A MI IDŐNK 2018. május 12.

Az egész emberiség együttérzéssel és feszülten figyeli a gyarmati népeknek felszabadulásukért vívott, széles sodrású és drámai küzdelmét.
Valóban megérett az idő a gyarmati rendszer teljes és végleges felszámolására, annál is inkább, mert a gyarmati rendszer, az imperializmus e gyászos terméke az összeütközések állandó forrása. Megszüntetése nagy lépés lesz előre azon az úton, amely az embermilliók létét fenyegető háború végleges kiküszöbölése felé vezet.
A gyarmatosítók sokáig gátolták az elnyomott gyarmati népek fejlődését, gazdaságilag kizsákmányolták őket. Barbár módra milliószámra pusztították a gyarmati országok lakosságát.
Hallottuk itt a kongói népet oly hosszú időn át rabságban tartó belga imperialisták hangját arról zengedezni, hogy megadták Kongó népének a függetlenséget, s legutóbbi katonai akcióikat csak a belga nők és gyermekek biztonságának védelmében hajtották végre.
Elfelejtettek azonban szólni arról, hogy az ott levő belga állampolgárok biztonságát nem Kongó békés népe, hanem csakis az imperialisták provokációi fenyegették. Elfelejtettek beszélni arról, hogy elefántcsont- és nyersgumi-beszolgáltatás megtagadása címén sok éven át kongói férfiak, nők és gyermekek ezreinek kezét vagdosták le a belga gyarmatosítók. Nem esett szó azokról a borzalmakról sem, amelyekről E. Morell egykori angol szerző „A fekete ember sorsa” című könyvében írt. E könyvben közölt adatokból kiderült, hogy a belga uralom kezdetén még a legóvatosabb becslés sem tette húszmilliónál kevesebbre a kongói lakosságot.

Az 1911-ben tartott népszámlálás Belgiumban közzé nem tett, de egy brit konzuli jelentésből nyilvánosságra került adatai szerint viszont ekkor már csak mintegy 8,5 millió volt Kongó lakossága. Ez csaknem 12 millió kongói ember elpusztítását jelenti, alig 25 esztendő alatt, s ez csak a legalacsonyabb becslés.
Némely gyarmatosítók most alakoskodva fehér tógát öltenek, és arról beszélnek, hogy ők azok, akik felszabadították az adott gyarmat népét… Ez hamis beállítás.
A gyarmatosítók csak elrabolták a gyarmati népek szabadságát, és most nem ők adják, hanem a gyarmati népek küzdelmes harcban maguk szerzik vissza elrabolt szabadságukat.
A gyarmatosítók arról beszélnek, hogy ők civilizálták és nevelték a gyarmati népeket. Sőt, még mérlegelik is, elég érettek-e már az önálló nemzeti létre. Mindenki tudja azonban, hogy a gyarmatosítók megjelenése előtt már régen létezett például az ősrégi kínai, indiai, indonéz kultúra és civilizáció, a magas színvonalú arab csillagászat és matematika, léteztek hatalmas és jól szervezett afrikai államok.
Nevelésről beszélnek. Egymás után hallottuk itt felszólalni Nkrumah urat, a Ghanai Köztársaság elnökét, Fidel Castrót, Kuba miniszterelnökét, Sukarno urat, az Indonéz Köztársaság elnökét és az egykori gyarmati és félgyarmati népek más neves képviselőit. A kéretlen tanítók és nevelők közül sokan tanulhatnának tőlük emberiességet, felelősségérzést, államférfiúi ítélőképességet. Nem utolsósorban tiszteletre méltó az imperializmussal szemben megnyilvánuló nagy erkölcsi bátorságuk.
A gyarmati rendszer eddigi haszonélvezőinek meg kell érteniük, hogy e kérdésben nincs többé hatása sem a mellébeszélésnek, sem pedig az igazság kiforgatásának.
Tudomásul kell venniük, hogy eljött a gyarmati rendszer maradéktalan felszámolásának ideje.
A történelem menete meggyorsult. A gyarmati rendszer alapjai annyira megrendültek, hogy minden olyan kísérlet, amely gátat akar vetni a felszabadulás folyamatának, nem hogy megállítja, hanem meggyorsítja azt.
Az általános vitában néhány küldöttség azzal kísérletezett, hogy a Szovjetunióra és a népi demokráciákra szórt durva rágalmakkal terelje el a figyelmet a gyarmatokról és az igazi gyarmatosítókról. Ez hiábavaló próbálkozás. Még a gyermekek is tudják az egész világon, hogy a gyarmatok és félgyarmatok Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában, a gyarmatosítók és a gyarmati rendszer fő támaszai pedig nem Kelet-Európában, hanem Nyugat- Európában és Észak-Amerikában vannak.
Nem a gyarmati népek bűne az, hogy a gyarmatosítók által oly hosszú időn át kiszipolyozott országoknak úgyszólván nincs iparuk, mezőgazdaságuk elmaradott, primitív lakosságuknak gyakran több mint 90 százaléka írástudatlan, éhezik és az átlagos életkor 30-35 év.
Az én hazámban az ipar adja a nemzeti jövedelemnek csaknem kétharmadát. Mezőgazdaságunk fejlődik. Az ipar fejlődési üteme az 1920 és 1945 közötti évek átlagában évenként egy százalék volt. A felszabadulás óta eltelt idő alatt évenként átlagban 11 százalékkal emelkedett az ipari termelés.
A középiskolai tanulók száma a felszabadulás óta eltelt 15 évben 52 ezerről 204 ezerre, az egyetemi hallgatók száma 11 és fél ezerről 34 és fél ezerre növekedett. Írástudatlan nincs. Az átlagos életkor az 1930-as 48 évről 65-re, azaz 17 évvel emelkedett.
A gyarmatosító urak még saját országaik fejlődésében sem tudnak ilyen tempót felmutatni, nemhogy az általuk leigázott gyarmati népek életében.
Hogyan merészeli bárki is hazám és a Szovjetunió viszonyát rágalmazni, amikor népem az utolsó 15 év viharos fejlődését nem utolsósorban a Szovjetunió sokoldalú és önzetlen, szocialista szellemű gazdasági és kulturális segítségének köszönheti?
Nálunk nincs idegen tőke, és senkinek sem fizetünk osztalékot. A szovjet—magyar kereskedelmi kapcsolatok keretében a Szovjetunió több mint 80 százalékban nyersanyagot, energiát és félkész gyártmányokat szállít Magyarországnak, a Magyar Népköztársaság pedig több mint 80 százalékban ipari terméket szállít a Szovjetuniónak.
A kapitalista országok vezetői jól értenek a kereskedelemhez, és tudják, hogy ez mit jelent.
Nem tudnak megnevezni egyetlen kapitalista országot sem, amely egy nála kisebb és gazdaságilag kevésbé fejlett országgal, a kis országnak ennyire kedvező kereskedelmi kapcsolatot tartana fenn.
Ilyen nincs, ez ellentmondana az imperializmus fosztogató természetének.
A Magyar Népköztársaság népe és kormánya a szabadság eszméjét támogatja. Forrón üdvözli a győzelmes kubai forradalmat, szolidáris Algéria és Kongó népével. Kívánja valamennyi, ma még gyarmati vagy félgyarmati sorban sínylődő népnek, hogy mielőbb nyerje el teljes nemzeti függetlenségét.
A gyarmati rendszer felszámolása szempontjából küldöttségünk célszerűnek tartaná, ha az egyes gyarmati országok felszabadulásával kapcsolatos minden eljárásból ki lenne zárva az az ország, amelynek imperialistái korábban az adott ország elnyomói voltak. Így az ENSZ elejét vehetné a különböző lehetséges provokációknak, és annak, hogy a korábbi elnyomást valamilyen más, burkoltabb formában fenntartsák.
A volt gyarmati országoknak nyújtandó segély eszméje igazságos, amennyiben biztosítva lesz, hogy a segélyt az abban részesülő ország politikai függetlenségét vagy gazdasági önállóságát sértő feltételektől mentesen adják. Elképzelhető és a jó szándék tényleges bizonyítéka lenne, ha az a fél, amelyik onnan korábban nagy hasznot húzott, a felszabaduló országok népének méltányos és ésszerű összegű jóvátételt fizetne. A magyar küldöttség támogatja a gyarmati rendszer teljes megszüntetésére tett szovjet javaslatot, annak közgyűlési megvitatását és a nyilatkozattervezet elfogadását.
Az ENSZ közgyűlése a javaslatot magáévá téve növelhetné e világszervezet tekintélyét a népek szemében. Ha majd a gyarmati rendszer megszüntetése révén már szabad lesz az önálló nemzeti létre képes valamennyi nép, és ha országa megkapja ENSZ- tagságát, akkor a szó igazi értelmében megvalósul e szervezet egyetemessége is.

