréseink gyökereit. Miért? Azért, mert magában a mensevik frakcióban is komoly nézeteltérések vannak e kérdésekben; azért, mert a mensevizmus nem egységes áramlat, a mensevizmus áramlatok keveréke, amelyek észrevétlenek a bolsevizmussal folytatott frakciós harc idején, de rögtön felszínre törnek, mihelyt elvi szempontból vetik fel a helyzet és taktikánk kérdéseit. A mensevikek nem akarják feltárni frakciójuknak ezt a belső gyengeségét. A bolsevikok tudták ezt és a vita fokozottabb elvszerűsége érdekében ragaszkodtak ahhoz, hogy a fent említett kérdéseket napirendre tűzzék. A mensevikek, látva, hogy az elvszerűség agyonüti őket, makacskodni kezdtek, a „korrekt elvtársaknak” értésére adták, hogy „sértve érzik magukat” — és a kongresszus nem tűzte napirendre a helyzet stb. kérdését. Végül is a következő napirendet fogadták el: A Központi Bizottság beszámolója, a dumafrakció beszámolója, a nem proletár pártokhoz való viszony, a Duma, a munkáskongresszus, a szakszervezetek, a partizán fellépések, válságok, a munkáskizárások és a munkanélküliség, a Stuttgarti Nemzetközi Kongresszus, szervezeti kérdések.

Az első napirendi pontnak, a Központi Bizottság beszámolójának fő előadója Martov elvtárs (mensevik részről) és Rjadovoj elvtárs (bolsevik részről) volt. Martov előadói beszéde tulajdonképpen nem a jelenségeket komolyan megvilágító előadói beszéd, hanem érzelmes elbeszélés volt arról, hogyan fogott hozzá az ártatlan Központi Bizottság a párt, majd a dumafrakció vezetéséhez és a „szörnyű” bolsevikok hogyan akadályozták tevékenységét azzal, hogy folyvást az ő elvi kérdéseikkel hozakodtak elő. A Központi Bizottság jelszavait a felelős kadét kormányról, a „Duma új összehívásáról” stb. stb., amelyeket a párt aztán nem fogadott el, Martov azzal próbálta igazolni, hogy a helyzet bizonytalan volt és a szélcsend idején nem lehetett más jelszavakat kiadni. A Központi Bizottságnak közvetlenül az első Duma feloszlatása után kiadott sikertelen felhívását az általános sztrájkra, majd részleges fellépésekre, Martov ugyancsak a helyzet bizonytalanságával és azzal igyekezett igazolni, hogy lehetetlen volt a tömegek hangulatát pontosan megállapítani. Nagyon keveset beszélt arról a szerepről, amelyet a Központi Bizottság a pétervári szervezet szakadásában játszott. Ezzel szemben túlságosan sokat beszélt a katonai és harci szervezetek értekezletéről, amelyet a bolsevikok bizonyos csoportjának kezdeményezésére rendeztek és amely Martov véleménye szerint bomlást és anarchiát vitt be a pártszervezetekbe. Előadói beszéde végén Martov felhívta a kongresszust: legyen figyelemmel arra, hogy a párt vezetésével kapcsolatos munka feltételei a helyzet különös bonyolultsága és zavarossága miatt igen nehezek, és ne legyen szigorú a Központi Bizottsághoz. Nyilvánvaló — maga Martov beismerte, hogy a Központi Bizottságnak komoly bűnei vannak.

Rjadovoj elvtárs előadói beszéde egészen más jellegű volt. Véleménye szerint a párt Központi Bizottsága köteles: 1. védeni és megvalósítani a párt programját, 2. megvalósítani a pártkongresszus által neki adott taktikai utasításokat, 3. óvni a párt egységét, 4. egyesíteni a párt pozitív munkáját. A Központi Bizottság ellenben e kötelességei egyikét sem teljesítette. Ahelyett, hogy védte és megvalósította volna a párt programját, az első Duma ismert agrárfelhívásával kapcsolatban azt javasolta a szociáldemokrata dumafrakciónak, hogy az ellenzék egysége érdekében, a kadetok megnyerése érdekében ne vegye be a Duma felhívásába agrárprogramunknak a minden (földesúri) föld elkobzására vonatkozó ismert pontját, hanem szorítkozzék a föld kisajátításáról szóló egyszerű nyilatkozatra, mellőzve a kérdést: megváltással vagy megváltás nélkül.

Gondoljuk csak meg, mi történt: a párt Központi Bizottsága azt javasolta, vessük el a párt programjának a föld elkobzásáról szóló rendkívül fontos pontját. A Központi Bizottság megszegte a párt programját! A Központi Bizottság, mint a program megszegője — el tudják-e képzelni, micsoda hallatlan gyalázat ez?

Tovább. Ahelyett, hogy végrehajtotta volna legalább az Egyesítő Kongresszus utasításait; ahelyett, hogy a Dumán kívül folyó osztályharc fokozott tudatosítása céljából rendszeresen elmélyítette volna a párt harcát a Dumán belül; ahelyett, hogy a proletariátus független, szigorúan osztályharcos politikáját folytatta volna — a Központi Bizottság kiadta a felelős kadét kormány, a „Duma új összehívása”, „a Dumáért a kamarilla ellen” stb. stb. jelszavait —, olyan jelszavakat adott ki, amelyek elködösítették a pártnak a Dumában vívott harcát, elkenték a Dumán kívüli osztályellentéteket, eltöröltek minden határvonalat a proletariátus harcos politikája és a liberális burzsoázia megalkuvó politikája között azáltal, hogy az előbbit az utóbbihoz igazították. És amikor a Központi Lap és következésképpen a Központi Bizottság egyik tagja, Plechánov elvtárs, a kadetokkal való megegyezés útján még messzebb ment és azt javasolta a pártnak, hogy az Alkotmányozó Gyűlés jelszavát elvetve és a liberális burzsoázia számára elfogadható „teljhatalmú Duma” jelszavát kiadva alkosson blokkot a liberális burzsoáziával — a Központi Bizottság nemcsak nem tiltakozott Plechánov elvtársnak a pártot megszégyenítő fellépése ellen, hanem egyet is értett vele, noha egyébként nem merte hivatalosan kimondani hozzájárulását.

Így szegte meg a párt Központi Bizottsága a proletariátus független osztálypolitikájának és az Egyesítő Kongresszus határozatainak elemi követelményeit!

Központi Bizottság, amely elhomályosítja a proletariátus osztályöntudatát; Központi Bizottság, amely a proletariátus politikáját alárendeli a liberális burzsoázia politikájának; Központi Bizottság, amely a proletariátus zászlaját meghajtja a kadét liberalizmus szemfényvesztői előtt — íme, ide juttattak bennünket a mensevizmus opportunistái!

