A kaukázusontúli ellenforradalmárok a szocializmus álarcában

Az Oroszországi Föderáció végvidékei közül, azt hiszem, a Kaukázusontúl nemzeti összetétele a legtarkább és legváltozatosabb. Grúzok és oroszok, örmények és azerbajdzsáni tatárok, törökök és leszghek, oszétok és abházok — ezzel még koránt sincs kimerítve a Kaukázusontúl hétmilliós lakosságának tarka nemzeti összetétele.

E nemzeti csoportok egyikének sincs élesen elhatárolt nemzeti területe, mind tarka összevisszaságban, egymásba fonódó sávokon élnek, mégpedig nemcsak a városokban, hanem a falvakban is. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a kaukázusontúli nemzeti csoportok egymás közötti harca minduntalan elhomályosítja az oroszországi központ ellen folytatott közös harcukat. S ez igen „kényelmes” helyzetet teremt arra, hogy az osztályharcot nemzeti lobogókkal és frázisokkal leplezzék.

A Kaukázusontúl másik, nem kevésbé jellegzetes vonása gazdasági elmaradottsága. Nem tekintve Bakut, mely a határterület ipari oázisa, ahol főképpen a külföldi tőke mozgat mindent, — a Kaukázusontúl agrárország, többé-kevésbé fejlett kereskedelmi élettel a határszéleken, a tengerpartokon, a tisztán jobbágyi viszonyoknak még erős maradványaival a központban. A tifliszi, jelizavetpoli, bakui kormányzóságban a mai napig is hemzsegnek a jobbágytartó tatár bégek és a feudális grúz hercegek, akiknek óriási latifundiumaik vannak, külön fegyveres bandákkal rendelkeznek és kezükben tartják a tatár, örmény, grúz parasztok sorsát. Tulajdonképpen ezzel magyarázhatók az agrár-„zavargások” éles formái, amelyekben a parasztok elégedetlensége gyakran utat tör magának. Ebben kell keresni annak az okát is, hogy a kaukázusontúli munkásmozgalom, amelyet minduntalan elhomályosítanak az agrár-„zavargások”, még gyenge és ki nem kristályosodott (Baku kivételével). Mindez kedvező talajt teremt arra, hogy a vagyonos osztályok és a többségében nemesi, úgynevezett „szocialista” intelligencia politikai koalícióra lépjenek egymással az országban most kibontakozó munkás-paraszt forradalom ellen.

A februári forradalom nem változtatott lényegesen a határterület dolgozó osztályainak helyzetén. A katonák, a falu legforradalmibb elemei, még a fronton voltak. A munkások pedig, akik a határterület gazdasági elmaradottsága következtében, mint osztály általában gyengék, és mint szervezett egység még nem erősödtek meg, a kivívott politikai szabadságjogoktól megmámorosodtak, s úgy látszik, nem szándékoztak továbbmenni. A hatalom teljes egészében a vagyonos osztályok kezében maradt. Ezek görcsösen ragaszkodtak a hatalomhoz, várakoztak és örömest átengedték az eszer és mensevik stratégáknak, hogy az orosz forradalom burzsoá jellegéről, a szocialista forradalom megvalósíthatatlanságáról és más effélékről szóló bölcs beszédekkel álomba ringassák a munkásokat és parasztokat.

Az Októberi Forradalom gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Egy csapásra felforgatott mindent, napirendre tűzte a hatalom kérdését, melynek most már közvetlenül a dolgozó osztályok kezébe kellett átmennie. „Minden hatalmat a munkásoknak és parasztoknak!” — ez a kiáltás mennydörgésként dübörgött végig az egész országon s talpra állította az elnyomott tömegeket. És amikor ez a kiáltás, mely Észak-Oroszországban harsant fel először, ott testet kezdett ölteni, a Kaukázusontúl vagyonos osztályai saját szemükkel győződtek meg arról, hogy az Októberi Forradalom és a Szovjethatalom az ő elkerülhetetlen halálukat jelenti. Ezért a Szovjethatalom elleni harc élethalál kérdés lett számukra. A „szocialista” eszer-mensevik értelmiség pedig, amely már belekóstolt a hatalomba, és amelynek most azzal kellett számolnia, hogy elvesztheti a hatalmat, automatikusan a vagyonos osztályok szövetségesévé lett.

