Felszólalás az OSzD(b)MP
Központi Bizottságának ülésén
a németekkel kötendő béke kérdésében

1918. január 11
(Rövid jegyzőkönyvi feljegyzés)

Sztálin elvtárs úgy véli, hogy ha elfogadjuk a forradalmi háború jelszavát, az imperializmusnak teszünk szolgálatot. Trockij álláspontja semmiképpen sem nevezhető álláspontnak. Nyugaton nincsen forradalmi mozgalom, nincsenek olyan tények, amelyek forradalmi mozgalomról tanúskodnának, ennek csak a lehetősége van meg, de gyakorlatunkban nem támaszkodhatunk csupán lehetőségekre. Ha a németek támadni kezdenek, ez erősíteni fogja nálunk az ellenforradalmat. Németország képes lesz támadni, mert vannak kornyilovi csapatai — a „gárda”- csapatok. Októberben az imperializmus elleni szent háborúról beszéltünk, mert azt közölték velünk, hogy már maga ez a szó: „béke”, forradalmat robbant ki Nyugaton. Az események ezt nem igazolták. Ha majd szocialista reformokat valósítunk meg, az fel fogja rázni a Nyugatot, de e reformok megvalósításához időre van szükségünk. Trockij politikájának elfogadásával a Nyugat forradalmi mozgalma számára a legrosszabb viszonyokat teremtenők meg. Sztálin elvtárs ezért azt javasolja, hogy fogadjuk el Lenin elvtársnak a németekkel való béke megkötésére vonatkozó javaslatát.

Először „Az OSzDMP Központi
Bizottságának Jegyzőkönyvei. 1917.
augusztus —1918. február” (Moszkva
—Leningrád 1929) c. könyvben
jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

A Kiev burzsoá Rádáról
– írta: J. V. Sztálin –

A burzsoá lapok nagy buzgalommal híresztelik, hogy „a Ráda és a Népbiztosok Tanácsa között” „tárgyalások kezdődtek”. Az ellenforradalmárokhoz közelálló körök mindenképpen felfújják ezeket a híreszteléseket és hangsúlyozzák „különös” jelentőségüket. Ez a hírverés olyan nagy port vert fel, hogy sok elvtársunk is kész elhinni azt a mesét, hogy tárgyalunk a Kievi Rádával, sokan még levélben is érdeklődtek nálam e mese hitelessége felől.

Ezért a nyilvánosság előtt jelentem ki, hogy:

1. a Népbiztosok Tanácsa a Kievi Rádával semmiféle tárgyalást nem folytat és nincs is szándékában vele tárgyalást folytatni;
2. a Kievi Rádával szemben, amely véglegesen Kalegyinhoz csatlakozott és Oroszország népeinek háta mögött áruló módjára tárgyalásokat folytat az osztrák és német imperialistákkal — ezzel a Rádával szemben a Népbiztosok Tanácsa csak egyet tehet: kíméletlen harcot folytat ellene Ukrajna Szovjetjeinek teljes győzelméig.
3. Ukrajnában csak akkor lesz béke és megnyugvás, ha a burzsoá Kievi Rádát teljesen felszámoljuk, ha azt új, szovjet szocialista Rádával váltjuk fel, amelynek magva Harkovban már meg is alakult.

I. Sztálin
népbiztos

„Pravda” 9. sz.
1918. január 13.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Beszédek és határozati javaslat
a munkás-, katona- és parasztküldöttek
szovjetjeinek III. Összoroszországi
kongresszusán
– írta: J. V. Sztálin –

1918. január 10—18

1. Előadói beszéd a nemzeti kérdésről
Január 15
(Újságbeszámoló)

A nemzeti kérdés egyike azoknak a kérdéseknek — mondja az előadó —, amelyek jelenleg különösen izgatják Oroszországot. E kérdés komolyságát fokozza az, hogy a nagyoroszoknak, Oroszország egész lakosságához viszonyítva, nincs abszolút többségük és hogy más, Oroszország végvidékein lakó „nem uralkodó” népek gyűrűje veszi körül őket.

A cári kormány számolt a nemzeti kérdés komolyságával, s vaskézzel igyekezett intézni a nemzeti ügyeket. Politikája a végvidékek népeinek erőszakos oroszosítása volt, módszere pedig — a népek anyanyelvének betiltása, pogromok és más üldözések.