Kádár János felszólalása az ENSZ közgyűlésének 15. ülésszakán

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Rozsnyai Ervin 2007-ben az Ezredvégben megjelent cikke ma aktuálisabb, mint valaha.

Mi a fasizmus?

Mussolini rendszere maga keresztelte el magát fasizmusnak, Hitleré a fasizmus mintapéldánya, hiánytalan “ideáltípusa” volt. A Horthy-korszakot nemegyszer minősítik “fasisztoidnak” (a fasizmussal nem azonos, arra csupán “hasonlító” alakzatnak), vagy éppenséggel a “konzervatív” jelzővel illetik (ami nem határolja el, mondjuk, az angol konzervatívok – Churchill, Eden vagy Thatcher asszony – kormányzásától). Vajon rászolgáltak-e Horthyék ennyi gyengédségre?
A Horthy-rendszer valóban eltért bizonyos sajátosságaiban a fasizmus “klasszikus”, német és olasz formájától: nem támaszkodott tömegpártra és tömegmozgalomra – sem a hatalom megszerzésében, sem később -, és mindvégig megtartotta a parlamentet, sőt a német megszállásig a polgári ellenzék mellett a szociáldemokrata pártnak és a szakszervezeteknek is legális működést engedélyezett. Általában emiatt szokták mentesíteni a “fasiszta” minősítéstől. Kérdés, mennyiben érintik az említett sajátosságok a fasizmus lényegét, és egyáltalán, mi a fasizmus lényege.

Kezdjük talán azzal, hogy mi nem a lényege, mi nem különbözteti meg történelmileg más rendszerektől. A zsidóüldözés bár lényeges ismérve a nácizmusnak, nem tartozik a fasizmus lényegéhez általában, jóllehet a náci rendszer a fasizmus legkiteljesültebb formája volt – nem tartozik hozzá, mert egyrészt nem minden fasizmus üldözi, vagy legalábbis nem minden fejlődési szakaszában üldözi a zsidókat (az olasz fasizmus csak akkor kezdte ezt, amikor Mussolini már közvetlenül Hitler “védnöksége” alatt állt); másrészt a zsidók üldözését helyettesítheti (vagy kiegészítheti) az araboké (például a zsidó fasiszták részéről), a feketéké, a cigányoké stb.; végül, a történelemnek nem volt olyan korszaka, amikor a zsidókat ne üldözték volna, az asszír és a babilóniai, az egyiptomi és a római birodalomtól a gettósító középkoron, a spanyol és portugál inkvizíción, az orosz feketeszázas pogromokon keresztül egészen a legmodernebb (?) korig. Az antiszemitizmus tehát, noha bizonyos fasizmusokra jellemző, és más ismerévekkel összefonódva feltétlenül a fasizmus megnyilvánulása, önmagában véve nem tekinthető a fasizmus jellemzőjének.

A zsidóüldözésnél általánosabb ismérv a militarizmus: ez valóban lényegi vonás, fasizmus nincsen nélküle. De ami egy jelenség lényegéhez tartozik az nem mindig tartozik ennek a jelenségnek a megkülönböztető jegyeihez – tágabb is lehet az utóbbiaknál. A hódító militarizmus a legkülönfélébb uralmi rendszerek lényeges vonása volt: a rabszolgatartó római impériumé, a feudális oszmán birodalomé, a polgári eszméknek Európa-szerte karddal utat vágó napóleoni császárságé – tehát egyiküket sem különbözteti meg sem egymástól, sem a fasizmustól. Vagy: lényeges vonása a fasizmusnak a terrorista diktatúra – de a legkönyörtelenebb diktatúrát gyakorló egyiptomi fáraó sem sorolható a fasisztákhoz, és Cromwell sem, noha terrorista diktatúrával tiporta el az írek és a skótok nemzeti ellenállását, Angliában pedig a levellerek és a diggerek forradalmi mozgalmait; ráadásul a népi forradalmi mozgalmaknak ez az eltiprója történelmileg haladó, forradalmi szerepet játszott, ami a fasizmusról éppenséggel nem mondható el.

Ahogy a fasizmus egyik-másik sajátossága jelen lehet különféle uralmi rendszerekben anélkül, hogy ezek emiatt fasisztának minősülhetnének, éppúgy a fasizmus magába foglalhatja tőle eltérő vagy vele ellentétes politikai berendezkedések elemeit anélkül, hogy minőségét elveszítve, megszűnne fasizmusnak lenni. Ilyen elem a koalíciós kormányzás, a többpártrendszer, a parlament. Mussolini első kormányának – mint tudjuk – csupán négy fasiszta minisztere volt tíz nem-fasiszta mellett, és a kijelölt kormányfő eredetileg két szakszervezeti vezetőnek is tárcát kínált. Működött a parlament, népes ellenzékkel, számszerűen erős szocialista és kisebb, de nem jelentéktelen kommunista képviselőcsoporttal. Kiderült azonban, hogy a rendszer természetét nem a parlament fennállása és a pártok képviseleti aránya határozza meg, hanem a valóságos erőviszony, amelynek döntő mozzanata a szervezettség és a céltudatos cselekvés. A fegyveres fasiszta terrorakciók – megtoldva a 100 millió dolláros stabilizációs kölcsönnel, amelyet az amerikai Morgan-bankház a Matteotti-válság alatt nyújtott Mussolininak – hatékonyabbak voltak, mint a parlamenti ellenzék többségének erkölcsprédikációi és szemrehányó hivatkozásai az alkotmányosságra; egyébként is, a részint fasiszta, részint megfélemlített parlamenti többség maga szavazta meg alkotmányosan és demokratikusan a parlament törvényes megbénítását. Bár a fasisztáknak eleinte tartaniuk kellett mind a baloldali pártoktól, mind a kereszténydemokrata irányzatú Néppárttól, amely mögött tömegesen sorakozott fel a nagybirtokellenes parasztság, lényegileg mégis kezdettől fogva irányt tudtak szabni a dolgok menetének (főként az ellenállás gyatrasága miatt). Ez a hatalom tehát kezdettől fogva fasiszta volt (nem “fasisztoid” vagy valami efféle), amin az sem változtat, hogy a teljes, totális fasizmus megvalósításához bizonyos időre volt szüksége. A hitleri rendszerre nagyjából ugyanez vonatkozik, bár sokkal rövidebb idő alatt taposott utat magának a totális fasizmushoz, mint olasz megfelelője. Hitler alkotmányos parlamenti választással – mondhatni “demokratikusan” – jutott hatalomra, és először szintén koalíciós kormányt alakított, nem kergette szét azonnal a parlamentet, a pártokat, a szakszervezeteket; kormányzása ennek ellenére az első pillanattól fasiszta volt, a hatalmat a fasizmus jellegzetes módszereivel gyakorolta. Mit akarunk ezzel mondani? Azt, hogy a többpárti parlament léte, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek legalitása nem zárja ki a rendszer fasiszta jellegét, így önmagában véve arra sem használható fel bizonyítékul, hogy a Horthy-rendszer ne lett volna fasiszta.