Arról már nem is beszélünk, hogy a Központi Bizottság nemcsak nem óvta meg a párt egységét és fegyelmét, hanem rendszeresen megszegte azt, amikor a pétervári szervezetben a szakítás kezdeményezését vállalta.

Arra sem akarunk kitérni, hogy a Központi Bizottság nem egyesítette a párt munkáját — ez magyarázat nélkül is világos.

Mivel magyarázható mindez, a Központi Bizottságnak mindezek a hibái? Természetesen nem a Központi Bizottságba befészkelődött „szörnyű” személyekkel, hanem azzal, hogy a mensevizmus, amely akkor megtöltötte a Központi Bizottságot, nem tudja vezetni a pártot, és mint politikai áramlat végleg csődöt mondott. Ebből a szempontból a Központi Bizottság egész története nem más, mint a mensevizmus kudarcának története. És amikor a mensevik elvtársak szemünkre vetik, hogy mi „gátoltuk” a Központi Bizottságot, mi „akadékoskodtunk” stb. stb., nem felelhetünk mást ezeknek az erkölcsösködő elvtársaknak: igen, elvtársak, mi „gátoltuk” a Központi Bizottságot programunk megszegésében, „gátoltuk” abban, hogy a proletariátus taktikáját a liberális burzsoázia ízléséhez alkalmazza, és a jövőben is gátolni fogjuk, mert ez szent kötelességünk. . .

Körülbelül így beszélt Rjadovoj elvtárs.

A vita során kiderült, hogy az elvtársak legnagyobb része, még néhány bundista is, Rjadovoj elvtárs álláspontját támogatja. És ha a bolsevikok határozati javaslatát, amely rámutatott a Központi Bizottság hibáira, nem fogadták el, az azért történt, mert az elvtársakra erősen hatott ez a megfontolás: „nehogy szakadást idézzünk elő”. Nem fogadták el természetesen a mensevikeknek azt a határozati javaslatát sem, hogy a Központi Bizottságnak bizalmat szavazzanak. Egyszerűen áttértek a következő napirendi pontra a Központi Bizottság tevékenységének értékelése nélkül. . .
———-
A dumafrakció beszámolójának kérdésével kapcsolatos vita általában az előző kérdés vitájának ismétlése volt. Ez érthető is: a dumafrakció a Központi Bizottság közvetlen vezetése alatt működött és a Központi Bizottság bírálata vagy védelme természetesen egyszersmind a dumafrakció bírálata vagy védelme is volt.

Érdekes volt Alexinszkij elvtársnak, a második előadónak (az első előadó Cereteli elvtárs volt) az az észrevétele, hogy a többségében mensevik dumafrakció jelszava a dumabeli ellenzék egységéről — arról, hogy nem kell az ellenzéket szétforgácsolni és együtt kell menni a kadetokkal —, ez a mensevik jelszó, Alexinszkij elvtárs kifejezése szerint a Dumában teljesen megbukott, mert a legfontosabb kérdésekben, mint például a költségvetés, a hadsereg stb. kérdésében, a kadetok Sztolüpinnel mentek együtt és a mensevik szociáldemokratáknak a parasztok képviselőivel vállvetve kellett harcolniok a kormány és a kadetok ellen. A mensevikeknek a gyakorlatban kellett tudomásul venniök álláspontjuk csődjét és a Dumában a bolsevikok jelszavát kellett követniük, amely szerint a jobboldaliak és a kadetok elleni harcban magunkkal kellet vonnunk a parasztok küldötteit.

Nem kevésbé érdekes a lengyel elvtársaknak az a megjegyzése, hogy nem engedhető meg a dumafrakciónak, hogy közös gyűléseket tartson a narodovecekkel, Lengyelország feketeszázasaival, akik nem egyszer szervezték és még mindig szervezik a lengyel szocialisták lemészárlását. Erre a kaukázusi mensevikek két vezetője egyik a másik után azt felelte, hogy a dumafrakció szempontjából nem az a fontos, mit csinálnak a pártok otthon, hanem az, hogy a Dumában hogyan viselkednek, a narodovecek pedig többé-kevésbé liberálisan viselkednek a Dumában. Kiderült, hogy a pártokat nem aszerint kell megítélni, amit a Dumán kívül csinálnak, hanem aszerint, amit a Dumában beszélnek. Ez az opportunizmus netovábbja. . .

A szónokok többsége egyetértett Alexinszkij elvtárs nézetével, de azért ebben a kérdésben sem hoztak semmilyen határozatot, megint ugyanazon megfontolás miatt: „nehogy megsértődjék valaki”. A kongresszus, félretéve a határozat kérdését, azonnal áttért a következő kérdésre.
III
Nem proletár pártok kérdése

A formális kérdésekről áttérünk az elvi kérdésekre, nézeteltéréseink kérdéseire.

Taktikai nézeteltéréseink kérdései — ezek azok a kérdések, amelyek forradalmunk valószínű sorsára és az orosz társadalom különböző osztályainak és pártjainak ebben a forradalomban vitt szerepére vonatkoznak. Pártunkban, azt hiszem, mindenki egyetért abban, hogy forradalmunk polgári forradalom, hogy nem a kapitalista, hanem a feudális rendszer szétzúzásával kell végződnie, hogy betetőzése csak a demokratikus köztársaság lehet. Továbbá azzal, hogy forradalmunk általában és egészében fellendülőben, nem pedig hanyatlóban van és hogy feladatunk nem a forradalom „felszámolása”, hanem végig vitele — ezzel szintén, legalább formálisan, mindenki egyetért, mert a mensevikek, mint frakció, eddig még sehol sem jelentették ki az ellenkezőjét. De hogyan vigyük végig forradalmunkat? Mi a proletariátus, a parasztság, a liberális burzsoázia szerepe ebben a forradalomban? A harcoló erőknek milyen társításával vihetnénk végig a folyamatban levő forradalmat? Kivel kell menni, kit kell ütni stb. stb. Itt kezdődnek nézeteltéréseink.

A mensevikek véleménye. Mivel forradalmunk polgári, tehát egyes egyedül a burzsoázia lehet a forradalom vezére. A burzsoázia volt a nagy forradalom vezére Franciaországban, ő volt más európai országok forradalmainak a vezére — neki kell a mi orosz forradalmunk vezérének is lennie. A proletariátus a forradalom fő harcosa, de a burzsoázia mögött kell mennie és előre kell hajtania a burzsoáziát. A parasztság szintén forradalmi erő, de túlságosan sok benne a reakciós vonás és ezért a proletariátusnak sokkal ritkábban lesz módja vele együtt fellépnie, mint a liberális-demokratikus burzsoáziával. A burzsoázia megbízhatóbb szövetségese a proletariátusnak, mint a parasztság. Minden harcoló erőnek a liberális-demokratikus burzsoázia körül, mint vezér körül kell tömörülnie. A burzsoá pártokhoz való viszonyunkat tehát nem ennek a forradalmi tételnek kell meghatároznia: együtt a parasztsággal, a kormány és a liberális burzsoázia ellen, a proletariátussal az élen, — hanem az opportunista tételnek: együtt az egész ellenzékkel a kormány ellen, a liberális burzsoáziával az élen. Ebből ered a liberálisokkal való megegyezés taktikája.

