A Doni históriáról és Észak-Kaukázusról

(Tények és mesterkedések)

Az ukrán küldöttség a kievi békekonferencia első ülésén kijelentette, hogy a doni, észak kaukázusi és más „kormányoktól” nyilatkozatokat kapott, melyekben közlik, hogy különváltak Oroszországtól és baráti kapcsolatot létesítettek az ukrán-német kormánnyal. „Nem ellenezzük a Szovjethatalom képviselőivel való tárgyalásokat — mondotta Seluhin úr, az ukrán küldöttség elnöke —, de szeretnők tudni, hogy tulajdonképpen mely területekre terjed ki az Oroszországi Föderáció hatalma, mert nyilatkozatokat kaptunk több kormánytól (Don, Észak-Kaukázus stb.), amelyek nem kívánnak Oroszország kötelékében maradni.”

A törököknek és a németeknek semmi kifogásuk sincs az ukránok e nyilatkozata ellen, sőt ellenkezőleg, számos hivatalos nyilatkozatban helyeslik az említett féllegális „kormányok” igényeit, beléjük kapaszkodnak, mert olyan törvényes eszközt látnak bennük, amely alkalmas arra, hogy új területek „önrendelkezésének” (vagyis elfoglalásának) célját szolgálja …

De miféle titokzatos „kormányok” ezek, honnan kerültek elő?

Előszöris furcsa, hogy e „kormányok” pártfogójául és ennek az egész kampánynak előharcosául hivatalosan az ukrán hetman-kormány lép fel, amely csak tegnap jött világra valakinek a kegyelméből, de semmi esetre sem a nép kegyelméből. Tulajdonképpen milyen jogon mer így beszélni az ukrán kormány a Szovjethatalommal, amelyet az Oroszországi Föderáció lakosságának milliói szabadon választottak meg és amelyhez, a többi közt, felzárkóznak a Don, Kubán, Fekete-tengermellék, Tyerek terület messze terjedő Szovjetjei, melyeket e területek lakosságának milliói választottak? Milyen súlya lehet ezek után a mai ukrán kormánynak, amelyet nem a nép választott, amely még olyan cenzusos szejmre sem tud támaszkodni, mint valami felsőbb rétegeket képviselő Landtag? Azonkívül biztosra vehető, hogy ha a békekonferenciát nem Kievben tartották volna, hanem valami semleges helyen, a nemrégen megdöntött Ukrán Ráda nem mulasztotta volna el kijelenteni, hogy a hetman-kormánnyal kötött szerződés nem kötelezheti az ukrán népet, amely nem ismeri el ezt a kormányt. Így két kérdés merült volna fel: 1) melyik kormány meghatalmazását kellett volna ebben az esetben érvényesnek tekinteni, a hetman-kormányét vagy az Ukrán Rádáét? 2) akkor milyen kijelentéssel tudta volna magát igazolni a mai ukrán küldöttség, amely nagyra becsül mindenféle „nyilatkozatot”? ..

Másodszor, éppolyan furcsa az is, hogy Németország, mely az ukrán küldöttség nyilatkozatát támogatta és az „önrendelkezés” érdekében igen komolyan kacérkodott a doni és az észak kaukázusi kalandor „kormánnyal”, egy árva szóval sem említi a lengyel Pozen, a dán Schleswig-Holstein, a francia Elzász-Lotharingia önrendelkezését. Bizonyításra szorul-e még, hogy az említett területeken élő dánok, lengyelek és franciák tömeges tiltakozásaihoz viszonyítva Dél-Oroszország sebtében összetákolt és senki által el nem ismert „kormányainak” kalandor nyilatkozatai teljesen súlytalanok, értéktelenek és szemérmetlenek …

De mindez csak „apróság”. Térjünk rá a legfontosabbra.

Tehát honnan erednek ezek a mesebeli dél oroszországi kormányok?