Így jött létre a kaukázusontúli szovjetellenes koalíció.

Ennek a szovjetellenes koalíciónak élő megtestesülése a Kaukázusontúli Biztosság, amelyben egyrészt tatár bégek ülnek, mint Han-Hojszkij és Hasz-mamedov, és másrészt grúz nemesi intellektuelek, mint Zsordanija és Gegecskori.

A nemzeti csoportokon belül az osztályok koalíciója érdekében grúz, tatár, örmény „nemzeti tanácsokat” szerveznek. Kezdeményezőjük; a mensevik Zsordanija.

A Kaukázusontúl főbb nemzetiségeinek vagyonos osztályaiból álló koalíció érdekében megteremtik a Kaukázusontúli Biztosságot. Vezetője: a mensevik Gegecskori.

Hogy a Szovjethatalom ellen irányuló harcban a határterület „egész lakosságát” egyesítsék, az Alkotmányozó Gyűlés kaukázusontúli eszer, mensevik, dasnak, káni tagjaiból megszervezik az úgynevezett „Kaukázusontúli Szejmet”. Dísze, azaz elnöke: a mensevik Csheidze.

Van itt „szocializmus” is, „nemzeti önrendelkezés” is és még valami, ami reálisabb, mint ezek a régi frázisok, mégpedig: a vagyonos osztályok reális szövetsége a munkás-paraszt hatalom ellen.

De frázisokból nem lehet sokáig megélni. A szövetség „tetteket” kíván. A „tettek” pedig nem várattak magukra, mihelyt az első reális veszély megjelent. Ez a veszély azoknak a forradalmi katonáknak a személyében jelent meg, akik a béketárgyalások megkezdése után visszatértek a török frontról. Ezeknek a katonáknak Tifliszen, a szovjetellenes koalíció fővárosán keresztül kellett átutazniok. A bolsevikok kezében komolyan veszélyeztethették a Kaukázusontúli Biztosság létét. A veszély tehát a lehető legreálisabb. S e veszély láttára lehull mindennemű „szocialista” sallang. A koalíció ellenforradalmi jellege leplezetlenül feltárul. A Biztosság és a „nemzeti tanácsok” hitszegő módon puskatűzzel fogadják és lefegyverzik a frontról hazatérő csapatokat, vad „nemzeti” hordákat fegyvereznek fel ellenük. A Kaukázusontúli Biztosság, hogy „tetteit” még jobban megalapozza, és hogy észak felől biztosítsa magát, megegyezésre lép Karaulovval és Kalegyinnal, az utóbbinak vagonszámra küldi a lőszert, segíti őt azoknak a csapatoknak lefegyverzésében, amelyeket maga nem tudott lefegyverezni s általában minden eszközzel támogatja a Szovjethatalom elleni harcában. Ennek az aljas „politikának” az a lényege, hogy bárminő eszközzel, minden áron megóvják a Kaukázusontúl vagyonos osztályait a forradalmi katonák „merényleteivel” szemben. Az öntudatlan, felfegyverzett muzulmán különítményeket ráuszítják az orosz katonákra, az utóbbiakat tőrbe csalják, kegyetlenkednek velük, agyonlövik őket — ezek az eszközei ennek a „politikának”. Ezt a gyalázatos lefegyverzési „politikát” legjobban illusztrálja, hogy Samhornál, Jelizavetpol és Tiflisz között halomra lőtték a török frontról Kalegyin ellen vonuló orosz katonákat.

A „Bakinszkij Rabocsij” erről ezt írja:

„1918. január első felében, a vasútvonal Tiflisz és Jelizavetpol közti szakaszán több ezer főből álló, felfegyverzett muzulmán bandák, a Jelizavetpoli Muzulmán Nemzeti Bizottság tagjainak vezetése alatt és a Kaukázusontúli Biztosság által küldött páncélvonat segítségével, több helyen erőszakkal lefegyverezték az Oroszországba utazó csapattesteket. Ez alkalommal több ezer orosz katonát gyilkoltak meg és tettek nyomorékká. Orosz katonák holttestei borítják a vasútvonalat. Körülbelül 15 000 puskát, 70 géppuskát és 20 ágyút vettek el tőlük.”