Ez a mensevikek véleménye.

A bolsevikok véleménye. Forradalmunk valóban polgári forradalom, de ez még nem jelenti azt, hogy vezére a mi liberális burzsoáziánk. A XVIII. században a francia burzsoázia a francia forradalom vezére volt, de miért? Azért, mert a francia proletariátus gyenge volt, nem lépett fel önállóan, nem támasztott önálló osztályköveteléseket, nem volt sem osztálytudata, sem szervezete, akkor a burzsoázia mögött kullogott és a burzsoázia saját burzsoá céljaihoz fegyverként használta fel. Amint látjuk, a burzsoáziának akkor a proletariátus ellen nem volt olyan szövetségesre szüksége, mint a cári hatalom — a proletariátus maga is szolgai szövetségese volt — és ezért akkor forradalmi lehetett, sőt a forradalom élén haladhatott. Egészen mást látunk nálunk, Oroszországban. Az orosz proletariátust korántsem lehet gyengének nevezni: már néhány év óta teljesen önállóan lép fel, saját osztály követeléseket támaszt; eléggé fel van fegyverezve osztályöntudattal ahhoz, hogy saját érdekeit felismerje; saját pártjába tömörült; övé Oroszország legerősebb pártja, amelynek saját programja és taktikai: szervezeti elvei vannak; e párt vezetésével már számos ragyogó győzelmet aratott a burzsoázián. . . Beérheti-e ilyen körülmények között a mi proletariátusunk a liberális burzsoázia uszályának szerepével, azzal a szereppel, hogy szánalmas fegyver legyen ennek a burzsoáziának a kezében? Lehet-e, kell-e ezt a burzsoáziát követnie, a maga vezérévé téve meg azt? Lehetséges-e az, hogy ne ő legyen a forradalom vezére? Nézzük csak, mi megy végbe liberális burzsoáziánk táborában: burzsoáziánk a proletariátus forradalmiságától megrettenve, ahelyett hogy a forradalom élén haladna, az ellenforradalom karjaiba veti magát, szövetségre lép vele a proletariátus ellen. Pártja pedig, a kadét párt, nyíltan, az egész világ szemeláttára megegyezik Sztolüpinnel, megszavazza a költségvetést és a hadsereget, a cárizmus érdekeinek megfelelően a népforradalom ellen. Nem világos-e, hogy az orosz liberális burzsoázia forradalom ellenes erő, amely ellen a legkérlelhetetlenebb harcot kell folytatni? És nem volt-e igaza Kautsky elvtársnak, amikor azt mondta, hogy ahol a proletariátus önállóan lép fel, ott a burzsoázia megszűnik forradalmi lenni? . .

Tehát: az orosz liberális burzsoázia forradalom ellenes; nem lehet sem motorja és még kevésbé vezére a forradalomnak; esküdt ellensége a forradalomnak s ellene kitartó harcot kell vívni.

Forradalmunk egyetlen vezére, amely érdekelt abban és képes arra, hogy Oroszország forradalmi erőit a cári önkényuralom ellen rohamra vezesse — ez az egyetlen vezér a proletariátus. Csak a proletariátus tömöríti maga köré az ország forradalmi elemeit, csak ő viszi majd végig forradalmunkat. A szociáldemokráciának az a feladata, hogy a proletariátusnak a forradalmi vezér szerepére való előkészítése érdekében minden tőle telhetőt megtegyen.

Ez a bolsevik álláspont lényege.

Arra a kérdésre, hogy a forradalom végig vitelében ki lehet a proletariátus megbízható szövetségese, a bolsevikok azt felelik: a proletariátus egyetlen, valamelyest megbízható és erős szövetségese a forradalmi parasztság. Nem az áruló liberális burzsoázia, hanem a forradalmi parasztság fog a proletariátussal együtt harcolni a hűbéri rendszer valamennyi pillére ellen.

Ennek megfelelően a polgári pártokhoz való viszonyunkat a következő tételnek kell meghatároznia: a forradalmi parasztsággal együtt a cárizmus és a liberális burzsoázia ellen, a proletariátussal az élen. Innen — a kadet-burzsoázia hegemóniája (vezető szerepe) ellen vívott harc szükségessége és következésképpen a kadetokkal való megegyezés megengedhetetlensége.

Ez a bolsevikok véleménye.

Ennek a két álláspontnak a keretei – között mozogtak az előadók, Lenin és Martünov, valamint valamennyi többi szónok beszédei.

Martünov elvtárs végérvényesen „elmélyítette” a mensevikek álláspontját — határozottan tagadta, hogy a proletariátus hegemóniája megengedhető és határozottan védte a kadetokkal való blokk eszméjét is.

A többi szónok óriási többségében a bolsevik álláspont szellemében nyilatkozott.

Különösen érdekesek Róza Luxemburg elvtárs beszédei, aki a német szociáldemokraták nevében üdvözölte a kongresszust és kifejtette német elvtársaink felfogását nézeteltéréseinkről. (Mi itt összevonjuk Róza Luxemburg két, különböző időben tartott beszédét.) Teljesen egyetértve a bolsevik okkal a következő kérdésekben: a proletariátusnak, mint a forradalom vezérének szerepe, a liberális-burzsoáziának, mint forradalomellenes erőnek a szerepe stb. stb. — Róza Luxemburg bírálta a mensevizmus vezetőit, Plechánovot és Axelrodot, opportunistáknak nevezte őket és álláspontjukat a francia jaurésisták álláspontjával hasonlította össze. Tudom — mondotta Luxemburg —, hogy a bolsevikok is követnek el egyes hibákat, náluk is vannak furcsaságok, fölösleges hajthatatlanság, de teljesen megértem őket és igazat adok nekik: a mensevik opportunizmus szétfolyó, kocsonyás tömegének láttán feltétlenül hajthatatlannak kell lenniök. Ugyanez a fölösleges hajthatatlanság volt észlelhető Franciaországban a guesdistáknál, akiknek vezetője, Guesde elvtárs híres választási plakátján kihirdette: „egyetlen burzsoá se merjen rám szavazni, mert a parlamentben kizárólag a proletárok érdekeit fogom védeni valamennyi burzsoával szemben”. Mi, német szociáldemokraták, ennek ellenére, a túlzások ellenére is mindig a guesdisták pártján voltunk a marxizmus árulói, a jaurésisták elleni harcukban. Ugyanezt kell mondani a bolsevikokról is, akiket mi, német szociáldemokraták, támogatni fogunk az opportunista mensevikek elleni harcukban. . .