„1917. október 21-én — így szól a doni „kormány” „jegyzéke” — Vlagyikavkaz városában szerződést írtak alá egy új föderatív állam, a délkeleti szövetség megalakulásáról, melynek kötelékébe belépett a doni, kubáni és asztraháni kozák csapatok területein élő lakosság, beléptek továbbá Észak-Kaukázus és a feketetengeri partvidék hegylakói s Délkelet-Oroszország szabad népei.”

Csaknem ugyanez áll abban a rádiótáviratban is, melyet május 16-án kaptunk Csermojev és Bammatov észak kaukázusi „kormányának” képviselőitől:

„Kaukázus népei törvényesen nemzetgyűlést választottak, amely 1917 májusában és szeptemberében gyűlt egybe s proklamálta a kaukázusi hegylakók szövetségének megalakulását” „A kaukázusi hegylakók szövetsége különválik Oroszországtól és független államot alkot. Az új állam határai északon ugyanazok a földrajzi határok lesznek, amelyek a volt Orosz Birodalomban a Dagesztán, Tyerek, Sztavropol, Kubán és Fekete-tengermellék területek, illetve tartományok határai voltak, nyugaton a Fekete-tenger, keleten a Káspi-tenger fogja határolni.

Tehát a Kerenszkij-kormányt megdöntő Októberi Forradalom győzelmének küszöbén a Kerenszkij-kormánnyal kapcsolatban álló kalandorok maroknyi csoportjai egybegyűltek Vlagyikavkazban, „teljhatalmú” kormányoknak kiáltották ki magukat és bejelentették, hogy Oroszország délvidéke különválik Oroszországtól, de a lakosságot még arra sem tartották érdemesnek, hogy beleegyezését kérjék. Egy szabad országban, mint Oroszország, természetesen senkinek sem tiltják meg, hogy szeparatista álmokat szőjön, s így könnyen megérthető, hogy a Szovjethatalom kalandor kijelentéseikért nem üldözhette és nem is kellett neki üldöznie azokat az álmodozókat, akiket semmiféle kapocs sem fűz Dél-Oroszország népeihez. Nem lehet kétséges, hogy ha Németország ugyanilyen szabadságot adna polgárainak, mint amilyet most Oroszország polgárai élveznek, akkor Pozent, Elzász-Lotharingiát, Lengyelországot, Kurlandot, Észtországot stb. a nemzeti kormányok hálózata borítaná, s ezeknek a kormányoknak sokkal több joguk lenne arra, hogy kormányoknak nevezzék magukat, mint a Bogajevszkijeknek és Krasznovoknak, a Bammatovoknak és Csermojeveknek, akiket saját népük elűzött s akik most emigrációban élnek…

Ez a története Dél-Oroszország mesebeli „kormányai” keletkezésének.

A doni „kormány” „jegyzéke” és Csermojev rádiótávirata felidézi a múltat, 1917 szeptemberét, októberét és Vlagyikavkazt, mint a nyugalmazott tábornokok menedékhelyét. De az óta csaknem egy év telt el. Ez alatt megalakultak a Don-, Kubán- Fekete-tengermellék- és Tyerek-területi Népi Szovjetek, amelyek a lakosság millióit egyesítik — kozákokat, a kozák települések nem-kozák lakóit, abházokat és oroszokat, csecsenceket és ingusokat, oszétokat és kabardokat, grúzokat és örményeket. Ezeknek a területeknek a lakossága, korlátlanul gyakorolva a kapott önrendelkezési jogot, már régen elismerte a Szovjethatalmat. Vlagyikavkaz pedig, a Karaulovok és Bogajevszkijek, a Csermojevek és Bammatovok volt fészke, már régen a Tyereki Népi Szovjet székhelye lett. Felmerül a kérdés, hogy ezekkel a közismert tényekkel szemben mi jelentősége lehet a múltból előkotort tábornokoknak és 1917 nyarán tett kalandor kijelentéseiknek? Szeptemberben és októberben Oroszországban még Kerenszkij kormánya volt uralmon, amely akkor féktelenül mennydörgött az illegalitásba űzött bolsevik párt ellen, ma pedig a bolsevik párt hatalmon van. Ha az ukrán küldöttségnek és a német kormánynak 1917 szeptembere és októbere annyira szent, úgy miért ne hívhatnák meg a békekonferenciára az akkor még élő és viruló Kerenszkij-kormány maradványait éppúgy, mint ahogy ezt a Csermojevek és Karaulovok „kormányának” maradványaival teszik, akik 1917 szeptemberében és októberében szintén éltek és virultak?

