A pártért!

Az országban egyre élénkebb az érdeklődés a politikai élet iránt és ezzel együtt végetér Pártunk válsága. A holtpont — a dermedtség múlóban van. A nemrég lefolyt általános pártkonferencia — a Párt újjászületésének félreismerhetetlen jele. Az orosz forradalom növekedésével együtt megerősödött és e forradalom bukásával együtt lerombolt Pártunknak az ország politikai felébredésével múlhatatlanul talpra kellett állnia. Egyfelől a fő iparágak felélénkülése és a tőkések profitjának növekedése — másfelől a munkások reálbérének csökkenése; a burzsoázia gazdasági és politikai szervezeteinek szabad fejlődése — s ugyanakkor a proletariátus legális és illegális szervezeteinek erőszakos lerombolása; egyfelől az létszükségleti cikkek árának emelkedése és a földesurak jövedelmeinek növekedése — másfelől a paraszti gazdaság tönkremenése; a több mint 25 millió lakosra kiterjedő éhínség, amely a „megreformált” ellenforradalmi rendszer tehetetlenségét mutatja — mindennek feltétlenül ki kellett hatnia a dolgozó rétegekre és elsősorban a proletariátusra abban az értelemben, hogy felébresztette bennük az érdeklődést a politikai élet iránt. Ennek a felébredésnek egyik világos kifejezője egyebek között az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt idén januárban tartott konferenciája.

De a fejekben és szívekben végbemenő felélénkülés nem zárkózhat önmagába — a mai politikai viszonyok között elkerülhetetlenül nyílt tömeges fellépésekbe kell átmennie.

Javítani kell a munkások életét, emelni a munkabért, rövidíteni a munkanapot, gyökeresen meg kell változtatni a munkások helyzetét a gyárakban, üzemekben és bányákban. De hogyan csináljuk meg mindezt, ha nem a még mindig betiltott részleges és általános gazdasági fellépések útján?

Ki kell vívnunk a munkáltatók elleni szabad harc jogát, a sztrájk, az egyesülés, a gyülekezés, a szólás, a sajtó stb. szabadságát: enélkül a munkások harca életük megjavításáért a végletekig meg lesz nehezítve. De hogyan érjük ezt el, ha nem nyílt politikai fellépések, tüntetések, politikai sztrájkok stb. útján?

Meg kell gyógyítanunk a krónikus éhségtől szenvedő országot, véget kell vetni a mai helyzetnek, amikor a föld robotosainak tízmilliói rendszeres időközökben éhezésre és az éhezés minden szörnyűségére vannak kárhoztatva: lehetetlen ölhetett kézzel nézni, hogy az éhező apák és anyák könnyes szemmel „potomáron” adják el lányaikat és fiaikat! Gyökeresen meg kell szüntetni a mai ragadozó pénzpolitikát, amely tönkreteszi az ínséges paraszti gazdaságot és minden rossz termés esetén elkerülhetetlenül a parasztok millióit kergeti a pusztító éhínség útjára! Meg kell menteni az országot a nyomortól és az erkölcsi zülléstől! De megtehetjük-e mindezt, ha nem forgatjuk fel tetőtől-talpig a cárizmus egész épületét? És hogyan döntsük meg a cári kormányt minden hűbéri csökevényével együtt, ha nem olyan széleskörű népi forradalmi mozgalom útján, amelyet a történelem által elismert vezére, a szocialista proletariátus vezet? . .

De ahhoz, hogy a jövő fellépések ne legyenek elszigeteltek és rendszertelenek, hogy a proletariátus becsülettel teljesíthesse a jövő fellépések egyesítőjének és vezetőjének nagy szerepét — mindehhez a nép széles rétegeinek forradalmi tudatán és a proletariátus osztályöntudatán kívül még erős és rugalmas proletár pártra is szükség van, amely egy közös erőfeszítésbe tudja egyesíteni a helyi szervezetek külön erőfeszítéseit és ezzel az ellenség fő erődjei ellen tudja irányítani a forradalmi tömegmozgalmat. Rendbe szedni a proletariátus pártját, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot — különösen erre van szükség ahhoz, hogy a proletariátus méltóképpen fogadhassa a jövő forradalmi fellépéseket.

A Párt tömörítésének parancsoló szükségességére még élesebb fényt vetnek a negyedik Állami Duma közeledő választásai.

De hogyan szedjük rendbe a Pártot?

