„Az első világháború vagy I. világháború, röviden VH1 (a második világháború előtt egyszerűen csak világháború, „Nagy Háború” vagy „a háború, amely véget vet minden háborúnak”) néven illetett háború egy 1914 és 1918 között, négy éven át tartó, Európából induló globális háború volt, amely összesen több mint 15 millió ember halálát okozta, és amely öldöklő küzdelem a korabeli gyarmati- és érdekeltségrendszer újrafelosztásával végződött.” – Wikipédia

„A cári Oroszország 1917 tavaszára a Monarchiához hasonlóan erőtartalékai végére ért. A nép 5 millió halottját, eltűntjét, fogságba esettjét gyászolta, hiányolta. Az infláció 700%-osra nőtt, kenyér nem volt, az élelmiszerért kígyózó sorok álltak napi nem ritkán 10 órát. A sorozatos tüntetések, munkásmegmozdulások és az ezekből kialakuló februári forradalom hatására az orosz kormány 1917 március 13-án, II. Miklós cár pedig március 15-én lemondott. (A cár öccse javára mondott le, de az sem vállalta az uralkodást, II. Miklóst pedig másfél évvel később 1918 nyarán kivégezték.)” – tortenelemcikkek.hu

„Az 1917-es oroszországi forradalmak során a cári rendszert leváltották, majd a bolsevikok vezetésével létrejött a kommunista szovjethatalom. 1917. február 10–11. Pétervárott általános sztrájk tört ki, amely felkelésbe csapott át (február 25–27.) – Wikipédia

„A forradalom győzelme: 1917 elejére az orosz társadalom a kimerültség és a tűrés határára érkezett. Már nemcsak az ellenzéki erők, és a tömegek akartak változásokat, de a hatalmon lévők józanabbjai is. Az elégedetlenség hatására 1917. január 22-én – az 1905-ös forradalom kitörésének évfordulójára emlékezve – általános sztrájkot kezdtek a fővárosban, Pétervárott, amely átterjedt a vidéki városokra is. Március 3-án a Putyilov-gyár kezdett újabb sztrájkot, március 8-án pedig a nemzetközi nőnapra való emlékezés adott alkalmat újabb tiltakozógyűlésekre és tüntetésekre. Két nap múlva (március 10.) ismét általánossá vált a sztrájk a fővárosban.

A cár parancsot adott a lázadás letörésére, de már nemcsak a katonák, hanem a parancsnokok egy része sem volt ‘hajlandó a tömegre lőni, illetve lövetni. A hadsereg alakulatainak átállásával megpecsételődött a régi rend sorsa: 1917. március 12-én (a pravoszláv naptár szerint február 27-én) győzött a polgári demokratikus forradalom.” – erettsegi.com

„A bolsevikok pártja az 1917. évi forradalmi harcok idejére már hatalmas politikai tapasztalatokkal rendelkezett. Hosszú és dicső utat tett meg abban a harcban, amelyben a munkásosztályt a cárizmus és a kapitalizmus ellen, a szabadság, a szocializmus kivívásáért vezette.

A régi Oroszország földművelő, agrárország volt. A földszűke azonban Oroszországban ennek ellenére olyan nagy volt, hogy a parasztnak nem volt annyi földje, ahová — mint ahogyan a nép körében mondogatták — kiereszthette volna a tyúkját. Ez a helyzet azonban nem azzal magyarázható, hogy nem volt elég föld, hanem azzal, hogy a föld igazságtalanul oszlott meg. A XX. század elején Oroszország európai részének 50 kormányzóságában 30 000 földbirtokosnak 70 millió gyeszjatyinia földje volt, ezzel szemben 10,5 millió parasztgazdasághoz mindössze 75 millió gyeszjatyina föld tartozott. A legnagyobb földbirtokos maga az orosz cár volt. A cári család csupán Oroszország európai részében 8 millió gyeszjatyina földet birtokolt. Ilyen volt a jobbágytartó földesúriak uralmának gazdasági alapja. A kapitalizmus fejlődésével Oroszországban az egyre erősbödő burzsoázia mindjobban az államhatalom felé lopakodott. A cárizmus kénytelen volt olyan intézkedéseket hozni, amelyek elősegítették a burzsoá társadalmi viszonyok fejlődését az országban. A hóhér Sztolipin cári miniszter agrárpolitikájának az volt a célja, hogy az önkényuralmi cári monarchiát, lassan és kínosan ugyan, de burzsoá monarchiává változtassa át. Ez az átalakítás azonban nem fejeződhetett be. A cárizmus egészen bukásáig, a februári forradalomig, a hűbéri földesurak hatalma maradt. Gazdaságilag azonban az országban már a burzsoázia uralkodott.

