„A Nagy Októberi Szocialista Forradalom félelmet és gyűlöletet keltett az egész világ kapitalistáiban, mert megmutatta uralmuk ingatagságát, és tettekkel bizonyította be, hogy a kizsákmányolok hatalmát meg lehet dönteni. A forradalom elvette a külföldi tőkésektől oroszországi gyáraikat, koncesszióikat, tőkebefektetéseiket, és érzékeny csapást mért a New York-i, londoni, párizsi, berlini bankárok és nagyiparosok érdekeire.

Az októberi forradalom a béke jelszavával győzedelmeskedett. Mindkét hadviselő tábor imperialistái attól féltek, hogy Szovjet-Oroszország békeharca és a háborúból való kilépése minden országban erősíteni fogja a békevágyat. A háború ügye, az imperialisták ügye komoly veszélybe került.

A kapitalista országok uralkodó köreit félelemmel töltötte el az októberi forradalomnak a nemzetközi munkásmozgalomra és az elnyomott népek felszabadító harcára gyakorolt erkölcsi hatása is. A szovjet állam, amely már létének puszta tényével is forradalmasította a világot, az egész kizsákmányolt emberiség vonzási központja lett.

Az imperialisták kérlelhetetlen osztálygyűlölettel viseltettek a szovjet állam iránt, létének első percétől kezdve. Ez az ellenségesség a szovjetek köztársaságának belügyeibe való közvetlen beavatkozásban, a katonai intervenció megszervezésében teljesedett ki, aminek a szovjethatalom megdöntése, a burzsoá-földesúri rendszer visszaállítása, Oroszország leigázása és feldarabolása volt a célja.

Az intervenciósok szövetségesekre leltek az oroszországi ellenforradalmárok személyében. Az Oroszországban megdöntött tőkés és földesúri kizsákmányoló osztályok, az ellenforradalmi pártok — a kadetek, a mensevikek, az eszerek, az anarchisták, a burzsoá nacionalisták pártjai — nem voltak hajlandók megadni magukat. A kizsákmányolok ellenállása az osztályharc legélesebb formájában nyilvánult meg: a polgárháborúban. Ez a háború — a szovjethatalom nagy túlerejénél fogva — viszonylag gyorsan véget érhetett volna. De a belső ellenforradalom katonai, politikai és gazdasági támogatást kapott a külföldi imperialistáktól; ezért a polgárháború a végsőkig kiéleződött, elhúzódott, s hatalmas áldozatokat és nélkülözéseket követelt Oroszország népeitől.

A külső és belső szovjetellenes erők velejéig reakciós szövetségbe tömörültek, hogy megakadályozzák — vagy legalábbis feltartóztassák — a történelem előrehaladását. E szövetség résztvevői között nagy nézeteltérések voltak. Az orosz burzsoázia vissza akarta szerezni hatalmát, hogy megvédelmezhesse érdekeit és profitját; a külföldi imperialisták viszont az orosz burzsoázia rovására még jobban meg akarták erősíteni pozícióikat Oroszország gazdasági és politikai életében. Az orosz burzsoázia, mint gyengébb fél, minden engedményre hajlandó volt, és szemérmetlenül áruba bocsátotta az ország területét és természeti kincseit.

A szovjetellenes intervencióban kisebb vagy nagyobb mértékben a tőkés világ összes nagy állama részt vett; ott volt mellettük sok kisebb ország is. Az osztrák—német tömb országai éppúgy fegyvert fogtak a szovjetek köztársasága ellen, mint az antantállamok; csapatokat küldtek Szovjet-Oroszországba, óriási összegeket költöttek az intervencióra, pénzzel, fegyverrel, lőszerrel, felszereléssel segítették az ellenforradalmár fehérgárdistákat.

Az intervenció fő szervezői és résztvevői Anglia, Franciaország, Japán és az Egyesült Államok voltak. Az Egyesült Államok — a tőkés világ leggazdagabb országa, amely a legnagyobb anyagi lehetőségekkel rendelkezett a szovjetellenes erők támogatására —, képmutatóan leplezve valódi, imperialista céljait, a legtevékenyebben részt vett az intervenciósok blokkjában. Amerikai csapatok fegyveres intervenciót folytattak orosz területen — északon és a Távol-Keleten. Amerikai diplomaták, államférfiak és katonai vezetők szovjetellenes összeesküvéseket szőttek, államszövetségeket hoztak létre Szovjet-Oroszország ellen. Miként Lenin írta: „Az amerikai milliárdosok, ezek a modern rabszolgatartók különösen tragikus fejezetet nyitottak a véres imperializmus véres történetében éppen most, amikor beleegyezésüket adták — egyre megy, hogy közvetlenül-e vagy közvetve, nyíltan-e vagy képmutatóan leplezett formában — ahhoz, hogy az angol—japán fenevadak fegyveres hadjáratot indítsanak, amelynek célja az első szocialista köztársaság megfojtása.”