Vagy: tulajdonképp mivel különb 1917 szeptembere 1918 áprilisánál, amikor az Ukrán Rádát, mely küldöttséget készített elő a Szovjethatalommal folytatandó tárgyalásokra, a népek önrendelkezési elvének német „magyarázata” „alapján” egy szempillantás alatt leseperték a politika színpadáról?

Vagy végül: mi az oka annak, hogy Krasznovnak, a kozákok által elűzött kozák tábornoknak, aki 1917 végén Gatcsinánál a szovjet csapatok fogságába esett és akit a Szovjethatalom később becsületszóra szabadon bocsátott — mi az oka, hogy ennek a tábornoknak a nyilatkozatát „nagyjelentőségű politikai aktusnak” tekintik, ellenben semmiféle politikai jelentőséget sem tulajdonítanak annak, hogy például a krimi népbiztosok tanácsa, amely maga körül tömöríti az orosz és tatár lakosság százezreit, rádió útján három ízben is kijelentette, hogy a Krím és az Oroszországi Föderáció kapcsolatai felbonthatatlanok?

Mi az oka annak, hogy a kozákok által elűzött Krasznov tábornok az ukrán-német kormányzók különös pártfogását élvezi, ellenben a lakosság által szabadon választott krimi népbiztosok tanácsát rablómódra agyonlőtték?..

Itt nyilván nem az a döntő, hogy ezek a „nyilatkozatok” hitelesek-e és hogy milyen tömegek támogatják azokat. Még kevésbé döntő az „önrendelkezés” fogalma, amelyet a hivatalos rablók barbár módon lejárattak és meghamisítottak. Csupán az a döntő, hogy a „nyilatkozatok” igen kedvezők az imperialista cselszövések ukrán és német kedvelőinek, mert felhasználhatók arra, hogy leplezzék az új területek meghódítására és leigázására irányuló törekvéseiket.

Jellemző, hogy az úgynevezett doni kormány több küldöttsége közül, amelyek ugyanolyan „törvényesek”, mint Krasznov tábornok küldöttsége, az ukránok és németek választása az utóbbi küldöttségre esett, mert a többi küldöttség nem a németekre „orientálódott”. Egyébként a Krasznov—Bogajevszkij „kormány” kieszelt és mesterkélt jellege annyira nyilvánvaló, hogy a Krasznov által kinevezett miniszterek közül többen (Paramonov, népművelési miniszter és Szemjonov, földművelésügyi miniszter) hivatalosan visszautasították kinevezésüket s ezt azzal indokolták, hogy „Krasznov tábornok távollétükben nevezte ki őket minisztereknek”. De ez nyilván a legkevésbé sem zavarja az ukrán-német önrendelkezőket, mert Krasznov, mint cégér, megfelel nekik.

Éppoly jellemző az is, hogy az úgynevezett délkeleti szövetség, amely januárban még isten ölében nyugodott, májusban hirtelen feltámadt valahol Ukrajnában vagy Konstantinápolyban, és Észak-Kaukázus népei még nem is tudják valamennyien, hogy az általuk régen eltemetett „kormányok” hol Konstantinápolyban, hol Kievben illegálisan tovább „léteznek” és onnan szándékoznak törvényeket hozni számukra. Az ukrán-német önrendelkezőket nyilván ez az ügyetlen mesterkedés sem zavarja, mert lehetőséget nyújt arra, hogy előnyükre fordítsák azt.

Így állnak a dél oroszországi hatalomra vágyó kalandoroknak és a politikai cselszövések értelmi szerzőinek az „ügyei”.

