A kapitalizmus és a feudalizmus kizsákmányoló, élősködő rendszerek. A földesurak a jobbágyokon a kapitalisták a proletárokon élősködnek. A dolgozók valós érdeke ezek helyett a szocializmus, a szovjetrendszer, ami a többség számára demokrácia, a népi demokrácia megvalósítása. Ez harc nélkül nem megy.

A bolsevikok felvállalták a harcot a népi demokrácia orosz formája a szovjet megteremtésére. A bolsevikok a legkövetkezetesebb kommunisták: céljuk a dolgozó proletárok felszabadítása a kizsákmányoló és élősködő tőke uralma alól. A dolgozó proletárok legöntudatosabbjaiból lesznek a bolsevikok, akik kommunisták, és vezetik az osztályharcban a dolgozó osztályokat a gazdag kapitalistákkal szemben. Az osztályharc azonban kíméletlen háború a kapitalisták és a dolgozó proletárok részéről is, sok áldozattal.

„A Szovjetek a győzedelmes forradalom erejére, a munkásokra, a katonákra és a parasztságra támaszkodtak. A reális erő a Szovjetek kezében volt. A Szovjetek vezetésébe befurakodó mensevik és eszer pártvezérek azonban átadták a hatalmat az Ideiglenes Kormánynak, amelyet az Állami Duma liberális képviselői s az eszer és mensevik vezérek között a kulisszák mögött létrejött megegyezés alapján alakítottak meg. Mint ahogyan azt az SzK(b)P történetében olvassuk, ,,az eszerek és mensevikek azt tartották, hogy a forradalom már befejeződött és most az a feladat, hogy azt lezárják és áttérjenek a «normális», alkotmányos élet vágányára a burzsoáziával együtt”.

A kettőshatalom nem maradhatott fenn sokáig. A hatalomnak teljes egészében vagy a burzsoá kormány kezében vagy a Szovjetek kezében kellett összpontosulnia. A burzsoázia azért harcolt, hogy megteremtse egyeduralmát, és igyekezett megszüntetni a Szovjeteket. E törekvésében buzgón támogatták a Szovjetekben ülő mensevikek és eszerek, akik már az első napokban ténylegesen átadták a hatalmat a burzsoáziának. A mensevikek és az eszerek a Szovjeteket barakkokhoz, ideiglenes épülethez hasonló valaminek tekintették, amelyre csak addig van szükség, amíg Oroszországban nem teremtik meg az „alkotmányos”, parlamentáris burzsoá kormányt.

Csak egy párt harcolt Oroszországban a Szovjetek egyeduralmáért — a bolsevikok pártja.

Lenin már a februári forradalommal kapcsolatos első írásaiban felhívta a munkásokat és katonákat, hogy minél jobban szervezkedjenek, minél jobban fegyverkezzenek fel és véglegesen zúzzák szét a cárizmust.

Lenin hangsúlyozta, hogy a burzsoázia és a földesurak Ideiglenes Kormánya nem adhat és nem ad a népnek sem békét, sem kenyeret, sem szabadságot. Megállapította, hogy az októbrista-kadet, burzsoá Ideiglenes Kormány teljesen a külföldi imperializmustól függ, és hogy ez a kormány „valójában az «Anglia és Franciaország» nevű pénzügyi cég ügynöke .. .“ Lenin az Ideiglenes Kormány imperialista céljainak leleplezését tűzte ki feladatul.

A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjéről — a munkásság és parasztság érdekeinek képviselőjéről — Lenin azt írta, hogy „a szabadságnak és a cárizmus teljes megsemmisítésének egyetlen biztosítéka a proletariátus felfegyverzése, a Munkásküldöttek Szövetjének megszilárdítása, kiterjesztése, szerepének, jelentőségének, erejének növelése”.