Kerenszkij koalíciós kormánya megszüntette ezeket a nemzeti korlátokat, de osztályjellege miatt nem tudta teljesen megoldani a nemzeti kérdést. A forradalom első szakaszának kormánya nemcsak hogy nem lépett a nemzetek teljes felszabadításának útjára, de gyakran még attól sem riadt vissza, hogy a nemzeti mozgalom elfojtása érdekében megtorló intézkedéseket foganatosítson, mint ahogy azt Ukrajnával és Finnországgal tette.

Csak a Szovjethatalom hirdette ki nyíltan valamennyi nemzet önrendelkezési jogát, beleértve az Oroszországtól való teljes különválás jogát is. Az új hatalom ebben a tekintetben még egyes nemzeteken belül élő nemzeti csoportoknál is radikálisabbnak bizonyult.

S mégis, több konfliktus támadt a Népbiztosok Tanácsa és a végvidékek között. Ezek a konfliktusok azonban nem nemzeti jellegű kérdések, hanem a hatalom kérdése körül támadtak. A szónok több példával bizonyítja, hogy a végvidékek sebtében összetákolt, a vagyonos osztályok felsőbb rétegeinek képviselőiből álló burzsoá-nacionalista kormányai, nemzeti kérdéseik megoldásának leple alatt, arra törekedtek, hogy határozottan a szovjet és más forradalmi szervezetek ellen harcoljanak. A végvidékek és a központi Szovjethatalom között támadt konfliktusok alapja a hatalom kérdése. S ha egyik vagy másik terület burzsoá körei nemzeti színezetet- igyekeztek adni ezeknek a konfliktusoknak, ezt csak azért tették, mert előnyös volt nekik, mert kényelmesebb volt nemzeti köntösbe burkolni azt a harcot, amelyet területükön a dolgozó tömegek hatalma ellen folytatnak.

A szónok részletesen kitér a Ráda példájára és meggyőzően kimutatja, hogy Ukrajna burzsoá-soviniszta körei miképpen használták ki az önrendelkezés elvét imperialista osztálycéljaikra.

Mindez azt mutatja, hogy az önrendelkezés elvét nem valamely nemzet burzsoáziájának, hanem e nemzet dolgozó tömegeinek önrendelkezési jogaként kell értelmeznünk. Az önrendelkezés elvének a szocializmusért folyó harc eszközének kell lennie, ezt az elvet alá kell rendelni a szocializmus elveinek.

Az Oroszországi Köztársaság föderatív berendezése kérdésében a szónok rámutat arra, hogy a Szovjet Föderáció legfelsőbb szervének a Szovjetek Kongresszusának kell lennie. A két kongresszus közötti időben a kongresszus funkcióit a Központi Végrehajtó Bizottság gyakorolja.

2. Határozati javaslat az oroszországi
köztársaság föderatív intézményeiről

1. Az Oroszországi Szocialista Szovjet Köztársaság Oroszország népeinek önkéntes szövetsége alapján, mint e népek Szovjet Köztársaságainak Föderációja alakul meg.
2. A Föderáción belül a hatalom legfelsőbb szerve a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Összoroszországi Kongresszusa, amely legalább egyszer háromhavonként összehívandó.
3. A Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Összoroszországi Kongresszusa Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságot választ. A kongresszusok közötti időben a legfelsőbb szerv az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság.
4. A Föderáció kormányát, a Népbiztosok Tanácsát, annak egészét és részeit, a Szovjetek Összoroszországi Kongresszusa vagy az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság választja meg és menti fel.
5. Annak a módját, hogy az egyes, sajátos életmódjuk és nemzeti összetételük tekintetében különböző területek szovjet köztársaságai miképpen vesznek részt a föderatív kormányban, továbbá az Oroszországi Köztársaság föderatív és területi intézményei hatáskörének elhatárolását az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság és e köztársaságok Központi Végrehajtó Bizottságai szabályozzák haladéktalanul a területi szovjet köztársaságok megalakulása után.

3. Előadói zárszó a nemzeti kérdésről
Január 15
(Újságbeszámoló)

Az Oroszországi Köztársaság föderatív intézményeiről szóló határozati javaslat kérdésében Sztálin elvtárs mond zárszót.

Kiemeli, hogy a beterjesztett határozati javaslat nem törvény; a javaslat az Oroszországi Föderatív Köztársaság jövendő Alkotmányának csak általános alapjait körvonalazza.

Amíg nem ér véget a harc a két politikai áramlat, a nacionalista ellenforradalom és a Szovjethatalom között, addig szó sem lehet kész Alkotmányról, amely világosan és pontosan szabályozza a szovjet köztársaságok állami berendezésének valamennyi részletét.