Az önrendelkező urak a függetlenség kérdésében Dél-Oroszország népeinek nevével takaródznak. Mi hát a dél oroszországi népek álláspontja a függetlenség kérdésében?

Kezdjük a Donnal. Már február óta fennáll az autonóm Doni Szovjet Köztársaság, amely maga körül egyesíti a terület lakosságának óriási többségét. Senki előtt sem titok, hogy az áprilisi területi kongresszuson, amelyen több mint 700 küldött gyűlt egybe, nyilvánosan megerősítették, hogy a Doni Köztársaság kapcsolata Oroszországgal felbonthatatlan és a Doni Köztársaság Oroszország autonóm részét alkotja.

Íme, mit mond a Doni Köztársaság Központi Végrehajtó Bizottsága május 28-i határozatában Krasznov—Bogajevszkij újsütetű „kormányának” igényeivel kapcsolatban:

„A Doni Szovjet Köztársaság Központi Végrehajtó Bizottsága tudomására adja a Népbiztosok Tanácsának és a kievi békekonferenciának, hogy a Don-vidéken a Központi Végrehajtó Bizottságon és annak elnökségén kívül nincsen más hatalom. Minden más kormány, amely ilyennek hirdette vagy fogja hirdetni magát, pártütők «kormányai», amelyet hazaárulásért népbíróság elé fogunk állítani. Most értesültünk arról, hogy a békekonferencián részt vesz egy doni kormányküldöttség. Mint államhatalom, kijelentjük a Népbiztosok Tanácsának és a kievi békekonferenciának, hogy a Doni Köztársaság Szovjethatalmának okiratai nélkül egyetlen küldöttet sem szabad bevonni a béketárgyalásokba, s ha ilyenek ott megjelentek, azokat törvényteleneknek és bitorlóknak nyilvánítjuk, akiket mint hazaárulókat bíróság elé állítunk. A Központi Végrehajtó Bizottság követeli a békekonferenciától, hogy a «doni kormány» bitorló küldöttségét távolítsa el a béketárgyalásokról, mert ez a küldöttség törvénytelen és nem vonható be a béketárgyalásokba.

V. Kovaljov
a Központi Végrehajtó Bizottság elnöke
V. Puzsiljov
titkár

(Elfogadták május 28-án) Caricin.”

Térjünk át Kubánra. Mindenki ismeri a Kubáni-Feketetengermelléki Autonóm Szovjet Köztársaságot, amely a terület valamennyi kerületében és körzetében a lakosság 90%-át tömöríti maga köré.

Mindenki tud a Kubán-Fekete-tengermellék terület népes kongresszusáról, amely a kozák J, Polujan elnökletével ez év áprilisában gyűlt egybe csecsencek és ingusok részvételével. Ez a kongresszus ünnepélyesen megerősítette területének Oroszországgal való elszakíthatatlan kapcsolatát és éppoly ünnepélyesen törvényen kívül helyezte a kalandorokat, a minden rendű és rangú Filimonovokat és Krasznovokat. Különben is, az a sok tízezer felfegyverzett kubáni, akik Szuhumtól Batajszkig testükkel védik Szovjet-Oroszországot, elég ékesszólóan tanúskodnak Kubán és a Fekete-tengermellék érzelmeiről és rokonszenvéről. A flottáról nem is beszélünk, amelynek pusztulását alig várják a Krasznovok és Filimonovok jóakarói…