A bolsevik párt széleskörű politikai munkát indított meg a tömegek között, megmagyarázta, hogy a forradalom teljes győzelme még messze van, hogy amíg a hatalom a burzsoá Ideiglenes Kormány kezében van, a Szovjetekben pedig a mensevikek és az eszerek garázdálkodnak, addig a népnek nem lesz sem békéje, sem földje, sem szabadsága, hogy a teljes győzelemhez még egy további lépést kell tenni előre, és minden hatalmat át kell adni a Szovjeteknek.

A februári forradalom győzelme élesen vetette fel az ország sorsának kérdését. Mi lesz Oroszországgal? Önálló ország lesz-e, vagy pedig más államoktól függő ország vagy gyarmati ország? Monarchia lesz-e, vagy burzsoá állam, vagy pedig szovjet állam? Ezeket a kérdéseket az ország súlyos helyzete élezte ki. A földbirtokosok és a kapitalisták rabló kizsákmányolása következtében kimerült ország, amelyet tönkretett a cári kormány bűnös politikája, agyongyötört az imperialista háború, közeledett a gazdasági összeomlás, a politikai önállóság és a nemzeti függetlenség elvesztése felé.

A helyzet súlyos és válságos volt. Ebben az ország valamennyi osztályának és pártjának képviselői megegyeztek. A nézeteltérések a fenyegető katasztrófa okainak és a válságos helyzetből való kijutás útjainak, módjainak kérdése körül kezdődtek.

Hogy mentsük meg Oroszországot? Az ország három fő erejének — a burzsoáziának, a proletariátusnak és a kispolgárságnak — más-más terve volt, hogy a háború és a forradalom bonyolult viszonyai között hogyan mentsék meg az országot. Mind a három erő a saját tervét védelmezte.

A burzsoázia az ország életének valamennyi fontos kérdésében a cárizmus politikáját folytatta. Igyekezett megmenteni hatalmát és jövedelmét bármi áron is, nem riadva vissza még a hazaárulástól sem. A burzsoázia a haza védelmének hangzatos frázisai mögé rejtőzve, a valóságban népellenes áruló politikát folytatott, Ideiglenes Kormánya pedig csak az amerikai és az angol-francia imperialisták ügynöke volt. Az amerikai imperializmus milliárdokkal tömte az Ideiglenes Kormányt, erélyesen követelve, hogy azt a forradalom felszámolására, a bolsevikokkal és Leninnel való erőszakos leszámolásra fordítsák. Az amerikai imperializmus úgy tekintette Oroszországot, mint gyarmatosító tevékenységének tárgyát, s a februári forradalom után különösen növelte tőkebefektetéseit Oroszország gazdaságába. Ezek a tőkebefektetések az Októberi Forradalom idejére az első világháború előtti befektetéseket többszörösen felülmúlták. Az orosz burzsoázia árulása teljesen nyilvánvalóvá lett akkor, amikor a dolgozók a bolsevik párt felhívására és annak vezetésével megdöntötték a burzsoázia hatalmát. Ekkor az orosz burzsoázia nyíltan segítségül hívta a külföldi intervenciósokat a Szovjetország ellen.

Az önkényuralom megdöntése után a kormány első miniszterelnöke Lvov herceg lett, a dúsgazdag földesúr és zemsztvo-vezető. Az új miniszterelnök politikai jellemzésére elég annyit mondani, hogy II. Miklós cár még a februári forradalom előtt kormánya miniszterelnökének szemelte ki. Az Ideiglenes Kormányba bekerült Miljukov, az imperialista burzsoázia pártjának, az úgynevezett alkotmányos-demokrata (kadét) pártnak a vezére. Ezt a pártot Sztálin elvtárs találóan úgy jellemezte, hogy a nép elárulásának pártja. Bekerült a kormányba Gucskov nagyiparos, az októbristák vezére, továbbá a kapitalisták osztályának más tekintélyes képviselői is, akik mélységesen gyűlölték a népet. A „demokrácia” képviselőjeként pedig a jobboldali eszer Kerenszkijt vették be a kormányba, aki a kispolgári pártok hazugságának és árulásának megtestesítője volt. Ezek a pártok ideig-óráig azzal leplezték ellenforradalmiságukat, hogy demagóg szólamokkal a nép érdekeinek védelmét hangoztatták.

