Az oroszországi szociáldemokrata (bolsevik) munkáspárt VII. (áprilisi)
konferenciája

1917. április 24—29

1. Beszéd Lenin elvtársnak a helyzet kérdéséről előterjesztett
határozati javaslata védelmében
Április 24

Elvtársak! Azt, amit Bubnov javasol, tekintetbe veszi Lenin elvtárs határozati javaslata is. Lenin elvtárs nem ellenzi a tömegek megmozdulását, a tüntetéseket. De most nem ezen fordul meg a dolog. Nézeteltérés az ellenőrzés kérdésében van. Az ellenőrzésnek az az előfeltétele, hogy legyen ellenőrző és ellenőrzött, és az ellenőrző és az ellenőrzött között legyen bizonyos megegyezés. Volt ellenőrzés, volt megegyezés. Mit adott az ellenőrzés? Semmit. Miljukov fellépése után (április 19) az ellenőrzés illuzórikus volta különösen világos.

Gucskov azt mondja: „én a forradalmat eszköznek tekintem arra, hogy jobban harcoljunk, kis forradalmat csinálunk a nagy győzelem érdekében”. De a hadseregbe most pacifista eszmék hatoltak be és nem lehet harcolni. A kormány azt mondja nekünk: „szüntessétek be a háborúellenes propagandát, különben lemondunk”.

A kormány az agrárkérdésben sem tudja kielégíteni a parasztokat, akiknek érdeke, hogy magukhoz ragadják a földesúri földeket. Azt mondják nekünk: „segítsetek kordában tartani a parasztokat, különben lemondunk”.

Miljukov azt mondja: „meg kell óvni a front egységét, támadnunk kell az ellenséget, lelkesítsétek a katonákat, különben lemondunk”.

És ezután ellenőrzést javasolnak nekünk. Nevetséges! Előbb a Küldöttek Szovjetje adta a programot, most pedig az Ideiglenes Kormány adja. Az a szövetség, amelyet a Szovjet és a kormány a válságot (Miljukov fellépését) követő napon kötött, azt jelenti, hogy a Szovjet a kormányt követi. A kormány támadja a Szovjetet. A Szovjet hátrál. Aki ezek után is arról beszél, hogy a Szovjet ellenőrizze a kormányt — az a levegőbe beszél. Ezért javasolom, hogy Bubnovnak az ellenőrzésre vonatkozó módosítását ne fogadjuk el.

2. előadói beszéd a nemzeti kérdésről
Április 29

Terjedelmesen kellene beszélni a nemzeti kérdésről, de az idő hiánya miatt szűkre kell szabnom előadói beszédemet.

Mielőtt rátérnék a határozati javaslatra, le kell szögeznem bizonyos kiinduló tételeket.

Mi a nemzeti elnyomás? A nemzeti elnyomás — az elnyomott népek kizsákmányolásának és kirablásának az a rendszere, az elnyomott nemzetiségek jogait erőszakosan korlátozó azon rendszabályok, amelyeket az imperialista körök alkalmaznak. Ezek összességéből tevődik össze annak a politikának a képe, amelyet a nemzeti elnyomás politikájának szoktak nevezni.

Az első kérdés — mely osztályokra támaszkodik egyik vagy másik hatalom a nemzeti elnyomás politikájának megvalósításában? Erre a kérdésre csak akkor fogunk helyesen válaszolni, ha megértjük, hogy a különböző államokban miért vannak a nemzeti elnyomásnak különböző formái, hogy az egyik országban miért súlyosabb és durvább a nemzeti elnyomás, mint a másikban. Például Angliában és Ausztria-Magyarországon a nemzeti elnyomás sohasem nyilvánult meg pogromok formájában, de fennállott az elnyomott nemzetiségek nemzeti jogainak korlátozása formájában. Ugyanakkor Oroszországban a nemzeti elnyomás gyakran pogromok és mészárlások formájában jutott kifejezésre. Viszont egyes országokban egyáltalán nincsenek különleges rendszabályok a nemzeti kisebbségek ellen. Nincs nemzeti elnyomás például Svájcban, ahol a franciák, olaszok és németek szabadon élnek.

Mi a magyarázata annak, hogy a különböző államokban különbözőképpen bánnak a nemzetiségekkel?

Az, hogy ez államok demokratizmusának színvonala különböző fokon van. Amikor Oroszországban korábban a régi földbirtokos arisztokrácia állt az államhatalom élén, a nemzeti elnyomás megnyilvánulhatott és valóban meg is nyilvánult a mészárlások és pogromok gyalázatos formáiban. Angliában, ahol bizonyos fokú demokratizmus és politikai szabadság van, a nemzeti elnyomás kevésbé durva jellegű. Ami Svájcot illeti, az közel áll a demokratikus társadalomhoz, és ott a nemzetek többé-kevésbé teljes szabadságot élveznek. Egyszóval, mennél demokratikusabb egy ország, annál gyengébb a nemzeti elnyomás és fordítva. Mivel pedig demokratizáláson, bizonyos hatalmon levő osztályok jelenlétét értjük, azért ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy mennél közelebb áll a hatalomhoz a régi földbirtokos arisztokrácia, amint ez a régi cári Oroszországban volt, annál erősebb az elnyomás és annál gyalázatosabbak a formái.

A nemzeti elnyomást azonban nemcsak a földbirtokos arisztokrácia támogatja. Mellette van egy másik erő is — az imperialista csoportok, amelyek a népek leigázásának a gyarmatokon elsajátított módszereit beviszik saját országukba is és így a földbirtokos arisztokrácia természetes szövetségeseivé válnak. Utánuk következik a kispolgárság, az értelmiség egy része, a munkásság felső rétegeinek egy része — szóval azok, akik szintén élvezik a rablás gyümölcseit. Ilyképpen a nemzeti elnyomást támogató társadalmi erők egész kórusával állunk szemben, élén a földbirtokos és fináncarisztokráciával. Egy valóban demokratikus rend megteremtéséhez mindenekelőtt meg kell tisztítani a talajt és ki kell seperni ezt a kórust a politika színpadáról. (Olvassa a határozati javaslat szövegét.)

Az első kérdés: hogyan rendezzük be az elnyomott nemzetek politikai életét? Erre a kérdésre azt kell felelnünk, hogy az Oroszország keretein belül élő elnyomott népeknek meg kell adni a jogot, hogy maguk döntsék el—továbbra is az Oroszországi Államban akarnak-e maradni, vagy önálló államokként ki akarnak-e válni belőle. Jelenleg tanúi vagyunk a finn nép és az Ideiglenes Kormány közötti konkrét konfliktusnak. A finn nép képviselői, a szociáldemokrácia képviselői, azt követelik az Ideiglenes Kormánytól, hogy a népnek adják vissza azokat a jogokat, amelyeket Oroszországba való bekebelezése előtt élvezett. Az Ideiglenes Kormány ezt megtagadja, a finn népet nem ismeri el szuverénnek. Ki mellé álljunk? Nyilvánvaló, hogy a finn nép mellé, mert semmiképpen sem ismerhetjük el azt, hogy bármilyen népet is erőszakkal tartsanak meg egy egységes állam kereteiben. Amikor a népek önrendelkezési jogának elvét hirdetjük, ezzel a nemzeti elnyomás elleni harcot az imperializmus ellen, a közös ellenségünk ellen folyó harc magaslatára emeljük. Ha nem ezt tennők, könnyen az imperialisták malmára hajthatnék a vizet. Ha mi, szociáldemokraták, a finn néptől megtagadnók azt a jogot, hogy a különválás kérdésében szabadon nyilváníthassa akaratát, és ezt az akaratát meg is valósítsa, akkor mi ezzel a cárizmus politikáját folytatnók.

A nemzetek szabad különválásra való jogát nem szabad összekeverni a nemzetnek ebben vagy abban a pillanatban kötelező különválásának kérdésével. A proletariátus pártjának ezt a kérdést minden egyes esetben teljesen önállóan, a körülményektől függően kell eldöntenie. Amikor elismerjük az elnyomott nemzetek különválási jogát, azt a jogot, hogy maguk döntsenek politikai sorsukról, ezzel még nem döntjük el azt a kérdést, hogy az adott pillanatban valamely nemzetnek külön kell-e válnia az Oroszországi Államtól. Elismerhetem a nemzet különválási jogát, de ez még nem jelenti azt, hogy ezzel köteleztem a különválásra. A népnek joga van különválni, de megtörténhet, hogy a körülményektől függően nem fog élni ezzel a jogával. Tehát szabadon lehet agitálnunk a különválás mellett vagy ellen, attól függően, hogy mit követel a proletariátus érdeke, a proletárforradalom érdeke. Eszerint a különválás kérdését minden egyes esetben önállóan kell megoldani, a körülményektől függően, és éppen ezért a különválási jog elismerésének kérdését nem kell összekeverni azzal a kérdéssel, hogy adott viszonyok között célszerű-e a különválás. Például, ha tekintetbe veszem a Kaukázusontúl és Oroszország közös fejlődését, a proletariátus harcának körülményeit stb., én személyesen ellenezném a Kaukázusontúl különválását. De ha a Kaukazusontúl népei mégis a különválást követelnék, akkor természetesen különválnának, és részünkről nem találnának ellenállásra. (Tovább olvassa a határozati javaslat szövegét.)