Ezek a tények.

S e tényeknek az az értelmük, hogy a földesurak és a burzsoázia szövetséget kötöttek a Kaukázusontúl forradalmi katonái ellen, olyan szövetséget, amely a hivatalos mensevizmus lobogója alatt működik.

Szükségesnek tartjuk, hogy részleteket idézzünk a „Bakinszkij Rabocsij” cikkeiből, amelyek a jelizavetpoli-samhori eseményeket megvilágítják:

„A mensevikek leplezni igyekeznek a jelizavetpoli eseményeket. Még tegnapi szövetségeseiknek, a tifliszi eszereknek lapja, a «Znamja Truda» is megállapítja, hogy kísérleteket tesznek az «ügy elkenésére», és azt követeli, hogy a határterület központjában nyíltan vitassák meg a kérdést.

Üdvözöljük az eszereknek ezt a követelését, mert a kaukázusontúli forradalom további sorsa jelentékeny mértékben éppen attól függ, hogy hivatalosan leleplezik-e a samhori tragédia bűnöseit, fényt derítenek-e a január6—12-i eseményekre, vagy sem.

Kijelentjük, hogy a jelizavetpoli események bűnösei közül első helyen Nőj Nyikolajevics Zsordaniját kell említenünk, aki valamikor a kaukázusi szociáldemokrácia vezére volt, és akit ma a «grúz nemzet atyjának» neveznek. A határterületi központ elnöksége az ő elnökletével rendelte el az átvonuló csapatok lefegyverzését és azt, hogy a tőlük elszedett fegyverrel nemzeti ezredeket fegyverezzenek fel. Az ő aláírásával küldtek táviratot a Jelizavetpoli Muzulmán Nemzeti Bizottsághoz, hogy fegyverezze le a Samhor környékén összesereglett csapatokat. Noj Zsordanija volt az, aki delegációkat küldött Tifliszből ugyancsak azzal a megbízással, hogy fegyverezzék le a katonavonatokat. Ezt Krupko közlegény, a küldöttség tagja, a Jelizavetpoli Polgári Bizottság népes gyűlésén hivatalosan kijelentette. Noj Zsordanija és a szolgálatára mindenkor habozás nélkül készen álló segítőtársa, N. Ramisvili, páncélvonatot küldött Abhazava vezetésével, aki fegyvert osztott szét a muzulmánoknak és segítségükre volt ezer meg ezer katona agyonlövetésében és a katonavonatok lefegyverzésében.

Noj Zsordanija azzal mentegetődzik, hogy ő nem írt alá ilyen táviratot. Sokan állítják, örmények és muzulmánok, hogy a táviratot ő írta alá és ez a távirat megvan. Zsordanija azt mondja, hogy amikor a bonyodalmakról értesült, telefonon beszélt Abhazavával és arra kérte, hogy ne fegyverezzék le erőszakkal a katonai szerelvényeket és engedjék át őket. Abhazavát megölték s így Noj Zsordanijának ezt a kijelentését nem ellenőrizhetjük, de nem vonjuk kétségbe, hogy beszélgettek…

A halotton kívül, akire, mint mondani szokás, mindent rá lehet fogni, vannak élő tanúk is, akik megcáfolják Zsordanija állítását, és igazolják a távirat címét, igazolják Zsordanija aláírását és bizonyítják azt is, hogy Zsordanija küldte a lefegyverzéssel megbízott delegációt stb.

Miért nem vonja őket Zsordanija felelősségre, ha valótlanságot állítanak? Miért akarja barátaival együtt «elkenni az ügyet»?

Nem, Zsordanija, Ramisvili polgártársak, önöket és a társaikat terheli a súlyos felelősség a január 7—12-én meggyilkolt ezer meg ezer katona véréért.

