A fideszmédiában tomboló hülyeség a Jobbik pártszimbólumáról a Bal-Radot is megszólalásra késztette. Különvéleményünk, mely részleteiben nem feltétlenül egyezik meg az oldal Adminjáéval (bár nem kizárt, hogy hasonló álláspontra kerülünk), lényegében ugyanarra a következtetésre jut, mint Admin: valószínűleg egyáltalán nem.

A vád persze az euroatlanti politikai elit – melynek Viktorunk is tagja – felelőtlensége miatt növekvő társadalmi feszültségeket és a terrorveszélyt meglovagoló hazai hangulatkeltés fokozására szolgál a választások előtt. Mégsem hihető, hogy teljesen alaptalan lenne, csak éppen az értelme más, mint amit a könnyű emészthetőség érdekében rá kívánnak húzni a Fidesz médiabirodalma részéről. Azt ugyanis elég nagy biztonsággal feltételezhetjük, hogy Vona alapító tagként hatással volt a szimbólum megtervezésére. Tradíciók iránti érdeklődése, ha nem is köztudomású, de tudott dolog. Ismerhette a vörös félhold használatának bizánci történetét (innen vették át a törökök), valamint Oszmán álmát, ezért egy erős, még jóval a kereszténység előtti időktől fogva létező, de azóta más értelmet is nyert tradíció jelzéseként a forma alighanem beleillett az elképzeléseibe azzal a kiegészítéssel, hogy az előtérben fehér kereszt jelzi a hűséget a keresztény hagyományokhoz (összhang a fehér, keresztényeket átfogó „lunáris” szimbólummal), az erőteljes és vörös, mégis kívülről anyaian ölelő másik „lunáris” szimbólum fehérrel kiegészülő belsejében pedig egy „szoláris” (esetleg a földkerekségen élő „turáni” népek összességét jelző) szimbólum látható a remény és a sztyeppék színével, a csillag helyett. (Jelentése talán: harcos „turáni” összefogás, melynek szerves, de nem kizárólagos részét képezik a keresztény „turániak” is?) Érdemes megkísérelni, hogy közelebb jussunk ehhez a gondolkodásmódhoz, melyre hatással volt egy furcsa szellemi áramlat. A végén könnyen kiderülhet, valóban muzulmán-e Vona Gábor (röviden: valószínűleg egyáltalán nem).

Ez az irányzat („Metafizikai Tradíció”) a modernitás elutasításában odáig jutott, hogy a végeredmény egy nyugati gondolkodók által megalapozott, magyar közvetítőik által továbbgondolt, az árjákat mint „őseredeti, hyperboreus nagyrasszkört” szellemi piedesztálra emelő, azokhoz elvont és az anyagi valóságtól elrugaszkodott, de a magyarsághoz gyakran még csak kulturális értelemben sem köthető létszemléleti tartalmakat társító szinkretikus keverék lett. Kis ízelítőként Baranyi Tibor Imre írásából (Magyarság és hyperboreai tradíció) érdemes szemezgetni, mert mentorként igen nagy hatást gyakorolt a Jobbik elnökére. Ebben Baranyi mintha teljesen figyelmen kívül hagyná az általa csak szcientizmusnak hívott tudományos világnézetet és megközelítést (beleértve a „megszokott értelemben vett plebejus […] történelemkutatást” is, ami viszont manapság egyre kevésbé nevezhető pozitivistának), és egy sajátos metafizikai értelmezést vázol fel, amely a már említett hyperboreus, „legbenső ősi rassz […] specifikus genealógiájának egyik fő etapját törekszik körvonalazni„. Vagyis a szerző nagyjából a maga elképzeléseit vetíti vissza a régmúltba, azzal indokolva, hogy „legvégső soron mindenki csak a saját történelmét írja„, s ez persze érthető is az irányzat szolipszizmusa miatt. Baranyi távol tartja magát a hétköznapi valóságtól, nem foglalkozik a „mai formában megjelenő elsötétedett antitradicionális plebs” múltjával, és tudatosan elveti a tudományos eredményeket. Ebben egyébként nincs egyedül, hiszen napjainkban is számos olyan ember akad, aki az akár több évezredes világértelmezésekhez fordul újfent, nem ritkán szó szerint véve azokat. Szerzőnk az elriasztó bevezető után a turáni elnevezés értelmezésével kezd, s azt a letelepedett irániakkal („árjákkal”) szembenálló nomádokra alkalmazza, akik „egy és ugyanazon princípium bipolarizálódását” jelentik: „az őseredeti hyperboreus nagyrasszkör” csoportjaiét. De mi ez a mitikus „nagyrasszkör”? Ahhoz, hogy megértsük, érdemes visszanyúlni a Baranyira is ható László Andráshoz, aki Tradicionalitás és létszemlélet c. opuszában a következő magyarázatot adja elő:

„Az ember-feletti embert reprezentáló »hyperboreus« ember, mint ahogyan ezt a megjelölő megnevezése is mutatja: Földön-túli eredetű. A hyperboreus azt jelenti, hogy észak-feletti. Ez viszont azt is jelenti, hogy a hatvanadik szélességi fokon túlról, de méginkább azt, hogy az északi Sarkkörön túlról, sőt, a Polus-vidékéről származó, s még ennél is inkább arra utal, hogy a Polus-felettiség irányából, a Sarkcsillagból nyeri az eredetét, vagyis azt, hogy innen, ebből az irányból szállt alá a Földre. Ezt — nyilvánvalóan — szimbolikus-spirituális értelemben szabad felfogni, és kizárólag csak így. (Félreértések elkerülése végett ismételten megjegyezzük, hogy ennek a származásnak semmi köze sincs az inter-planetáris-intersztelláris-intergalaktikális járműveken történő — inváziószerű ideérkezéséről a távoli égitesteken élő lényeknek, de az élet Földre- telepített voltának elméleteihez sem. Nem zárjuk ki azt, hogy az azonosíthatatlan repülő objektumok egy része ténylegesen égi jármű is lehet, — de ennek semmi köze a fentebb elmondottakhoz.)
A »hyperboreus«-ok »puhacsontúak« voltak, ahogyan a távol-keleti »anthrōpogenesis«-szel foglalkozó doktrinák tanították. Ezek a rugalmas csontok sokkal kevésbé voltak mineralizáltak, mint a későbbi emberek vagy mint a barlanglakó emberek és a félemberi lények csontjai. Ezeknek a fosszilizációja sem ment végbe. Éppen ezért ezek ásatag csontleleteire soha nem bukkantak és nem is fognak rábukkanni a »palæanthrōpologia« és »palæarchæologia« kutatóinak ásatásai.„

Baranyinál ez a vészcsengőket beindító elképzelés finomodik (az elkövetkezőkben már tőle, korábban hivatkozott művéből idézünk), ő nem próbálja fizikai síkon is túlmisztifikálni a feltételezett hyperboreus „nagyrasszkört” vagy „gyökérraszt”. Tartózkodik ettől, s megelégszik a metafizikai értelmezéssel. Azonban érződik, hogy Baranyi is egy görög hagyományra alapozott, északi őshazából érkező vándorlásra gondol az esetükben, amely „égi eredetű, poláris, axiális, esszenciális és centrális, valamint heroikus, szoláris, férfiúi és »több mint emberi«” tradíciót hozott a „déli-tropikális, földi, »anyai«, szubsztanciális és »pusztán emberi«, netalán emberalatti és démoni eredetű” szellemi áramlatok közé. Ebből a sok cifra jelzőből egyvalami biztosan látszik: Baranyi a maga sajátosan értelmezett árja/turáni tradícióit egyértelműen felsőbbrendűnek tekinti a többinél. Hogy mindez hogyan kapcsolódik a magyarokhoz, arra most csak egy nagyon rövid utalás: bizonyára nem ismeretlen az érdeklődő előtt a számtalan, dicső múltat kereső őstörténeti próbálkozás, köztük a (sumer)-szkíta-hun rokonság bizonygatása (pl. Badiny Jós Ferenc könyvei, de sajnálatos módon Bakay Kornél és Obrusánszky Borbála egyes munkái is ilyenek), melyekből a törökországi törökök a hunok legendás nagykirályához való kötődésük miatt a magyarokhoz hasonlóan szintén levezethetők a turanisták számára, mint „turániak”. Ez itt ilyen egyszerű. Valószínűleg innen származik Vona kötődése a török népekhez, a „testvérnép” hangsúlyozása, és a pántörök eszmét hirdető, Szürke Farkasok nevű szélsőjobboldali szervezet ősi alapokon nyugvó kézjelének alkalmi használata. Ez már azért is furcsa kicsit, mert a jobboldalon egyebek közt makacsul tartja magát az azóta megcáfolt, hazugságon alapuló mítosz (érdeklődőknek keresésre: hamis-e a Trefort-idézet), miszerint az uráli (nyelv)rokonságunkat kifejezetten a romlásunk előidézésére, múltunk lealacsonyítására találták ki, és ezt a Habsburgok így támogatták. Hamarosan viszont kiderül, hogy a Habsburgok ebben a szellemi áramlatban, László Andrásból kiindulva, szakrális királyként éppenséggel a később Baranyi által részletezett „farr” birtokosai kellett, hogy legyenek. Hogyan törhettek hát a „romlásunkra”, a turáni helyett az ugor múltat hangoztatva? Itt látszik egy súlyos törés a Tradícióban, és persze a kiforratlanság, amely később a Jobbik másik nagy szellemi áramlatának, Baranyi mókás szavait kölcsönözve a „plebejus-populista érzelmi nacionalizmus” célpontja lett.