Továbbá. Mi történjék azokkal a népekkel, amelyek meg akarnak maradni az Oroszországi Állam kereteiben? Ha a népek bizalmatlanok voltak Oroszországgal szemben, a bizalmatlanságot elsősorban a cárizmus politikája táplálta. Mivel azonban a cárizmus megszűnt, megszűnt elnyomó politikája is, s ezért gyengülnie kell a bizalmatlanságnak, fokozódnia kell a vonzódásnak Oroszországhoz. Azt hiszem, hogy a cárizmus megdöntése után a népek kilenc-tizedrésze nem akar különválni. A párt ezért azt javasolja, hogy területi autonómiát kell adni azoknak a területeknek, amelyek nem akarnak különválni, de amelyeket a sajátos életmód, nyelv világosan megkülönböztet, mint például a Kaukázusontúlt, Turkesztánt, Ukrajnát. Az ilyen autonóm területek földrajzi határait maga a lakosság határozza meg a gazdasági viszonyoknak, az életmód stb. feltételeinek megfelelően.

A területi autonómiával szemben van egy másik terv is, amelyet a Bund és elsősorban Springer és Bauer, akik a kulturális nemzeti autonómia elvét írták zászlajukra, már réges-régen ajánlgatnak. Úgy vélem, hogy a szociáldemokrácia ezt a tervet nem fogadhatja el. A terv lényege a következő: Oroszországnak nemzetek szövetségévé, a nemzeteknek pedig — olyan személyek szövetségévé kell átalakulnia, akiket egységes közösségbe vonnak, tekintet nélkül arra, hogy az állam melyik területén élnek. Az összes oroszok, az összes örmények stb., tekintet nélkül arra, hogy Oroszország mely részein laknak, külön-külön nemzeti szövetséggé szervezkednek, és azután belépnek egész Oroszország nemzeteinek szövetségébe. Ez a terv szerfelett alkalmatlan és célszerűtlen. A kapitalizmus fejlődése ugyanis a nemzetekről egész csoportokat szakított le, amelyeket szétszórt Oroszország különböző vidékein. Összekapcsolni valamely nemzet egyes személyeit, amikor ez a nemzet a gazdasági viszonyok következtében szétszóródott — ez nem más, mint nemzetek mesterséges szervezése, nemzetek konstruálása. Aki pedig azzal foglalkozik, hogy az embereket mesterségesen nemzetekbe vonja össze, az a nacionalizmus álláspontjára helyezkedik. Ezt a Bund által felvetett tervet a szociáldemokrácia nem helyeselheti. 1912-ben pártunk konferenciáján elvetették ezt a tervet, amely szociáldemokrata körökben — a Bund kivételével — általában nem örvend népszerűségnek. Ezt a tervet másképpen kulturális autonómiának nevezik, mert a nemzetet érdeklő sokféle kérdés közül kiemeli a kultúra kérdéseinek körét és a nemzeti szövetségek hatáskörébe utalja. A kulturális kérdések kiemelésének az a tétel a kiindulópontja, hogy a nemzetet a kultúra egyesíti egységes egészbe. Feltételezik, hogy a nemzet mélyén egyrészt olyan érdekek vannak, amelyek éket vernek a nemzetbe, ilyenek például a gazdasági érdekek, és másrészt vannak olyanok, amelyek a nemzetet egységes egészbe vonják össze, és éppen ilyen kérdések a kultúra kérdései.

Hátra van még a nemzeti kisebbségek kérdése. A nemzeti kisebbségek jogait külön körül kell bástyázni. A párt ezért teljes egyenjogúságot követel az iskolai, vallási stb. kérdésekben, követeli továbbá a nemzeti kisebbségek mindennemű korlátozásának eltörlését.

A 9. § kimondja a nemzetek egyenjogúságát. A megvalósításához szükséges feltételek csak akkor lesznek meg, ha az egész társadalom teljesen demokratizálódik.

El kell még döntenünk azt a kérdést, hogy a különböző nemzetek proletariátusát miképpen szervezzük egy közös pártban. Az egyik terv szerint a munkásoknak nemzetiségek szerint kell szervezkedniök — ahány nemzet, annyi párt. A szociáldemokrácia ezt a tervet elvetette. A gyakorlat megmutatta, hogy valamely állam proletariátusának nemzetiségek szerint történő szervezése csak az osztályszolidaritás eszméjének pusztulására vezet. Minden egyes állam valamennyi nemzetének valamennyi proletárját egyetlen, osztatlan proletár kollektívában kell megszervezni.

Tehát, a nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontunk a következő tételekben összegezhető:
a) el kell ismerni a népek különválási jogát;
b) az adott állam kereteiben maradó népeknek területi autonómia adandó;
c) a nemzeti kisebbségek számára szabad fejlődésüket biztosító külön törvényeket kell hozni;
d) az adott állam valamennyi nemzetiségének proletárjait egységes, osztatlan proletár kollektívában, egységes pártban kell megszervezni.

3. Zárszó a nemzeti kérdésről
Április 29

A két határozati javaslat általában és egészében egyezik. Pjatakov lemásolta határozati javaslatunk valamennyi pontját, egy pont — „a különválási jog elismerése” — kivételével. Vagy — vagy: vagy tagadjuk a nemzetek különválási jogát, akkor ezt nyíltan meg kell mondani, vagy nem tagadjuk ezt a jogot. Finnországban most mozgalom van folyamatban, amely a nemzeti szabadság biztosítására irányul, az Ideiglenes Kormány pedig harcol ellene. Felmerül a kérdés, kit támogassunk? Vagy az Ideiglenes Kormány politikáját támogatjuk, pártoljuk Finnország erőszakos megtartását és jogainak minimumra csökkentését, és akkor annexionisták vagyunk, mert az Ideiglenes Kormány malmára hajtjuk a vizet, vagy Finnország függetlensége mellett szállunk síkra. Itt határozottan állást kell foglalnunk vagy az egyik, vagy a másik politika mellett, itt nem lehet kizárólag a jogok konstatálására szorítkoznunk.

Mozgalom van folyamatban Írország függetlenségéért. Ki mellett vagyunk elvtársak? Vagy Írország mellett, vagy az angol imperializmus mellett. És kérdezem — az elnyomás ellen harcoló népek mellett vagyunk-e, vagy azok mellett az osztályok mellett, amelyek elnyomják őket? Azt mondjuk: a szociáldemokráciának, minthogy a szocialista forradalomra vett irányt, a népeknek az imperializmus ellen irányuló forradalmi mozgalmát kell támogatnia.

Vagy az a véleményünk, hogy a szocialista forradalom élcsapata számára hátországot kell teremtenünk, tehát meg kell nyernünk e célra a nemzeti elnyomás ellen felkelő népeket — és akkor hidat verünk Nyugat és Kelet között — és akkor valóban a szocialista világforradalomra vesszük az irányt; vagy nem tesszük ezt — és akkor elszigetelődünk, akkor lemondunk arról a taktikáról, hogy az imperializmus megsemmisítése céljából kihasználjunk minden forradalmi mozgalmat, mely az elnyomott nemzetiségek mélyében folyamatban van.

Támogatnunk kell minden olyan mozgalmat, amely az imperializmus ellen irányul. Ellenkező esetben mit szólnak majd a finn munkások? Pjatakov és Dzerzsinszkij azt mondja, hogy minden nemzeti mozgalom reakciós mozgalom. Ez nem igaz, elvtársak. Vajon Írország mozgalma az angol imperializmus ellen nem demokratikus mozgalom-e, amely csapást mér az imperializmusra? És vajon ezt a mozgalmat nem kell-e támogatnunk? . .

Először megjelent „Az OSzD(b)MP
Petrográdi városi és Összoroszországi
konferenciája 1917 áprilisában”
c. könyvben. Moszkva—Leningrád. 1925.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalista nyugat és a magyarországi események
Nyugati lapkivonatok

I.
Ahonnan a tüzet szították

A népi demokráciák belügyeibe való nyugati beavatkozás, a népi demokratikus rendszerek elleni szakadatlan és minden eszközzel való harc lényegében évek óta folyik. McCarran szenátor az Egyesült Államok szenátusában már 1951. augusztus 6-án elmondott, és a Congressional Records-ban aznap közzétett beszédében részletesen kifejtette a szocializmust építő országok elleni harc és támadás fontosságát. Ennek során elmondotta, hogy szükségesnek tartja:

„… illegális felkelő csoportok maximálás támogatását a kommunista ellenőrzés alatt álló területéken, nyílt és hathatós együttműködést a kommunista országokból érkezett menekültek százezreivel. Nincs ok arra — folytatta —, hogy támadásunk kormányakcióra szorítkozzék. Vannak dolgok, amelyeket a kormány békeidőben nem tehet meg nyíltan, de amelyeket véghez lehet vinni magáncsoportok bevonásával. Néhány ilyen akciót most hajtunk végre. Példa lehet erre a Szabad Európa Bizottság, amely már létrehozta a csatlós országok ellen irányuló rádiórendszerét. Ez azonban csak a szerény kezdet. A lehetőségek korlátlanok.”