Ellene szólhat ennek az érvelésnek, hogy Horthy idején mindvégig létezett a parlament, és majdnem végig a szociáldemokrata párt – nem úgy mint az olasz és a német fasizmusban. Ám ez az ellenvetés éppen a történelmi különbség miatt nem talál célba. Amikor Mussolini és Hitler – ellenforradalmi tömegmozgalmaktól támogatva – elfoglalták a kormányfői posztot, Olaszországban még nem apadtak el, Németországban pedig növekedőben voltak a forradalmi energiák; Horthy ezzel szemben egy levert forradalom után lovagolt be a hatalomba, és nem fanatizált tömegek hátán, hanem a román fegyverek és az antant-missziók segítségével. Magyarországon az antant már Horthy jövetele előtt megtörte a baloldalt (leverte a Vörös Hadsereget), és a szociáldemokraták nemhogy komoly veszélyt nem jelentettek az új rendszer számára, mint az olaszoknál vagy a németeknél, de ők maguk ajánlották fel “kérges kezüket” az ellenforradalomnak; Horthyék pedig ingatag helyzetükben sem őket nem nélkülözhették, sem az antant által megkövetelt parlamentáris politikai homlokzatot. Rendszerük konszolidálásához tehát éppoly szükséges volt a parlament és a szociáldemokrata párt fenntartása, mint az olasz és a német fasizmus konszolidálásához e két intézmény felszámolása. A mi kérdésünk szempontjából azonban nem is az a döntő, hogy léteznek-e ezek az intézmények vagy sem, hanem az, hogy létezésük esetén befolyásolják-e a rendszer lényegét.

A parlamentről a magyar királypárti ellenzéki vezetője, Payr Hugó, találóan írta 1938. október végén Horthyhoz intézett beadványában: “Nem a népnek van rá szüksége, hanem a hatalmon levőknek. Mert a parlament legbiztosabb levezető csatornája a tömegindulatoknak. Ha nagy a feszültség, egy kormányváltozás, ha még nagyobb: új választás mindig enyhíti a helyzetet, és egy időre új etapot, nyugalmi állapotot teremt. Ha ez nincs meg, a feszültség a hatalmon levők alatt robban, s nyomában jár a forradalom.”1 Payr az ismert szokás szerint egy kalap alá veszi a proletárforradalmat és Szálasi “forradalmát” – itt elsősorban az utóbbira gondol -, de abban kétségkívül igaza van, hogy a parlament biztonsági szelepül szolgál a fennálló rend számára; ellenkező esetben szétkergetik. A magyar parlament még a kormányváltozásokban sem töltött be érdemleges szerepet: negyedszázados történetében egyetlen egyszer fordult elő (1938. november 23-án), hogy leszavazták a kormányt (a Bethlen István körül csoportosult képviselők Imrédy Bélát), Horthy azonban nem fogadta el a miniszterelnök lemondását, és Imrédy mindaddig hivatalban maradt, amíg ellenfelei be nem bizonyították, hogy egyik dédapja zsidó volt – ez többet nyomott a latban, mint a parlamenti szavazás. (A mindenkori kormányfő személyéről általában a színfalak mögött, kamarilla-tárgyalásokon határoztak.)

A szociáldemokratákkal kötött megegyezés éppúgy a rendszert erősítette, mint a parlamenti forma. Peyer Károlyék külföldi összeköttetései megkönnyítették az ellenséges nemzetközi hangulat lecsillapítását, a Horthyék számára létfontosságú stabilizációs kölcsön felvételét; a munkásság kézbentartásához is célszerűnek látszott, ha a terror kiegészítéséül a kormányzat betagolja a szociáldemokrata pártot és a szakszervezeteket az ellenforradalmi struktúrába. Számolni kellett persze azzal, hogy az SZDP radikális vagy éppen kommunista elemek legális fedezékévé válik. Az idő azonban megmutatta, hogy ebből a kompromisszumból a hatalom birtokosai húzták a legnagyobb hasznot. Az 1922-es választások után, ahol a szociáldemokraták Horthy-korszakbeli szereplésük legkimagaslóbb eredményét érték el, 25 mandátumukkal jóval kisebb frakciót alkottak a parlamentben, mint az olasz szocialisták Mussolini alatt, a későbbi választásokon pedig mandátumaik amúgy sem nagy számát a kormányzat módszeresen leapasztotta. De a munkásság leszereléséhez és a rendszerbe való integrálásához legjobb tudásuk szerint hozzájárultak – többé-kevésbé helyettesítve ily módon a korporációkat, az osztályegyüttműködés jellegzetesen fasiszta szerveit, amelyek Magyarországon nem vertek gyökeret -, és a föld alá kényszerített kommunisták felderítésében is kezére játszottak Horthyéknak. Mindez újólag megerősíti feltevésünket: annak eldöntéséhez, hogy a Horthy-rendszer fasiszta volt-e, vagy csupán “fasisztoid”, netán “konzervatív”, nem a parlament, az SZDP és a szakszervezet létezéséből, hanem a fasizmus lényegéből kell kiindulnunk.

Ha a fasizmust lényege szerint akarjuk jellemezni, meg kell jelölnünk történelmi helyét, alapvető funkcióit, eszközeit és módszereit. Első megközelítésben és jórészt a korábbi fejtegetések összefoglalásaként azt mondhatjuk, hogy a fasizmus – ellenpárjához a New Dealhez hasonlóan – az imperializmus állammonopolista szakaszában, a kapitalizmus általános válságából bontakozik ki, rendszerint olyankor, amikor ezt a tartós, visszafordíthatatlan folyamatot elmélyíti a ciklikus (időleges) gazdasági válság vagy pangás. A fasizmus és a New Deal közös funkciója volt, hogy elhárítsák a forradalmi veszélyt, állami beavatkozással visszaáramoltassák a “fölös” tőkéket a termelésbe, bővítsék a tőke elégtelen piacait, biztosítsák a zavartalan felhalmozáshoz szükséges profitráta gazdasági és politikai feltételeit.

A New Deal szülőhazája, az Egyesült Államok a polgári fejlődés minden feudális kötöttségtől mentes “ideáltípusa” volt, hatalmas erőforrások, piacok és világgazdasági hadállások birtokosa, amely sikeres világháborús részvételével a tőkés államok élére ugrott. Az első fasizmusok ezzel szemben olyan országokban kerekedtek felül, ahol a finánctőke együtt uralkodott a feudális maradványokat többé-kevésbé konzerváló nagybirtokkal, és a belső piac bővülését fékezték az elavult agrárviszonyok. Így a New Deal egyik alapmódszere, a tömegek vásárlóerejének állami újraelosztással és politikai engedményekkel való jelentős feljavítása, szóba sem jöhetett. A kérdéses országok egyébként sem rendelkeztek a New Dealhez szükséges erőforrásokkal: vagy vesztesei voltak a háborúnak, és értékes területekről kellett lemondaniuk, vagy győztes létükre nem kapták meg azt, amit reméltek. Ezek a “kisemmizett” országok nem tudták válságukat a parlamenti demokrácia és liberalizmus hagyományos kereteiben megoldani. Ilyen helyzetben, mintegy végszükségben folyamodtak felső osztályaik a fasizmushoz. (A “végszükség” szóval azt akarjuk itt jelezni, hogy a burzsoázia, bár a forradalmi baloldal elleni terrort nem vette különösebben rossz néven – kivéve az ő érdekeire is sérelmes “túlkapásokat” -, a hatalomba mégis habozva bocsátotta be a szélsőjobb nehezen kezelhető “népi” és alvilági hordalékát.”
A kormányra került fasizmus nyílt terrorral, militarizálással és agresszióval keresett a válságból kiutat, a “nemzeti” csalódásokért kárpótlást és elégtételt. A terror célja az volt, hogy letiporja vagy megelőzze a forradalmat, féken tartsa az elkeseredett tömegeket, és megfosztva őket harci-önvédelmi szervezeteiktől, olcsó munkaerőt szállítson a tulajdonos osztályok – a tőke, a földbirtokosság, a módos parasztság – részére. A militarizálás célja az volt, hogy az állam katonai megrendelésekkel ellensúlyozza a belső piac szűkösségét, leapassza a munkanélküliséget – a legfőbb társadalmi veszélyforrást -, és előkészítse az uralkodó osztályok szempontjából nélkülözhetetlen külső hódítást, az erőszakos területi újrafelosztást. Az állam tervező-gazdaságirányító tevékenysége ezekhez a célokhoz igazodott, ezeket szolgálta a rendszer ideológiája is.