A világ imperialistái egyek voltak abban a törekvésükben, hogy megsemmisítsék a szovjet államot, de minden egyes imperialista államnak megvoltak a maga külön, önző céljai is; mindegyik igyekezett visszaszorítani konkurenseit, igyekezett kedvezőbb pozíciókra szert tenni. Nemcsak a két szemben álló hadviselő tábor — az antant és a központi hatalmak — között voltak kibékíthetetlen imperialista ellentétek, hanem az angol—francia—amerikai—japán tömbön belül is: az Egyesült Államok és Japán, Anglia és Franciaország, az utóbbiak és az Egyesült Államok között stb.”

„Az oroszországi polgárháború (oroszul: Гражданская война в России, Grazsdanszkaja vojna v Rossziji) 1917-től 1922-ig tartó belháborús konfliktus volt Szovjet-Oroszországban (1922. december 30-tól Szovjetunió) a vörösök, a fehérek, illetve az egykori cári Oroszország nemzetiségei között. A belháborút idegen országok – előbb a németek, majd az antant – katonai beavatkozásai kísértek a bolsevizmus megállítására. A polgárháború Európában 1920-ban, Vrangel csapatainak a Krímből való evakuálásával ért véget, míg a Távol-Keleten 1922-ben értek véget a harcok. Mind az első világháború, mind az azt követő konfliktus az Orosz Birodalom és a helyén létrejövő Szovjetunió meggyengüléséhez, függetlenségi mozgalmak sorához és szuverén országok létrehozásához vezetett.” Wikipédia – A bolsevizmus a dolgozó nép demokráciáját valósította meg, ezt akarták megállítani a polgári diktatúra megteremtésével. Nagy áldozatokkal sikerült a bolsevikoknak a bitangokat legyőzni, ezt soha nem felejtik el a nép ellenségei. Csak így sikerülhetett a bolsevikoknak a Szovjet-Oroszországot a Szovjetuniót felépíteni, a dolgozó nép hazáját.

A nyílt imperialista intervenció kezdete és a belső ellenforradalom aktivizálódása
A külső és belső szovjetellenes erők összefogása.
A szovjet köztársaság a frontok gyűrűjében.

„Az antant eleinte burkolt intervenciót folytatott: politikailag és anyagilag támogatta az oroszországi ellenforradalmat, szovjetellenes lázadásokat szervezett. 1918 tavaszára azonban világossá vált, hogy az oroszországi tőkések és földesurak egymagukban nem képesek megbirkózni a győzelmes szocialista forradalommal. Az antant ezért a saját csapatait küldte Szovjet-Oroszország ellen. Amíg az európai háború tartott, és a központi hatalmak tartották kezükben a fekete-tengeri szorosokat, az antant nem tudott Oroszország egész területén nagyobb szabású hadműveleteket indítani. Abban az időben csak északon és a Távol-Keleten, Közép-Ázsiában és a Kaukázusontúl folytatott hadműveleteket.

Az antant intervenciója ténylegesen háborút jelentett Szovjet-Oroszország ellen; az imperialisták ezt a háborút annak a frázisnak a leple alatt folytatták, hogy „segítséget nyújtanak” az orosz népnek Németországgal szemben. Ennek az állításnak az alaptalanságát már az a tény is mutatta, hogy az antanthatalmak Németország kapitulációja után nemcsak folytatták a szovjetellenes háborút, hanem még fokozták is.

1918. március 9-én Murmanszkban partra szállt az első angol fegyveres osztag, amelyet hamarosan nagy amerikai, angol, francia csapatok követtek. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok képviselői a murmanszki szovjet hazaáruló tagjaival kötött egyezményben arra kötelezték magukat, hogy nem avatkoznak be a terület belügyeibe. A valóságban az intervenciósok erőszakkal feloszlatták a dolgozók szervezeteit, békés lakosokat gyilkoltak halomra. Kemben egy angol—francia katonai osztag szétkergette a helyi szovjetet és agyonlőtte vezetőit.