Mivel mentegethetik magukat ilyen súlyos bűntett vádjával szemben? De nem egyéni mentségről van szó.

Zsordanija ebben az esetben nem, mint egyén érdekel bennünket, hanem mint annak a pártnak vezére, amely a Kaukázusontúl politikáját csinálja, mint a kaukázusontúli hatalom legtekintélyesebb és legfelelősebb képviselője.

Zsordanija, először, a határterületi központ elnökségének és a Nemzetiségközi Tanácsnak rendeletére és, másodszor, kétségtelenül a Kaukázusontúli Biztosság tudtával követte el bűntettét. Az a vád, amelyet Zsordanija arcába vágunk, egyúttal vád az egész mensevik párt, a határterületi központ, a Kaukázusontúli Biztosság ellen is, amelyben Cshenkeli és Gegecskori urak, a muzulmán bégekkel és kánokkal szoros és nyílt blokkban, mindent elkövetnek, hogy a forradalmat eltiporják. Zsordanijáról és Ramisviliről beszélünk, mert az ő nevükhöz fűződnek a táviratok, a parancsok, a „rabló” páncélvonat elindítása. Az igazság kiderítése céljából rajtuk kell kezdeni a vizsgálatot.

De vannak még többen is, akiket meg kell nevezni, van még egy bűnfészek, amelyet szét kell taposni. Ez a fészek a kizárólag reakciós bégekből és kánokból álló Jelizavetpoli Muzulmán Nemzeti Bizottság, amely január7-én este, Zsordanija távirata alapján határozatot hozott a katonai szerelvények «minden áron» való lefegyverzéséről s január 9—12-én hallatlan szemérmetlenséggel és vérszomjjal végre is hajtotta ezt a határozatát.

A mensevik sajtó, a jelizavetpoli eseményekről szólva, úgy írja le a dolgot, mintha egyszerű «rablótámadásról» volna szó, amely mindennapos a kaukázusontúli vasúton. Ez szemérmetlen hazugság!

A samhori és dalljari gaztettet nem banditák hajtották végre, hanem békés muzulmán lakosok ezrei, akiket hivatalosan a Muzulmán Nemzeti Bizottság bujtott fel, akiket csábított a gazdag zsákmány, és akik meg voltak győződve arról, hogy a kaukázusontúli főhatóságok parancsára cselekednek. A Muzulmán Nemzeti Bizottság Jelizavetpolban nyíltan több ezer muzulmánt vont össze, Jelizavetpol vasútállomásán vonatra ültette és Samhorba irányította őket. S a «győzelem» után az «eszer» Szafikurdszkij, a Muzulmán Bizottság többi hősének kíséretében, szemtanuk szerint, az «ellenségtől» zsákmányolt ágyún diadalmasan bevonult a városba.

Miféle rablótámadásokról «van hát szó»?” („Bakinszkij Rabocsij” 30. és 31. sz.).

Ezek ennek a bűnös kalandnak fő hősei.

S itt vannak azok az okmányok is, amelyek a kaland szerzőit leleplezik:

A Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetje határterületi központjának elnöke, N. Zsordanija távirata valamennyi Szovjethez katonai szerelvények lefegyverzése tárgyában.

„A Kaukázusontúl valamennyi Szovjetjéhez.

Tifliszből. 505. a. sz. Érkezett 1918. 1. 6., adta 56363. sz. Felvette Naumov. Szavak száma 59. Feladva! 5—28—24. Körtáviratként.

Mivel az Oroszországba távozó katonai egységek magukkal viszik a fegyvereket és a fegyverszünet sikertelensége esetén a nemzeti egységeknek esetleg nem marad elegendő fegyverük a front védelmére, ezért a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjének határterületi központja felhívja a Szovjeteket, intézkedjenek, hogy az átvonuló egységektől vegyék el a fegyvereket, és minden egyes esetről tegyenek jelentést a határterületi központnak.

Zsordanija,
a Határterületi Központ elnöke.”

Abhazava lovaskapitány távirata Magalovhoz, a tatár lovasezred parancsnokához.