Körülbelül ezeket mondta Róza Luxemburg elvtárs.

Még érdekesebb a Német Szociáldemokrata Párt Központi Bizottságának a kongresszushoz intézett nevezetes levele, amelyet Róza Luxemburg olvasott fel. Érdekes ez a levél azért, mert azt tanácsolja a pártnak, hogy harcoljon a liberalizmus ellen és elismeri az orosz proletariátusnak, mint az orosz forradalom vezérének különleges szerepét — s ezzel egyszersmind elismeri a bolsevizmusnak valamennyi alapvető tételét.

Így nyilvánvaló lett, hogy a német szociáldemokrácia, amely Európában a legkipróbáltabb és legforradalmibb, nyíltan és világosan támogatja a bolsevikokat, mint igazi marxistákat, a marxizmus árulói, a mensevikek ellen vívott harcukban.

Érdekes Tyszko elvtárs, az elnökség lengyel tagja beszédének néhány helye is. Mindkét frakció azt hajtogatja nekünk — mondotta Tyszko elvtárs —, hogy szilárdan áll a marxizmus álláspontján. És nem mindenki érti meg egykönnyen: végül is, ki áll ezen az állásponton, a bolsevikok-e, vagy a mensevikek. . . „Mi állunk a marxizmus álláspontján” — szólt közbe „balról” néhány mensevik. „Nem, elvtársak” —felelt nekik Tyszko —, „önök nem állnak, hanem fekszenek rajta: mert a proletariátus osztályharcának vezetésében tanúsított egész tehetetlenségük, az a tény, hogy meg tudják tanulni a nagy Marx nagyszerű szavait, de nem tudják alkalmazni — mindez azt mutatja, hogy önök nem állnak, hanem fekszenek a marxizmus álláspontján”.

Ez a mesteri mondás telibe talált.

Valóban, nézzük akár a következő tényt. A mensevikek gyakran mondják, hogy a szociáldemokráciának mindig és mindenütt az a feladata, hogy a proletariátust önálló politikai erővé tegye. Igaz-e ez? Feltétlenül igaz! Ezek Marx nagyszerű szavai, amelyekre minden marxistának mindig emlékeznie kell. De hogyan alkalmazzák ezeket a mensevik elvtársak? Elősegítik-e azt, hogy a proletariátus valóban kiváljon az őt körülvevő burzsoá elemek tömegéből és önálló, független osztállyá legyen? Tömörítik-e a forradalmi elemeket a proletariátus körül és előkészítik-e a proletariátust a forradalom vezérének szerepére? A tények azt mutatják, hogy a mensevikek semmi ehhez foghatót nem csinálnak. Ellenkezőleg: a mensevikek azt tanácsolják a proletariátusnak, hogy mennél gyakrabban egyezzen meg a liberális burzsoáziával — és ezzel nem a proletariátus önálló osztállyá alakulását, hanem a burzsoáziával való keveredését segítik elő; a mensevikek azt tanácsolják a proletariátusnak, hogy mondjon le a forradalom vezérének szerepéről, engedje át ezt a szerepet a burzsoáziának, kövesse a burzsoáziát — és ezzel nem azt segítik elő, hogy a proletariátus önálló politikai erővé váljon, hanem azt, hogy a burzsoázia függeléke legyen. . . Vagyis a mensevikek éppen az ellenkezőjét csinálják annak, amit a helyes marxista tételből kiindulva tenniök kellene.

Igen, Tyszko elvtársnak igaza volt, amikor azt mondotta, hogy a mensevikek nem állnak, hanem fekszenek a marxizmus álláspontján. . .

A vita végén két határozati javaslatot nyújtottak be: egy mensevik és egy bolsevik tervezetet. A kettő közül nagy szavazattöbbséggel a bolsevikok tervezetét fogadták el alapul.

Azután következtek a módosítások a tervezethez. Körülbelül 80 módosító javaslatot nyújtottak be. Ezek főként a tervezet két pontjára vonatkoztak: arra a pontra, amely a proletariátusra, mint a forradalom vezérére vonatkozott és arra, amely a kadetokról, mint forradalom ellenes erőről szólt. Ez volt a vita legérdekesebb része, mert itt különösen élesen rajzolódott ki a frakciók arculata. Az első fontos módosító javaslatot Martov elvtárs nyújtotta be. Martov elvtárs azt követelte, hogy „a proletariátus, mint a forradalom vezére” szavakat „a proletariátus, mint előhad” szavakkal cseréljék ki. Ezt azzal indokolta, hogy az „előhad” szó szabatosabban kifejezi a gondolatot. Alexinszkij elvtárs szólalt fel ellene. Azt mondta, hogy nem szabatosságról, hanem ebben a pontban megmutatkozó két ellentétes szempontról van szó, mert „előhad” és „vezér” két teljesen különböző fogalom. Előhadnak (avantgarde-nak) lenni annyi, mint az első sorokban harcolni, elfoglalni a leghevesebb tűz alatt tartott pontokat, vérezni, de ugyanakkor mások vezetése alatt állni, mégpedig az adott esetben a polgári demokraták vezetése alatt: az élenjáró csapat sohasem vezeti a közös harcot, az élenjáró csapatot azonban mindig vezetik. Ezzel szemben: vezérnek lenni nemcsak azt jelenti, hogy az első sorokban harcolunk, hanem azt is, hogy vezetjük a közös harcot, célja felé irányítjuk. Mi, bolsevikok, nem akarjuk, hogy a proletariátust polgári demokraták vezessék, azt akarjuk, hogy a proletariátus maga vezesse a nép egész harcát, és a demokratikus köztársaság felé irányítsa azt.

Az eredmény az volt, hogy Martov módosítását elvetették.

Elvetettek minden más hasonló jellegű módosítást is.
A módosító javaslatok másik csoportja a kadetokról szóló pont ellen irányult. A mensevikek annak elismerését indítványozták, hogy a kadetok még nem léptek az ellenforradalom útjára. A kongresszus azonban nem fogadta el ezt az indítványt és elvetett minden hasonló jellegű módosítást. A mensevikek továbbá azt indítványozták, hogy bizonyos esetekben legalább technikai megegyezéseket engedjenek meg a kadetokkal. A kongresszus ezt az indítványt sem fogadta el, megbuktatta az ilyen irányú módosító javaslatokat.