Nézzük végül Tyerek területet. Mindenki tudja, hogy a Tyerek vidékén ott van a Tyerek-területi Népi Szovjet, amely maga körül egyesíti a terület valamennyi, vagy csaknem valamennyi (95%) aulját, sztanicáját, faluját, helységét, nem is szólva a városokról. Már a folyó év januárjában tartott első területi kongresszuson a küldöttek kivétel nélkül a Szovjethatalom és az Oroszországgal való elszakíthatatlan kapcsolat mellett szálltak síkra. A második kongresszus, mely az elsőnél átfogóbb és népesebb volt, áprilisban ünnepélyesen szentesítette Oroszországgal való kapcsolatát, s területét az Oroszországi Föderáció autonóm szovjet köztársaságának nyilvánította. A most folyó harmadik területi kongresszus egy lépéssel tovább megy, a szavakról tettekre tér át és fegyverbe szólítja a polgárokat, hogy védjék meg a Tyereket — és nemcsak a Tyereket — a hívatlan vendégek merényleteivel szemben. Az úgynevezett doni kormány úgynevezett jegyzéke igen sokat beszél a „délkeleti szabad népekről”, amelyek állítólag arra törekszenek, hogy Oroszországtól különváljanak. Minthogy a tények cáfolják meg legjobban a „nyilatkozatokat”, beszéljenek a tények.

Először is hallgassuk meg a Tyereki Népi Szovjet határozatát.

„A Tyereki Népi Szovjetnek táviratokból tudomására jutott, hogy Észak-Kaukázus Konstantinápolyban tartózkodó küldöttei állítólag proklamálták Észak-Kaukázus függetlenségét s erről a török kormánynak és más hatalmaknak hivatalos jegyzéket nyújtottak át.

A Tyereki Népi Szovjet, amely a csecsenceknek, kabardoknak, oszétoknak, ingusoknak, kozákoknak és a kozák települések nem-kozák lakosainak frakcióiból áll, kijelenti, hogy Tyerek határterület népei a fent említett célból soha, sehova, senkit sem delegáltak és ha most egyes, Konstantinápolyban tartózkodó személyek Tyerek határterület népeinek küldötteiként szerepelnek és e népek nevében járnak el, ez nem más, mint bitorlás és kalandorság.

A Tyereki Népi Szovjet csodálkozásának ad kifejezést, hogy a török kormány politikailag annyira rövidlátó és naiv, hogy szélhámosok félrevezethették.

A fentebb felsorolt frakciókból álló Tyereki Népi Szovjet kijelenti, hogy Tyerek határterület népei az Oroszországi Föderatív Köztársaság elidegeníthetetlen részét alkotják.

A Tyereki Népi Szovjet tiltakozik az ellen, hogy a kaukázusontúli kormány Észak-Kaukázust is bevonja a Kaukázusontúl függetlenségének proklamálásába” (lásd „Narodnaja Vlaszty”, a Tyereki Népi Szovjet lapja).

(A határozatot egyhangúlag elfogadták. Május 9.)

Most adjuk át a szót a bitorlók és pártfogóik által megrágalmazott csecsenceknek és ingusoknak. Frakciójuk, amely maga körül egyesít minden vagy csaknem minden csecsencet és ingust, a következő határozatban szögezte le álláspontját:

„A Tyereki Népi Szovjet csecsenc-ingus frakciójának rendkívüli ülése megvitatta az Észak-Kaukázus függetlenségének proklamálásáról szóló közleményt és egy hangilag a következő határozatot hozta: Észak-Kaukázus függetlenségének proklamálása rendkívül fontos aktus, melynek az egész érdekelt lakosság tudtával és beleegyezésével kell megtörténnie.

A csecsenc-ingus frakció megállapítja: a csecsenc és ingus nép egyetlenegy delegátust sem küldött a trapezunti ottomán küldöttséggel vagy a konstantinápolyi ottomán kormánnyal folytatandó bárminemű tárgyalás céljából és a függetlenség kérdését nem tárgyalták meg soha semmiféle olyan szervben vagy gyűlésen, amely a csecsenc és ingus nép akaratát fejezi ki.

Ezért a csecsenc-ingus frakció bitorlóknak és a nép ellenségeinek tekinti azokat, akik a nép nevében mernek beszélni, amely nem választotta meg őket.

A csecsenc-ingus frakció kijelenti, hogy Észak-Kaukázus hegylakóinak és a forradalom által kivívott szabadságjogoknak egyetlen biztosítékát az oroszországi forradalmi demokráciával való szoros egyesülésben látja.