„Jelizavetpol.

Magalovnak, a tatár lovasezred parancsnokának. Dzegamból. 42. sz. Érkezett 1918. 1. 7. Zsu 1857-től. Felvette Vata. Szavak száma 30. Feladva: 7-én 15 órakor.

Öt felfegyverzett katonaszerelvény érkezik lövegekkel, elhurcolták a Szovjet képviselőit, páncélvonattal szembeszállók velük. Mindennemű fegyveres támogatást kérek.

Abhazava
lovaskapitány
Satirasvili

(„Bakinszkij Rabocsij” 33. sz.)

Ezek az okmányok.

Így némultak el az események során a „szocialista” frázisok, hogy a Kaukázusontúli Biztosság ellenforradalmi „tettei’ váltsák fel őket. Csheidze, Gegecskori, Zsordanija pártjuk lobogójával csak fedezik a Kaukázusontúli Biztosság ocsmányságait. A dolgok logikája erősebb minden más logikánál.

Az ellenforradalmi Kaukázusontúli Biztosság a frontról jövő orosz katonák lefegyverzésével, a „külső” forradalmárok elleni harcával egyszerre két legyet akart ütni: egyrészt meg akarta semmisíteni azt a komoly forradalmi erőt, az orosz forradalmi hadsereget, amely a legmegbízhatóbb támasza lett volna a határterület bolsevik bizottságának; másrészt, ily módon akarta megszerezni a fegyvereket azoknak a grúz, örmény, muzulmán nemzeti ezredeknek a felfegyverzéséhez, amelyek a mensevik ellenforradalmi biztosság legfőbb támaszai. Tehát a „külső” forradalmárok elleni háborúval akarták biztosítani a Kaukázusontúl belső „polgári békéjét”. S ezt az ármányos politikát Gegecskori és Zsordanija annál erélyesebben folytatták, mennél biztosabbnak érezték magukat a „hátország”, vagyis Észak-Kaukázus felől, ahol a Kalegyinok és a Filimonovok garázdálkodtak.

De az események menete halomra döntötte a kaukázusontúli ellenforradalmárok minden számítását.

Rosztov és Novocserkasszk — Kalegyin és Kornyilov fészke — elesett s az „északi hátország” teljesen bizonytalanná lett. Az egész észak kaukázusi vonalat, egészen Bakuig, végleg megtisztították s az „északi hátország” nem volt többé. Az északról jövő szovjet forradalmi hullám elemi erővel átcsapott a kaukázusontúli koalíció birodalmába s ennek létét fenyegette.

Ugyanolyan „kedvezőtlenül” alakultak a viszonyok a Kaukázusontúl is.

A frontról hazatért kaukázusontúli katonák a falvakban agrárforradalmat szítottak. Lángra kaptak a muzulmán és grúz földesurak majorságai. A „bolsevizálódott” parasztkatonák döntő rohamot intéztek a jobbágyi csökevények bástyái ellen. A Kaukázusontúli Biztosság puszta ígéretei, hogy a földet a parasztoknak adják, nyilván már nem elégítették ki a parasztokat, akiket magával ragadott az agrárforradalom hulláma. Tetteket követeltek a Biztosságtól, de nem ellenforradalmi, hanem forradalmi tetteket.

Nem maradtak és nem is maradhattak az események mögött a munkások sem. Először, az északról jövő, a munkásoknak új vívmányokat hozó forradalom természetesen új harcra keltette a Kaukázusontúl proletariátusát. Még az álmos Tiflisznek, a mensevik ellenforradalom támaszának munkásai is lassanként elfordultak a Kaukázusontúli Biztosságtól és a Szovjethatalom mellett foglaltak állást. Másodszor, Észak-Kaukázusban, amely Kalegyin és Filimonov alatt Tiflisz éléstára volt, győztek a Szovjetek, a forradalmi Észak-Kaukázus határozottan megtagadta az ellenforradalmi Tiflisz élelmezését, s ezzel fokozódnia kellett az élelemhiánynak, ami természetesen élelmiszer-„zavargásokra” vezetett. Harmadszor, a bankjegyhiány következtében (bonok nem helyettesíthetik a bankjegyeket!) a gazdasági élet és elsősorban a vasúti közlekedés felbomlóban volt, ami kétségtelenül fokozta a városok alsó rétegeinek elégedetlenségét. Végül, a forradalmi proletár Baku, amely az Októberi Forradalom kezdetétől elismerte a Szovjethatalmat és fáradhatatlanul harcolt a Kaukázusontúli Biztosság ellen, nem hagyta aludni a kaukázusontúli proletariátust — Baku ragadós példa és a szocializmus útját megvilágító élő világítótorony volt a kaukázusontúli munkásság számára.