A fasiszta ideológia a nemzeti vagy “faji” felsőbbrendűségnek és a felsőbbrendűek közösségének mítoszára épült.2 A kettős ideológiai koholmány egyszerre szított mesterséges ellentéteket kifelé, és leplezett valódi antagonizmusokat befelé: szégyenfához kötözte a nemzetköziséget, az osztályharcot, a “kommunizmust”, átterelte a tömegek dühét nyomorúságuk valódi okozóiról az “idegenekre”, a kisebbségekre, más népekre és országokra, vagy általában a “másságra”, harcba szólította – nem is eredménytelenül – az elnyomottakat elnyomóik oldalán saját elemi létfeltételeik ellen. Ezt az ideológiai pestist a gyakorlati demagógia tette igazán hatékonnyá: a fasizmus, más népek vagy a nemzetből (“fajból”) kirekesztettek rovására, kielégítette (vagy megígérte, hogy kielégíti) a tömegek bizonyos csoportjainak legsürgetőbb anyagi szükségleteit – azaz megvásárolta valódi érdekeiket pillanatnyi látszatérdekeikért (majd sokszorosan megfizettette velük azt, amit képmutatóan nyújtott nekik). A gyakorlati demagógia az igazság lopott pecsétjét ütötte a hazug ideológiára, az ideológia a felsőbbrendűség illúziójával szentesítette a kirekesztettek, a kiszemelt bűnbakok elleni rablást és erőszakot. A felsőbbrendűség illúziója az egyenlőség pótléka volt egy oligarchikus farkasvilágban, képzeletbeli kárpótlás a gazdasági és szociális hátrányokért, a kultúra, a képességek, a szellemi teljesítmény hiányáért, kábítószer az elnyomottaknak, hogy kisebbrendűségük tudatát elhomályosítsa a még elnyomottabbak feletti vélt fölényük és hatalmuk. Az alantas indulatukat felkorbácsoló ordas eszmékre a kispolgárság mutatkozott a legfogékonyabbnak, különösen ott, ahol a félfeudális agrárviszonyok miatt demokratikus hagyományokban nem bővelkedett, életmódjában és kultúrájában elmaradottabb, létfeltételeiben bizonytalanabb, hajlamaiban brutálisabb volt, mint a polgárosultabb országok középrétegei, és rendszeresen termelte ki vagy szívta magába más osztályokból a lezüllött, kalandor, bűnöző elemeket.

A fasiszta közösségi mítosz gyökeresen szakított a felvilágosodás polgári eszméivel és eszményeivel. A felvilágosodás gondolatvilágában minden ember egyenlő, mert egyforma részese ugyanannak az “általános emberi természetnek”; a fasizmusban csupán a “vérségi közösséghez” tartozókat illeti meg az egyenlőség – helyesebben, annak árnyképe -, a közösségen kívüliek csupán alsóbbrendű, megtűrt vagy üldözött elemek, és formálisan sem egyenlők a közösség teljes jogú tagjaival. Ugyanilyen megbélyegzettek azok is, akiket politikai meggyőződésük vagy “másságuk” miatt taszítanak ki a közösségből. Ez a diszkrimináció valamilyen formában a polgári fejlődés demokratikus szakaszaiban is jelen volt, de a fasizmussal az eszelősségig elvadul. A fasiszták, bár mindvégig a “kommunizmusra” mérik a fő csapást, a polgári demokráciát sem kímélik gyűlöletük hullámaitól, és hatalomra jutásuk esetén eltapossák vagy saját igényeik szerint gyúrják át a hagyományos parlamenti rendszert.3 Habzó demokráciaellenességük mintegy előlegzi a finánctőke törvényszerű fejlődési távlatait. A finánctőke maga alá rendeli a társadalmat, beleértve a burzsoázia különböző rétegeit is, gyakorlatilag a hűbéri oligarchia korszerűsített változatával helyettesítve a hagyományos polgári demokráciát és egyenlőséget. Az utóbbiaknak a talaja az erős demokratikus középosztály, vagyis a viszonylag egyenlő polgári tulajdon; ahogy a monopolista tőkekoncentráció felmorzsolja az önálló középrétegeket, úgy fosztják meg tartalmuktól és göngyölítik fel a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek a hagyományos demokratikus intézményeket. A fasizmus tehát minden más polgári mozgalomnál, pártnál, ideológiánál és uralmi rendszernél hívebben fejezi ki a finánctőke legbenső lényegét, szükségszerűen érvényesülő mozgási tendenciáját. Ahogy József Attila mondta: “tőke és fasizmus jegyesek”.

A fasizmus megnyilvánulási formái sokfélék, részint a rendszer belső fejlődésétől függően. Ennek a fejlődésnek általában három szakasza van: a.) a hatalomátvétel előkészítése, b.) a megszerzett hatalom konszolidálása, c.) a konszolidált kormányzás szakasza.
A hatalomátvétel kétféleképpen mehet vége: tömegmozgalom segítségével, mint Olasz- és Németországban; a fegyveres erők közvetlen akciójával, mint nálunk vagy a Balkánon.4 De akárhogyan történjék is, mindenképpen a társadalom mély válságát jelzi. A viszonyok ingatagsága miatt maga az új rendszer sem ül biztosan a nyeregben; ahhoz, hogy megszilárduljon, félre kell állítani valóságos és potenciális ellenfeleit. Ez szintén kétféleképpen lehetséges. Ha a rendszernek módja van rá, az állami és a “társadalmi”-félkatonai terrorszervezetek (squadrák, SA) kombinálásával felszámolja az ellenzéket, és abszolút egyeduralmat vezet be; ha valami okból – tömegmozgalom híján, az uralkodó osztályok belső harcai vagy a külpolitikai helyzet miatt – erre nincs módja, akkor (mint már Dimitrov kifejtette) összeköti “a nyílt terrorista diktatúrát a parlamentarizmus durva hamisítványával”, és “bizonyos legalitást hagy mind a többi polgári pártnak, mind a szociáldemokrata pártnak”.5 A szociáldemokráciát a fasiszták különösen ott igyekeznek beilleszteni uralmi gépezetükbe, ahol nem támogatja őket tömegmozgalom, és a nyílt terrort ki kell egészíteniük a bizalmatlan vagy ellenséges proletariátus harci energiáinak politikai semlegesítésével. Ilyen esetben az álparlamentarizmus kiépítése zárhatja le a fasizmus második szakaszát. Ahol azonban a hatalom megragadásában és az ellenzék – részint fizikai – megsemmisítésében döntően közreműködött az “antikapitalista” jelszavakkal toborzott tömegmozgalom, ott a konszolidálás befejezésének más feltétele van: le kell szerelni a tömegmozgalmat és terrorista osztagait, mielőtt fegyverrel kérnék számon a jelszavak teljesítését. E szakaszok és történelmi formáik különbözősége természetesen az ideológián is nyomot hagy – főként a tömegek ösztönös haragját meglovagoló “antikapitalizmuson”, amelynek alkalmazása a tömegmozgalom változó politikai szerepétől függ, támadási célterülete pedig úgy szűkül le az általában vett nagytőkéről az “idegen” tőkére, ahogyan az uralkodó gazdasági körök a fasizmust zsoldjukba fogadják és hatalomra juttatják.

Érvényesek-e a fasizmus lényeges jegyei a Horthy-rendszerre?
Osztályjellegét tekintve, a horthysta állam elsősorban a monopoltőke és a feudális maradványokkal terhelt nagybirtok hatalmát testesítette meg, de védelmezte a dzsentri és bizonyos más középrétegek – gyűjtőnéven az ún. “keresztény középosztály” -, valamint a módos parasztság érdekeit is, amennyiben nem ütköztek a vezető tőkés és földbirtokos csoportok érdekeivel. A tőke és a földbirtok védelmében a rendszer egyrészt a konfliktusok csillapítására, kompromisszumra törekedett a hatalmon belüliek között, másrészt terrorista diktatúrával nyomta el a forradalmi baloldalt és harci szervezeteit, a proletariátus és a szegényparasztság akár szervezett, akár ösztönös megmozdulásait. A terror a rendszer állandó jellemzője volt: nyilvános és korlátlan az első években, később politikai megfontolásokból a “törvényesség” spanyolfala mögött folytatódott, de a helyzettől függően, időről időre magasra csapott ( statárium, tömeges letartóztatások és nyílt nyomozások, újvidéki vérengzés stb.), és vidéken mindvégig nyilvános maradt (“cicáznak a szép csendőrtollak”). A parlament létezése nem változtatott a rendszer terrorista lényegén. A szuronyok árnyékában megválasztott képviselők gyülekezete, ahol irredenta nacionalizmus, “fajvédelem” és haladás-ellenesség dolgában az ellenzék nagy része versengett a kormánypárttal, csupán gúnyképe volt a parlament intézményének, és diszkriminációs jogalkotásával (numerus clausus, zsidótörvények) még a formális polgári jogegyenlőséget is arcul csapta.6 Ebben az összefüggésben, tehát a monopolkapitalizmus nyíltan terrorista uralmi formájának kereteiben a zsidók állami diszkriminációja és üldözése feltétlenül a fasizmus ismérve volt, jóllehet nem jellemez minden fasizmust, és önmagában nem is elegendő ahhoz, hogy gyakorlóit, például a 16. század spanyol és portugál inkvizítorait, fasisztáknak nevezzük.