Ezt nemcsak az észak kaukázusi hegylakók veleszületett szabadságszeretete parancsolja, hanem megkövetelik azok a gazdasági vonatkozások is, amelyek az utóbbi évtizedekben Észak-Kaukázust és Közép-Oroszországot egyetlen felbonthatatlan egészbe forrasztották össze.”

(Elfogadták május 9-én. Lásd „Narodnaja Vlaszty”, a Tyereki Népi Szovjet lapja.)

Itt közlünk még egy részletet Seripov elvtársnak, az ingusok és csecsencek szónokának a Tyereki Népi Szovjet gyűlésén mondott lángoló beszédéből; ez a részlet eléggé félreérthetetlen ahhoz, hogy véget vessen a dagesztánokat ért mindenféle szemrehányásnak:

„A nagy orosz forradalomnak köszönhetjük, hogy megkaptuk azt a szent szabadságot, amelyért évszázadokon át sikertelenül küzdöttek és száz halált szenvedtek őseink. Most, amikor biztosították önrendelkezési jogunkat, a nép ezt a jogát soha, senkinek oda nem adja. Ma Észak-Kaukázus függetlenségéről beszélnek a földesurak, a hercegek, a provokátorok, a kémek és mindazok, akik ellen Samil 50 éven át élethalálharcot vívott. A nép ellenségei itt-ott kísérletet tesznek arra, hogy Kaukázus függetlenségét proklamálják és kikiáltsák az imámságot. Samil lenyakazta e hercegek elődjeit s állítom, hogy ma is ugyanezt tenné utódjaikkal. Frakciónk, amely az ingus és a csecsenc népet képviseli, rendkívüli gyűlésén, ismert határozatában, leszögezte Észak-Kaukázus függetlenségének proklamálására vonatkozó álláspontját.” (Lásd fentebb. Idézve a „Narodnaja-Vlaszty”-ból.)

Ezek a tények.

Van-e tudomásuk minderről a német, ukrán és török önrendelkezőknek? Persze, hogy van! Hiszen Dél-Oroszország területi Szovjetjei egészen nyíltan, mindenki szemeláttára cselekszenek, de meg ezeknek az uraknak az ügynökei eléggé figyelmesen olvassák újságainkat, tehát tudniok kell ezekről a közismert tényekről.

Mi célja van hát ebben az esetben az ukrán küldöttség fent említett nyilatkozatának, melyet a mesebeli „kormányokról” tett s melyet a németek és törökök szóban és tettel támogatnak?

Csak egy célja van, éspedig az, hogy a légből kapott „kormányokat” cégérnek használják fel új területek elrablására és leigázására. A németek, az Ukrán Rádával fedezve magukat, a „breszti szerződés alapján” (óh, természetesen!) előnyomultak és elfoglalták Ukrajnát. Most azonban Ukrajna, mint cégér, mint fedezék nyilván nem felel meg többé, viszont a németek folytatni akarják előnyomulásukat. Ezért új fedezékre, új cégérre van szükségük. S mivel a kereslet kínálatot szül, ezért a Krasznovok és Bogajevszkijek, a Csermojevek és Bammatovok haladéktalanul jelentkeztek és felajánlották szolgálataikat. És semmi valószínűtlenség sincs abban, hogy a Krasznovok és Bogajevszkijek, akik a németek pórázán járnak, akiket a németek látnak el mindennel, Oroszország ellen, a Don „felszabadítására” fognak indulni, míg a németek — ki tudja, hányadszor? — esküdözni fognak, hogy hűek maradnak a breszti szerződéshez. Ugyanezt kell mondanunk a Kubánról, Tyerekről stb.

Ez a dolog lényege!

A Szovjethatalom élve temetné el magát, ha a rablók és elnyomók ellen nem mozgósítaná összes erőit mind egy szálig.

És mozgósítja is.

I. Sztálin
népbiztos

„Pravda” 108. sz.
1918. június 1.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)