A „lehetőségek” között szerepelt fegyveres puccsok, felkelések előkészítése, megszervezése, kirobbantása is. 1955 tavaszán már részletes akcióprogramot, a „világkommunizmus elleni politikai támadás programjá”-t dolgozták ki Amerikában. Ez a program már a fegyveres felkészülés részletes programja, amelybe bevonják a népi demokratikus országok haza áruló disszidens elemeit is. David Sarnov, a Radio Corporation of America elnöke ki is dolgozta az ezzel kapcsolatos teendőket:

„Tömegesen fel kell használni azt az emberi erőt, amelyet jól szervezett és jól átgyúrt kommunistaellenes szervezetekből kell meríteni … Bizonyos esetekben lehetőséget kell nyújtani arra, hogy az elkövetkező válság időszakában esetleges vezérekként visszatérhessenek hazájukba. Az emigránsokból tiszti csoportokat kell felállítani; ezek létszáma 10 és 100 között mozogjon, legyenek ezek a csoportok készenlétben, megfelelő körülményekre és alkalmas pillanatokra várva.”

A szervezeti előkészítést ideológiai előkészítés is kísérte. Bizonyítja ezt többek között Adolf Berle-nek, a fent is idézett Szabad Európa Bizottság elnökségi tagjának előadása, amely szinte a felkelések ideológiai előkészítésének vonalát fejti ki. Ez a mister Berle amerikai diplomata, a 40-es évek elején külügyi államtitkár volt. Szóban forgó előadását az úgynevezett Szabad Európa Egyetemen tartotta, amely nem egyéb, mint az amerikaiaknak, pontosabban a Szabad Európa Bizottságnak Franciaországban, Strassbourg mellett létesített kémiskolája. Ennek az „egyetemnek” a hallgatói a népi demokráciákból diszszidált, válogatott elemek. Az 1951. december 1-i Manchester Guardian le is leplezi erről az iskoláról, hogy

„hallgatói vállalják, hogy amint a körülmények lehetővé teszik, visszatérnek, szülőhazájukba. Úgy kezelik őket, mint annak az új, kiválogatott rétegnek tagjait, amely a népi demokráciák »felszabadítása« után hatalomra kerül”.

A New York Times 1952. március 13-án a Szabad Európa Egyetem hallgatóiról ezt írja:

„Néhányan közülük azt a reményüket fejezik ki, hogy a háború hamarosan ki fog törni, mivel ez a legkedvezőbb lehetőség, hogy megnyissa számukra hazájukba az utat.”

Ezen „egyetem” hallgatóinak tartott Berle úr előadást. Az előadás egész tartalma és a Nemzetközi Kultúrkapcsolatok Intézete által magyar nyelven való szétküldése is azt bizonyítja, hogy ez az amerikai mister Berle hivatásszerűen foglalkozik az európai szocialista országok elleni aknamunkával.

Mr. Berle „egyetemi” előadásában a fő feladatot így határozza meg:

„A kommunizmust egyszerűen el fogjuk távolítani, mint annak az új és nagyszerű célnak az akadályát, amely a XX. század forradalmának alapja.”

Ebben a műveletben Berle szerint természetesen Amerikáé a vezető szerep:

„Amerikának, amely a kapitalizmust tudja szocializálni (?!), joga van azt mondani egy országnak, amely a kommunizmus járma alól menekül meg: »Mi tudjuk, mi ennek a módja«.”

A kommunizmus „eltávolításáért” vívott harc egyik fő eszmei irányvonala a kapitalizmus és a szocializmus közötti alapvető különbségek, határok minél teljesebb elmosása:

„Teljesen érdektelen — mondotta Berle úr —, hogy Lengyelországban vagy Csehszlovákiában — amennyiben szólás- és szellemi szabadság van, ahol mindenki szabadon törekedhet jólétre —, vasúti rendszerét és gyárait magán vállalatok vagy szocialista bizottságok vezetik… Minket nem annyira a szocialista rendszerek külső formája, mint inkább belső tartalma érdekel.”

Mister Berle azt állítja, hogy számukra „érdektelen”, „egyremegy”, hogy szocialista, vagy kapitalista rendszerről van-e szó, csak éppen az ő szájuk íze szerinti rendszer legyen. Mister Berle közli is, hogy az előkészítő munka „nagy részét már el is végezték”, de „nincs joga, hogy megnevezze azokat a személyeket, akik (majd annak idején el fogják végezni ezt a munkát”.

Nem vitás, hogy Berle úr magyar nyelven, Magyarországon is szétküldött előadása legalábbis kimeríti a más államok belügyeibe való beavatkozás fogalmát. De a Nyugat magyarországi beavatkozására egészen más jellegű bizonyítékok is felmerültek már. Így például D. honvédőrnagy október 28-án tárgyalást folytatott a Széna téri fegyveres ellenállókkal a fegyverletételről. E tárgyalás során — mint jelentésében írta —

„a vezetők többsége a fegyverletétel és a szabad elvonulás mellett volt. A vezetők kisebbik, de túlzottan makacs csoportja a harc tovább folytatása mellett kardoskodott. Ennek a csoportnak a nevében Ekren beszélt, és kijelentette, hogy nekik határozott utasításuk van magasabb vezetők részéről a harc tovább folytatására… »Éppen ezért, — folytatta beszédét felém fordulva — Ekren, mi tovább harcolunk, s közölheti megbízóival, hogy engem … (itt három nyugati követséget nevez meg az eredeti szöveg) és más követségek biztosítottak ma este, hogy holnapra megérkezik az erősítés Nyugat-Németországból«. Ekkor jelentették ki többen azt is, hogy a fegyveres felkelést nem október 23-án, hanem 1953 őszén kezdték megszervezni. … Másnap, 29-én láttuk, amint a Széna tériek létszámban igen megfogyatkozva ugyan, de német és egyéb nyugati gyártmányú automata fegyverekkel felszerelve ismét elfoglalták tüzelőállásai kat. Ha jól emlékszem, 29-én kora reggel jött Ekren és „Szabó bácsi” német automata fegyverrel felszerelve és követelték, hogy semmisítsük meg a tűzszüneti egyezményt. Ekkor én megkérdeztem Ekrent, miért kifogásolják már megint az egyezményt? Mire ő azt válaszolta, hogy bent járt a követségen és ott igen komoly szemrehányást kapott, amiért ilyen feltételekbe belement.”

Hasonló adatokat tár fel Sz. őrnagy, aki elmondta, hogy egyik egyetemen, ahol tanárként működött, felkereste egy Bonnból érkezett küldöttség. Az általa elmondottakat könyvünk más helyén idézzük.

A vöröskeresztes szállító eszközöknek fegyverszállításra való felhasználása mellett jellegzetes tanúságtétel másfajta visszaélésről Raymond Darollebelga újságírónak a Le Soir Illustré-ben közölt cikke. Ebből idézünk:

„Győrből jövet a főváros elérésére legjobb mód volt igénybe venni az Ausztriából jövő számos vöröskeresztes autó egyikét, amelyek az olyannyira hiányzó gyógyszert és élelmiszert hozták. Felszálltunk az első autóra, amely kérésünkre megállt. Három kilométerrel arrébb a sofőr megállt egy nyomda előtt. A társaim sietve megrakták a kocsit szovjetellenes röplapokkal és újságokkal; újból elindultunk — bevallom, nem túlságos örömmel — a Budapest előtti úton sorakozó falvakon, keresztül, hogy a szovjetek orra előtt kiosszuk ezt a veszedelmes irodalmat.”

A ma talán már megállapíthatatlan számú fasiszta disszidensen, valamint az egyes újságírókon, rádióriportereken stb. kívül más, „súlyosabb” külföldi személyiségek is jártak-keltek keresztül a magyar határon, — nyilvánvaló célzattal. Így több amerikai lap elárulta, hogy az amerikai Donovantábornok, aki a második világháború idején az amerikai kémszervezet vezetője lett, a magyar események idején szintén Ausztriában tartózkodott, mint egy ún. „Nemzetközi Mentőbizottság” vezetője. A Washington Daily News szerint Donovan november végén visszatért Washingtonba Magyarországról, melynek határát — írja a lap — ausztriai tartózkodása alkalmával sokszor átlépte. Donovan Washingtonban a sajtó képviselőinek kijelentette, hogy a magyar ellenforradalmi erőknek úgy lehet a legjobban „segítséget nyújtani”, ha „fegyverrel látják el azokat, akik még harcolnak”. Arra a kérdésre, vajon az Egyesült Államoknak „elő kell-e segítenie, hogy a harcok folytatódjanak”, Donovan azt válaszolta: „Természetesen.”

De a beavatkozás más módjára is akad bőven példa. Így például október 30-án is a bécsi (schwechati) repülőtérre több, angol katonai pilóták (repülőtisztek) által vezetett két-, illetve négymotoros repülőgép érkezett. Rakományukat az odaérkezett magyar MALÉV-gépekbe rakták át, amelyek továbbszálltak Magyarország felé. Vajon, ha netalán vöröskeresztes küldeményekről lett volna szó, miért nem ugyanúgy szállították azokat, mint a többi hasonló küldeményt, amelyeket a schwechati repülőtér más helyén leszálló külföldi polgári gépek hoztak és vittek? Miért utasították ki az osztrákrendőrség emberei az egyik MALÉV-gépből a diplomáciai útlevéllel utazni akaró magyar Sz. B. külkereskedelmi megbízottat? És hogyan kerülhet sor a semleges Ausztriában angol katonai gépek leszállására és küldeményeik átrakására?