Végül szavaztak az egész határozati javaslat kérdésében és kitűnt, hogy a bolsevik határozati javaslat mellett 159-en, ellene 104-en szavaztak, a többiek tartózkodtak a szavazástól.

A kongresszus nagy szavazattöbbséggel elfogadta a bolsevikok határozati javaslatát.

Mostantól a bolsevik álláspont a párt álláspontja lett.

Ezenkívül ennek a szavazásnak két fontos eredménye volt:

Először is véget vetett a kongresszus formális, mesterséges megoszlásának öt frakcióra (bolsevikok, mensevikek, lengyelek, lettek, bundisták) és új, elvi megoszlást vezetett be: bolsevikokra (ideértve valamennyi lengyelt és a lettek többségét) és mensevikekre (ideértve majdnem valamennyi bundistát).

Másodszor ez a szavazás a legpontosabb statisztikát adta a munkásküldöttek frakciók szerinti megoszlásáról: kiderült, hogy a bolsevik frakcióban nem 38, hanem 77 munkás van (38+27 lengyel + 12 lett), a mensevik frakcióban pedig nem 30, hanem 39 (30+9 bundista). A mensevik frakció értelmiségi frakciónak bizonyult.
IV
A munkáskongresszus kérdése

Mielőtt áttérnénk a munkáskongresszus kérdésében folytatott vita jellemzésére, meg kell ismerkednünk a kérdés történetével. Ez a kérdés ugyanis igen zavaros és tisztázatlan. Ugyanakkor, amikor pártonbelüli nézeteltéréseink más pontjaira vonatkozólag már van két élesen meghatározott irányzat: bolsevik és mensevik irányzat — a munkáskongresszus kérdésére vonatkozólag nem két, hanem egész halom irányzat van, amelyek igen tisztázatlanok és ellentmondóak. Igaz, a bolsevikok egységesen és határozottan lépnek fel: ők egyáltalában ellenzik a munkáskongresszust. Ezzel szemben a mensevikek között a legteljesebb káosz és zűrzavar uralkodik: egy csomó csoportra oszlottak és ezek közül mindegyik a maga nótáját fújja, nem hallgatva a másikra. Míg a pétervári mensevikek, élükön Axelroddal, pártalakítás végett javasolják a munkáskongresszust, a moszkvai mensevikek, El-lel az élükön, nem pártalakítás, hanem pártonkívüli általános orosz munkásszövetség” létesítése céljából javasolják. A déli mensevikek még tovább mennek és Lárinnal élükön nem párt, és nem is „munkásszövetség”, hanem olyan szélesebbkörű „dolgozók szövetségének” alapítása céljából szólítanak fel a munkáskongresszus összehívására, amely az összes proletár elemeken kívül az eszer, a félburzsoá, a „dolgozó” elemeket is felölelhetné. Nem is említem az olyan kevésbé befolyásos csoportokat és személyeket, mint az odesszai és a Káspi-tengerentúli csoport, vagy mint a nevetséges brosúra ostoba „szerzői”, az úgynevezett „Brodjágák” és „Súrák”.

Ilyen a mensevikek soraiban uralkodó zűrzavar.

De hogyan hívjuk össze a munkáskongresszust, hogyan szervezzük meg, milyen eseménnyel kapcsoljuk egybe, kit hívjunk meg a kongresszusra, ki kezdeményezze a kongresszus összehívását?

Mindezekben a kérdésekben éppen olyan zűrzavar van a mensevikeknél, mint a kongresszus céljának kérdésében.

Míg egyesek közülük azt javasolják, hogy a munkáskongresszusi választásokat össze kell kapcsolni a Duma-választásokkal, és ilyképpen „megrohanásszerűen” megszervezni a munkáskongresszust — mások azt javasolják, bízzunk a kormány „engedékenységében”, végső esetben pedig kérjünk tőle „engedélyt”, ismét mások azt tanácsolják, hogy a küldötteket, akár 3—4000-et is, küldjük külföldre és ott illegálisan tartsuk meg a munkáskongresszust.

Amíg a mensevikek közül egyesek azt javasolják, hogy a kongresszuson csak megalakult munkásszervezetek képviseltethessék magukat, mások azt tanácsolják, hogy a kongresszus munkájába vonják be az egész szervezett és nem szervezett, soraiban legalább 10 millió főt számláló proletariátus képviselőit.

Míg egyes mensevikek azt javasolják, hogy a munkáskongresszust a szociáldemokrata párt kezdeményezésére hívják össze az értelmiségiek részvételével, mások azt tanácsolják, hogy mellőzni kell mind a pártot, mind az értelmiségieket és a kongresszust csak maguknak a munkásoknak a kezdeményezésére, az értelmiségiek minden részvétele nélkül hívják össze.

Míg a mensevikek közül egyesek a munkáskongresszus azonnali összehívását követelik, mások azt javasolják, hogy el kell halasztani bizonytalan időre, és egyelőre csak a munkáskongresszus eszméjéért folytatott agitációra kell szorítkozni.

Nos, és mi legyen a fennálló Szociáldemokrata Munkáspárttal, amely már néhány év óta vezeti a proletariátus harcát, amely 150.000 tagot tömörít soraiban, és amelynek már öt kongresszusa volt stb. stb.? „Küldjük a pokolba”, vagy mi legyen vele?

Erre a mensevikek valamennyien, Axelrodtól Lárinig, egyhangúlag azt felelik, hogy nincs proletár pártunk. „Éppen arról van szó, hogy nincs pártunk” — mondták nekünk a kongresszuson a mensevikek —, „nekünk csak kispolgári értelmiségi szervezetünk van”, amelyet fel kell váltani párttal, mégpedig a munkáskongresszus segítségével. Így nyilatkozott a pártkongresszuson Axelrod elvtárs, a mensevikek előadója.

De engedelmükkel, hogy van ez? Szóval pártunknak mindezek a kongresszusai az elsőtől (1898) az utolsóig (1907), amelyek szervezésében a mensevik elvtársak erőteljesen részt vettek; a proletár pénznek és erőnek ez a rengeteg kiadása, a kongresszusok szervezéséhez szükséges kiadás, amelyben a mensevikek éppúgy részt vettek, mint a bolsevikok — szóval mindez csak ámítás és farizeuskodás?!

Tehát a pártnak mindazok a proletariátushoz intézett harci felhívásai, amelyeket a mensevikek is aláírtak; mindazok a sztrájkok és felkelések az 1905—1906—1907-es években, amelyek a párt vezetésével, sőt gyakran a párt kezdeményezésére játszódtak le; a proletariátusnak mindazok a győzelmei, amelyeket pártunk vezetésével aratott; a proletariátus áldozatainak ezrei, akik Pétervár, Moszkva stb. utcáin haltak hősi halált, akiket Szibériában temettek el, akik a börtönökben pusztultak el a pártért, a párt zászlaja alatt — mindez csak komédia és csalás?