Az agresszív militarizmust, amely szintén lényeges jegye a fasiszta diktatúrának, Horthyék nem gyakorolhatták mindjárt teljes nyíltsággal – megkötötte kezüket a békeszerződés -, de eleve készültek rá. Titkos irredenta szervezeteiket csupán kezdetnek szánták; “a következő lépés – mint Bethlen miniszterelnök írta Horthynak 1926. szeptember 24-én – a katonai kontroll lezárása és katonai fegyverzetünk kiépítése kell legyen, ezzel párhuzamosan mind fokozottabb külpolitikai erőfeszítést kell tennünk a kisantant szétrobbantására”.7 A tervek megvalósítását illetően egy darabig gondot okozott az általános hadkötelezettség tilalma; kijátszására néha egészen bizarr ötletek születtek, mint Mayer Csejkovits Károly ezredesé, aki azt javasolta Horthynak, hogy vezessék be az “általános tűzoltói kötelezettséget”, amellyel mind a kiképzés, mind “a népnevelés és fegyelmezés problémája megoldást nyerhet”.8 Az idő végül eltakarította az akadályokat. 1927. március 31-én feloszlott az antant-hatalmak katonai ellenőrző bizottsága, és a helyébe lépő népszövetségi ellenőrzés nem csinált nagy ügyet a magyar kormányok katonai előkészületeiből.
Nemcsak a militarizálás – a rendszer szorosan vett állammonopolista funkciói sem fejlődhettek ki egyszerre. A gazdaság széleskörű állami befolyásolása csupán a 30-as évek első felében, a Nagy Válság hatására vált uralkodóvá. Ez persze nem magyar sajátosság, hanem az imperializmus történetének általános vonása. Ami sajátosan nemzeti, az inkább a magyar politika nemzetietlensége, egyre szolgaibb hozzáláncolódása a hitleri Németország módszereihez és a német nagytőkének a náci államon keresztül érvényesített agresszív törekvéseihez. Horthyék expanziós-militarista állammonopolizmusa nem is teljesedhetett volna ki, ha az ország nem adja magát a Harmadik Birodalom pórázára. A fasiszta külpolitikai orientáció szükségszerűen következett a hatalom birtokosainak soviniszta, irredenta, antidemokratikus, nép- és szovjetellenes alap-beállítottságából, azaz a rendszer lényegéből; és ugyanilyen szükségszerűséggel hatott vissza a belpolitikára, felgyorsítva a társadalmi-politikai szerkezet hasonulását a náci mintához.

A negyedszázados Horthy-korszak vezető politikusai nem egyformán vélekedtek a Németországgal való kapcsolatról, a kül- és belpolitika kérdéseiről. Nézetkülönbségeik azonban nem érintették a rendszer lényegét, funkcióját, módszereit. A korszak születésénél a darutollasok bábáskodtak, agóniája kezdetét a Sztójay-kormány deportáló csendőrei jelzik, a kezdet és a vég között pedig, ha volt is bizonyos hullámzás a formákban, az alapirány és a szellemiség hajszálnyit sem változott. Bethlen talán “balrább” állt utódainál? A nyílt fasiszta erőszak intézményesítésében megelőzte Mussolini kormányzatát, mindennapos állami gyakorlattá emelte a terrort Magyarországon: emlékezzünk az internáltakkal vagy a sztrájkoló bányászokkal szemben tanúsított kíméletlenségére, a csendőri segédlettel lebonyolított nyílt szavazásokra, a rendőri brutalitásra 1930. szeptember elsején, az endrődi csendőrsortűzre, a baloldal elleni inkvizíciós hadjáratokra, az osztrák fasiszta Heimwehrnek, a szeparatista horvát Jogpártnak (az usztasák elődjének) nyújtott támogatásra, és így tovább, és így tovább. És a többiek mennyivel voltak különbek? A tudós Teleki, a mérsékeltnek számító Kállay ugyanolyan soviniszta volt, ugyanolyan fajgyűlölő, a baloldallal szemben éppoly könyörtelen, mint Bárdossy, Sztójay vagy maga Horthy. Egy uralmi rendszer jellegét persze nem egyik-másik kormány vagy vezető politikus tevékenysége és ideológiája határozza meg. De a vezetők valamilyen mértékben – hol többé, hol kevésbé – szükségképpen megjelenítik a társadalmi közeget, amely kiválasztja őket és kölcsönhatásba lép velük. Az 1990-es évek Olaszországában például a szélsőjobboldali Berlusconi-kormány a társadalom fasizálódásának növekvő veszélyét jelenítette meg, jóllehet a polgári-demokratikus berendezkedést nem tudta gyökerestül felforgatni, és elég hamar kénytelen volt átengedni – ideiglenesen – a kormányrudat egy “középbal” kormánynak. Mussolini több mint két évtizedes uralma viszont teljes összhangot teremtett a kormányzat és a politikai szerkezet, jelenség és lényeg között: fasiszták kormányoztak egy fasiszta rendszert. Horthy-Magyarországról ugyanez mondható. Horthy alatt, aki megszakítatlanul állt az élen 25 évig – tovább, mint Mussolini, és csaknem kétszer annyi időn át, mint Hitler -, soha még a gondolata sem ötlött fel egy “középbal” kormánynak, vagy akár a legcsekélyebb balracsúszásnak. A korszak vezető gárdája, mind közéleti tevékenységével, mint ideológiájával, híven és folyamatosan tükrözte a rendszer lényegét, alapvető tartalmát, ez a tartalom pedig hiánytalanul egyesítette magában a fasizmus általános ismérveit.

Megkérdezhetné valaki: ha az országot irányító politikai elit fasiszta volt, miért lépett fel a legvérbelibb magyar fasiszták, a nyilasok ellen? Nem volt-e mégis csupán “fasisztoid” vagy “konzervatív”, kevésbé fasiszta a nyilasoknál, “baloldalibb” a szélsőjobbnál?
A Horthy-rendszer már születésekor sem nélkülözte a fasizmus lényegi sajátosságait, ezek egynémelyike azonban a történelmi feltételek miatt csak fokozatosan és a “klasszikus” mintáktól eltérő módon teljesedhetett ki. Szembeötlő az eltérés a tömegmozgalomhoz való viszonyban. Horthyéknak, minthogy idegen fegyveres és diplomáciai segítséggel jutottak hatalomra, nem volt szükségük olasz-német típusú “népi-radikális” tömegmozgalomra; nem is lett volna lehetőségük ilyen mozgalmat szervezni, de hajlandóságot sem éreztek semmi effélére, ismerve a forradalmi tapasztalatokra szert tett tömegek ellenséges hangulatát. Horthyék és a mögöttük álló osztályok tudatában a “tömeg” gyűlöletes fogalma összemosódott a forradaloméval, a Károlyi-forradalom és a polgári demokrácia a Tanácsköztársasággal, a szélsőjobboldali “populizmus” a “kommunizmussal”.9 Magyarországon a “populisták” csak a hitleri előretörés után fejlődhettek tömegmozgalommá, jórészt német pénzen: a nácik, mint láttuk, készenlétben tartották őket arra az esetre, ha a magyar uralkodó körök lazítani próbálnának a gyeplőn. Így a szélsőjobboldali tömegmozgalom Magyarországon eleve idegen zsoldban álló bérfasizmusként keletkezett, amely szervezetileg elkülönült a fasizmus felső köreitől, és szociális demagógiájával magára vonta “bolsevizmust” szimatoló dühüket.
A szervezeti különállás következtében a fasizmus “úri” és “populista” szárnyának ellentéte Magyarországon a kormány és a nyilaspártok külső ellentéteként jelent meg, nem egyetlen párt belső ellentéteként, mint a németeknél vagy az olaszoknál. Ez az ellentét néha kemény összecsapássá élesedett: a kormány rendőrökkel verette, börtönbe csukta, statáriummal tartotta sakkban a nyilasokat. Horthyék nyilasellenes fellépése azonban szinte lovagiasnak mondható ahhoz képest, ahogyan Hitler bánt el saját pártbeli bajtársaival a hosszú kések éjszakáján, vagy Antonescu, a román “úri” fasizmus vezére, a kormányában résztvevő “populista” Vasgárdával. Hitler és Antonescu természetesen nem a fasizmust fejezték le, csupán annak “népi-radikális” vezérkarát, és a leszámolás után – amelyhez Antonescu náci segédletet kapott – éppúgy fasiszták maradtak, mint előtte voltak. Miért ne vonatkozhatna ez még inkább Horthyra, aki mindig csak “bolsevistákat” végeztetett ki, “populistákat” soha? Miért ne lehetne Horthy perpatvara a nyilasokkal ugyanolyan jellegű belső viszály a fasizmus két szárnya között – csak éppen jóval kevésbé viharos -, mint amilyen Hitler tömegmészárlássá fajuló konfliktusa volt az SA-val, Antonescué a Vasgárdával?