Mindennek forradalmasítania kellett a Kaukázusontúlon az egész politikai helyzetet. A dolgok végül odáig fejlődtek, hogy még a „legmegbízhatóbb” nemzeti ezredek is kezdtek „szétzülleni” — átálltak a bolsevikokhoz.

A Kaukázusontúli Biztosság a következő választás előtt állott:Vagy együtt megy a munkásokkal és a parasztokkal a földesurak és a tőkések ellen s akkor széthullik a koalíció.

Vagy pedig elszánt harcot folytat a parasztok és a munkásmozgalom ellen a földesurakkal és a tőkésekkel való koalíció fenntartása érdekében.

Zsordanija és Gegecskori urak a második utat választották.

Azzal kezdték, hogy a Kaukázusontúli Biztosság „fosztogatásnak” és „huligánságnak” nyilvánította a grúz és tatár parasztok agrármozgalmát, letartóztatta és agyonlövette e mozgalom „bujtogatóit”.

Tehát a földesurakért a parasztok ellen!

Továbbá, a Biztosság betiltotta az összes tifliszi bolsevik lapokat, azokat a munkásokat pedig, akik tiltakoztak ez ellen a galádság ellen, letartóztatta, agyonlövette.

Tehát a tőkésekért a munkások ellen!

Végül odáig süllyedtek, hogy Zsordanija és Gegecskori urak, nyilván a „viharlevezetése” céljából, szemet hunytak az örmény-tatár mészárlás előtt is — ilyen gyalázatosságra eddig még a kadetok sem vetemedtek.

A Kaukázusontúli Biztosság, a Kaukázusontúli Szejm és a „nemzeti tanácsok” a munkások és parasztok ellen harcolnak — ez az értelme ennek az „új” iránynak.

A kaukázusontúli ellenforradalmárok tehát a „külső” forradalmárok, az orosz katonák elleni harcot kiegészítették és továbbfejlesztették a belső forradalmárok, a „saját” munkásaik és parasztjaik ellen folytatott harccal.

A kaukázusontúli koalíciósok politikájában beállott „fordulat” jellemzése szempontjából rendkívül érdekes az a levél, amelyet a Népbiztosok Tanácsa e napokban kapott egy kaukázusi elvtárstól, aki szemtanúja Gegecskori és Zsordanija urak ellenforradalmi garázdálkodásának. Minden kihagyás és változtatás nélkül közlöm a levelet:

„Itt újabb események történtek az utóbbi napokban s a helyzet ma igen komoly. Február 9-én reggel letartóztatták négy elvtársunkat, köztük F. Kalandadzét, az új bolsevik bizottság tagját. Több elvtárs: Filipp Maharadze, Nazaretjan, Saverdov és a határterületi bizottság más tagjai ellen szintén elfogató parancsot adtak ki. Csak Miha Czhakaját kímélték, nyilván betegségére való tekintettel. Mindannyian illegalitásba mentünk. Egyidejűleg betiltották lapjainkat: a „Kavkazszkij Rabocsij”-t, a „Brdzolá”-t (grúz) és a „Banvori Kriv”-et (örmény) s lepecsételték a nyomdánkat.