Tehát nincs pártunk? Csak „kispolgári értelmiségi szervezetünk” van?

Ez természetesen szemenszedett hazugság, felháborító, aljas hazugság.

Nyilván ezzel magyarázható az a határtalan felháborodás, amelyet Axelrod fent említett kijelentése a pétervári és moszkvai munkásküldöttek körében kiváltott. Helyeikről felugorva erélyesen odamondták az előadó Axelrodnak: „Te vagy burzsuj, aki külföldön ült, nem pedig mi; mi munkások vagyunk, nekünk megvan a magunk szociáldemokrata pártja, amelyet nem engedünk lealacsonyítani. . .”

De tegyük fel, hogy a munkáskongresszus lezajlik, képzeljük el, hogy már le is zajlott. A már meglevő szociáldemokrata pártot tehát lomtárba tettük, így vagy amúgy összehívtuk a munkáskongresszust, és ezen a kongresszuson valamilyen „munkás-szövetséget”, valamilyen „dolgozók” szövetségét akarunk megszervezni. De mi lesz azután? Milyen programot fogad el ez a kongresszus? Milyen lesz a munkáskongresszus arculata?

A mensevikek közül egyesek azt felelik, hogy a munkáskongresszus — természetesen némi csonkítással —elfogadhatná a szociáldemokrácia programját, de rögtön hozzáteszik: megteheti azt is, hogy nem fogadja el a szociáldemokraták programját, ami, véleményük szerint, a proletariátus számára nem különösebb baj. Mások határozottabban válaszolnak: mivel proletariátusunk erősen át van hatva kispolgári törekvésekkel, a munkáskongresszus minden valószínűség szerint nem szociáldemokrata, hanem kispolgári demokratikus programot fog elfogadni. A munkáskongresszuson a proletariátus elveszíti a szociáldemokrata programot, viszont lesz majd munkásszervezete, amely minden munkást egyetlen szövetségbe tömörít. Így beszél például a moszkvai mensevikek vezetője, M. Csereványin (lásd „A taktika problémái” c. cikket).

Tehát: „munkásszövetség szociáldemokrata program nélkül” — ez a munkáskongresszus valószínű eredménye.

Legalább is így gondolják maguk a mensevikek.

A mensevikek, akik nem értenek egyet egymással a munkáskongresszus céljainak és összehívása módjainak néhány kérdésében, szemmel láthatóan egyetértenek abban, hogy „nincs pártunk, csak kispolgári értelmiségi szervezetünk van, amelyet lomtárba kell helyeznünk. . .”

Pontosan ezek között a keretek között mozgott Axelrod előadói beszéde.

Axelrod előadásából kiderült, hogy a munkáskongresszus mellett folytatott agitáció gyakorlatilag elkerülhetetlenül a párt ellen folytatott agitációvá, a párt ellen folytatott harccá válik.

A munkáskongresszus összehívásával kapcsolatos gyakorlati munka pedig szintén elkerülhetetlenül mai pártunk szervezeti bomlasztásává és züllesztésévé fajul.

A mensevikek ugyanakkor — előadójuk szavaival, valamint határozati javaslatukban is — azt kérték a kongresszustól, hogy tiltsa meg az agitációtazok ellen a kísérletek ellen, amelyek a munkáskongresszus megszervezésére irányulnak, vagyis azok ellen a kísérletek ellen, amelyek a párt szervezeti bomlasztására vezetnek.

És érdekes: a mensevik szónokok beszédeiben (Plechánov kivételével, aki a munkáskongresszusról tulajdonképpen semmit sem mondott) vörös fonalként vonultak végig e jelszavak: le a párttal, le a szociáldemokráciával — éljen a pártonkívüliség, éljen a nemszociáldemokrata „munkásszövetség”. A szónokok nem mondták ki nyíltan ezeket a jelszavakat, de azok kicsengtek beszédeikből.

Nem ok nélkül foglal olyan hévvel állást a munkáskongresszus mellett valamennyi polgári író a szindikalistáktól és eszerektől a kadetokig és októbristákig: hiszen ők valamennyien ellenségei pártunknak, a munkáskongresszus összehívásával kapcsolatos gyakorlati munka pedig jelentékenyen meggyengíthetné és szétzülleszthetné a pártot. Miért ne üdvözölnék hát „a munkáskongresszus eszméjét”?

A bolsevik szónokok egészen mást mondtak.

Lindov elvtárs, a bolsevikok előadója, a mensevikek főáramlatainak rövid jellemzése után áttért a munkáskongresszus eszméjét szülő körülmények megvilágítására. A munkáskongresszus érdekében folytatott agitáció 1905-ben kezdődött, az októberi napok előtt, a megtorlások idején. Az október-novemberi napokban megszűnt. Az új megtorlások következő hónapjaiban a munkáskongresszusi agitáció ismét feléledt. Az első Duma idején, a viszonylagos szabadság napjaiban, az agitáció elcsendesedett. Később a Duma szétkergetése után ismét megerősödött stb. A következtetés világos: a viszonylagos szabadság napjaiban, amikor a pártnak megvan a lehetősége a szabad terjeszkedésre, természetesen talaját veszti a munkáskongresszus érdekében folytatott agitáció, amelynek az a célja, hogy „széleskörű pártonkívüli pártot” létesítsen; és fordítva, a megtorlások napjaiban, amikor az új tagoknak a pártba való beözönlését a kiözönlésük váltja fel, a munkáskongresszus mellett — mint a szűk párt kiszélesítésére vagy „széles pártonkívüli” párttal való felcserélésére irányuló mesterséges rendszabály mellett — folytatott agitáció némi talajra talál. De magától értetődik, hogy semmilyen mesterséges rendszabály sem segít az ügyön: mert a párt tényleges kiszélesítéséhez politikai szabadság kell, nem pedig munkáskongresszus, amelynek magának is szüksége van erre a szabadságra.

Továbbá. A munkáskongresszus eszméje konkrét formájában véve, gyökerében hamis, mert nem a tényekre támaszkodik, hanem arra a helytelen tételre, hogy „nincs pártunk”. Nekünk ugyanis van proletár pártunk, amely hangosan beszél létezéséről, amely nagyon is komolyan érzékelteti létezését a proletariátus ellenségeivel — mindezt igen jól tudják maguk a mensevikek is —, és éppen azért, mert van már ilyen pártunk, éppen azért gyökerében hamis a munkáskongresszus eszméje. Természetesen, ha nem volna pártunk, amelynek több mint 150.000 élenjáró proletár tagja van és amely a harcosok százezreit vezeti; ha csak kis befolyással rendelkező emberek kicsiny csoportja volnánk, mint a múlt század hatvanas éveinek német szociáldemokratái, vagy a hetvenes évek francia szocialistái — akkor mi magunk igyekeznénk összehívni a munkáskongresszust, hogy egy szociáldemokrata pártot sajtoljunk ki belőle. De hisz éppen az a helyzet, hogy már van pártunk, igazi proletár pártunk, amely hatalmas befolyással van a tömegekre és ahhoz, hogy munkáskongresszust hívjunk össze, hogy megteremtsük a fantasztikus „pártonkívüli pártot”, mindenekelőtt elkerülhetetlenül „végeznünk” kell a meglevő párttal, mindenekelőtt le kell azt rombolnunk.