Elsősorban a helyi pártszervezeteket kell megerősíteni. Kis és apró csoportokra szétforgácsolva, a kétségbeesés és csüggedés tengerével körülvéve, az értelmiségi erőktől megfosztva és gyakran provokátorok által felrobbantva — ki nem ismeri a helyi szervezetek életének e komor képét? Véget kell és véget lehet vetni az erők e szétszóródottságának! A munkástömeg kezdődő ébredése egyrészt, másrészt a nemrégen lezajlott konferencia, mint ennek az ébredésnek kifejezése, jelentékenyen megkönnyíti e szétszóródottság felszámolását. Tegyünk meg hát minden tőlünk telhetőt a szervezeti ziláltság felszámolása érdekében! Minden városban és minden ipari telepen csoportosuljanak a szociáldemokrata munkások, mindannyian frakcióra való tekintet nélkül, mindannyian, akik hisznek az illegális Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt szükségességében — mindannyian csoportosuljanak a helyi pártszervezetekben! Ugyanazok a gépek, amelyek a kizsákmányoltak egyetlen hadseregébe egyesítik a munkásokat — ugyanazok a gépek forrasszák őket egybe a kizsákmányolás és az erőszak ellen harcolók egységes pártjába! . . Nincs szükség arra, hogy a nagy taglétszámot hajhásszuk: a munka mai viszonyai között ez még veszélyes is lehet. Lényeges az elvtársak minősége, az, hogy a helyi szervezetekben csoportosult befolyásos elvtársak felismerjék annak az ügynek fontosságát, amelyet szolgálnak, és kitartóan végezzék munkájukat a forradalmi szociáldemokrácia vonalán. És az így megalakult helyi szervezetek ne zárkózzanak önmagukba, szüntelenül avatkozzanak be a proletariátus harcának minden ügyébe a „legkisebbektől” és leghétköznapiabbaktól a legnagyobbakig és „legrendkívüliebbekig”, ne mulasszanak el befolyást gyakorolni a munka és a tőke egyetlen összeütközésére sem, a munkástömegnek a cári kormány vadállatiasságára válaszoló egyetlen tiltakozása se múljon el az ő befolyásuk nélkül — sohase feledkezzünk meg arról, hogy csak ezen az úton érhető el a helyi szervezetek megerősödése és meggyógyulása. Egyebek között ezért kell a legélénkebb kapcsolatokat fenntartaniok a munkások nyílt tömegszervezeteivel, a szakszervezetekkel és klubokkal, ezért kell minden módon előmozdítaniok ezeknek a fejlődését.

És a munkáselvtársakat ne zavarja az, hogy a feladatok, amelyek az értelmiségi erők hiányában kizárólag rájuk hárulnak, nehezek és bonyolultak — egyszer és mindenkorra sutba kell dobni a teljesen fölösleges szerénységet és a „szokatlan” munkától való félénkséget, bátran kell kézbe venni a bonyolult pártügyeket! Nem baj, ha itt-ott hibákat is elkövetnek: egyszer-kétszer megbotlik az ember, majd megtanul biztos léptekkel járni. A Bebelek nem hullanak az égből, csak alulról nőnek ki a pártmunka során, annak minden területén. . .

De a helyi szervezetek, mégha erősek és befolyásosak is, egymagukban véve még nem alkotnak Pártot. Ehhez még egybe kell fogni, egyetlen, közös életet élő egészbe kell egybekapcsolni őket. Szétszórt helyi szervezetek, amelyek nemcsak kapcsolatban nincsenek egymással, hanem egymás létezéséről sem tudnak, teljesen önmagukra hagyatott szervezetek, amelyek saját szakállukra dolgoznak és nemritkán ellentétes irányvonalakat követnek munkájukban — mindezek a Párton belüli kontárkodás ismerős képei. Egymással összekapcsolni a helyi szervezeteket és a Párt Központi Bizottsága köré tömöríteni őket — éppen ez jelenti azt, hogy szakítunk a kontárkodással és lerakjuk a vágányt a proletár párt rendbe szedésének művéhez. A helyi szervezetekkel, élő gyökerek szálaival összekapcsolt befolyásos Központi Bizottság, amely rendszeresen tájékoztatja a helyi szervezeteket és összeköti őket egymással, az általános proletár fellépések minden ügyébe lankadatlanul beavatkozó Központi Bizottság, a széleskörű politikai agitáció céljaira Oroszországban megjelenő illegális lappal rendelkező Központi Bizottság — ilyen irányban kell elindulnia a Párt megújításának és tömörítésének.