A rövid kitérő után tehát újból Baranyi! Tovább olvasva őt megtudjuk, hogy mi az a farr: „transzcendentális és metafizikai hatalmi-uralmi tudás birtoklásából adódó glóriát, ‘dicsőséget’ jelent„, amit kizárólag a hyperboreus hatalomgyakorlók birtokolnak, elsősorban a szakrális király, a monarcha. Itt ejtsük meg mindjárt a másik rövid kitérőnket, melyben annak járunk utána, hogyan válhattak a Habsburg-dinasztia minket érintő tagjai valódi szakrális királlyá egyeseknél (László András és követői)! Baranyi szerint (aki persze nem feltétlenül vallja azt e kérdésben, amit László) „úgy tűnik az egykori hyperboreus rassz magja, mint Eurázsia heroikus és szoláris »rasszfeletti rassza« a főbb turáni és ex-turáni népek királyi dinasztiáiban és arisztokráciájában jelentős mértékben és sokszor romlatlanul konzerválódott: a hunok, a scythák (és indoscythák), a párthusok, az avarok és a magyarok legfelsőbb (királyi és úri) köreiben, míg másoknál eközben többé-kevésbé lunarizálódott, mint például a szumirok (és khaldeaiak), az ősetruszkok, az őspelazgok esetében, vagy még alább szállt, mint a szarmaták (és velük keveredett kelet-baltiak, vagy a szlávok körében)„. Szögezzük le mindjárt, hogy Nyugat-Európa és Közép-Európa tőlünk nyugatra eső indoeurópai népei „árják”, de súlyosan eltorzultak ebben a világképben, mert civilizációjuk „az igazi prehisztorikus hyperboreus örökséget végül, egy semita-keresztény közjáték után, a modern polgári és ipari »civilizáció« immáron valóban démoni monstrumára cserélte fel -a világtörténelem minden bizonnyal eddigi legnagyobb deviációját valósítva meg -, miközben ráadásul gyakorlatilag teljesen átadta a kormánybotot a legdestruktívabb semita-tropikális befolyások felszín alatt ténykedő világhódító ágenseinek (demonokrácia)„. Megvan tehát a magyarázat: úgy lehettek a Habsburgok is „szakrális királyok” egyeseknél (alkalmazva Baranyi fejtegetését Lászlóra, feltéve az azonos álláspontot ebben), hogy bennük furcsamód konzerválódott valamiféle „rasszfeletti rassz”. Nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy bizonyos mediterrán népek mellett milyen súlyosan leértékeltek itt a szlávok, kelet-baltiak, vagy meglepő módon, a régi szarmaták (a szemitákon azért mégsem csodálkozhatunk). Nem lehetett könnyű így keleti kapcsolatokat építeni. Különösen úgy, hogy a volt szovjet területeken máig igen sokan nagy nosztalgiával gondolnak a Szovjetunióra, amelyet Baranyi így jellemez:

„Továbbmenve e vonalon [értsd: a nyugati és keleti „elsötétedés”, a Kali-Yuga – szerk.] ugyanakkor felismerhetjük azt is, hogy a Szovjetunió többek között azért is volt a világtörténelem legsötétebb organizációja, mert azon a területen ahol létrejött, judeokratikus vezérlettel és a tradíciótlan szlávság primitív brutalitásával végsőkig szétzúzta a turáni tradicionális örökség végső bástyáit és utolsó nyomait is (beleértve nemcsak a bekebelezett népeket és államokat, de a szuverenitásától megfosztott legnyugatibb turáni eredetű államot, a Magyar Királyságot is), amihez a legsötétebb »reálpolitikus« ostobasággal és teljes metafizikai vaksággal asszisztáltak a szabadkőműves angolszászok és franciák, Eurázsia germanizálódásának és hungarizálódásának még a távoli gondolatától is rettegve, amely különösen Japán (és nem-szláv fehérorosz) segédlettel szerencsés esetben – egy meglehetősen »történelmietlen« feltételezéssel élve – akár egy utolsó ciklikus restauráció lehetőségét nyithatta volna meg. A Szovjetunió a területén élő népek körében aratott úgyszólván nem-kötelező »sikerének« egyébként részben az is volt a »titka«, hogy bizonyos felszíni vonásai és lózungjai – Nyugat- és kispolgár-ellenesség, kollektivizmus, a kommunizmus mint »az ígéret földje« mítosz stb. – könnyen meg tudták téveszteni az egykori nomád népek lesüllyedt tömegeit és degenerálódott alsóbb néprétegeit.„