A kadetok a februári forradalom után az oroszországi politikai küzdőtéren a legjobboldalibb szárnyat képviselték. A kadetok kapcsolatai a nagyipari és kereskedelmi burzsoáziával, a titkos monarchistákkal, a régi cári tábornokokkal, a burzsoá értelmiség felső rétegével, végül az angol-francia s amerikai üzletemberekkel és politikusokkal, a kadét pártot komoly politikai erővé tették, amely jelentékeny mértékben meghatározta az Ideiglenes Kormány összetételét és politikáját.

A kormány politikáját annak vezetői a kormány elnevezéséből kiindulva határozták meg. Ideiglenes, átmeneti politikának tekintették, amelynek az a feladata, hogy az országot bármiféle változtatás nélkül elvezesse az Alkotmányozó Gyűlésig. Ez a formális jogi álláspont a legjobb esetben az elodázását jelentette mindannak, amiért tulajdonképpen a forradalmat végigharcolták. Természetes, hogy a kizsákmányoló osztályok — a földbirtokosok és kapitalisták — ezt a politikát nagy tetszéssel fogadták.

Az Ideiglenes Kormány feladatainak értelmezésében következetesen ragaszkodott a formális jogi állásponthoz. Következetesen kitért az elől, hogy az államrendben bármilyen változtatást is tegyen. Ez kitűnik abból is, hogy az oroszországi államrendnek fél évig nem volt elnevezése. Az ország már nem volt birodalom, monarchia, de a köztársaságot sem kiáltották ki. Ez utóbbira csak 1917. szeptember elsején került sor. Ami az Alkotmányozó Gyűlést illeti, az Ideiglenes Kormánynak az a kijelentése, hogy gondoskodik mielőbbi összehívásáról, csak üres szólam volt. Ahogyan elodázták az ország életbevágóan fontos kérdéseinek megoldását, amelyeket a forradalom teljes eréllyel napirendre tűzött, az Alkotmányozó Gyűlés egybehívásáig, ugyanúgy elodázták az Alkotmányozó Gyűlés egybehívását is a „háború végéig” — a háborút pedig „a végső győzelemig” akarták folytatni. A kadetok a forradalom kezdetén azt a látszatot keltették, mintha egyetértenének a nép követeléseivel, mert arra számítottak, hogy a forradalom lecsendesedik, a nép megnyugszik és be lehet majd csapni.

A háború meggyorsította a történelem menetét, a kadetok pedig olyan eszköznek akarták tekinteni a háborút, amely fékezi, visszatartja, sőt visszafelé forgatja a történelem kerekét. A kadetok arra akarták felhasználni a forradalmat, hogy aktívabbá tegyék Oroszország részvételét az imperialista háborúban, és megvalósítsák rabló, imperialista terveiket.

Az ország „megmentése” a burzsoázia szerint a burzsoá-földesúri tulajdon és a kizsákmányoló rendszer sérthetetlenségének megőrzését jelentette. Az ország „megmentésének” burzsoá útja, írta Sztálin elvtárs, arra vezet, „hogy a dolgozókat a földbirtokosok és tőkések diktatúrája alá vetik, az országot a legsúlyosabb adókkal terhelik meg, Oroszországot fokozatosan kiárusítják a külföldi tőkéseknek (koncessziók!) és Oroszország Anglia, Amerika és Franciaország gyarmatává válik”.

Oroszország „megmentésének” kispolgári politikáját folytatták a mensevikek és az eszerek is.

Lenin és Sztálin már az 1905-ös forradalom idején feltárta a mensevizmus marxista szólamokkal leplezett kispolgári tartalmát. A burzsoá forradalom győzelme előtt a kispolgári radikalizmus minden országban szocialista szólamok leple alatt lépett föl. Amikor azonban Oroszországban a burzsoá forradalom győzött, a mensevikek és az eszerek levetették magukról a „szocialista” leplet és a burzsoáziával megalkuvók, a népszabadság elfojtóinak egységes táborát alkották. A különbség ezek között a pártok között csupán csak annyi volt. hogy különbözőképpen nevezték őket. De később még ez a különbség is eltűnt.