Hírt ad a sajtó a legkülönbözőbb külföldiek további magyarországi „látogatásáról” is. A disszidens magyarok egyik lapja, a müncheni Új Hungárianovember 16-i számának egyik cikkét idézzük. E cikk írója Széchenyi Beatrix grófnő, aki ezekben a napokban ugyancsak Budapestre jött, közli, hogy

„a magyar nép iránt való igazi rokonszenv és szeretet egyik legigazibb megnyilvánulása volt a Német Máltai Lovag rend Segítő Szolgálata”.

Széchenyi Beatrix „a rózsadombi osztrák nagykövetségen” járva, bejelenti „a német és osztrák máltaiak küldöttségét”, azaz önmagát, Lichtenstein herceget és Eltz grófot. Széchenyi Beatrix és hercegi-grófi társai az osztrák nagykövetségről eltávozva egyébként Mindszenty hercegprímáshoz „hajtottak”.

A Máltai Lovagrend komolyan részt vett a beavatkozás legváltozatosabb formáiban. Az ő révükön járt Magyarországon a két ifjabb Hoyos gróf, disszidens magyar arisztokrata csemeték, az egykor egyik leggazdagabb magyar főnemesi család tagjai, akik jelenleg is aktív politikai munkát fejtenek ki Ausztriában. Mindketten komoly szervezési tevékenységet végeztek emberek, fegyverek Magyarországra csempészése terén, többek között Rechnitz osztrák helységben, valamint Magyarországon és egyebütt. Vajon milyen segítséget nyújthattak ezek a hercegi és grófi „lovagok”, és mi célból siettek e napokban hanyatt-homlok Magyarországra?

Az amerikai beavatkozás mellett nem maradt tétlen a Vatikán sem. A svájci Journal de Genéve december 13-i számában a következő sorokat olvashatjuk:

„Egyes magyarok, úgy látszik, szemére vetik a Vatikánnak, hogy nem segítette eléggé nemzeti felkelésüket. Ez a vélemény teljességgel alaptalan … A Vatikán elküldte (Magyarországra) bizalmi embereit. Így Monseigneur Rodhain, a Vatikán küldötte, egészen a fővárosba eljutott és tanácskozásokat folytatott Mindszenty bíborossal, akit a Nagy-kormány éppen akkor szabadított ki a börtönből. Miután megismerkedett a helyzettel és átadta a bíborosnak azt a pénzösszeget, amit a pápa küldött a magyar katolikusoknak, nagy értékű titkos dokumentumokat hozva magával, viszszatért a Vatikánba. Kevéssel utána ugyanezt az utazást tette meg Monseigneur Zágon, a pápai magyar intézet rektora, aki a magyar püspökök üzeneteivel tért vissza Rómába. A későbbiek folyamán külön megfigyelőket helyeztek el az osztrák határ mentén. Ezek írásban érintkeztek a (pápai) államtitkársággal.”

Külföldön a legfőbb szerepet azonban mind az uszításban, mind a Magyarországra irányuló szervezeti, taktikai és egyéb utasítások adásában a Szabad Európa rádió játszotta. Ezt a nyugati lapok tetemes része nemcsak beismeri, hanem egyesek még sokallják is. A müncheni Abendzeitung is követeli az egyébként müncheni központtal dolgozó rádióadó betiltását:

„A tragikus magyarországi események óta — írja az újság — lapunk szakadatlanul kap kérelmeket, leveleket, sürgönyöket és telefonhívásokat, amelyek a legélesebben szót emelnék a Münchenben működő adó ellen… A Szabad Európa rádió éveken át szította a felkelést Magyarországon, és az utolsó hetekben kitartásra buzdította a felkelőket. A Szabad Európa rádió segítséget ígért a felkelőknek és … felelős a magyarországi vérfürdőért. A Szabad Európa rádiót Amerika pénzeli és … utasításait az amerikai State Departement-től kapja, amelynek a rádióadó amerikai tisztviselői számadással tartoznak… A Szabad Európa, ha volt létjogosultsága, betöltötte azt… A szövetségi kormánynak haladéktalanul tájékoztatni kell Washingtont arról az izgalomról és felháborodásról, amelyet a Szabad Európa adásai, a válság alatt nemcsak Németországban, hanem egész Európában keltettek.”

A New York Herald Tribne c. amerikai lap november 14-én bonni jelentés alapján foglalkozik a nyugatnémet kormány tiltakozásával a Szabad Európa rádió működése ellen.

„Nyugatnémet és francia lapok — írja az amerikai újság — a Szabad Európa rádió szemére vetették, hogy felkelésre uszította a magyar lázadókat, és segítség ígéretével tartotta fenn a harcokat akkor is, amikor minden remény elveszett számukra.

Ámde Michel Gordey, a France Soir párizsi levelezője, aki most jött vissza Budapestről, ma ezt írja: »Hallgathattuk a külföldi rádiókat, egyetlen, a külső világból való hírforrásunkat. Számos hamis hírt hallottunk arról, hogy mi történik Magyarországon.
Hallgattuk a müncheni Szabad Európa rádiónak a csatlós országoknak szóló adásait is, melyeknek türelmetlen hangja és izgatott felhívásai a felkelésre biztosan sok rossznak voltak az okozói.
Az utóbbi néhány napon számos magyar mondta nekünk: ezek a rádióadások sok vérontást okoztak.«

A New Statesman and Nation-ben Mendelsson, a kelet-európai ügyek szakértője hosszabb elemzésében — amelyből az alábbiakban még további részleteket fogunk idézni — ezt írja:

„Aktív módon avatkozott be (a magyar eseményekbe) a Szabad Európa rádió, amely rádiópropagandisták csapatát küldte Győrbe. Egyszersmind szakadatlanul harcra bujtogató felhívásokat adott le müncheni rádióállomásáról és megbízható német források szerint folyton nyugati katonai segítséget ígért.”

A Die Presse november 13-i száma szerint: „Amit Münchenben, Londonban, Párizsban, és New York-ban virsli és whisky mellett prédikáltak, hogy ezzel kitöltsék a napi programot, azt a bátor, de meggondolatlan magyar nép készpénznek vette… Még csütörtökön elküldtek a keményen ostromlott Kilián-laktanyából egy fiatal tisztet a nyugati követségekhez, hogy megkérdezze, mikor érkeznek meg végre az ENSZ ejtőernyős rendőri osztagai Budapestre … Teljesen letörve távozott, amikor megmagyarázták néki, hogy szó sincsen sem ejtőernyősökről, sem rendőri osztagokról”.

A Szabad Európa rádió szinte utasító szerve, szervezője is volt az ellenforradalmivá átalakult megmozdulásoknak. Nemcsak propagandaszólamok hangzottak el, hanem konkrét harci utasítások is. Tanácsot adtak az illegális adóknak, milyen hullámhosszon, hogyan sugározzák műsorukat. Újabb ellenállásba hajszolták a fegyverben állókat. Amikor például a Nagy Imre-kormány kiadta a tűzszüneti felhívást, a Szabad Európa nyomban felszólította hallgatóit a tűzszünet megszegésére. Bell ezredes, a Szabad Európa katonai szakértője és hírmagyarázója szerint a tűzszünet „éppen olyan veszedelmes, mint a trójai faló”.

„Nagy Imre és társai — mondta október 29-én — ravaszul és korszerű formában akarják megismételni a trójai faló esetét. A tűzszünetre, mint trójai falóra azért van szükség, hogy a pillanatnyilag még uralmon levő budapesti kormány, ameddig csak lehet, megtarthassa pozícióját… A szabadságért küzdőknek egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteniük a velük szembenálló kormány tervét, mert különben megismétlődik a trójai faló tragédiája.”

A tűzszünetet, mint tudjuk, éppen a Szabad Európa rádió uszításainak hatására is és egyes nyugati követségek megengedhetetlen beavatkozásának eredményeként, valóban megszegték. Másnap, szinte néhány órával az idézett adás után, megindult a Köztársaság téri pártház és más szervezetek, valamint a kommunisták, a demokratikus gondolkodásúak százai, ezrei elleni támadás.

Az október 31-i magyar adásban már határozottabb utasításokat is ad Bell ezredes úr:

„A magyar fegyveres erők éléről el kell távozniok azoknak a kommunista vezetőknek, akiknek ott eddig sem volt semmi keresnivalójuk! Szabadságharcos bajtársak! Követeljétek azonnal magatoknak a honvédelmi tárcát, a főparancsnoki és a vezérkari főnöki tisztséget! Ez lenne legnagyobb szavatosságtok!”

Mint tudjuk, az ellenforradalmi erők eleget is tettek a Szabad Európa rádió parancsainak. Ez a követelés hamarosan hangzott.