Mondanunk sem kell, hogy a Központi Bizottság egymagában nem tud megbirkózni ezzel a nehéz feladattal: a helyi szervezetekben dolgozó elvtársaknak nem szabad elfeledniök, hogy rendszeres támogatásuk nélkül a Központi Bizottság elkerülhetetlenül légüres térré, a párt pedig — fikcióvá válik. Tehát a Központ és a helyi szervezetek összetartó munkája — ez a Párt megújításának szükséges feltétele, erre szólítjuk fel az elvtársakat.

Tehát, a Pártért, elvtársak — az újjászülető illegális Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártért!

Éljen az egységes Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt!
Az OSzDMP Központi Bizottsága
Külön kiáltványként jelent meg
1912 márciusában.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A decemberi sztrájkról és a decemberi szerződésről

(Az ötödik évforduló alkalmából)

Elvtársak!
Ma öt esztendeje annak, hogy Baku kerületeiben 1904 decemberében kihirdették az általános gazdasági sztrájkot.

Öt évvel ezelőtt ezekben a napokban dolgozták ki a munkások és az olajipari vállalkozók a híres decemberi szerződést, a mi „olajalkotmányunkat”.

Büszkén emlékezünk ezekre a napokra, mert ezek győzelmünk napjai, az olajipari vállalkozók vereségének napjai!

Felmerül emlékezetünkben a mindannyiunk által ismert dicső kép, amikor a sztrájkoló munkások ezrekre menő tömege az „Elektromos Energia” épületét körülvéve diktálta küldötteinek a decemberi követeléseket, az olajipari vállalkozók képviselői pedig, akik az „Elektromos Energia” épületében húzták meg magukat — és akiket a munkások ostromzár alá vettek — „kifejezték egyetértésüket”, aláírták a szerződést és „mindenhez hozzájárultak”. . .

Ez a proletár nincstelenek valóságos győzelme volt a tőkés gazdagok felett, és ezzel a győzelemmel „új rend” kezdődött a kőolajiparban.

A decemberi szerződés előtt átlag 11 órát dolgoztunk naponta — a szerződés után 9 munkaórát állapítottak meg, a fúrómunkások számára pedig fokozatosan bevezették a nyolcórás munkanapot.

A decemberi szerződés előtt átlag körülbelül 80 kopejkát kaptunk — a szerződés után a munkabért felemelték napi egy rubelre és néhány kopejkára.

A decemberi sztrájk előtt nem adtak sem lakáspénzt, sem lakást — a sztrájk eredményeképpen a műhelymunkások számára elértük ezt is, amazt is, csak az volt hátra, hogy ezeket kiterjesszék a többi munkásra.

A decemberi sztrájk előtt a telepeken és a gyárakban a tőke lakájainak teljes önkénye uralkodott, büntetlenül ütlegeltek és bírságoltak bennünket — a sztrájk eredményeképpen némi rend, bizonyos „alkotmány” alakult ki, amely módot adott nekünk arra, hogy küldötteink útján kifejezzük akaratunkat, közösen tárgyaljunk az olajipari vállalkozókkal, közösen rendezzük velük kölcsönös viszonyunkat.

„Amsarákból” és „málhás állatokból” egyszerre emberekké lettünk, akik a jobb életért harcolnak!

Ezt adta nekünk a decemberi sztrájk és a decemberi szerződés!

De ez nem minden. A leglényegesebb mindabból, amit a decemberi harc nekünk adott — a hit erőnkben, a hit a győzelemben, a készség az új küzdelmekre, annak tudata, hogy a kapitalista rabság láncait csak „saját kezünkkel” törhetjük szét. . .

Azóta állandóan előrehaladtunk — emeltük a munkabért, kiterjesztettük a lakáspénzeket a fúrómunkásokra, megszilárdítottuk az „olajalkotmányt”, harcoltunk az üzemi bizottság részleges elismeréséért, szakszervezetekbe szerveződtünk, a szociáldemokrácia köré tömörültünk. . .

De mindez nem sokáig tartott. Az olajipari vállalkozók a forradalom visszavonulása és az ellenforradalom megerősödése után, különösen 1908 eleje óta, farizeus módon a termelés csökkenésére és az olajpiac szűkülésére hivatkozva, kezdték visszavonni régi vívmányainkat. Elveszik a jutalompénzeket és a lakáspénzt. Bevezetik a kétműszakos munkát 12 munkaórával a három műszakos nyolcórás munkanap helyett. Csökkentik az orvosi segítséget. Már elvették a kultúrházakat és most oly siralmas összegeket juttatnak iskoláztatásra, hogy az iskoláktól is megfosztanak bennünket, míg a rendőrségre évente több mint 600.000 rubelt költenek. Az ütlegelés és a bírság visszaállításáról, a bizottságok megszüntetéséről, arról az üldöztetésről, amelyben a szakszervezeteket a cári kormány szolgái — a nagytőke lakájai — részesítik, nem is beszélünk. . .