Tradíciótlan szlávság szemben a turáni tradicionális örökséggel: Baranyi ezt halálosan komolyan gondolja. Kevésbé komolyan hisz viszont a turáni népek Grál-kereséssel párhuzamba állítható, talán elvesztett farr-keresésnek hívható vágyában, mint abban a lehetőségben, hogy ezek a csoportok egyszerűen csak nem vállalták a letelepedett életformával járó következményeket (ellentétben az árjákkal), és az iráni hagyományok turániakat démonizáló felfogása inkább természetes reakció egy másikkal szembenálló féltől. Ez a kettős „hyperboreus” természet idáig még rendben is volna, hiszen bármennyire is a magyarságtól távoli hagyományrendszert használ, azért mégsem szívesen degradálja a sajátjait (ellentétben más népek lenézésével), de a tapasztalat azt mutatja, hogy minden nomád nép, amint tartósan kapcsolatba került a letelepedett életmódot folytatókkal, maga is ezt az életformát választotta, egyszerűen a sokkal bőségesebb erőforrások miatt. Ezzel szemben Baranyinál – hiszen vele itt sajátos jelképek rendszerében mozgunk – a letelepedettség a nomád népek felfogásában mint démoni dolog jelentkezik, amely ellen küzdenek, ha megvan bennük a metafizikai bölcsesség. Ha elveszítik ezt, például úgy, hogy átveszik a már hanyatlásban lévő, letelepedett népek nomadizmussal szemben értetlen létszemléletét, bűntudat keletkezik bennük, és ez saját tradícióik gyors elvesztéséhez vezet. Továbbszőve a fonalat, Baranyi természetesen a klasszikus Aranykorból a hanyatlás irányába képzeli el a turáni népek vándorlásának folyamatát (ilyen értelemben tehát nála nincs evolúció), hiszen az „ősturániak Irántól fokozatosan távolodva idővel különböző szinteken, tehát adott esetben nem kizárólag fizikai, hanem lelki és/vagy szellemi értelemben folyamatosan keveredtek a titanizálódásra hajlamos türkökkel és más, részben tellurikus ural-altáji népekkel” (megjegyzés: eszerint Iránba még viszonylag romlatlanul érkeztek a nagy, északról történő vándorlás után). Ezek a, valljuk be, érezhetően kissé lenézett népek, és a már letelepedettekkel való kapcsolatok rontották le Baranyinál az „egykori hyperboreus rassz” tisztaságát, de ez a korábban említett esetekben mégis konzerválódott valahogy. Ezek azok az uralkodók, akik birtokában vannak a farr-nak, s alighanem Vonát is ilyennek tartja.

Baranyi ma már kiszorult a pártelnök belső köreiből, legalábbis a nyilvánosság számára így látszik e dolog, írásait most az érpataki kötődésű Rend és Igazságosság oldala hozza. De vajon az általa gyakorolt hatás is elmúlt? Nem valószínű. Vona és Baranyi filozófiája mennyire állnak közel egymáshoz? Ez egyelőre további kérdés, bár a hasonlóság joggal feltételezhető. Baranyi a török népeket a részben már tellurikus (lunáris) népek közé sorolja, vagyis egyfajta lelki és/vagy szellemi romlást feltételez náluk, a semita-keresztény irányzatokat pedig a „déli-tropikális” jelzővel illeti. Ez a besorolás alighanem állna a muzulmánok irányzataira is. Mégis hogyan lehetne felmentést adni e negatív minősítések alól, feloldva az ellentmondásokat? Hiszen Vona láthatóan nagyra becsüli az iszlámot, a törököket, és kereszténynek vallja magát. A válasz kézenfekvőnek tűnik: a törökök valahol mélyen „turániak” lesznek, Jézus talán pártus herceggé válik, Mohamed pedig sumer gyökerűvé, vagyis lényegében csak részben „lunarizálódott” „turáni” rokonná. Így már el lehetne kezdeni a nagy egyesítést turanista alapokon. Akkor tehát miért is csodálkoznánk a kedvező török reakciókon? Nem csodálkozhatunk, mert számukra ezekben semmi rossz nincs, sok török maga is a turanizmussal (és Vonáék Tradíciójával) összeegyeztethető nézeteket vall. Annál inkább csodálkozhatunk azon, hogy a Fidesz körei milyen mértékben nézik hülyének a választókat, főleg azután, hogy Csepreghy Nándortól megtudtuk, ők „érezhetően azt igénylik, hogy valóban felnőtt, intellektuálisan érett választói közösségnek tekintse őket az a politikai tábor, mely számít a támogatásukra”. Vagyis megint azt érdemes nézni, amit a Fidesz tesz, és nem azt, amit mond. Immár sokadszor.

(Fergeteg)

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!