Ugyanezen a napon a Szabad Európa rádió a következő „széljegyzet”-et is felolvassa:

„Még mindig övék a belügy és még mindig övék a hadügy. Ne hagyjátok, szabadságharcosok! Szegre ne akasszátok puskátokat! Egy csepp szenet, egy csepp olajat ne adjatok addig a budapesti kormányzatnak, amíg a belügy és a hadügy nincs a kezetekben!”

Ugyanezen a napon a Szabad Európa rádión „Janus” hírmagyarázó megadja a politikai utasításokat is: az újonnan meg alakult „kis kabinet”-tel szembeni ellenállásra szólít fel. Amikor néhány nappal ezelőtt az első, szélesebb Nagy Imre-kormány megalakult, — a Szabad Európa drótjain rángatott „forradalmárok” azzal szemben foglaltak állást. Amint korábbi követe léseiknek megfelelően végül létrejött a „kis kabinet”, az amerikai propagandisták új utasítása már készen állt: fellépni ez ellen is, és hajtani a kormányt tovább, jobbra:

„A kis-kormány semmire sem garancia! Ez az állapot olyan ostobán képtelen, hogy átmenetileg sem lehet elfogadni! A legfontosabb teendő, miként azt a szabad rádiók követelik, hogy alakítsanak haladéktalanul új ideiglenes nemzeti kormányt a teendők elvégzésére! Ebben csak a pártok igazi képviselőinek és a szabadságharc tényleges vezetőinek lehet helye” — dirigál az amerikai ügynök.

S hogy az egyéb, részletesebb politikai programot és követeléseket is előírják, a Szabad Európa rádió, a szentgotthárdi „nemzeti tanács” felhívásaként követeli a varsói szerződésből való kilépést, a választások nemzetközi (értsd: nyugati) ellenőrzését, Magyarország külföldi diplomáciai képviseleteinek feloszlatását stb., stb.

II.
Washington keze Magyarországon
(Részletek Albert E. Kahn amerikai újságíró cikkéből)

Tény, hogy néhány év óta bizonyos titokzatos és hatalmas kormányszervek, különböző, katonai vezetők és iparmágnások irányítása alatt álló félhivatalos szervezetekkel együtt serényen törekednek arra, hogy ,,felkeléseket’” szervezzenek a „csatlós államokban”. Az én archívumomban számos dosszié van, amelyben „az Egyesült Államok külföldi kémtevékenysége” címszó alatt egész halom újságkivágás és más dokumentum fekszik. A legutóbbi magyarországi események alapján különösen érdekes ezeket az anyagokat elolvasni. Engedjék meg, hogy egy kis csokrot összeállítsak belőlük.

Így kapcsolódtak be

1948. április 9-én az „U. S. News & World Report” c. újság nyilvánosságra hozott egy cikket a külföldi amerikai kém- és szabotázstevékenységről. A cikkben többek között ez áll:

„Bizonyos Washingtoni és külföldi felfogás azt kívánja, hogy a vasfüggöny mögött hasonló taktikával dolgozzon az „Operation X”, mint amilyet a háború folyamán az „Office of Strategic Services” (Stratégiai Szolgálatok Hivatala) alkalmazott. Ez a felfogás kíméletlen eszközök alkalmazásáért szállt síkra, beleértve, ha szükséges, a gyilkosságot is, hogy a világ orosz részét nyugtalanságban tartsák. Ez látná el pénzzel a földalatti mozgalmakat Oroszország csatlós álla maiban.”

Az „Associated Press” hírügynökség 1949. október 30-án a következőket jelentette a „Central Intelligence Agesncy”-ről (Központi Kémügynökség), amelyet azért alapítottak, hogy valamennyi amerikai kémszervezet munkáját koordinálja és erősítse:

„Bár az amerikai kémhálózat még gyermekcipőben jár, de már erős és növekszik… Az amerikai kémek most zajtalanul és láthatatlanul dolgoznak az egész világon.”

1950 júniusában ifj. Henry Cabot Lodge szenátor, az Egye sült Nemzetek későbbi amerikai képviselője, a kongresszusban törvényjavaslatot terjesztett elő, amely megengedné az amerikai hadseregnek, hogy akár 10 000 külföldit is toborozzon, akik, mint a „New York Times” közölte, „feltehetően a vasfüggöny közelében és mögött kell hogy bevetésre kerüljenek.” Dewey Short kongresszusi tag ekkor kijelentette:

„Valljuk be becsületesen. Ez piszkos üzlet.”

Anthony Leviero, a „New York Times” 1951. december 12-i számában „amerikaiak és velük dolgozó külföldiek által, kritikus területen”, a kelet-európai országokban kifejtett propagandát kommentáló cikkben azt írja, hogy három fajta propaganda létezik, mégpedig fehér, fekete és szürke propaganda. Ezt a következőképpen határozza meg:

„A fehér propaganda nyílt, egyenes akció, mint az Amerika Hangja rádióadásai … A fekete propaganda nem jelöli meg, vagy meghamisítja, honnan ered és felölelheti az erőszak alkalmazását, rémhírek terjesztését, zavargások kirobbantását és elhíresztelését és egyéb tevékenységet, amely azt szolgálja, hogy bajt keverjen és bizalmatlanságot hintsen el. A szürke propagandát a fekete és fehér közötti félhomályban alkalmazzuk.”

1951 októberében a Kongresszus jóváhagyta a kölcsönös biztonsági törvény (Mutual Security Act) egy módosítását, amely szerint 100 millió dollár fordítható olyan tevékenység pénzzel való ellátására, amelyet „válogatott személyek” fejtenek ki, akik

„kelet-európai országokban laknak, illetve ezen országok (menekültjei, vagy abból a célból, hogy ilyen személyek a NATO-t (Atlanti Szövetséget) támogató katonai erők tagjaivá váljanak, vagy más célból”. A „más célok” alatt kémkedés, szabotázs, terrorakciók értendők. J. Kersten kongresszusi tag, a módosítás előterjesztője kifejtette, hogy ezekkel az eszközökkel „a kommunista országok illegális felszabadító mozgalmát kell támogatniuk”. Hozzátette: „Ha azt mondanók, hogy a terror a kelet-európai felszabadító mozgalomban nem játszik szerepet, ez azt jelentené, hogy fogalmunk sincs róla, mi is a felszabadító mozgalom.”

1952 februárjában Washingtonban kétnapos konferenciát rendeztek, amelyen a „New York Times” szerint „kongresszusi tagok, a vasfüggöny mögötti terület menekültjei, pedagógusok, diplomaták és volt kommunisták vettek részt”. E lap szerint itt „a Szovjetunió és csatlósai ellen alkalmazandó pszichológiai hadviselés újabb technikáját” fejtegették és javaslatokat tárgyaltak milliónyi földalatti csoport létrehozásáról, abból a célból, hogy forradalmi légkört teremtsenek.”

Ennek a konferenciának egyik főszónoka az a Róbert A. Vogeler, az International Telephone and Telegraph Corporation alelnöke volt, aki nemrégiben töltött 17 hónapot egy magyar börtönben, miután beismerte ottani kém- és szabotázstevékenységét.

Hat hónappal a konferencia után Vogeler vezetése alatt létrehoztak egy American Liberation Center (Amerikai Felszabadítási Központ) nevű szervezetet; ez közölte, hogy „45 000 kelet-európai menekült felfegyverzését és a vasfüggöny mögötti országok földalatti hálózatának elősegítését” tekinti feladatának, és hogy ez „forradalomhoz fog vezetni”.

Anthony Leviero, a „New York Times” munkatársa a „Nation’s Business” c. lap 1952. áprilisi számában megjelent cikkében megjegyezte:

„Egyetlen kormányhivatalnok sem fogja ugyan bevallani, de mi kémeket, szabotőröket és a „pszichológiai hadviselés” kíméletlenebb formáinak szakembereit képezzük ki. Megtanítják őket arra, hogyan kell önállóan az orosz rendszerbe behatolni és azt bomlasztani. Megtanulják, hogyan kell hidakat, vonatokat és hadiüzemeket felrobbantani, megtanítják őket mindenféle fegyver kezelésére…”

„Kockáztassanak egy kis vért!”

1955 elején Allan Dulles-t, John Foster Dulles testvérét kinevezték a Central Intelligence Agency igazgatójának. A második világháború alatt Allan Dulles az Office of Strategic Services kém- és szabotázsszerve európai osztálya vezetője volt. Allan Dulles, aki résztulajdonosa annak a Sullivan & Cromwell nemzetközi ügyvédi irodának, amely 1930-ban közreműködött náci kartellek szervezésében, a „New York Times” szerint „majdnem azonnal, hogy befejezte egyetemi tanulmányait a Princeton Collegeben, megkezdte részvételét a kémügyletekben.”

A „Newsweek” c. lap, közvetlenül, miután Eisenhower elnök 1953-ban hivatalba lépett, kifejtette, hogy „bár tagadják, de az Eisenhower-kormány azt tervezi, hogy a szovjetek elleni fokozott harcban erősen a felforgatásra és szabotázsra támaszkodjék … Ezt azért tussolják el, mert a hivatalos Washington fél, hogy az Egyesült Államok nyilvánosságát megdöbbentené annak leleplezése, hogy ez az ország ilyen piszkos módszereket alkalmaz.”

Kevés okunk van kételkedni abban, hogy ezek a piszkos módszerek Magyarországon meghozták a kívánt eredményeket.