Ez felháborodást keltett a munkások körében. Ugyanazon a napon, 9-én, népgyűlés volt a vasúti műhelyekben, amelyen körülbelül 3 000 munkás vett részt. A népgyűlés egyhangúlag elhatározta — csak négyen tartózkodtak a szavazástól —, hogy sztrájkba lépnek az elvtársak kiszabadítása és a lapok megindítása érdekében. Elhatározták, hogy addig sztrájkolnak, amíg e követeléseket nem teljesítik. De a sztrájk nem volt teljes és egységes. A megrögzött mensevik banda, amely a gyűlésen nem tett semmiféle ellenvetést és nem szavazott a határozat ellen, dolgozott. Ugyanazon a napon gyűlést tartottak a szedők és a nyomdászok is s 226 szavazattal 190 ellenében elhatározták, hogy ugyanazokkal a követelésekkel egynapos tiltakozó sztrájkot rendeznek. Egyhangúbb volt a villanygyári, a bőripari munkások, a szabók, fegyvertári műhelyek, a Tolle, Zargarjanc stb. gyárak sztrájkhatározata.

A városban még a nyárspolgárok is fel vannak háborodva. De másnap, február 10-én, olyan esemény történt, amely mellett a letartóztatások és a lapok ügye eltörpült.

A vasutasok és más munkások sztrájkbizottsága erre a napra, 10-én reggelre, tiltakozó gyűlést hirdetett a Sándor-kertben. A népgyűlésen, noha mindenféle intézkedéssel próbálták meghiúsítani, több mint 3 000 munkás és katona jelent meg (katona kevés volt, mert a katonai szerelvények a várostól 15 versztnyire állottak). Rejtekhelyükről eljöttek a népgyűlésre Kavtaradze, Maharadze, Nazaretjan és más elvtársak is. Gyűlés közben polgárőrök és «vörösgárdisták» tódultak a kertbe (körülbelül két század lehetett). Kezükben vörös zászlókat lengettek és jelekkel megnyugtatva a gyűlést, az egybegyűltek közelébe lopództak.

A gyűlés egy része, amely már széjjel akart széledni, erre ottmaradt, és abban a hitben, hogy saját embereik jönnek, még «hurrá» kiáltásokkal is üdvözölték őket. Az elnöklő Kavtaradze félbe akarta szakítani a szónokot, hogy üdvözölje a megjelenteket. Ekkor az újonnan érkezők gyorsan rajvonalba fejlődve, körülfogták a gyűlést és őrült puska- és gépfegyvertüzet nyitottak. Főképpen az elnökséget vették célba, mely az emelvényen foglalt helyet. Nyolc embert meggyilkoltak, több mint húszat megsebesítettek. Egy elvtárs, aki Kavtaradzéra hasonlított s ugyanúgy volt öltözve, mint ő, tíz golyót kapott és a «vörösgárdisták» azt kiáltozták egymásnak, hogy Kavtaradze már halott. A közönség egy része szétfutott, másik része pedig a földre vetette magát. A lövöldözés körülbelül tizenöt percig tartott.

Éppen ekkor nyílt meg a kibővített Kaukázusontúli Szejm első ülése, s Csheidze a palota közelében jól hallható puska- és géppuskaropogás kíséretében mondotta beszédét.

Ez a mészárlás, amely minden figyelmeztetés nélkül, áruló módon történt, újabb felháborodást keltett a munkások körében és azt hiszem, már végleg elszakította őket a mensevikektől.

Nazaretjant és Cincadzét a gyűlés után utolérték és már kivégezni vitték, de az eszer Merhalev megmentette őket. Az eszerek «fel vannak háborodva», tiltakoznak stb. Fel vannak háborodva a dasnakcakanok, fel van háborodva az egész város. De semmit sem tehetünk. A falvakból nyakunkra hozták a felfegyverzett «vörösgárdistákat» és a muzulmán vad-hadosztályt és kegyetlenkednek. A vezető elvtársakat nyíltan agyonlövéssel fenyegetik. Azután, hogy a gyűlést puska- és géppuskatűzzel szétkergették, még ugyanazon a napon sok fehér-karszalagos tiszt jelent meg a városban — fehérgárdisták, akik keresztül-kasul kutatták a várost, bolsevikokat kerestek. A villamosról leráncigáltak egy embert, aki állítólag Saumjanra hasonlított, és közvetlen közelből belelőttek, — azt ordították, hogy ez Saumjan, de csalódtak.