A cári uralom a munkások és parasztok rabságba döntésén, a nemzetek elnyomásán alapult. A cári Oroszország a „népek börtöne” volt. Oroszországban, amely az imperializmus valamennyi ellentmondásának csomópontjává vált, egybefonódtak az elnyomás legkülönfélébb formái: a földesúri, a kapitalista, a katonai, a gyarmati és a rendőri elnyomás.

A cári uralom gazdasági, politikai, katonai és kulturális elmaradottságra kárhoztatta az országot. A cári Oroszország gazdasági elmaradottsága fokozta a nagy imperialista államoktól való függőségét. Az orosz iparban minden „kulcspozíciót” a külföldi tőke foglalt el. A kohászatnak majdnem a háromnegyede, az ásványolaj termelésnek körülbelül a fele az angol-francia tőke kezében volt. A Donyec-medencében a francia kapitalisták gazdálkodtak. A cári kormány uzsorakölcsönöket vett fel a külföldi tőkésektől. Oroszország Anglia és Franciaország adófizetője, félgyarmata volt.

A dolgozó és kizsákmányolt tömegek, Oroszország elnyomott népei, évszázadokon keresztül harcoltak az elnyomók ellen. A Bolotnyikov, Razin és Pugacsov vezette parasztháborúkban, a dekabristák fellépésében, Gercen és Gsernisevszkij forradalmi tevékenységében, a forradalmi „raznocsinyecek” mozgalmában világosan kifejezésre jutott a népnek a kizsákmányolok és a kizsákmányolok állama iránti gyűlölete. A XIX. század végétől a munkásosztály emelte magasra a társadalmi és politikai elnyomás elleni harc zászlaját, s ezzel az egész nép szabadságharcának vezetőjévé lett. A munkásosztályban és annak élcsapatában, a bolsevik pártban, a nép végre olyan politikai erőre talált, amely felrázta, s a földesurak és a tőkések elleni győzelmes harcra vezette a tömegeket.

A munkásosztály az 1905—1907. évi forradalomban mérte az első csapást a cárizmusra. Oroszországban felragyogott a szabadság fénye. És jóllehet, a cárizmust akkor még nem döntötték meg, s a forradalmat állati kegyetlenséggel elnyomták, a forradalomnak mégis hatalmas szerepe volt a tömegek felébresztésében, politikai nevelésében, a forradalmi harc elsajátításában és az új forradalom előkészítésében.

Az 1905-ös forradalom veresége és az utána következő reakció időszaka nem törték meg az orosz proletariátus és pártjának forradalmi szellemét. A bolsevikok a legnehezebb viszonyok között készítették elő a népet az új forradalomra. Amikor fellángolt az első világháború, a bolsevik párt volt az egyetlen párt, amely hű maradt a szocializmus és a proletárinternacionalizmus ügyéhez, s következetes forradalmi harcot vívott az imperialista háború, a sovinizmus ellen. A bolsevik párt volt az egyetlen párt Oroszországban, amely döntő feltételnek tartotta a proletariátus hegemóniáját ahhoz, hogy a burzsoá-demokratikus forradalom győzhessen, és ahhoz, hogy ez a forradalom szocialista forradalomba nőjön át. A bolsevik párt volt az egyetlen párt, amely lehetségesnek tartotta a szocializmus győzelmét Oroszországban, és amelynek a polgári-demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba való átmenet időszakára konkrét forradalmi platformja volt.

A bolsevikok pártja vezette 1917 februárjában a munkások és parasztok cárizmus elleni forradalmi felkelését, és ez tette lehetővé a cári hatalom megdöntését.

A munkások 1917. január 9-én sztrájkkal emlékeztek meg a „véres vasárnap” évfordulójáról. A mensevikek és eszerek a kezdődő forradalmi mozgalmat liberális-burzsoá keretek közé igyekezték szorítani. Felhívták a munkásokat, hogy vonuljanak az Állami Duma elé. Ez a mensevik-eszer trükk azonban meghiúsult. A tömeg a bolsevikokatkövette, és forradalmi tüntetést rendezett. Tüntetések zajlottak le Petrográdban, Moszkvában, Bakuban, Nyizsnyij-Novgorodban. A kezdődő forradalmi mozgalom élharcosai a petrográdi munkások voltak.