Drew Pearson, a nagyon népszerű amerikai újságíró november 8-án érdekes történetet mondott el. Már 1950-ben mondta, hogy dr. Fábián Béla magyar emigránstól hallott a magyarországi „földalatti előkészületek”-ről, amelyekkel Fábián szoros kapcsolatban állt.”

A magyar nép fel akar lázadni” — mondotta Fábián Paersonnak. — „Magyarország elsőként akar szovjet uraival dacolni … ismerem a parasztok közötti nyugtalanságot… Ha önök egy kicsit segítenek, akkor Magyarországon fellángol a tűzvész.” Pearson megkérdezte Fábiánt, hogyan segíthetne az Egyesült Államok kormánya. „Semmit sem nyerhetnek ebben az életben, ha nem kockáztatnak valamit” — felelte Fábián. „Kockáztassanak egy kis vért!”

A tények bebizonyították, hogy az amerikai kémszervezetek, amikor valóban vérontásra került sor, csupán magyar vér kockáztatására voltak hajlandók.

III.
A magyar disszidensek részvétele

A magyar eseményekbe való külső beavatkozás legaktívabb erői természetesen a Magyarországról régebben kiszökött politikusok, katonatisztek, csendőrök stb. voltak. A megfelelő kapitalista szervek gondoskodtak is arról, hogy ezek zavartalanul bekapcsolódhassanak az eseményekbe. A berlini Der Morgen jelentése szerint

„az Eschweileri Bányatársaság igazgatósága október utolsó napjaiban mindazoknak a magyar emigránsoknak és Horthy-fasisztáknak, akik ebben a bányakonszernben dolgoztak, szabadságot adott, hogy lehetővé tegye számukra a magyar ellenforradalomban való részvételt… Az Eschweileri Bányatársaság nyugatnémet, luxemburgi és belga részvényesek tulajdonában van.”

A Neues Deutschland szerint az eschweilerihez hasonlóan szabadságot kaptak

„több más nyugatnémet konszern igazgatóságaitól is a magyar állampolgárok, miután ezek az igazgatóságok erre sürgős javaslatot kaptak…

Ugyanebben az időben a Vogelweh-i amerikai munkatáborban szolgáló valamennyi magyar emigránst, többségükben az illegális nyilaskeresztes szervezet tagjait, felmentették szolgálati kötelezettségük alól és azután — mint hírlik — mintha csak eltűntek volna a föld színéről.

„Drew Pearson a Daily Mirrorban november 9-én leleplezte, hogy az utóbbi időben Párizsban találkozott a népi demokráciákból disszidált szinte minden vezető. Találkozásukon — amelyre még az októberi események előtt került sor, részt vett A. Jackson, a nyugat-németországi amerikai fegyveres erők őrnagya is. „Talán előre figyelmeztették őket a bekövetkező eseményekre?” — teszi fel a kérdést D. Pearson, utalva arra a „véletlenre”, amelynek következtében Jackson úr és a közép-európai országok, elsősorban Magyarország emigráns „vezetői”, az októberi események előtt összetalálkoztak.

Részt vett ezen a találkozón az „öt magyar tábornok tanácsa” is, a magyar disszidens szervezetek legfőbb katonai szerve. Ennek az un. Magyar Védelmi Tanácsnak a kiáltványát a nyugat-német Nation Europa című, „az európai újjászületés szolgálatában álló havi folyóirat”, valójában az egykori SS-csapatok tagjainak lapja, közölte is. Ez a kiáltvány kéri az egész „szabad” világot, támogassa a „magyar szabadság” ügyét. E „szabadságfelhívás” aláírói között nemcsak olyanok szerepelnek, mint Kisbarnaki Farkas Ferenc, az egykori nyilas tábornok, de még maga Habsburg József főherceg is!

A nyugati magyar disszidensek tevékenységéről számtalan hírlapjelentés szól. A Bild-Telegraf c. osztrák lap október 29-én írja, hogy

„a szabadságharcosok egy tisztje, aki Nickelsdorfnál jött át a határon, közölte, hogy Salzburgba utazik, hogy bizonyos emigrációban élő magyar személyiségekkel felvegye a kapcsolatot”.

A Neues Deutschland október 31-i számában ottawai, kanadai jelentést közöl:

„A »Magyar Szabadságlégió«, azoknak az emigránsoknak a szervezete, akik a fasiszta Horthy-rezsim összeomlása után, a második világháború végén Kanadába menekültek, nyugati sajtóügynökségek jelentése szerint önkénteseket toborzott, hogy részt vegyenek a magyarországi harcokban. Ez idáig 3000 magyar fasiszta jelentkezett, akiket teljes katonai felszerelésben légi úton szállítanak Magyarországra.”

Az ausztriai Salzburgban, a kémszervezetek és disszidens csoportok egyik központjában megjelenő lap, a Salzburger Tagblatt október 31-én részletes tudósításában a többi között a következőkről számol be:

„Az osztrák—magyar határon keresztül oda és vissza van forgalom, és a „szabadság-adók”, amelyek magyar földön „nyugati demokráciát” követelnek, valójában nem nyugat magyarországi helységek adói, hanem guruló amerikai adó állomások.

De Salzburgban is, mint azelőtt is, gurul a dollár a Hellbrunner-strassei úgynevezett „Magyar Irodá”-hoz, amely még sohasem titkolta, hogy kizárólag amerikai dollárokból él, és amely jelenleg mozgalmat indított a magyar menekültök között, hogy a Horthy-időkből való „emberanyagot” is szállítson illegálisan Magyarországra.

A salzburgi pályaudvaron százával gyülekeznek a magyar menekültek csoportjai, hogy a magyar határra szállítsák őket, ahol állítólag burgenlandi „munka-bevetésre” készítik őket elő. De hogy hogyan képzelik ezt a „munkahelyet”, az abból is kitűnik, hogy azok az urak, akik az úgynevezett „szabadságharcosakat” a határon fogadják, angolul beszélnek …”

Ezek a „burgenlandi munkára” vonuló magyar disszidensek természetesen mind a magyarországi harcokban való részvétel céljára sorakoznak fel a magyar határon és ezért is lépték azt át. Szervezésük több helyen folyt. Részt vett benne a fent idézett „Magyar Iroda” mellett az ugyancsak Salzburgban, az Ignaz Harrer-strasse 2. sz. alatt levő magyar Caritas szervezet is, amit egy Barta István nevű disszidált vezet. Széleskörű tevékenység folyt itt az októberi napokban. Amerikai és német rendszámú autóban érkezett urak tárgyaltak itt a vezető magyar disszidensekkel. Különösen október 27-én, de már a megelőző napokban, valamint azt követően is nagy csoportokban indultak útnak a disszidensek a salzburgi főpályaudvarról. De hasonlóképpen és hasonló céllal szállt fel a vonatra számos magyar az Attnang-Puchheim-i és a Wels-i pályaudvarokon is. Az első napokban kb. 200 disszidált indult útnak a kemateni, hungerburgi és reichenaui menekülttáborokból is. Nagyrészt kiürült a Nürnberg melletti zindorfi tábor is. A salzburgi Rosithen-táborban (a Neutorgasse-nál) is folyt a szervezés, — és oda gyűjtötték a Magyarországról elmenekültek közül is azokat, akikkel hasonló további tervek voltak. Ebben a táborban székel egyébként a korábbi magyar emigráció vezérkara.

A Salzburgban lakó disszidens magyarok jelentős része egyébként éppen ezekben a napokban „elhagyta” Salzburgot, így például JekelfalussyOszkár (Salzburg, Wolf Dietrich-strasse 10) a Horthy-hadsereg volt ezredese és évekig az amerikaiak ügynöke, még a magyar események előtti napokban eltűnt Salzburgból. Ez az úr egyébként a Hotel Traubeban rendszeresen találkozott és értekezett más Horthy-tisztekkel, valamint a német Wehrmacht és az SS tisztjeivel. Szalay Péter állandóan utazgatott Ausztria és Magyarország között. Ő egy ideig a Wels-i 1001. sz. táborban lakott, amelyet az amerikai CIC kémszervezet vezetett, s amelyet röviden „gyilkosok iskolájá”-nak neveznek.

A különböző magyar és egyéb menekültek kiképzése számos táborban folyik rendszeresen. Rádiós és más tanfolyamokon oktatják a népi demokráciákba küldendő diverzánsokat. A kiképzés egyik vezető személyisége S. Wiesental linzi mérnök, aki a magyarok toborzását egy Náday nevű ezredessel végzi. Náday munkájának középpontja Kufstein. Wiesental és Náday az októberi események előtti hetekben együtt jártak a magyar határon, hogy megtekintsék, milyen szélességben távolították el a határról az akadályokat. Náday is, Wiesental is az amerikaiak számára „dolgozik”, s mint az ilyen elemek közül számosan, Bécsben a Hotel Reginában (Rooseveltplatz 9) találkoznak. Itt született a magyar eseményékbe való beavatkozásra vonatkozó számos megállapodás is. Wiesental egyébként a magyarországi ellenforradalmi kísérlet bukása után ismét elsősorban a kiképzéssel foglalkozik. Innsbruckban megállapodott a megfelelő szervekkel, hogy januárban ismét megindítja a különleges kiképző tanfolyamokat, egyidejűleg három csoportban. Ezeket a kiképző tanfolyamokat Münchenből irányítják. Részt vesz a kiképző munkában egy Ambrusné nevű magyar nő is, aki egyben a höttingi tábor vezetője. Szeretőjének, Bukovic Brunónak pedig az a feladata, hogy a különböző táborokból kiszemelje a különleges tanfolyamokra legalkalmasabb magyar és más menekülteket.