Ilyképpen az utóbbi 2 év alatt nemcsak arra kényszerítettek bennünket, hogy mondjunk le helyzetünk további javításáról, hanem még a régi helyzeten is rontottak, elszedték a régi vívmányokat, visszavetettek bennünket a régi, decemberelőtti időkbe.

És most, december 13-án, a győzelmes decemberi sztrájk ötödik évfordulóján, annak a napnak évfordulóján, amikor az olajipari vállalkozók reszkettek előttünk, mi pedig támadva újabb jogokat vívtunk ki — éppen ma merül fel előttünk a komoly kérdés, amely izgalomban tartja az olajipari munkások tömegeit: sokáig fogunk-e még hallgatni, nincs-e határa türelmünknek, nem kellene-e szétszakítanunk a hallgatás láncait és életbevágóan fontos követeléseinkért kibontanunk az általános gazdasági sztrájk zászlaját?

Ítéljetek magatok. Az idei kitermelés elérte az 500 millió pudot — ilyen eredményt a termelés az utóbbi négy évben egyetlen egyszer sem ért el. Az olaj ára egyáltalán nem esik, mert az évi átlagár ugyanaz, mint a múlt évben: 21 kopejka. Szökőolaj, amelyhez nincs szükség beruházásokra, egyre több és több van. A piac napról-napra bővül, a kőszén használatáról áttérnek az olajra. Az olajkivitel szakadatlanul növekszik. Ugyanakkor pedig, mennél jobban állnak az olajipari vállalkozók ügyei, mennél több „profitot” sajtolnak ki a munkásokból, annál komiszabbá válnak az utóbbiakkal szemben, annál erősebben fojtogatják a munkásokat, annál szorgalmasabban bocsátják el az öntudatos elvtársakat, annál határozottabban szedik el az utolsó morzsákat is!

Nem világos-e, elvtársak, hogy az olajipar helyzete egyre kedvezőbbé válik az olajipari munkások közös harca számára, az olajipari vállalkozók kihívó cselekedetei pedig elkerülhetetlenül ilyen harc felé taszítják a munkásokat?

Mert, elvtársak, csak kettő közül választhatunk: vagy a végtelenségig fogunk tűrni, lesüllyedve a néma rabszolgák helyzetéig — vagy közös harcra kelünk közös követeléseinkért.

Egész múltúnk és jelenünk, harcunk és győzelmeink amellett szólnak, hogy a második utat válasszuk — az általános sztrájkot a munkabér felemeléséért és a nyolcórás munkanapért, a munkáslakásokért és a lakáspénzért, a kultúrházakért és az iskolákért, az orvosi segítségért és a balesettől megrokkantak kárpótlásáért, az üzemi bizottságok és a szakszervezetek jogaiért.

És kivívjuk a magunkét, elvtársak, az olajipari vállalkozók hallatlan megtorlása, növekvő szervezettsége ellenére, megtörjük ezeket az urakat, ahogyan megtörtük őket öt évvel ezelőtt, ha fokozzuk az általános sztrájkot előkészítő munkálatokat, ha megerősítjük üzemi bizottságainkat, ha kiszélesítjük szakszervezeteinket, ha felzárkózunk a szociáldemokrácia köré.

A szociáldemokrácia 1904 decemberében győzelemre vitt bennünket, a szervezett általános sztrájk útján ugyancsak ő visz majd bennünket a jövő győzelmekre is.

Ezt mondja a dicső decemberi harc tapasztalata.

A mai nap, a kilencszáznégy decemberi győzelmes sztrájk megindításának napja lelkesítsen bennünket az általános sztrájk előkészítése érdekében végzett összetartó és szívós munkára!

Forró együttérzésünk, mely e nagy naphoz fűződik, legyen az olajipari vállalkozók számára a szociáldemokrácia vezette közelgő általános sztrájk baljós előjele!

Éljen a közelgő általános sztrájk!
Éljen a Szociáldemokrácia!
Az OSzDMP Bakui Bizottsága
1909. december 13.

Külön kiáltványként jelent meg.
(idézet: – Sztálin Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!