A két szárny szervezeti különállása, az “uraknak” a kormánypártban, a “populistáknak” a nyilaspártokban való tömörülése a szélsőséges és a mérsékeltebb jobboldal, a fasiszták és ellenfeleik közötti összeütközéssé álcázta azt, ami voltaképpen ugyanannak a tábornak a belső ellentéte volt; a látszat mögött azonban a “klasszikus” mintáknál világosabban érzékeltette a fasizmus antagonisztikus osztályerőket egyesítő kettős szerkezetét. De talán helyesebb hármas vagy még többrétű szerkezetről beszélni. Az “úri” szárny Magyarországon maga is kettéoszlott a nagyburzsoáziát és az arisztokrata nagybirtokosságot átfogó felső osztályokra és a jobbára dzsentri középrétegekre. Az alapvető érdekegységen túl – mint láttuk -, jelentős érdekkülönbségek mutatkoztak a két csoport között. A magyar fináncoligarchák és a profitjaikban részeltetett nagybirtokosok joggal tartottak a német monopolisták versenyétől, a Birodalom gazdasági és politikai terjeszkedésétől, ezért szívesen megőrizték volna a nemzeti függetlenség maradványait (bár az ismert okokból nem kívántak, de nem is tudtak volna túlságosan lazítani a német függőségen); a földre és olcsó hitelekre éhes dzsentri középrétegeknek viszont nem az idegen monopolistákkal volt bajuk, hanem a hazai nagybankokkal és nagybirtokosokkal. Mivel érdekeik érvényesítését az erős ellenfelekkel szemben el sem képzelhették náci pártfogás és “populista” tömegtámogatás nélkül, többnyire buzgóbban törleszkedtek a hitleri Németországhoz, és harsányabban művelték a szociális demagógiát, mint a felső osztályok. Anyagi eredetű politikai és ideológiai különállásuk igen korán szervezeti formában is megjelent: Gömbös Gyula 1923 júniusában kilépett híveivel a kormánypártból, és 1928-ig saját pártjában, a Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párban tevékenykedett. Miután azonban visszalépett korábbi pártjába – így lett államtitkár, miniszter, majd miniszterelnök -, az “úri” felső- és középrétegek konfliktusai jóideig a kormánypárton belül, ennek különböző szárnyai között zajlottak. Hozzátartozik a képhez, hogy a “felsők” maguk sem voltak egységesek: a nagybirtokos osztálynak érdekellentétei voltak a nagyburzsoáziával, különösen a banktőkével, és azok a tagjai, akik nem részesültek illő módon a monopolista profitokból, közeledtek politikailag a nácibarát dzsentri középrétegekhez. A vegyes összetételű kormánypárt emiatt is frakcióharcok színtere volt, és a vezetés időnként – illetve egyre inkább – a szélsőséges nácibarátok (Marton Béla, Imrédy stb.) kezébe csúszott, akik szemléletükben nem álltak messze a nyilasoktól.

Az “úri” középrétegek mintegy közvetítettek a fasizmus “felső” és “alsó” szintje, illetve a kormánypárt és a nyilasmozgalom között. Egy részük a kormánypárt, más részük valamelyik nyilaspárt tagja vagy szimpatizánsa volt, sokan pedig ingázásukkal testesítették meg az “úri” és a “populista” szárny összemosódását és ellentétét. A dzsentri a maga “kérlekalássan-urambátyám” modorával a földbirtokos osztály “történelmi” elitjéhez dörgölőzött, miközben a “népet” egyszerre akarta támaszul megnyerni és a hatalomtól távoltartani. Kötődött a “felsőkhöz”, akikkel érdekkonfliktusa volt; ahogy a “felsők” sem nélkülözhették dzsentri ellenlábasaik szövetségesi közreműködését a “nép” sakkfiguraként való felhasználásában. A két csoport viszonyát hol az egység, hol az ellentét határozta meg erősebben, Hitler hatalomra jutása után leginkább a német befolyástól és szándékoktól függően. A német befolyás növekedését jelezte 1939 januárjában az Imrédy-Hóman-Jaross-féle Magyar Élet Mozgalomnak, majd 1940 októberében a Magyar Megújulás Pártjának zászlóbontása, amellyel a nemzetiszocializmus nyílt hívei kiszakadtak a kormánypártból, és közeledtek a nyilasokhoz. Ezzel a felülről lefelé tartó mozgással egyidejűleg folyt az ellenkező irányú áramlás a nyilastáborban, ahol az “urak” rugaszkodtak el felfelé az alsóbbaktól. Az “úri” és a “populista” frakció viszálya annyira elmérgesedett, hogy 1941 elején Hubay Kálmán csoportjának és Szálasi híveinek külön kapuőrségük volt a “Hűség Háza” nevet viselő nyilasközpontban, s egy Szálasihoz írt nyílt levél Hubayékat “nagyságos nemzetiszocialista képviselő uraknak” titulálta.10 Kevéssel a Szovjetunió megtámadása után az “úri” szárny, mint már említettük, kivált a Szálasi-pártból, és egyik része Imrédy keblére borult, a másik újjászervezte Pálffy Fidél gróf vezetésével a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot. Ebbe a pártba lépett be Hubay is, Szálasi volt alvezére, miután decemberben kiszabadult a börtönből. A szakadás külső sugalmazóira utal Pálffy grófnak, az SS bizalmi emberének cikke a “Magyarság” 1941. szeptember 26-i számában: eszerint a magyar nemzetiszocialisták nem akarnak erőszakos hatalomátvételt, mert a “forradalom” keltette belső viszály “nem áll érdekében” annak a hatalomnak, amely ma egész Európát védi a bolsevizmussal szemben”.11 Szálasiék érthettek a szóból: a németekkel gyűlne meg a bajuk, ha eszükbe jutna megpróbálkozni az SA hírhedt “második forradalmának” magyar kiadásával.
Magyarországon tehát az “urak” bonyolult társadalmi és politikai differenciálódása tovább tagolta a fasizmus “úri” és “populista” elemből összetevődő általános szerkezetét. De a tagolódást a pártok megoszlása nem tükrözte pontosan. Az “úri” elem felső szintjéhez tartozó nagybirtokosok közül jónéhányan szorosan kötődtek a finánctőkéhez, mások ellenségesen álltak szemben vele; az első csoport a kormánypárt “mérsékelt” frakcióját alkotta, a második ugyanennek a pártnak a “szélsőséges” frakcióját, vagy pedig nyilassá lett, mint a 40 000 holdas Festetics Sándor gróf, aki ifjabb Balogh István debreceni nagygazdával közösen maga alapított náci mintájú “szocialista” pártot. A dzsentri középrétegek szintén otthonosan mozogtak mind a kormánypártban, mind valamelyik ellenzéki nyilaspártban. Sok volt az átfedés, a keveredés, a politikai öszvéralakzat. Főnemesek és “populisták” egymásra találását példázza a deklasszált Széchenyi Lajos gróf, Szálasi pártjának egyik főembere, vagy Kemény Gábor báró, leendő nyilas külügyminiszter és háborús bűnös, aki 1941-től a párt külkapcsolatait intézte. Végül 1944. október 15-e után német ösztönzésre valamennyi nácibarát árnyalat a kormányfővé emelt Szálasi zászlaja alá gyűlt, az addig vonakodó “urakat” is beleértve. Fordított folyamat játszódott le, mint Németországban: ott a “populisták” lefejezése a fasiszta uralom első fejezetébe tartozott, nálunk a hatalomra jutott “populisták” garázdálkodása a negyedszázados fasiszta uralom zárófejezete volt. Bármennyire húzódoztak is Himmler és tanácsadói az SA zöldinges magyar utánzatától, a háború utolján mégis kénytelenek voltak ráfanyalodni. Így a véres szimfónia, amely darutollas pokolhangzatokkal indult, az utolsó tételben visszakanyarodott az első tétel bevezető motívumaihoz.