Február 18-án (március 3-án) sztrájkba léptek a Putyilov-gyár munkásai. Petrográd más üzemeinek munkásai is támogatták őket, és (február 22-én (március 7-én) már a legtöbb nagy vállalat munkásai sztrájkoltak. A bolsevikok Petrográdi Bizottsága felszólította a munkásokat és a munkásnőket, hogy február 23-án (március 8-án), a Nemzetközi Nőnapon, menjenek ki az utcára és tüntessenek az éhség, a háború és a cárizmus ellen.

A tömegek mozgalma feltartóztathatatlan erővel növekedett. Az egyes kerületek politikai sztrájkjai egész Petrográdra kiterjedő általános politikai sztrájkba csaptak át. A politikai sztrájk a cári rendszer elleni általános politikai tüntetéssé nőtt át, a mozgalom a fegyveres felkelés jellegét öltötte. A munkások lefegyverezték a rendőrséget és a csendőrséget, és maguk vették kézbe a fegyvert. Erélyes és szívós harc folyt a katonaság megnyeréséért. A mozgalomban résztvevő munkásnők közvetlenül a katonákhoz fordultak, összebarátkoztak velük, felszólították őket, segítsenek a népnek megdönteni a gyűlöletes cári kormányt. A felkelők élén a bolsevik párt állott.

A Központi Bizottság Irodája, amelyet Molotov elvtárs irányított, február 26-i (március 11-i) kiáltványában a cárizmus elleni fegyveres harc folytatására és Ideiglenes Forradalmi Kormány alakítására hívott fel. A forradalom erői rohamosan növekedtek. Február 27-én (március 12-én) a petrográdi csapatok átálltak a felkelő nép oldalára. Ez eldöntötte a forradalom gyors és végleges győzelmét. A főváros után győzött a forradalom vidéken és a fronton is.

A munkások és katonák, miután legyőzték a cárizmust, az 1905—1907. évi forradalom hagyományait követve, mindenütt megalakították a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeit, mert a népi hatalom szerveit látták bennük, amelyek arra hivatottak, hogy megvalósítsák a néptömegek forradalmi követeléseit, és mielőbb véget vessenek a rabló, imperialista háborúnak.

Az évszázados önkényuralmi monarchia nyolc nap alatt összeomlott. A nép elsöpörte. Ahhoz, hogy ilyen gyors győzelmet arathattunk, egész sor világtörténelmi fontosságú körülménynek kelleti közrejátszania.

Ezek közé tartozott az 1905. évi forradalom. Az 1905-ös forradalom, mint ahogyan Lenin mondotta, mélyen felszántotta a talajt, a munkások millióit és a parasztok tízmillióit ébresztette politikai életre és politikai harcra, az orosz társadalom valamennyi osztályát és valamennyi pártját igazi mivoltukban, érdekeik, erőik, akciómódszereik, céljaik igazi kölcsönös viszonyában mutatta meg. Az 1905. évi forradalom és a forradalom vereségét követő reakciós korszak feltárta a cári banda egész rothadtságát, förtelmességét, cinizmusát és romlottságát, amely minden kegyetlenségre, minden gaztettre, a dolgozók bármekkora tömegének tönkretételére és megfojtására hajlandó annak érdekében, hogy fenntartsa a magántulajdont és saját uralmát. Az 1905-ös forradalom az 1917-es forradalom „főpróbája” volt.

A februári forradalom gyors győzelmét biztosító fő feltételek közé számította Lenin az imperialista háborút, amely példátlan erejű gazdasági, politikai, nemzeti világválságokat idézett elő. Az imperialista háború rendkívül meggyorsította és nagy mértékben kiélezte a proletariátus osztályharcát a burzsoázia ellen, és mint ahogy Lenin előre megmondotta, az imperialista háborúnak objektíve elkerülhetetlenül az ellenséges osztályok közötti polgárháborúvá kellett átváltoznia. Ez az átváltozás a februári forradalommal kezdődött.

A cári monarchia válságának fokozásában és bukásának meggyorsításában bizonyos szerepe volt a cárizmus és az orosz burzsoázia közötti konfliktusnak is.