Csatasorba állt a győzelem reményében és a konc feletti marakodásra felkészülten az egész magyar emigráció. Fegyveres csapatok sorakoztak fel és indultak harcba. Rádióállomások keltek át a határon. Kisebb és nagyobb ügynökök lepték el Kelet-Ausztriát és Nyugat-Magyarországot. Az előkészület már régebben folyt. Varga Béla, a magyar fasiszták USA-beli vezetője például, francia jelentés szerint maga ismerte be egy new- yorki sajtókonferencián, hogy már Október elején kapcsolata volt az illegális magyar központtal. Nagy Ferenc, Habsburg József főherceg és annyi más mellett találkozunk Eckhardt Tibor, Sónyi vezérezredes, Horthy Miklós és fia, Gömbös Gyula fia, de még Habsburg Ottó „trónörökös” nevével is, aki a spanyol katolikus „Ya” című lapnak nyilatkozott is, és sürgette a nyugatiak beavatkozását, mert „csak a bolond hagyja az ellenség leggyengébb óráját kihasználatlanul”. A porondra lépett Eszterházy Pál gróf is, aki Mindszentyvel egy időben került börtönbe, és vele egy időben szabadult ki.

Számos magyar és más ellenforradalmár járt hazánkban újságírói és más minőségben. Ezek közé tartozik többek között a spanyol Jósé Luis Gomez Tello spanyol falangista, akinek fényképét — egy magyar csoportban — jelen könyvünkben közöljük. Újságírói minőségben került Magyarországra a már említett Széchenyi Beatrix grófnő mellett — nyugatnémet útlevéllel — a Stuttgartban lakó báró Collas Tibor, fasiszta nagybirtokos, horthysta pénzügyi államtitkár is, aki 1948 előtt disszidált. Így utazott be többek között Jackson Graham Stewart angol állampolgár is, aki ugyan újságírói igazolvánnyal került át a határon, de fényképes személyazonossági igazolványa tanúsága szerint foglalkozása: hivatásos katona; rangja: ezredes. Hazánkban járt az osztrák Franz Stróbl tanácsnok és Kurt Werner dr. ügyvéd, akik visszamenet magukkal mentették Ausztriába Eszterházy herceget és feleségét.

Számtalan horthysta tisztet, csendőrt, nyilast és egyéb alakot dobtak át Magyarországra október 23-a előtt és után. Ezeket előzőleg különféle — hol jótékonysági egyesületek álarcában, hol nyíltan működő — kémszervezetek „dolgozták meg”, majd megfelelő oktatás után Magyarországra küldték őket, október végén már egyenesen azzal az utasítással, hogy a fegyveres felkeléshez csatlakozzanak. Derián János és Kohut Béla 20 éves villanyszerelők például, öt más társukkal együtt, 1956. október 2-án a katonai szolgálat elől Ausztriába szöktek. Maschendorf nevű határfaluban elfogta őket az osztrák csendőrség. Október 6-tól 15-ig Güssing város börtönében ültek. Október 15-én szabadon engedték őket, ellátták iratokkal és elküldték a Grazban levő „magyar irodába”, bizonyos Szentgyörgyi Lászlóhoz, aki összehozta őket a Szabad Európa rádió ottani képviselőivel, majd egy katolikus „jótékonysági egyesület” megbízottaival. Október 19-én Salzburgba kerültek, ahol ismét a Szabad Európa nevű szervezet több megbízottja és az amerikai titkos szolgálat (CIC) egyik megbízottja is foglalkozott velük. Könnyű munkát és sok pénzt ígértek nekik, majd — bár őket még a megfelelő „kiképzésben” sem tudták részesíteni, október 27-én visszaküldték őket Magyarországra azzal, hogy a felkelésben vegyenek részt.

Október 28-án az egybesereglett magyar emigránsok gyűlést tartottak a salzburgi Park Szállóban, amelyen többek között felszólalt Ballacsendőrezredes, Horváth László horthysta tiszt, akik rágalmakat szórtak a magyar népi demokráciára és felszólították az emigránsokat, hogy a hamarosan megérkező amerikai fegyverekkel vegyenek részt a fegyveres felkelésben. Aki hajlandónak mutatkozott erre, azt 29-én az osztrák—magyar határra vitték, s fejenként 50 schillinget adtak nekik. Az osztrák határőrszolgálat akadály nélkül átengedte őket a határon. Ha marosan Szentgotthárdra értek, ahonnan egy vöröskeresztes vonat vitte őket Budapestre. Itt kapcsolatba léptek a Dudás-féle „Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmánnyal” és a „nemzetőrséggel”, amely nyomban szolgálatba vette őket.

A magyar disszidens tábor, amint látjuk, teljes erővel működésbe lépett, annak a gondolatnak a jegyében, amit az Új Hungária című müncheni hetilapjukban november 9-én hosszabb cikkben fejt ki „Prof. Dr. Dominikus Glicker O. P.”:

„Nagy válságok idején idegenbe szakadt emberek őrzik meg a nemzet lelkiségét!”

Ennek a „nemzeti lelkiségnek”, amint a lapból világosan kiderül, a régi tőkés-földbirtokos Magyarország visszaállítása a lényege.

IV.
Hogy látták ők

Nyugat politikai, katonai körei jól tudták, mire megy a játék Magyarországon. Tudták mindazt, amit idehaza még akkor legfeljebb csak sejteni lehetett. Éppen ezért a nyugati értékelések nem haboznak abban a kérdésben, hogy ellenforradalomnak, kommunistaellenesnek, népi demokráciaellenesnek ítéljék-e meg a fegyveres cselekedetek lényegét és tulajdonképpeni célját. Az ifjúság, s az értelmiség egy részének jóakaratú, helyes követeléséken alapuló haladó mozgalmát eleve is csak ki használni akarták. Mindennél világosabban mutatja ezt a New Statesmum and Nation már idézett cikke, J. Mendelsson tollából:

„A forradalom kezdetben diákok és munkások műve volt, de fokozatosan más erők nyomultak előtérbe, főként mi után az orosz hadsereg kivonult Budapestről. Megkezdődött a könyvek és az újságok égetése, ami nem a szakszervezeti tagok és szocialisták rendes szokása. A tüntetők mind több és több szélsőséges nacionalista követelést hangoztattak gyűléseiken. Előkerültek a Horthy-hadsereg régi egyenruhái. A Nagy-kormány hatalma fokozatosan semmivé zsugorodott … A forradalom vezetése állandóan jobbfelé tolódott. Mint a Die Welt című konzervatív német lap jelentette, a magyar katonák Budapesten röpiratokat osztogattak, amelyek sürgették az egész kormányzati végrehajtó hatalom átruházását a hadseregre… A szélsőséges nacionalisták által vezetett tömeg megrohanta a külügyminisztériumot és fittyet hányt a Nagy—Tildy-kormány könyörgéseinek, hogy hagyják abba a vérontást. November elsején Tildy végső kétségbeesett kísérletet tett, hogy megnyerje Mindszenty segítségét a helyzet megszilárdításához. A kormány négytagú küldöttsége Tildy vezetésével felkereste Mindszentyt, aki visszautasította őket és ezzel, mint a jól értesült Der Spiegel megállapította, azokat bátorította, akik bíbornok-párt alakításán mesterkedtek. Ezzel Mindszenty tökéletessé tette a Nagy-kormány elszigetelését és bizonyossá annak bukását.”

A nyugati sajtó számára nem vitás a magyarországi megmozdulásoknak végső fokon rendszerellenes, vagy azzá váló éle. Egész csokrot idézhetnénk a nyugati lapokból ennek bizonyítására. A brüsszeli Le Peuple például november 1-i számában így ír:

„Annak ürügyén, hogy Magyarország és Lengyelország sztálintalanizálódik és nem kívánják tovább játszani az engedelmes csatlós szerepét, bizonyos személyiségek, akik kevéssé kényesek eszközeikre, már megkísérlik ezeket a nemzeteket a múlt sötétségébe visszasüllyeszteni és visszatéríteni azoktól az utaktól, amelyek a szocializmushoz vezetnek.”

A Le Monde, amely legkevésbé sem vádolható azzal, hogy rokonszenvezne a népi demokráciákkal, Október 27-i cikkében még ezt írja:

„Egyre nyilvánvalóbbá lesz, hogy a felkelők nem a rendszer működési módja, hanem maga a rendszer ellen küzdenek.”

De már a november 1-i számában megjelent, október 31-i jelentésből ilyen szavakat idézhetünk:

„Mire a szürkület, a harcok füstjébe burkolva, Budapesten leszállt, mindenki számára világos volt, hogy a magyar népi demokrácia nincs többé.”