Tegnap, 11-én, a katonai szerelvényeknél mintegy hatezer főnyi katonaság — a tüzérség nélkül — gyűlést tartott, amelyen elvtársaink is részt vettek. Határozatot hoztak, hogy követelni fogják a letartóztatott elvtársak szabadon bocsátását, a lapok megindítását és a 10-i események kivizsgálását (mi adott okot arra, hogy fegyverrel kergették szét a gyűlést, amelyen, a többi közt, egyik katonatársukat is meggyilkolták). Tegnap mindjárt delegációt küldtek ultimátummal, a válaszra 24 órát adtak.

Ma lejár a határidő, közlik, hogy a Biztosság ellenállásra készül, erőket von össze. Részleteket még nem tudok. A felelős elvtársak egyelőre a katonaszerelvényeknél maradnak, mert attól tartanak, hogy ha visszatérnek, útközben letartóztatják őket: ott beválasztották őket a katonaszerelvények Forradalmi Katonabizottságába. Várok pontosabb jelentéseket.

Holnap városi közgyűlés lesz, az eszerek és a dasnakok tiltakozni fognak, mi is képviseltetjük magunkat. A városban igen feszült a hangulat. Ma a nők tüntetnek a városháza előtt a kezdődő éhínség miatt. A városban mindenütt röpgyűléseket tartanak. Egész Grúziában parasztmozgalom kezdődik az Oroszországból hazatért grúz katonák hatására, akik mindnyájan vagy bolsevikok, vagy a bolsevikokkal éreznek. A mensevikek pogrom- és rablómozgalomnak nyilvánítják ezt a mozgalmat és «vörösgárdistákat» küldenek az elfojtására. Goriban letartóztatták elvtársainkat. Ma közük, hogy ott lefegyverezték katonáinkat és már folyik a mészárlás. Kutaiszból jelentik, hogy a város a bolsevikok kezében van, Budu Mdivanival az élükön. Mindenünnen mensevik erőket vetettek oda, küldötteinktől még nem érkezett jelentés. Minden percben várom. Muhraniban tegnap letartóztatták Cercvadzét, egy agg bolsevikot, aki a parasztságnak a Muhranszkij hercegek és a hercegi birtokok ellen tegnapra várt akciója miatt utazott oda.

Most letartóztattak 9 embert, akik a Metehában ülnek. Az eszer vörös gárda, a fogház eddigi őrsége, a letartóztatások miatt otthagyta a helyét és felajánlotta nekünk szolgálatait.

A sztrájkbizottság, mely a levelem elején felsorolt üzemek képviselőiből áll, tegnap általános sztrájkra hívta fel a munkásságot. Ma mindenütt megvitatják, ezt a kérdést. Meglátjuk, hogyan viselkedik a tifliszi proletariátus?

A szejm február 10-i megnyitásán csak mensevikek (harminchétén) meg 1 muzulmán vettek részt. Senki más. A muzulmán küldött azt indítványozta, hogy az ülést halasszák el 13-ig, ami meg is történt. A dasnakok és az eszerek valószínűleg szintén elküldik képviselőiket.”

Így fest a „kép”.

Nehéz megmondani, hosszú életű lesz-e ez az ellenforradalmi Biztosság, amelynek halálos ítéletét a történelem már aláírta.

Ez a közeljövőben mindenesetre elválik. Egy azonban kétségtelen; a legutóbbi események a mensevik szociálellenforradalmárokról végérvényesen letépték a szocialista álarcot és most az egész forradalmi világ saját szemével győződhetik meg arról, hogy a Kaukázusontúli Biztosság és függvénye, a „nemzeti szejm” személyében a legádázabb ellenforradalmi blokkal van dolgunk, amely a Kaukázusontúl munkásai és parasztjai ellen irányul.

Ezek a tények.

S, ki nem tudná, hogy a szavak és a frázisok elmúlnak, a tények és a tettek azonban megmaradnak …

„Pravda” 55. és 56. sz.
1918. március 26. és 27.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!