Az átfedések, az egyik pártból a másikba való ingajáratok jól szemléltetik, hogy a fasizmus vetélkedő csoportosulásai között a különbségeken és ellentéteken túl megvolt az érdekek, törekvések és ideológiák alapvető egysége. A kormánypárt “mérsékeltjeitől” a Szálasi-féle “populistákig” valamennyiüket összekapcsolta az agresszív nacionalizmus és rasszizmus, a rögeszmévé kövesedett gyűlölet a forradalmi baloldal és a Szovjetunió ellen, de még a polgári demokrácia és a liberalizmus ellen is – az a középkort idéző közös szellemiség, amely megmagyarázza, hogy miért sajátíthatta ki Teleki kormánya irányváltás nélkül a nyilasprogram lényeges pontjait, s miért sikeredett tragikus bohózattá Horthyék fogvacogva megkísérelt kilépése a háborúból. Ezt a rendszert konszolidálta Bethlen, ez a rendszer bontakozott ki szerves fokozatossággal, sorsát mind szorosabban a hitleri birodalomhoz kötve, Gömböstől Bárdossyn és Sztójayn át Szálasi rémuralmáig. Felvetődik a kérdés: helyes-e a negyedszázados fejlődésből logikusan következő záróaktus szereplőit szélsőjobboldalinak minősíteni? Kétségkívül azok voltak, ám az ilyen minősítés, ha nem pontosítjuk, olyan látszatot kelt, mintha Magyarországon pusztán a nyilasok lettek volna szélsőjobboldaliak, horthysta útegyengetőik és politikai nemzőatyáik “balra” állnának tőlük, illetve általában a fasizmustól. Valójában szó sincs ilyesmiről: egyik csoport sem kevésbé “szélsőjobboldali” a másiknál, de az egyik a szélsőjobbnak az “úri” szárnyát, a másik a “népi-radikális” vagy “populista” szárnyát alkotja, és a kettő közötti hézagot átmenetek árnyalják. Ebből adódnak a fasizmuson belüli orientációs és módszerbeli különbségek, nemegyszer ellentétek – amelyek azonban nem érintik a vetélkedő csoportosulások politikai alapfunkcióinak azonosságát. Ha tehát a “szélsőjobb” kifejezést a nyilasokra vonatkoztatjuk, célszerű jelezni, hogy miben különböznek és miben nem a magyar szélsőjobb egyéb változataitól.
Meg szoktak általában különböztetni “totális” és “nem totális” fasizmust, az utóbbi elnevezést azokra a szélsőjobboldali diktatúrákra alkalmazva, amelyek – mint a Horthy-rendszer is – bizonyos legalitást engedélyeztek a liberális vagy kispolgári-demokratikus irányzatoknak. Ebben a felosztásban a hitleri Németországot nyilván a “totális fasizmus” márkanév illeti meg; Mussolini Olaszországát úgyszintén, mert igaz ugyan, hogy Croce, a világhírű filozófus, legálisan publikálhatta Nápolyban liberális szellemű folyóiratát, de lapja és a körülötte csoportosuló értelmiségiek nem sok vizet zavartak. Magyarországon az ellenzék nagyobb szabadságot élvezett: pártjai törvényesen működhettek, balfelé a Szociáldemokrata Pártig bezárólag; nagy példányszámban jelenhettek meg ellenzéki lapok, marxista irodalom láthatott napvilágot a Népszava kiadónál, olyan baloldaliak tehették közzé írásaikat, mint Bálint György. Magyarország ebben az értelemben előnyösen különbözött a Harmadik Birodalomtól. A baloldal azonban állandó rendőri ellenőrzés alatt állt, és a meglehetősen mérsékelt engedékenység soha nem terjedt ki a politikailag veszélyesnek ítélt szervezetekre és megnyilvánulásokra, amelyeket a rendszer a “totális” fasizmus könyörtelenségével taposott el.

A fasizmus két fokozata között nincs éles határ. Magyarországon az ellenforradalmi rendszer “totális” fasizmusként kezdődött, majd a bethleni visszavonulás és konszolidáció “nem totális” fasizmusától többé-kevésbé egyenes utat tett meg a Sztójay-féle “totális” formáig, végül egy rövid “kiugrási” közjáték után Szálasi – mondhatni – ultrafasizmusáig.- Ebben a folyamatban a probléma nem a fejlődés iránya, hanem a kanyargó szakaszosság: miért nem folytatódott a Horthy-rendszer töretlenül úgy, ahogyan indult, miért csak egy “nem totális” kitérő után, lépésről lépésre közelített újból a kezdet “totális” fasizmusához? A kérdésre voltaképpen már válaszoltunk, így elegendőnek látszik egy rövid összegzés és némi kiegészítés.

A “nem totális” forma a rendszer konszolidálásához szükséges “jogállami” homlokzat kiépítésével jött létre. Ezt a kényszerű hátrálást döntően a külpolitikai érdek diktálta, de nem utolsósorban az úri “felsőknek” az a szándéka is, hogy visszaszorítsák Gömbös “fajvédőit”, akik földreform-demagógiájukkal a nagybirtokot, rasszista “antikapitalizmusukkal” a finánctőkét sértették. A “zsidó” finánctőke, mint a nagybirtok befolyásos köreinek szövetségese, tartósan együttműködött a velejéig zsidógyűlölő rendszerrel, amely az antiszemitizmust állami politikává emelte. Sőt: nem is egyszerűen együttműködött, hanem többé-kevésbé összenőtt vele. A kormánypártban, a felsőházban, illetve a kormányt kívülről támogató jobboldali pártokban és társadalmi szervezetekben ott találjuk – Kozma Miklóssal szólva – “a zsidóság tőkeerős, hazafias elemeit”12 idősebb és ifjabb Chorin Ferencet, Kornfeld Móric és Pál bárókat stb.; a felsőháznak hivatalból tagja volt Lőw Immánuel főrabbi; a kormány német nyelvű félhivatalosát, a Pester Lloyd-ot Vészi József szerkesztette; Weiss báróékra, budai Goldbergerékre mindig számíthatott a filoszemitizmussal aligha gyanúsítható Horthy. Ebből az együttműködésből kölcsönös előnyök származtak: a zsidófalók nem vetették meg a zsidópénzt – a pénznek nincs szaga -, cserében pedig garantálták, hogy forradalom Magyarországon nem lesz többé, a sztrájkokat letörik, a baloldali mozgalmakat kordában tartják, a veszélyesebbeket vérbe fojtják. Miután a nácibarát Gömbös kifejlesztette a kormányzás állammonopolista módszereit, a finánctőke busás hasznot húzott az állami szubvenciókból és kedvezményekből, majd egyre inkább a katonai szállításokból, amelyeket a magyar kormányokon kívül a német monopóliumok is serkentettek befektetéseikkel. Még a zsidótörvények sem csorbították, sőt bizonyos értelemben egyenesen védelmezték a “zsidó” finánctőke gazdasági hatalmát, amennyiben egyrészt hozzá sem nyúltak a részvények tulajdonjogához, másrészt a zsidó kis- és középpolgárság rovására vezették le a deklasszálódó “keresztény középosztály” és a politikailag iskolázatlan tömegek antikapitalista indulatait. Mindez nem azt jelenti, mintha a Horthyékkal közösködő zsidó származású fináncoligarchák fasiszták lettek volna – már csak születésük miatt sem -, de azt igen, hogy latba vetették gazdasági hatalmukat és külföldi összeköttetéseiket a rasszista-terrorista rendszer megszilárdítására és fenntartására.