A cári kormány arra számított, hogy a Németországgal való különbéke megkötése útján elkerülheti a forradalmat. A cári hóhérok nem riadtak vissza még attól sem, hogy megnyissák a frontot a németek előtt, és német szuronyokkal nyomják el az orosz népet. A véreskezű Miklós egyik cinkostársa nem sokkal a februári forradalom előtt azt tanácsolta, hogy „nyissák meg a minszki frontot, és szabadítsák rá a németeket az orosz népre …“

A másik összeesküvést a forradalom és a nép ellen az orosz burzsoázia készítette elő. Őket az angol-francia imperialisták ösztökélték a hatalom megragadására azért, hogy folytassák az imperialista háborút és megakadályozzák a forradalmat. A burzsoázia arra számított, hogy palotaforradalommal elejét veheti a forradalomnak, a forradalom azonban, felhasználva az ellenség táborában levő konfliktust, megelőzte a burzsoáziát.

A forradalom azért győzött, mert előharcosa a munkásosztály volt. A munkásosztály vezette a katonaruhába öltözött milliós paraszti tömegek harcát a „békéért, kenyérért, szabadságért”.

Az oroszországi februári burzsoá-demokratikus forradalom nem volt és nem is lehetett a Nyugat-Európában lezajlott polgári forradalmak egyszerű megismétlődése. Ez a forradalom más történelmi helyzetben ment végbe, mint a nyugati polgári forradalmak. Nyugaton a polgári forradalmak a korai kapitalizmus időszakában zajlottak le, amikor a kapitalizmus felfelé ívelő irányban fejlődött. A februári forradalom viszont az imperializmus korszakában ment végbe, amikor a kapitalizmus már lefelé ívelő irányban haladt. A februári forradalom a kapitalizmus általános válságát előidéző imperialista világháború ideién tört ki, és maga is ennek a válságnak a jelensége volt. Ilyen körülmények között az oroszországi burzsoá-demokratikus forradalomnak az osztályerők más megoszlásához kellett vezetnie, a fejlődés más távlatait kellett megnyitnia, mint a nyugati burzsoá forradalmaknak. Nyugaton a forradalom vezére a burzsoázia volt, a parasztság pedig a burzsoázia tartaléka. A nyugati burzsoá forradalmak előkészítették a talajt a kapitalizmus hosszantartó fejlődése számára. A nyugati burzsoá forradalmak győzelme azt eredményezte, hogy az egyik kizsákmányoló rendszert, a feudalizmust, a másik kizsákmányoló rendszer, a kapitalizmus váltotta fel.

Az oroszországi burzsoá-demokratikus forradalomban a forradalom vezetője, vezére a proletariátus volt, a parasztság pedig nem a burzsoázia, hanem a proletariátus tartalékává vált. Az oroszországi burzsoá-demokratikus forradalom győzelme nem eredményezte a burzsoázia hosszantartó uralmát, hanem a történelmi fejlődés új távlatát nyitotta meg, a szocialista forradalomba való közvetlen átmenet távlatát.

A februári burzsoá demokratikus forradalom győzelme rendkívül nevezetes fordulópont volt Oroszország történetében, de gyökeres fordulatot jelentett a bolsevik párt történetében is. A cárizmus megdöntése jelentős állomás volt abban a harcban, amelyet az oroszországi proletariátus a szocializmusért folytatott, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előkészítésének feltétlenül szükséges és fontos szakaszát jelentette. Február Október történelmi küszöbe volt.

A cárizmus felett a munkások és a katonák arattak győzelmet, a győzelem gyümölcsét azonban a burzsoázia igyekezett learatni, ezért a kispolgári pártok — a mensevikek és eszerek — segítségével megszervezte Ideiglenes Kormányát. A hatalom a földesurak kezéből a burzsoázia kezébe ment át. A februári forradalom ebben a tekintetben az előző burzsoá forradalmakra hasonlított. De azonnal tovább ment a „szokásos” burzsoá forradalmaknál.

A burzsoázia diktatúráját megvalósító Ideiglenes Kormány mellett a forradalomban létrejöttek a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei, valamint a Parasztküldöttek Szovjetjei is, amelyek a munkásság és a parasztság szervei voltak a cári hatalom ellen, a munkásosztály és a parasztság diktatúrájának szervei. Így tehát kettőshatalom alakult ki, mely a februári forradalom jellegzetes sajátossága volt.”

(idézet: – A bolsevik párt a Nagy Októberi Szocialista forradalom győzelmének szervezője – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!