És a november 2-i számban, Jean Roman, a lap tudósítója november 1-i jelentését már a következő szavakkal kezdi:

„A forradalom, vagy ha úgy tetszik, az ellenforradalom, győzött Magyarországon.”

A francia szocialista párt lapja, a Populaire de Paris október 29-én a következőkről ír:

„A felkelők, akik gazdaként parancsolnak — bizonyítja ezt, hogy Nagy Imre engedelmeskedik nekik —, nem elégednek már meg sem orosz módra a sztálintalanítással, sem lengyel módra a csatlóstalanítással: ők kommunistátlanítást követelnek.”

A párizsi L’Aurore október 26-i száma szerint

„a felkelők nemcsak antisztálinisták, hanem antikommunisták.”A nyugati sajtó nagy része, mint uraik, a magyar népi demokráciát felszámoltnak tekintette. Lehettek, voltak is viták a további követendő taktika kérdésében, a „kibontakozás” kérdésében, — de Magyarországot már a sajátjuknak érezték. S csak nyugtázták, ridegen megállapították, ami Magyarországon ezzel egyidejűleg elkezdődött: a felszabadult ellenforradalom tobzódását, a pogrom- és lincshangulatot, a gyilkosságokat.

A Westdeutsches Tagblatt november elején ezt írja: „Elképzelhetetlen borzalmak — ez volt az események következménye: bűnösök csakúgy, mint ártatlanok — ezek voltak az áldozatok. Vérben tobzódó lincs-törvény lett úrrá az országban.”

A düsseldorfi Deutsche Volkszeitung szerint

„attól az időtől fogva, hogy Budapestet elhagyták a szovjet páncélosok, szörnyűséges tömegmészárlás, valóságos szentbertalan-éjszaka kezdődött”.

A kezdődő fehérterror napjaiban a burzsoá rendszer kialakulásának reményével eltelve, a nyugati sajtó igen pontosan meghatározza Nagy Imrének és kormányának általuk szánt szerepét. A L’Aurore november 2-i száma szerint

„bizonyos, hogy Nagynak még van szerepe, és erre adtak neki a kormány nem-kommunistái megbízatást. Alkalmasabb arra, mint ők, hogy az oroszokkal tárgyaljon és elérje távozásukat.”

A nyugatnémet Die Welt szerint

„a győzelmes nemzeti-kommunista felkelés általános antikommunista felkelésbe csapott át. Nagy Imre abban keresett menedéket, hogy jobbfelé menekült… Nagy Imre belpolitikai gyengeségét erősödő szovjetellenes akciókkal ellensúlyozta. Olyan messzire ment, hogy többé nem fordul hat vissza.” (November 3.)

A Liberation szerint Streibert, az Egyesült Államok tájékoztató hivatal elnöke október 31-én úgy nyilatkozott, hogy a Nagy-kormányt csak átmenetinek tekintik. Ezt követően vaskezű, emigráns politikusok részvételével szervezett kormányt várnak, amely gyökeresen szakít a kommunista rendszerrel, megtisztítja az államapparátust, hogy Magyarország végül a nyugati táborba térhessen. Szerinte Mindszenty alkalmasnak látszana egy ilyen kormány vezetésére. Nyilatkozata után a tájékoztató hivatal fecsegő elnökét sürgősen leváltották. A Liberation felteszi a kérdést Streibert nyilatkozata kapcsán: álmodozás volt-e ez, vagy pedig indiszkréció?

A nyugati burzsoázia egyre biztosabb abban, hogy a politikai vezetést rövidesen teljesen a maga kezébe veheti. A november 2-i L’Aurore már a személyéket is kijelöli

„Magyarország már keresi a holnapi kormányt, amely újra megindítja az életet és megteremti a rendet… Ki láthatná el ezt a sürgős feladatot?” Megemlíti, Maléter ezredes nevét, aki „már honvédelmi miniszter, de akinek nem ismerik a politikai képességeit”, és Mindszenty nevét, akit a lap alkalmasnak vél arra, hogy „szövetségbe fűzze azokat a különböző pártokat, amelyek most támadtak fel hamvaikból”.

A nyugati sajtó általában „kiszemelte” már Mindszentyt az ország ügyeinek vezetésére. A New York Herald Tribune november 2-án azt írja, hogy

„visszatérése egyike a katolikus egyház legfényesebb sikereinek … a kommunizmus elleni utóbbi tízesztendős harcában.”

Az angol Scotsman-ben Deutscher írja:

„Az antikommunisták előnyomulásának színpadias csúcs pontja volt Mindszenty bíboros diadalmas bevonulása Budapestre, harangzúgás kíséretében, amit a rádión keresztül az egész világ hallhatott. A körülmények ereje folytán Mindszenty lett a zendülés szellemi feje. Szavának nagyobb súlya volt, mint Nagy Imre valamennyi felhívásának.”

A lapok szerint Mindszenty megtette a megfelelő lépéseket a pártalakításra. A november 2-i L’Aurore szerint

„a kardinális azt kívánja, hogy Magyarországon keresztény demokrata párt alakuljon, amely hasonló legyen az Olaszországban, Németországban, Franciaországban és Belgiumban már létező pártokhoz. Leszögezi, hogy a kereszténydemokrata magyar pártnak, mint Adenauer németországi pártjának, egyesítenie kell az országnak mind katolikus, mind protestáns elemeit.”

E cikk írója, Arthur Corvenne, interjút kapott Mindszentytől. Erről így ír:

„Megerősíti (Mindszenty), hogy szeretné, ha kereszténydemokrata párt alakulna és úgy látszik, hogy létrehozása lehetőségeit illetően optimista …

— Eminenciád vezető szerepet foglalna el a jövendő kormányban?

— Lehetséges.

Mindenesetre nem biztos, hogy a kardinális maga vezetné az átmeneti kormányt. Ezt a posztot olyan politikus tölthetné be, akinek a bíboros, mint államminiszter, hajlandó lenne erkölcsi támogatást adni.”

A nyugatnémet Deutsche Woche november 14-én ugyan csak Mindszentyvel való interjúról ír.

„November 2-án a kardinális sajtóképviselők előtt nyilvános felhívással fordult Nyugathoz, és attól politikai támaszt, és a nagyon nehéz helyzetben segítséget kért. Az interjú előtt egy egykori munkatársával, a San Franciscóban élő Jaszowsky páterrel beszélt telefonon. Mindszenty rajta keresztül az Egyesült Államok elnökének személyes üzenetet küldött, amelyben kérte, támogassa a magyar népet szabadságharcában, és nyittassa meg az osztrák határt fegyver- és anyagszállítás céljából.”

Mindszenty közvetlen amerikai kapcsolataira nemcsak ez a hír utal. A már többször idézett Új Hungáriában Széchenyi Beatrix Mindszenty titkárának szavait idézi, aki szerint

„alig van telefonösszeköttetés a városban és a vidékkel egyáltalán nincs, de ma reggel már kétszer beszéltünk Washingtonnal.”

Világos: a Vatikánnal és Washingtonnal való kapcsolat: ez jelentette Mindszentynek azt a tájékozódást, amelyre, mint rövid rádiónyilatkozatában mondotta, ekkor még szüksége volt. Két nappal később már elkészült hosszabb nyilatkozata is, amit november 3-án sugárzott a budapesti rádió.

Mindszenty még a Vatikán szempontjából is túllőtt a célon. Ezért tartotta a pápa is „meggondolatlannak” november 3-i nyilatkozatát. A svájci Journal de Genéve december 13-án „A Vatikán helytelenítette Mindszenty bíboros hajthatatlanságát” című cikkében így ír erről:

„A bíboros elvesztette a kapcsolatot a valósággal. A pápa nyugtalanul figyelte Mindszenty bíboros személyes drámáját … Ő a legutóbbi nyolc esztendőt börtönben töltötte, teljesen elzárva a jelenlegi valóságtól. Így — közvetlenül kiszabadulása után — azt hitte, hogy országában véget ért a vörös rendszer. Ezt a véleményét a pápának, Eisenhower elnöknek és Spellman bíborosnak, New York érsekének küldött leveleiben fejtette ki. Ezenkívül egy rádióbeszédben a kommunizmus elhagyására, a magántulajdon vissza állítására, a szabad választásokra, az egyház javainak visszaadására, a sajtó- és a nevelési szabadság visszaállítására és egy katolikus párt megalakítására hívta fel honfitársait. Szembefordult a Nagy-kormánnyal is … Azután a szabad világhoz intézett felhívást, kijelentve, hogy a kommunizmussal való minden együttélés lehetetlen, és kérve, hogy a nyugat fegyveres erői mielőbb szabadítsák fel Magyarországot. Végül egy amerikai újságíró előtt nyersen ki jelentette, hogy egy haldokló népnek nincsen szüksége szolidaritás-üzenetekre.”

*

A burzsoázia sajtója világos képet rajzol — nem egyszer akarata ellenére is — a magyar események ellenforradalmi erőiről. A nyugati jelentések és a nyugati lapok, de nem utolsó sorban a Szabad Európa rádió tevékenysége világossá teszi, hogy a magyarországi ellenforradalmi eseményekben milyen komoly része volt a kapitalista nyugatnak.

(Idézet: – Ellenforradalmi erők a Magyar októberi eseményekben – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!