A határozati javaslat csak az Alkotmány általános alapjait tartalmazza, amelyeket a Központi Végrehajtó Bizottságnak kell majd részletesen kidolgoznia és a legközelebbi Szovjetkongresszusnak kell véglegesen jóváhagynia.

Sztálin elvtárs kitér arra, hogy a Szovjethatalmat szemrehányásokkal illették, mert túlságosan szigorú a burzsoá Ráda ellen folyó harcban; e szemrehányásokra válaszolva, rámutat arra, hogy a nacionál-demokrata köntösbe burkolt burzsoá ellenforradalom elleni harcról van szó.

Sztálin elvtárs hangsúlyozza, hogy a Ráda élén álló egyik-másik politikusnak (például Vinnyicsenkónak) demokratikus lobogója még korántsem biztosítéka a valóban demokratikus politikának.

Mi a Rádát nem a szavai, hanem a tettei szerint ítéljük meg.

Miben mutatkozott a Ráda „szocialistáinak” szocializmusa?

Kiáltványukban azt hirdették, hogy az egész földet a népnek kívánják átadni, a gyakorlatban azonban magyarázatot tettek közzé, melyben korlátozták a föld átadását, megállapították, hogy a földesúri birtokok egy része sérthetetlen és nem adható át a népnek.

Szavakban azt hirdették, hogy lojálisak a Szovjetek irányában, a gyakorlatban azonban elkeseredett harcot folytattak ellenük, lefegyverezték a szovjet csapatokat, letartóztatták a Szovjetek munkatársait és teljesen lehetetlenné tették a Szovjetek további fennmaradását.

Szavakban a forradalom iránti hűségükről beszéltek, a gyakorlatban azonban a forradalom legádázabb ellenségeinek bizonyultak.

Azt beszélték, hogy semlegesek a Don elleni harcban, a gyakorlatban azonban közvetlenül és tevékenyen támogatták Kalegyin tábornokot, segítettek neki a szovjet csapatok felkoncolásában és nem engedték át az északra irányított gabonaszállítmányokat.

Ezeket a tényeket mindenki ismeri, és ahhoz, hogy a Ráda lényegében burzsoá és forradalomellenes, nem fér semmi kétség.

A Szovjetek miféle demokráciaellenes harcáról beszél itt Martov?

A jobboldali szónokok, és különösen Martov, valószínűleg azért dicsérik és védelmezik a Rádát, mert saját politikájuk tükröződését látják a Ráda politikájában. A Rádában, valamennyi osztály koalíciójában, amit a megalkuvó urak annyira szívükön viselnek, az Alkotmányozó Gyűlés hasonmását látják. Valószínűleg a Ráda is buzgón dicséri majd a jobboldaliakat, ha képviselőik beszédét hallja. Nem ok nélkül mondják, hogy minden zsák megleli a foltját. (Derültség, taps.)

A szónok a továbbiakban kitér a Kaukázus önrendelkezésének kérdésére és pontos adatok alapján bebizonyítja, hogy a Kaukázusi Biztosság nyíltan támadó politikát folytat a Kaukázus szovjet szervezetei és a front-szovjet ellen, s ugyanakkor kapcsolatot tart fenn a kaukázusi ellenforradalmi mozgalom hősével, Przsevalszkij tábornokkal.

Mindezt szem előtt tartva, folytatnunk kell az úgynevezett polgárháborút, amely lényegében két áramlatnak a harca; az egyik áramlat arra törekszik, hogy a végvidékeken koalíciós, megalkuvó hatalmat létesítsen, a másik pedig a szocialista hatalomért, a dolgozó tömegek — a munkás-, katona- és parasztküldöttek — Szovjetjeinek hatalmáért küzd.

Ez a tartalma és történelmi értelme azoknak az éles konfliktusoknak, amelyek egyrészt a Népbiztosok Tanácsa és másrészt a végvidékek burzsoá-nacionalista koalíciós kormányai között keletkeznek. Ezek a kormányok arra hivatkoznak, hogy ők azért folytatnak harcot, hogy megvédjék nemzeti függetlenségüket; az ilyen állítások csak arra valók, hogy képmutató módon leplezzék velük a dolgozó nép ellen indított hadjáratukat. (Viharos taps.)

