A bolsevik párt harca a Szovjethatalom megszilárdításáért.
„Ahhoz, hogy a Szovjethatalom megszilárduljon, le kellett rombolni, össze kellett törni a polgári államgépezetet és helyébe megteremteni a Szovjetállam új gépezetét. Le kellett továbbá rombolni a rendiség maradványait és a nemzeti elnyomás rendszerét, megszűntetni az egyház kiváltságait, megszüntetni az ellenforradalmi sajtót és a mindenféle, legális és illegális, ellenforradalmi szervezeteket, feloszlatni a polgári Alkotmányozó Gyűlést. Végül, a föld nacionalizálása nyomán, nacionalizálni kellett az egész nagyipart is és azon kívül — ki kellett kerülni a háborús állapotból, végezni kellett a háborúval, amely mindennél jobban zavarta a Szovjethatalom megszilárdulásának ügyét.
Mindezek az intézkedések néhány hónap lefolyása alatt történtek meg, 1917 végétől 1918 közepéig.
A régi minisztériumok hivatalnokainak szabotázsát, amelyet az eszerek és a mensevikek szerveztek meg, a Szovjethatalom megtörte és felszámolta. A minisztériumokat feloszlatták, és helyükbe megalkották a szovjet közigazgatási gépezetet és a megfelelő népbiztosságokat. Az ország iparának igazgatására létrejött a Népgazdaság Legfelsőbb Tanácsa Az ellenforradalom és szabotázs elleni harc céljára jött létre az összoroszországi Rendkívüli Bizottság (Vé-Csé-Ká), Félix Dzerzsinszkijjel az élén. Rendeletet adtak ki a Vörös Hadsereg és Hajóhad létesítéséről. Az Alkotmányozó Gyűlést, amelyet nagyobbára még az Októberi Forradalom előtt választottak meg, s amely megtagadta a második Szovjetkongresszusnak a békéről, a földről s a hatalomnak a Szovjetek kezébe adásáról szóló dekrétumai jóváhagyását — feloszlatták.„
(idézet: – A szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története – című könyvből)
„A szocialista forradalom sorsa szempontjából elsőrendű fontosságú volt, hogy a hatalom Moszkvában is a szovjetek kezébe kerüljön. Az ellenforradalom itt nagy erőket összpontosított, és abban reménykedett, hogy legfőbb támaszpontjává teheti Moszkvát.
Október 25-én (november 7-én) reggel, amikor megérkezett a pétervári fegyveres felkelés híre, a bolsevik párt Moszkvai Bizottsága éppen ülést tartott. A bizottság haladéktalanul megalakította a párt központi harci szervét, amelyben M. F. Vlagyimirszkij, V. N. Podbelszkij, O. A. Pjatnyickij, J. M. Jaroszlavszkij és mások vettek részt. A Moszkvai Bizottság felhívást intézett a munkásokhoz, katonákhoz, parasztokhoz, vasutasokhoz, postai és távírdai alkalmazottakhoz, hogy szálljanak harcba a szovjetek hatalmának megteremtéséért.
A vörösgárdista osztagok, az 56. ezred forradalmár katonáival együtt, A. Sz. Vedernyikov vezetése alatt még ugyanazon a napon elfoglalták a postát és a távíróhivatalt. A Moszkvai Bizottság azonban komoly hibákat követett el az ellenforradalommal szembeni harc megszervezésében. A moszkvai szovjet mellett működő Forradalmi Katonai Bizottságot késve, október 25-én (november 7-én) este hozták létre, amikor már megkezdődött a nyílt harc a hatalomért. A bizottságba a bolsevikok mellett mensevikek is bekerültek. A mensevikek ugyanakkor beléptek az ellenforradalmi központba, a Közbiztonsági Bizottságba is, amelyet ugyanaznap este alakítottak meg a városi duma ülésén.