A Horthy-rendszer sajátosságai elméleti jelentőségűek: könnyebb megkülönböztetni általuk a “történelmi” – eddig ismert – fasizmusok általános ismérveit a kevésbé általánosaktól, az elsőrendűeket a másodlagosaktól, elkerülni azt a tévedést, hogy a “klasszikus” alakzatokat a fasiszta jelleg egyedüli és feltétlen mércéinek tekintsük. E tanulságokat szem előtt tartva, nagyjából a következőket mondhatjuk. A “történelmi” fasizmus mint uralmi forma: az imperializmus állammonopolista szakaszának agresszív, militarista-rasszista-nacionalista diktatúrája, amely a proletárforradalom (vagy a polgári-demokratikus népforradalom) elfojtása, illetve megelőzése céljából szétzúzza a kizsákmányolt tömegek, elsősorban a proletariátus önvédelmi szervezeteit és megmozdulásait, tiltja vagy erősen korlátozza a demokrácia reformista, kispolgári és polgári-liberális formáit, a vezető osztályok szekerébe fogja az elméleti és gyakorlati demagógiával megszédített, ösztönösen antikapitalista kispolgári-plebejus elemeket, valamint a legkülönfélébb osztályok csőcselékké züllött, bűnöző, kalandor hordalékát; olyan diktatúra, amely nyílt terrorral, az állam gazdasági beavatkozásának és a gazdaságon kívüli kényszernek a kombinálásával érvényesíti a finánctőke és a vele szövetséges “felső” osztályok (csoportok) érdekeit, ezeknek az alárendeltségében pedig a módos parasztság és az ellenforradalmi középrétegek törekvéseit is. Fasizmushoz az uralkodó osztályok válságos helyzetükben folyamodnak, amikor erősödik vagy várhatóan felerősödhet a tömegek ellenállása a növekvő kizsákmányolással szemben, és a finánctőkés-nagybirtokos uralmat veszély fenyegeti. Az uralkodó osztályok támadására a tömegek kétféleképpen válaszolhatnak: vagy harc nélkül megadják magukat a nyomornak, az éhségnek, az értelmetlen háborúknak, vagy felveszik a harcot felismerve – élcsapataik révén -, hogyha élni akarnak, nincs más választásuk.
A fasizmus módszerei nem a semmiből jöttek: jórészüket a többezer éves magántulajdonosi erőszak legdurvább gyakorlói munkálták ki, Magyarországon például a tüzestrón-szakértő Zápolya, a “híres Werbőczy” és “úri pereputtya”. Ám a hosszú múltra visszatekintő népellenes módszerek önmagukban még nem a fasizmus ismérvei; csupán a finánctőke és a vele szövetséges osztályok szolgálatában lesznek azzá. A lényeg mindig az osztálytartalom, amely a formát (a módszereket) a történelmi körülményektől függően meghatározza. Mivel a körülmények országonként és időszakonként változnak, nem szükségszerű, sőt éppenséggel lehetetlen, hogy a fasizmus által felhasználható módszerek mindig és mindenütt hiánytalanul és azonos arculattal legyenek jelen: az olasz fasiszták antiszemitizmusa kései eredetű, a fegyverkezés és a szociális demagógia Magyarországon csak fokozatosan bontakozott ki. Ahogy Togliatti mondja: “a fasizmust nem szabad valamiféle végleges képződménynek tekinteni, fejlődésében kell vizsgálni”.13 De soha semmilyen fasizmusból nem hiányozhat a többletmunka kisajátításának politikai feltételeit biztosító nyílt terror, a “népi” retorika, a militarizmus és az agresszív nacionalizmus. Ezek az elemek alkotják a fasizmus lényeges jegyeinek minimumát – feltéve, hogy a finánctőke az az “általános éter”, amely valamennyit “magába meríti, és különösségében módosítja”.14 Olyan országokban sincs ez másképp, ahol a hazai finánctőke gyenge vagy nem létezik. Szálasi hatalomra jutásakor (gyakorlatilag a német megszállás óta) magyar finánctőke nem létezett; a latin-amerikai fasiszta diktatúrák sok esetben egyszerűen az Egyesült Államok finánctőkéje által üzemeltetett “helytartó-fasizmusok”. Spanyolországban Franco, Portugáliában Salazar, Görögországban az “ezredesek”, Chilében Pinochet diktatúrája legalább annyira a külföldi finánctőke furkósbotja volt, mint a hazaié. A fasizmus nem pusztán nemzeti jelenség, hanem a nemzetközi tőke, a tőkés világrendszer terméke.15

JEGYZETEK

1 Horthy M. titkos iratai (192. o.)
2 “Az egyénnek nem joga és nem kötelessége létezni, mivel minden jog és kötelesség a közösségből származik” – írta Otto Dietrich náci jogteoretikus a “Völkischer Beobachter” (a hitlerista központi pártlap) 1937. december 10-i számában, “Csak a közösség adhatja meg a ‘személyiség’ rangját” (Nur die Gemeinschaft verleiht den Titel, Persönlichkeit) című cikkében. (Idézi Shlomo Avineri: Das Problem des Krieges im Denken Hegels. Lásd: Hegel in der Sicht der neueren Forschung. Darmstadt, 1973. (469. o.) A cikkben kifejtett felfogás egybecseng Mussoliniéval, aki az államot tekintette a közösség megtestesítőjének.
3 Szavakban ugyan programjukba vehetik “a demokrácia és az alkotmány védelmét”, mint az 1930-as évek amerikai fasisztái, az ilyen demagógia azonban nem érdemel több hitelt, mint a japán fasisztáké, akik abban az időben “kizsákmányolásmentes Japánt” követeltek.
4 Vö. Georgi Dimitrov: Fasizmus a Balkánon. Lásd: Az antifasiszta harc stratégiája. Bp., 1985 (31. o.)
5 Georgi Dimitrov: A fasizmus előretörése és a Kommunista Internacionálé feladatai a munkásosztály egységéért, a fasizmus ellen folytatott harcban. (Beszámoló). (Lásd uo. 45. o.)
6 Ilyen típusú törvényekre az angol konzervatívok abszolút parlamenti többséggel sem vetemedtek volna. Hagyományaik is mások voltak: a 19. században egy Disraeli nevű illető elég hosszú időn át állt az angol kormány élén, pártja, a konzervatív párt megbízásából. Vajon a diszkriminációs törvényeket megszavazó magyar honatyákra és az Imrédyt “faji” alapon megbuktató “keresztény-nemzeti” politikusokra éppúgy illik a “konzervatív” jelző, mint Disraelire és ma is fennálló pártjára?
7 Horthy M. titkos… (67. o.)
8 Uo. 71-72. o.
9 Payr Hugó írja Imrédyről Horthynak küldött beadványában: “Mit akar a miniszterelnök úr csinálni?… Azt mondják: fasiszta világrendet, egypárt-uralmi rendszert, párthadsereget, uniformizált sajtót, új zsidótörvényt, radikális földreformot, nagyipari vállalatok nacionalizálását… Ha mindennek csak a fele igaz, az is versenyfutás a forradalommal.” (Horthy M. titkos… 192. o.) – Figyelmet érdemel egyébként Payr észrevétele a “populisták” összetételéről: “Nálunk is megnyilvánul az a csodálatos jelenség, hogy nem az éhesek, nem a munkanélküliek, nem a nyomorgók adják a nyilastömegeket, hanem a stréber kishivatalnokok, altisztek, BSZKRT-kalauzok, beugratott hadnagyok.” (Uo. 190. o.)
10 Vö. Lackó 254. o.
11 Vö. uo. 267-268. o.
12 Iratok az ellenforradalom történetéhez 1919-1945. A fasiszta rendszer és a népnyomor Magyarországon 1921-1924. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Nemes Dezső. Bp. 1956. (272. o.)
13 P. Togliatti: Előadások a fasizmusról. Bp. 1986. 40. o.
14 Marx kifejezései – lásd: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához. MEM 13. köt. Bp., 1965. 172. o.
15 Vö. Nemes D.: A fasizmus kérdéséhez. 44. o.
Forrás: Ezredvég 2007/01.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!