Válaszolva Martovnak a Szovjethatalmat illető szemrehányására, hogy a Szovjethatalom saját magának mond ellent, amikor az orosz végvidékeken proletárhatalmat követel, viszont Kurland, Litvánia, Lengyelország stb. esetében megelégszik a Trockij által Bresztben védelmezett népszavazással, Sztálin elvtárs megjegyzi, hogy semmi értelme sem volna a nyugati területeken Szovjethatalmat követelni, amikor ott még nincsenek Szovjetek, amikor ott még nincs szocialista forradalom

— Ha Martov receptje szerint járnánk el — mondja a szónok —, akkor ki kellene gondolnunk Szovjeteket ott, ahol azok nemcsak nincsenek meg, hanem még a feléjük vezető út sem nyílott meg. Ilyen körülmények között a Szovjetek útján megvalósítandó önrendelkezésről beszélni — a képtelenség netovábbja.

Befejezésül az előadó még egyszer foglalkozik a demokrácia jobb- és balszárnya között mutatkozó alapvető ellentéttel. A balszárny az alsó néprétegek diktatúrájáért, a többségnek a kisebbség fölötti uralmáért küzd — a jobbszárny ellenben azt ajánlja, hogy másszunk vissza, a polgári parlamentarizmus már túlhaladott szakaszára. A franciaországi és amerikai parlamentarizmus tapasztalatai világosan megmutatták, hogy a külsőleg demokratikus hatalom, mely az általános választójog alapján jön létre, a valóságban nem egyéb, mint a finánctőkével kötött koalíció, melynek semmi köze sincs az igazi demokratizmushoz. Franciaországban, a polgári demokrácia országában, az egész nép választja a képviselőket, a minisztereket azonban a Lyoni Bank jelöli ki. Amerikában általánosak a választások, de a milliárdos Rockefeller emberei vannak hatalmon.—

Vajon nem tény-e ez? — kérdi a szónok. — Igenis, a polgári parlamentarizmust eltemettük s a Martovok hiába rángatnak vissza bennünket a forradalom martovi szakaszára. (Derültség, taps.) Mi, a munkásság képviselői, azt akarjuk, hogy a nép ne csak szavazzon, hanem kormányozzon is. Hatalmon nem azok vannak, akik választanak és szavaznak, hanem azok, akik kormányoznak. (Viharos taps.)

„Pravda” 12. és 13. sz.
1918. január 17, és 18.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Finnország függetlenségéről

Előadói beszéd az Összoroszországi Központi Végrehajtó
Bizottság 1917. december 22-i Ülésén
(Újságbeszámoló)

Finnország képviselői a napokban azzal a követeléssel fordultak hozzánk, hogy haladéktalanul ismerjük el Finnország teljes függetlenségét és hagyjuk jóvá Oroszországtól való különválását. A Népbiztosok Tanácsa válaszában eleget tett ennek a követelésnek és úgy döntött, hogy Finnország teljes függetlenségéről dekrétumot ad ki. A dekrétum már meg is jelent az újságokban.

A Népbiztosok Tanácsának határozata így szól:

„Válaszolva a finn kormánynak a Finn Köztársaság függetlenségének elismerését sürgető kívánságára, a Népbiztosok Tanácsa a nemzeti önrendelkezési jog elveinek megfelelően határozatot hozott, hogy azzal a javaslattal fordul a Központi Végrehajtó Bizottsághoz: a) ismerje el a Finn Köztársaság állami függetlenségét és b) a finn kormánnyal való megállapodás alapján szervezzen külön bizottságot (mindkét fél képviselőiből) azoknak a gyakorlati rendszabályoknak kidolgozására, amelyek Finnországnak Oroszországtól való különválásából következnek.”

Érthető, hogy a Népbiztosok Tanácsa nem tehetett mást, mert ha a nép, képviselői személyében, függetlenségének elismerését követeli, a proletárkormány, abból az elvből kiindulva, hogy a népeknek önrendelkezési jogot kell adni, köteles a nép követelését teljesíteni.

A burzsoá sajtó azt írja, hogy az ország miattunk teljesen széthullik, több országot elvesztettünk, köztük Finnországot is. De, elvtársak, mi nem veszthettük el Finnországot, mert ténylegesen sohasem volt a miénk. Ha erőszakkal megtartottuk volna, ez még korántsem jelentené azt, hogy megszereztük.

Mi nagyon jól tudjuk, hogy Vilmos hogyan „szerez” erőszakkal és önkénnyel egész országokat és ennek következtében milyen viszony alakul ki a nép és elnyomói között.