Az október 26-ára (november 8-ára) virradó éjjel a Forradalmi Katonai Bizottság parancsot adott, hogy a forradalmi erőket helyezzék harci készültségbe. A parancs megtiltotta a katonai alakulatoknak, hogy végrehajtsák azokat az utasításokat, amelyek nem a Forradalmi Katonai Bizottságtól származtak. A kerületi bolsevik szervezeteknek azt ajánlották, hogy alakítsanak helyi forradalmi bizottságokat, fegyverezzék fel a forradalmi osztagokat, és foglalják el a város legfontosabb pontjait. Zamoszkvorecsjében, Szokolnyikiben, Hamovnyikiben, Presznyában és Moszkva más kerületeiben a Vörös Gárdára és a helyőrség forradalmár katonáira támaszkodó forradalmi bizottságok gyorsan a helyzet uraivá lettek. Nagy szerepet játszottak ebben a „dvinszkiek”, ahogy azt a 860 frontkatonát nevezték, akiket Dvinszkben (Daugavpilszben) a háború és az ideiglenes kormány elleni megmozdulásuk miatt letartóztattak, majd a moszkvai butirki börtönbe szállítottak. A bolsevikok sürgetésére 1917 szeptemberében 593 embert szabadon bocsátottak közülük, s ezek azonnal a forradalmi erőkhöz csatlakoztak. A „dvinszkiekre” bízták a moszkvai szovjet, a Forradalmi Katonai Bizottság és a bolsevik párt Moszkvai Bizottságának védelmét.
Október 26-án (november 8-án) reggelre a forradalmi osztagok elfoglalták a burzsoá lapok nyomdáit és több fontos intézményt. A Kremlben, ahol a forradalmi 56. ezred öt százada tartózkodott, megérkezett a 193. ezred egy százada is. Rjabcev ezredes, a moszkvai katonai kerület parancsnoka, minthogy nem volt elegendő ereje ahhoz, hogy szembeszálljon a forradalmi egységekkel, és mivel azt remélte, hogy időt nyerhet, amíg a frontról visszahívott csapatok megérkeznek, azt indítványozta a Forradalmi Katonai Bizottságnak, hogy kezdjenek tárgyalásokat. Megígérte, hogy nem fogja akadályozni a munkások felfegyverzését, és a tisztiiskolásokat elvezényeli a Kremltől.
A Forradalmi Katonai Bizottság, amelyben opportunista elemek is voltak, tárgyalásokba bocsátkozott Rjabcevvel, és beleegyezett abba, hogy a 193. ezred századát kivonja a Kremlből, a postáról és a távíróhivatalból pedig elvezényli az őrséget.
Október 27-én (november 9-én) Rjabcev meghallva Kerenszkij és Krasznov Pétervár elleni támadásának hírét, ostromállapotot hirdetett ki Moszkvában, és ultimátumszerűen a Forradalmi Katonai Bizottság feloszlatását, az 56. ezred forradalmár katonáinak a Kremlből való kivonását és a fegyverraktárból elvitt fegyverek visszavitelét követelte. A moszkvai katonai kerület törzskara a helyőrség tisztikarára, az Alekszej és az Alekszandr katonai tanintézetekre, a zászlósiskolákra és a hadapródhadtestre támaszkodott. Este tízkor a tisztiiskolások megtámadták a „dvinszkiek” osztagát, amely Zamoszkvorecsjéből jövet a Vörös téren haladt át a Moszkvai Szovjet felé. Ádáz, elkeseredett csata bontakozott ki; az osztag súlyos veszteségek árán, de eljutott a szovjet épületéhez. Október 28-án (november 10-én) a tisztiiskolások elfoglalták a Kremlt, és kegyetlen vérengzést vittek véghez a 56. ezred katonái között.
A Forradalmi Katonai Bizottság a párt harci központjának követelésére elutasította Rjabcev ultimátumát, és tettre szólította a tömegeket. Ekkorra a mensevikek már kiléptek a bizottságból. A forradalom döntő támadásra indult. Október 28-án (november 10-én) Moszkvában kimondták az általános sztrájkot. A munkások egyenesen a gyárakból mentek fegyverekért a Vörös Gárda vezérkarához. A kazáni vasútvonal mellékvágányain álló vagonokból 40 000 puskát szereztek, s ezeket haladéktalanul átadták a vörösgárdistáknak. A moszkvai forradalmi erők létszáma összesen mintegy százezer fő volt.
Október 29-én (november 11-én) a forradalmi osztagok ismét elfoglalták a postát és a távíróhivatalt, s a Tverszkij bulváron rohammal bevették a városháza épületét. Heves harcok folytak a Szuharev téren, az Osztozsenkán és a Precsisztyenkán, a Szadovaján és a Nyikita-kapunál. A Bászmánnaja, a Rogozsszkaja és a Blaguse-Lefortovszkaja városrészek munkásai ostrom alá vették az Alekszandr katonai tanintézetet. A pályaudvarok a vasutasok forradalmi katonai bizottságainak kezében voltak, s ez lehetetlenné tette azoknak a csapatoknak a megérkezését, amelyeket a főhadiszállás indított útnak Rjabcev kérésére.