Ezért fajul hát a munkáskongresszus összehívásával kapcsolatos munka a gyakorlatban elkerülhetetlenül olyan munkává, amely a pártot szervezetileg bomlasztja. Márpedig, hogy sikerül-e helyette valamikor megteremteni a „széleskörű pártonkívüli pártot”, sőt, hogy meg kell-e teremtenünk — ez még kérdés.

Ezért dicsérik olyan buzgón pártunk ellenségei, a különböző kadetok és októbristák a mensevikeket a munkáskongresszus érdekében folytatott agitációért.

Ezért gondolják a bolsevikok, hogy a munkáskongresszus összehívásával kapcsolatos munka veszélyes és káros: mert rontja a párt hitelét a tömegek szemében és alárendeli őket a polgári demokrácia befolyásának.

Körülbelül így beszélt Lindov elvtárs.

A munkáskongresszusért a szociáldemokrata párt ellen, vagy a pártért a munkáskongresszus ellen?

Ez volt a kérdés a kongresszuson.

A bolsevik munkásküldöttek rögtön megértették a kérdést és erélyesen felléptek „a párt védelmében”: „mi a párt patriótái vagyunk — mondták —, szeretjük pártunkat és nem engedjük, hogy fáradt értelmiségiek rontsák a hitelét”.

Érdekes, hogy a német szociáldemokrácia képviselője, Róza Luxemburg elvtárs teljesen egyetértett a bolsevikokkal. „Mi német szociáldemokraták— mondotta — nem tudjuk megérteni a mensevik elvtársak nevetséges tanácstalanságát, akik tapogatózva keresik a tömeget, amikor a tömeg maga keresi a pártot és ellenállhatatlanul vonzódik hozzá. . .”

A vita során kitűnt, hogy a szónokok nagy többsége a bolsevikokat támogatja.

A vita végén két határozat-tervezetet bocsátottak szavazásra: a bolsevikokét és a mensevikekét. Alapul a bolsevikok tervezetét fogadták el. Az elvi jellegű módosító javaslatokat majdnem mind elutasították. Csak egy többé-kevésbé komoly módosítást fogadtak el, amely szerint nem szabad korlátozni a munkáskongresszus kérdése megvitatásának szabadságát. Egészében a határozat úgy szólt, hogy „a munkáskongresszus eszméje a párt bomlasztására vezet”, arra, hogy „a széles munkástömegeket a polgári demokrácia befolyásának rendelik alá” és mint ilyen, káros a proletariátusra nézve. A határozat emellett szigorúan megkülönböztette a munkáskongresszust a munkásküldöttek szovjetjeitől és kongresszusaitól, amelyek nemcsak nem bomlasztják a pártot, nemcsak nem vetélytársai a pártnak, hanem ellenkezőleg, erősítik a pártot, követik és segítenek neki a forradalmi fellendülés pillanatában a gyakorlati feladatok megoldásában.

Végül is 165 szavazattal 94 ellenében elfogadták az egész határozatot.” A többiek tartózkodtak a szavazástól.

A kongresszus tehát elvetette a munkáskongresszus eszméjét, mint károsat, pártelleneset.

Az e kérdésben megejtett szavazás a következő fontos jelenséget fedte fel előttünk. Kitűnt, hogy a szavazásban résztvevő 114 munkásküldött közül csak 25 szavazott a munkáskongresszusra. A többiek ellene szavaztak. Százalékarányban kifejezve a munkásküldöttek 22%-a szavazott a munkáskongresszus mellett, 78%-a ellene. És ami különösen fontos: a munkáskongresszus mellett szavazó 94 küldött közül csak 26% volt munkás, 74% értelmiségi volt.

Márpedig a mensevikek az egész idő alatt azt kiabálták, hogy a munkáskongresszus eszméje munkáseszme, hogy csak az „értelmiségi” bolsevikok fejtenek ki ellenállást a munkáskongresszus összehívásával szemben stb. E szavazásból ítélve, inkább azt kellene elismerni, hogy a munkáskongresszus eszméje, ellenkezőleg, az értelmiségi fantaszták eszméje. . .

Hiszen nyilván még a mensevik munkások sem szavaztak mindannyian a munkáskongresszus mellett: 39 munkásküldött közül (30 mensevik + 9 bundista) csak 24 szavazott a munkáskongresszus mellett.

Baku 1907.

„Bakinszkij Proletarij” („Bakui Proletár”) 1. és 2. sz.
1907. június 20, és július 10.
Aláírás: Koba Ivanovics.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A duma szétkergetése és a proletariátus feladatai

A második Dumát szétkergették. Mégpedig nem is egyszerűen kergették szét, hanem nagy hűhóval — pontosan ugyanúgy, mint az első Dumát. Van itt „feloszlatási kiáltvány” is, amelyben a farizeus cár „őszinte sajnálatát” fejezi ki a Duma szétkergetése miatt. Van „új választási törvény” is, amely a semmivel teszi egyenlővé a munkások és parasztok választójogát. A cár még ígéretet is tesz, hogy „megújítja” Oroszországot, természetesen sortüzek és a harmadik Duma segítségével. Szóval itt megvan mindaz, ami még nem is olyan régen megvolt az első Duma szétkergetésénél. A cár röviden megismételte az első Duma szétkergetését. . .

De a cár nem hiába és korántsem cél nélkül kergette szét a második Dumát. A cár a Duma segítségével szeretett volna kapcsolatot teremteni a parasztsággal, a Duma segítségével szerette volna a parasztságot a proletariátus szövetségeséből a kormány szövetségesévé tenni, hogy ilyképpen magára hagyva, elszigetelve a proletariátust, tönkretegye a forradalom ügyét és lehetetlenné tegye győzelmét. Ehhez a kormány igénybe vette a liberális burzsoázia segítségét, amelynek egyelőre még van bizonyos befolyása a tudatlan paraszti tömegekre, és éppen általa akart kapcsolatot teremteni a sokmilliós parasztsággal. Így akarta a kormány kihasználni a második Állami Dumát.