A szociáldemokrácia elvei, jelszavai és törekvései arra irányulnak, hogy megteremtsék a népek rég várt kölcsönös bizalmának légkörét. Csakis ezen a talajon valósítható meg a „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszava. Mindezek régi és közismert dolgok.

Ha figyelmesebben vizsgáljuk, hogyan lett Finnország független állam, akkor azt látjuk, hogy a Népbiztosok Tanácsa, akaratán kívül, valójában nem a népnek, nem a finn proletariátus képviselőinek adott szabadságot, hanem a finn burzsoáziának, amely a körülmények különös alakulása folytán magához ragadta a hatalmat és Oroszország szocialistáinak kezéből kapott függetlenséget. A finn munkások és szociáldemokraták olyan helyzetbe kerültek, hogy a szabadságot nem közvetlenül Oroszország szocialistáitól, hanem a finn burzsoázia segítségével kell elfogadniok. Mi a finn proletariátus tragédiáját látjuk ebben, s itt meg kell állapítanunk, hogy a finn szociáldemokraták csak határozatlanságuk és érthetetlen gyávaságuk miatt nem tettek komoly lépéseket abban az irányban, hogy maguk vegyék át a hatalmat és kiragadják függetlenségüket a finn burzsoázia kezéből.

Szidhatják a Népbiztosok Tanácsát, bírálhatják, de nincs az az ember, aki azt állíthatná, hogy a Népbiztosok Tanácsa nem teljesíti ígéreteit, mert nincs a világon olyan erő, amely arra késztethetné a Népbiztosok Tanácsát, hogy ígéreteit megszegje. Ezt bebizonyítottuk azzal a ténnyel, hogy teljesen elfogulatlanok voltunk és azonnal kiadtuk a Finnország függetlenségéről szóló dekrétumot, amikor a finn burzsoázia Finnország függetlenségét követelte.

Kívánjuk, hogy Finnország függetlensége könnyítse meg a finn munkások és parasztok felszabadításának művét és teremtsen szilárd alapot népeink barátsága számára.

„Pravda” 222. sz.
1917. december 23.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

„Török Örményország”-ról
– írta: J. V. Sztálin –

Az úgynevezett „Török Örményország”, azt hiszem, az egyetlen ország, amelyet Oroszország a „háború jogán” foglalt el. Ez az a „mennyei zug”, amely hosszú éveken át a Nyugat önző diplomáciai sóvárgásainak és a Kelet véres közigazgatási gyakorlatának volt (és maradt) a tárgya. Egyfelől örménypogromok és örménymészárlások, másfelől minden ország diplomatáinak farizeusi „pártfogása”, mint újabb mészárlások leplezése, s mindennek eredményeképpen a vérző, becsapott, gúzsba kötött Örményország — ki nem ismeri a „civilizált” hatalmak diplomáciai „művészetének” ezeket a „szokásos” képeit?

Örményország fiainak, akik hősiesen védik hazájukat, de korántsem előrelátó politikusok, akiket az imperialista diplomácia ragadozói már nem egyszer becsaptak — most be kell látniok, hogy a diplomáciai kombinációk régi útja nem vezet Örményország felszabadítására. Egyre világosabb lesz, hogy az elnyomott népek felszabadulásának útja az Oroszországban októberben megkezdett munkásforradalmon át vezet. Most mindenki világosan látja, hogy Oroszország népeinek és különösen az örmény népnek a sorsa szorosan összefügg az Októberi Forradalom sorsával. Az Októberi Forradalom széttörte a nemzeti elnyomás láncát. Széttépte a cári titkos szerződéseket, amelyek béklyókat raktak a népek kezére-lábára. Az Októberi Forradalom és csakis az Októberi Forradalom képes Oroszország népeit véglegesen felszabadítani.

Ezekből a meggondolásokból kiindulva, a Népbiztosok Tanácsa külön dekrétumot ad ki „Török Örményország” szabad önrendelkezéséről. Erre különösen most van szükség, amikor a német-török hatalmak, imperialista természetükhöz híven, nem titkolják, hogy a megszállott területeket erőszakkal továbbra is uralmuk alatt akarják tartani. Tudják meg Oroszország népei, hogy az orosz forradalom és kormánya nem törekszik hódításokra. Tudja meg mindenki, hogy a Népbiztosok Tanácsa a nemzeti elnyomás imperialista politikájával szembeállítja az elnyomott népek teljes felszabadításának politikáját.

I. Sztálin
népbiztos

„Pravda” 227. sz.
1917. december 31.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!