A munkások nagy állhatatosságot és bátorságot tanúsítottak. A Szokolnyikiban folyó harcokat J. M. Malenkov munkás vezette, a katonai tanintézet elleni rohamot P. P. Scserbakov, a textilmunkások szakszervezetének titkára, aki a Blaguse-Lefortovszkaja városrész vörösgárdista osztagainak élére állt. A zamoszkvorecsjei forradalmi osztagoknak P. K. Sternberg bolsevik professzor és P. G. Dobrinyin, a telefongyár fiatal esztergályosa voltak a parancsnokai. A moszkvai gyárak és üzemek munkásnői a géppuskatűzben lövészárkokat ástak és bekötözték a forradalom sebesült harcosait. A felkelő Moszkva segítségére siettek az ivanovo-voznyeszenszki és a sujai vörösgárdisták és forradalmár katonák, Frunze vezetésével, továbbá munkásosztagok Vlagyimirból, Tulából, Szerpuhovból és más városokból. A szovjethatalomért folyó moszkvai harcokban mintegy tízezer vidéki munkás vett részt. Lenin utasítására pétervári vörösgárdista-osztagokat és balti tengerész- egységeket is küldtek Moszkvába.
November 1-én és 2-án (14-én és 15-én) döntő harcok lángoltak fel Moszkvában. A forradalmi osztagok lépésről lépésre a Kremlig törtek előre. November 2-án (15-én) kiértek a Vörös térre, és befejezték a Kreml körülzárását. November 2-án (15-én) 5 órakor az ellenforradalmárok megadták magukat. A kapituláció feltételeként a Közbiztonsági Bizottság feloszlott, a tisztiiskolások pedig letették a fegyvert. A november 3-ára (16-ára) virradó éjjel a forradalmi csapatok elfoglalták a Kremlt. Moszkvában győzött a szovjethatalom.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)
Egy államfő hétköznapjai
„Mint ti vagy én, ő szakasztott olyan, csak talán a szeme táján jobban fodrozza a bőrt a gondolat-folyam, s keményebb gúny ül a száján. – Lenin
Negyvenhét éves volt Lenin, amikor a százötvenmilliós, hatalmas ország államának fejévé lett. Harmincévi illegális munka, börtön, száműzetés állt ekkor már mögötte.
Izgalmas probléma: mi történik a forradalmárral, amikor hatalomra kerül? Hogyan találja bele magát új helyzetébe, hogy alkalmazkodik az új feladatokhoz, munkakörülményekhez? Nem idomul-e a volt politikusok életviteléhez? Meg tud-e maradni államfőként is forradalmárnak?
Lenin, mint láttuk, elméletileg jó előre felkészült a forradalom győzelmére. A győzelem után azonban reá és munkatársaira egy új államrend megszervezésének hihetetlenül bonyolult, sokrétű napi feladatai zúdultak. Olyan országban kellett merőben új államot megszervezni, ahol még a XX. században is az államvezetés önkényuralmi – tehát középkorias – formái uralkodtak. Á lakosság kétharmada írástudatlan volt. Az ipar és a mezőgazdaság elmaradott. És teljesen szétzilálta a háború.
A régi államapparátus használhatatlannak bizonyult. A vezető tisztviselők szembefordultak a szovjethatalommal, példájuk nyomán kezdetben még a kishivatalnokok is „méltóságukon alulinak” tartották, hogy a „jöttment prolikkal” együttműködjenek.
És mindezek tetejébe ott volt a háborútól és az Ideiglenes Kormánytól örökölt éhínség, a fenyegető fűtőanyaghiány, a közlekedés szinte teljes csődje – és az egész felbolydult Oroszország.
A túlnyomóan paraszti-kispolgári, a közélet demokratikus formáitól eddig teljesen elzárt országban robbanásszerűen tört felszínre minden elfojtott szenvedély. Az egész ország – s különösen a két főváros – szinte szünet nélkül gyűlésezett. Furcsa próféták bukkantak fel meg zavaros fejű anarchisták – akik már az első napokban, de azután is évekig sok gondot okoztak a szovjethatalomnak.