Augusztus 1-én intervenciós flotta jelent meg Arhangelszk partjainál. Másnap az ellenséges erők partra szálltak a városban; ellenforradalmi puccsot szerveztek, és fehérgárdista bábkormányt hoztak létre, élén egy Csajkovszkij nevű „népi szocialistával”.

A szovjet kormány több jegyzékben erélyesen tiltakozott az intervenció ellen. Az antantkormányok válaszjegyzékeikben képmutatóan azt állították, hogy hadihajóik csak a „német veszély” elhárítása végett horgonyoznak Szovjet-Oroszország északi kikötőiben. Valójában Murmanszk és Arhangelszk vidékén semmiféle német veszély sem volt. Ezt a szövetségesek hivatalos képviselői is elismerték. Az arhangelszki amerikai konzul a következőket tudatta Francisszel, az Egyesült Államok oroszországi nagykövetével: „A cél nem pusztán Arhangelszk megszállása, hanem az oroszországi belső területek felé való előnyomulás is… ”

A Távol-Keleten 1918 áprilisának első napjaiban indult meg az intervenció. Vlagyivosztokban japán, angol, majd később (1918 augusztusában) amerikai csapatok szálltak partra. 1918 második felében csupán az amerikai sereg létszáma 9000 fő volt.

1918. május végén szovjetellenes lázadás tört ki a csehszlovák hadtestben. Ez a hadtest a volt osztrák—magyar hadseregben szolgált csehekből és szlovákokból állott, akik 1914-1917 között estek hadifogságba. A szovjet kormány megengedte nekik, hogy a szibériai vasútvonalon Vlagyivosztokba utazzanak, ahonnan azután tovább mehettek volna Európába. Az antant-imperialisták azonban, T. Masaryk és E. Benes cseh burzsoá vezetők segítségével, ellenforradalmi célokra használták fel a csehszlovák hadtestet. A hadtest parancsnoksága, hitszegően megsértve a szovjet kormánnyal kötött megállapodást, útközben ellenforradalmi lázadást szervezett.

A csehszlovák hadtest mintegy 50 000 jól felfegyverzett katonából állott Sok orosz fehérgárdista is csatlakozott hozzá. Úticéljuk felé tartva, a hadtest alakulatai Penzától egészen Vlagyivosztokig húzódtak szét a szibériai vasútvonal mentén. Mivel itt igen kevés szovjet csapat állomásozott, a vasútvonal egész hosszában elfoglalták a városok nagy részét, és visszaállították a burzsoá rendet.

Az Oroszországban tartózkodó cseh és szlovák hadifoglyok túlnyomó többsége (számuk a hadtest tagjain kívül 150 000 volt) nem támogatta a nemzetközi imperializmus és a csehszlovák reakciósok ellenforradalmi vállalkozását. Sok cseh és szlovák belépett a Vörös Hadseregbe, amelyben csehszlovák alegységek alakultak. Az oroszországi csehszlovák kommunista csoport tagjai leleplezték az imperialisták provokációit, és fáradhatatlan agitációs munkát folytattak a csehszlovák hadtest katonái között. Mégsem sikerült megakadályozniuk, hogy az ellenforradalmi tisztikar — a jobboldali szociáldemokraták támogatásával, szemérmetlen demagógia és csalás segítségével, a nacionalista szenvedélyek felkorbácsolásával – a szovjethatalom elleni harc eszközévé tegye a hadtestet.

Az imperialista beavatkozás kibontakozásával fokozódott az oroszországi belső ellenforradalom tevékenysége is. A csehszlovák hadtesttel együtt a Volga-vidéki, az uráli, a szibériai ellenforradalmi erők is fegyvert fogtak a szovjethatalom ellen. 1918 nyarának végén már nagy területeket tartottak a kezükben: egész Szibériát, az Urál nagy részét, több Volga-menti várost: Szamarát, Szimbirszket, Kazanyt. Szovjet-Turkesztánt elvágták az ország centrumától. Június első felében a csehszlovákok által elfoglalt Szamarában a kadetok, az eszerek és a mensevikek részvételével ellenforradalmi „kormány” alakult, az úgynevezett „Komucs” — az alkotmányozó gyűlés tagjainak bizottsága. Omszkban megalakult a fehérgárdista szibériai „kormány”. A cári hadsereg volt tisztjeiből alakult „önkéntes” hadsereg, amelyet Alekszejev, Kornyilov és Gyenyikin tábornokok vezettek, elfoglalta Észak-Kaukázus nagy részét.