A mensevikek is és az eszerek is „demokratáknak” nevezték magukat. A történelemben ezeket a pártokat „mensevik-eszer” közös név alatt emlegetik; ezzel az elnevezéssel 1917-ben a bolsevik sajtóban találkozunk először. Ezt a „demokráciát” képviselte az Ideiglenes Kormány első összetételében Kerenszkij.

Az eszerek és mensevikek politikája kísérlet volt arra, hogy „együttműködést” hozzanak létre az antagonisztikus osztályok között, ami a valóságban azt jelentette, hogy a munkásság és a parasztság érdekeit alárendelik a kizsákmányoló osztályok érdekeinek. Ez teljesen megfelelt az eszerek és mensevikek politikai irányvonalának, akik az országban parlamentáris burzsoá-demokratikus rendszert akartak létesíteni. Arra hívták fel a parasztokat, hogy alkudjanak meg a földesurakkal, a munkásokat pedig arra, hogy egyezzenek ki a tőkésekkel. Ez a politika nagyon gyorsan csődöt mondott, és ettől kezdve a „megalkuvó” és a „megalkuvás” szavak szitkoknak számítottak Oroszországban. A februári forradalom utáni első időkben azonban az eszerek és mensevikek megalkuvó politikája még támogatásra talált a néptömegek között. Nem csekély volt még az olyan munkások, s még több az olyan katonák és parasztok száma, akik hittek a mensevikek és eszerek meséinek, hogy nemsokára meglesz az Alkotmányozó Gyűlés, amely mindent szépen elrendez, hogy a háború nem más népek kirablásáért, hanem az állam megvédése érdekében folyik. Ezek az emberek — akiket Lenin „jóhiszeműen tévelygő honvédőknek” nevezett — abban az időben még helyes politikának tartották a mensevikek és eszerek ígérgető és rábeszélő politikáját.

A mensevikek és az eszerek támogatták az Ideiglenes Kormányt, minden eszközzel igyekeztek leplezni a tömegek előtt a kormány népellenes jellegét, és továbbra is táplálni akarták a néptömegekben az Ideiglenes Kormány iránti bizalmat.

E megalkuvó taktikából kiindulva a mensevikek és az eszerek, miután kezükbe ragadták a vezetést a Szovjetekben, elérték, hogy az általuk vezetett Petrográdi és más Szovjetek valóban átadták a hatalmat a burzsoáziának, s a forradalmi néptömegek követeléseinek kielégítésével kapcsolatos fontos kérdések megoldásában a burzsoá kormány akarata szerint jártak el. Így többek között elkenték a háború felszámolásának és a békének a kérdését is.

A mensevik-eszer újság hamarosan a februári forradalom után azt írta: „Ma pusztul az ország.” Lenin erre a kijelentésre kis újságcikkel válaszolt, amelyben azt írta: „Igaza van. És éppen ezért nem okos dolog rábízni magunkat ma a kispolgárságnak, a narodnyikoknak és mensevikeknek a tőkésekkel való paktálására. Ezen az úton nem lehet megmenteni az országot a pusztulástól”.

A bolsevikok az ország megmentését a szocialista forradalom győzelmében, a munkásosztály felszabadításában, a kapitalista rendszer felszámolásában látták. Az országot csak a nép tudta megmenteni. Ezért a népnek fel kellett szabadulnia a kizsákmányolás és az elnyomás alól, le kellett ráznia magáról a földesurak és kapitalisták igáját, meg kellett valósítania a Szovjetek hatalmát — a munkások és parasztok hatalmát —, saját kezébe kellett vennie az ország sorsát.”

A munkásságot és a parasztságot e világtörténelmi feladatoknak a megoldására a bolsevik párt vezette.
(idézet: – A bolsevik párt a Nagy Októberi Szocialista forradalom győzelmének szervezője – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!