Ebben a káoszban kellett megkezdeni a rendteremtést. A bolsevikok elsősorban saját pártjukra s a nagyipari munkásságra támaszkodhattak. Az idő azonban sürgetett: újra meg újra szervezkedett a szétvert, de még meg nem semmisített ellenforradalom. És számolni kellett külső támadással; az első időszakban különösen a németekével, akik ki akarták használni, hogy az orosz hadsereg széthullott, s a központi államhatalom meggyengült.
Lenintől, amikor 1917 tavaszán Zürichből hazaindult, így búcsúzott a házigazdája: „Remélem, Uljanov úr, Oroszországban nem kell majd annyit dolgoznia, mint itt.” „Azt hiszem, Kammerer úr, odahaza még többet kell majd dolgoznom” – felelte Lenin.
Életmódja, mint államfőé alighanem főként abban különbözött az illegális harcosétól, hogy valóban még többet dolgozott. Feljegyezték, hogy a Népbiztosok Tanácsának megalakulásakor az egyik népbiztos jelölt húzódozott a funkció vállalásától, mondván: nincs az ilyesfajta munkában tapasztalata. Mire Lenin elnevette magát, és felvilágosította, hogy az „ilyesfajta munkában” egyiküknek sincs semmi tapasztalata, s hogy minden pártfunkcionárius számára az most a legelső probléma: hogyan tanuljon meg új módon dolgozni, hogyan változtassa meg régi szokásait, hogyan legyen a forradalmi ellenzék emberéből a szocialista rend felelős, hozzáértő építője. „A szocializmus építésének lényege a szervezés” – hangoztatta gyakran.
„Fiataljaink, de nemcsak a fiatalok, hanem azok is, akik már a későbbi években kezdtek dolgozni, gyakran túl egyszerűnek képzelik a dolgot: elfoglalták a Téli Palotát, szétverték a hadapródiskolásokat, visszaverték Kerenszkij támadását, és ezzel kész is. Hogy az apparátust hogyan hoztuk létre, hogyan indítottuk be a népbiztosságok munkáját, az már kevésbé érdekli őket. Márpedig nem kétséges, hogy különös érdeklődésre tarthat számot: hogyan tanultunk meg az igazgatás mindennapi munkájában harcolni a proletariátus érdekeiért” – írja Krupszkaja, és elmondja: micsoda megfeszített munkát végzett Lenin, munkatársaival együtt, az igazgatási és gazdasági apparátus újjáteremtéséért. Hogy a káosz fölött úrrá legyenek, Lenin ebben az időben különösen fontosnak tartotta a mindenre kiterjedő nyilvántartás és ellenőrzés megszervezését. „Egyetlen darab terméknek, egyetlen font gabonának sem szabad kimaradnia a nyilvántartásból – mondta már november 4-én (17-én). A munkásokat ugyanekkor felszólította: kezdjenek hozzá a gyárakban a munkásellenőrzés megszervezéséhez, lássák el a falut iparcikkekkel, cseréljék be az iparcikkeket gabonára. „A szocializmust nem lehet felülről jövő rendeletekkel megteremteni – hangoztatta. – A szocializmus szellemétől távol áll a hivatalos, bürokratikus gépiesség; az eleven szocializmus maguknak a néptömegeknek az alkotása.” Igen, a tömegek alkotóerejébe vetett bizalom segített Leninnek, hogy ne essék pánikba a tornyosuló feladatok láttán. Munkatársai közül sokan kétségbeestek, hiszen a legtöbben nem ismerték a rájuk bízott munkaterületet. Gyakran lehetett hallani ilyen kijelentéseket: „Nem bírom tovább, nem tudok így dolgozni.” De aztán csak folytatták a munkát. És Lenin meghallgatott mindenkit, és hajlandó volt mindenkivel együtt dolgozni, aki segíteni akart a problémák megoldásában.
Életkörülményei annyit változtak, hogy Krupszkajával együtt beköltözött a Szmolnij egyik kis szobájába. Valamelyik leánynevelő intézeti felügyelőé lehetett hajdan, a mosdón keresztül kellett bejárni. Egy emelettel följebb volt Lenin dolgozószobája, s szemben vele kis fogadószoba – mindig tele emberekkel. A Szmolnijba járt akkor mindenki. És legtöbben Leninnel akartak beszélni.”
(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)
SaLa
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