De a fegyver visszafelé sült el. A második Dumának már legelső ülésein kiderült, hogy a paraszt képviselők nemcsak a kormánnyal, hanem a liberális burzsoák képviselőivel szemben is bizalmatlanok. Ez a bizalmatlanság számos szavazás során még növekedett és végül odáig fokozódott, hogy a liberális burzsoázia képviselőivel szemben nyílt ellenségességgé vált. A kormánynak ilyképpen nem sikerült a paraszti képviselőket a liberálisok, s rajtuk keresztül a régi hatalom köré tömöríteni. A kormánynak az az óhaja, hogy a Dumán keresztül kapcsolatba kerüljön a parasztsággal és elszigetelje a proletariátust, nem teljesült be. Ennek ellenkezője történt: a paraszt képviselők egyre jobban tömörültek a proletár képviselők, a szociáldemokraták köré. És mennél jobban távolodtak a liberálisoktól, a kadetoktól, annál határozottabban közeledtek a szociáldemokrata képviselőkhöz. Ez pedig jelentékenyen megkönnyítette azt, hogy a parasztok a Dumán kívül a proletariátus köré tömörüljenek. Az eredmény tehát az volt, hogy nem a proletariátus, hanem a liberális burzsoázia és a kormány szigetelődött el a parasztoktól — a proletariátus maga mögé állította a sokmilliós parasztságot —, tehát nem a forradalom ügye szenvedett kárt, amint a kormány akarta, hanem az ellenforradalom ügye. A második Duma létezése ezért egyre veszélyesebbé vált a kormányra nézve. És a kormány „feloszlatta” a Dumát. Hogy pedig eredményesebben rontsa a parasztok és a proletariátus közeledésének ügyét, hogy a sötét paraszti tömegekben ellenségeskedést keltsen a szociáldemokratákkal szemben és maga köré tömörítse őket, a kormány két rendszabályhoz folyamodott.

Először, megtámadta a szociáldemokrata dumafrakciót, megrágalmazta tagjait azzal a hazug váddal, hogy azonnali felkelésre hívtak fel, és ilyképpen a szociáldemokrata képviselőket tüntette fel a Duma szétkergetése főbűnöseinek. Drága parasztok, mondja a kormány, mi nem kergettük volna szét a „ti” Dumácskátokat, de a szociáldemokraták felkeléssel fenyegettek bennünket és kénytelenek voltunk a Dumát „feloszlatni”.

Másodszor, a kormány „új törvényt” adott ki, amely felére csökkentette a paraszt elektorok számát, s ugyanannyival növelte a földesúri elektorokat, az utóbbiakra bízta, hogy a közös gyűléseken a parasztok képviselőit megválasszák, majdnem felére csökkentette a munkás elektorok számát is (237-ről 124-re), fenntartotta magának azt a jogot, hogy újra osztályozza az ősválasztókat „a helységek, a cenzus neme és nemzetiség szerint”, teljesen lehetetlenné tette a szabad választási agitációt stb. stb. És mindezt azért, hogy ne engedje be a harmadik Dumába a munkások és parasztok forradalmi képviselőit; hogy megtöltse a földesurak meg gyárosok liberális és reakciós képviselőivel; hogy meghamisítsa a parasztok képviseletét, lehetővé téve a legkonzervatívabb parasztküldöttek megválasztását a parasztok kívánsága ellenére, és hogy így elvegye a proletariátustól annak lehetőségét, hogy maga köré tömörítse a parasztság széles tömegeit, — tehát azért, hogy megteremtse a maga számára a parasztsághoz való nyílt közeledés lehetőségét.

Ez a második Állami Duma szétkergetésének értelme.

A liberális burzsoázia nyilván megértette mindezt és kadetjai személyében segítségére siet a kormánynak. Már a második Dumában megalkudott a régi hatalommal és a parasztképviselőkkel kacérkodva elszigetelni igyekezett a proletariátust. A szétkergetés előestéjén Miljukov, a kadetok vezére, felszólította pártját, hogy tömörüljön mindenestül „Sztolüpin kormánya” köré, egyezzen meg vele és üzenjen hadat a forradalomnak, vagyis a proletariátusnak. A kadetok másik vezére, Sztrúve pedig már azután, hogy a Dumát szétkergették, síkra szállt azért az „eszméért”, hogy a szociáldemokrata képviselőket „ki kell adni” a kormánynak, és arra szólította fel a kadetokat, lépjenek nyíltan a forradalom elleni harc útjára, olvadjanak egybe az ellenforradalmi októbristákkal, és elszigetelve a nyugtalankodó proletariátust, szálljanak harcba vele. A kadetpárt hallgat — tehát egyetért vezetőivel.

Szemmel látható, hogy a liberális burzsoázia megérti a mai helyzet egész fontosságát.

Annál világosabban áll a proletariátus előtt a cári hatalom megdöntésének feladata. Gondoljuk csak meg. Volt első Duma. Volt második is. De sem az egyik, sem a másik nem „oldotta meg’ ’— hiszen nem is „oldhatta meg” — a forradalom egyetlen kérdését sem. Maradnak változatlanul: a parasztok föld nélkül, a munkások nyolcórás munkanap nélkül, valamennyi állampolgár politikai szabadság nélkül. Miért? Azért, mert a cári hatalom még nem pusztult el, még létezik, és miután az első Duma után szétkergette a másodikat is, szervezi az ellenforradalmat és igyekszik szétzülleszteni a forradalom erőit, elszakítani a proletároktól a sokmilliós parasztságot. Ugyanakkor pedig a forradalom földalatti erői — a válság a városokban és az éhínség a falvakban — folytatják munkájukat, egyre jobban bőszítik a munkások és parasztok széles tömegeit, egyre parancsolóbban követelik forradalmunk fő kérdéseinek megoldását. A cári hatalom erőlködései csak kiélezik a válságot. A liberális burzsoáziának az az igyekezete, hogy a parasztságot a proletároktól elszakítsa, csak erősíti a forradalmat. Világos, hogy a cári hatalom megdöntése és az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlés összehívása nélkül lehetetlen kielégíteni a munkások és parasztok széles tömegeit. Éppoly világos az is, hogy csakis a parasztsággal szövetségben, a cári hatalom és a liberális burzsoázia ellenére lehet majd megoldani a forradalom fő kérdéseit.

A cári hatalom megdöntése és az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlés összehívása — erre vezet bennünket a második Duma szétkergetése.

Harc az áruló liberális burzsoáziával, szoros szövetség a parasztsággal — erről beszél nekünk a második Duma szétkergetése.

A proletariátus feladata — tudatosan rálépni erre az útra és méltó módon teljesíteni a forradalom vezérének szerepét.

„Bakinszkij Proletarij” („Bakui Proletár”) 1. sz.
1907. június 20.
Aláírás nélkül.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!