Az antant fegyveres intervenciója a Kaukázusontúl és Közép-Ázsiában is megindult. 1918 augusztusában egy Iránból érkezett angol intervenciós csapat, Dunsterville tábornok parancsnoksága alatt, bevonult Bakuba. Ezzel egyidejűleg más, ugyancsak Iránból érkezett angol csapatok, amelyeket Malleson tábornok vezényelt, elfoglalták a Kaszpi-tenger mellékét.

A császári Németország is esküdt ellensége maradt a szovjet államnak. Megszegve a breszti békeszerződést, megszállta a Krím-félszigetet, csapatokat küldött Észak-Kaukázusba és a Kaukázusontúlra. A doni kozákok lázadása megdöntötte a szovjethatalmat a Don vidékén. Krasznov tábornok, „a nagy hatalmú doni sereg” atamánja, a német imperialisták segítségével nagy sereget szervezett, majd Caricin és Voronyezs ellen vonult.

Németország szövetségese, a szultáni Törökország a Kaukázusontúl indított támadást. 1918 szeptemberében a török csapatok elfoglalták Bakut, és lemészárolták a város sok lakóját.

Ukrajnában, a Baltikumban, Belorussziában, a Krím-félszigeten a német megszállók bábkormányokat hoztak létre a legreakciósabb, nagyobbrészt monarchista elemekből. 1918 áprilisának végén az ukrán Központi Radát új „kormány” váltotta fel az „egész Ukrajna hetmanjává” kikiáltott volt cári tábornok és nagybirtokos, Szkoropadszkij vezetésével. Az ukrán nép kirablása hallatlan méreteket öltött. Szkoropadszkij uralma alatt Ukrajnából kilencmillió púd gabonát és 3,5 millió púd cukrot szállítottak Németországba, a hatalmas mennyiségű egyéb élelmiszerről és nyersanyagféleségről nem is beszélve. 1918 nyarán a németek előkészületeket tettek a litván monarchia megteremtésére. A trónra Wilhelm von Urach német herceget jelölték.

A német imperialisták által megszállt területeken valójában a katonai vezetés gyakorolta a korlátlan hatalmat. A megszállók visszaállították a burzsoá-földesúri rendszert, minden joguktól megfosztották a munkásokat és a parasztokat, szétkergették a szakszervezeteket, a demokratikus társadalmi és kulturális egyesületeket. A börtönöket zsúfolásig megtöltötték azokkal, akik akár a legszerényebb módon is tiltakozni merészeltek a megszállók cselekedetei ellen; a munkások és parasztok ezreit gyilkolták le.

Az antant táborába tartozó intervenciósok szintén kegyetlen megszállási rendszert léptettek életbe az általuk elfoglalt területeken. Az intervenciósok útját a meggyilkolt szovjet hazafiak, a tömegesen lemészárolt békés emberek vére jelezte.

Északon az intervenciósok és a fehérgárdisták uralma idején a terület lakosságának egyhatoda börtönben vagy koncentrációs táborban sínylődött. Murmanszkban, ahol az intervenciósok öt börtönt létesítettek, állandóan legalább ezer embert tartottak fogva. Az intervenciósok Mudjug szigetén és a Kola-félszigeten fekvő Jokanga állomáshelyen koncentrációs tábort állítottak fel, amelyekben a meggyötört és megkínzott szovjet emberek az éhezés és a hideg következtében kínhalállal pusztultak el. Szibériában több mint 80 000 munkást, parasztot és értelmiségit zártak börtönbe, illetve koncentrációs táborba, 40 000 embert pedig agyonlőttek vagy halálra kínoztak.

Lemoshatatlan gyalázat bélyegét sütötték magukra az angol intervenciósok a Kaukázusontúl. A szovjethatalom Bakuban történt megdöntése után az angolok a szocialista forradalom 26 kimagasló alakját („a 26 bakui komisszárt”), a szovjet nép önfeláldozó, bátor fiait — M. Azizbekovot, P. Dzsaparidzét („Aljosát”), J. Zevint, G. Korganovot, I. Maligint Sz. Oszepjant, Sz. Saumjant, I. Fioletovot és másokat — elvitték az angol csapatok által megszállt Kaszpi-tenger melléki területre. Itt, 207 versztnyire Krasznovodszktól, ember nem lakta pusztaságon, 1918. szeptember 20-ára virradó éjjelen a Teeg-Johnes angol százados vezette hóhérok bestiális módon meggyilkolták a kommunizmus hős harcosait.” – Nem felejtünk!
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!