„A szibériai intervenció az antant beavatkozásainak egyike volt az oroszországi polgárháború idején. Az 1918 és 1922 közötti hadműveletben mintegy 200 000 katona érkezett az antant tagállamaiból (legtöbbjük Japánból), hogy megszállja a Tengermellék területét, és segítse az orosz fehérek harcát a bolsevik Vörös Hadsereg ellen.

A harcokban mindkét fél hatalmas veszteségeket szenvedett és részben ez vezetett oda, hogy az antant csapatok – a japánok kivételével – 1920-ban elhagyták a területet. A Japán Császári Hadsereg még egészen 1922-ig állomásozott a területen, majd az Amerikai Egyesült Államok nyomása és a szovjet katonai sikerek miatt kénytelen volt kiüríteni a Tengermellék területét.” Wikipédia – Az osztályharc a fehér kizsákmányolók és a vörösök vezette dolgozók között kegyetlen volt. Ekkor még a dolgozók győztek a kizsákmányolók felett, de 1990-re újra a kizsákmányolók lettek az urak, a dolgozók a szolgaságot választották. A dolgozók élősködők feletti diktatúráját felváltotta az élősködők diktatúrája. Talán az emberiség alkalmatlan az emberré válásra? Gerinctelen tolvaj élősködők nem vezethetik el az emberiséget a civilizált emberséges világba. A megosztott emberek világa nem demokratikus, hanem az élősködők diktatúrája a világ dolgozói felett. Csak a többségre kiterjedő demokrácia, a népi demokrácia lehet az emberiség fennmaradásának útja, de ehhez meg kell haladni a polgári „demokráciát”. Igazi demokrácia és szabadság csak akkor lehetséges, ha az emberiség nincs megosztva kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, ez pedig a népi demokrácia keretében a szocializmus. A kapitalizmus világméretű termelőképessége mára megteremtette az emberiség számára a népi demokrácia lehetőségeit. Vagy változik a világ vagy elpusztul. A világméretű polgári diktatúra csak a pusztulást hozhatja az emberiségnek, a túléléshez demokrácia kell, népi demokrácia, a dolgozók gazdasági és politikai hatalma, a szocializmus.

„1918 derekán a fiatal szovjetköztársaság életének legfőbb, központi kérdése a külföldi intervenció és a belső ellenforradalom elleni harc volt. Vagy győz a szovjethatalom a katonai összecsapásban és megvédi létét, vagy az imperializmus és az ellenforradalom fegyveres erői megsemmisítik a szovjet államot.

A minden oldalról támadó ellenség a szovjetország területének háromnegyed részét elfoglalta. Csak a közép-oroszországi kormányzóságok maradtak a szovjethatalom fennhatósága alatt, olyan városokkal, mint Moszkva, Pétervár, Nyizsnyij Novgorod, Tver, Ivanovo-Voznyeszenszk, Szmolenszk, Vjatka, Vologda, Brjanszk, Tula.

Az ellenségektől körülzárt és ostromolt szovjetköztársaságnak hihetetlen nehézségeket kellett leküzdenie. Elvágták az ukrajnai, a szibériai, a Volga-vidéki gabonától. A városokban és a munkástelepüléseken élő dolgozók a nélkülözhetetlen élelmiszereknek csak egy kis részét kapták meg az élelmiszer jegyekre. Az országban éhínség dühöngött. Éhezett Moszkva, a szovjet állam fővárosa is.

Az országban azelőtt bányászott kőszén 90 százaléka, a vasérc 85 százaléka, a nyersvas és acél 75 százaléka a most ellenséges megszállás alatt levő területekről került ki. E területek elvesztése következtében Oroszország középső részének ipara nehéz helyzetbe került. A nyersanyag- és fűtőanyaghiány miatt egyre csökkent a termelés, sok gyár és üzem bezárta kapuját.

Az ellenséges ügynökök intenzív aknamunkát folytattak a szovjet hátországban: életfontosságú központjain keresztül akartak csapást mérni a szovjethatalomra. Rövid idő alatt rengeteg illegális ellenforradalmi — monarchista, kadét, anarchista, eszer, mensevik — szervezet jött létre, amelyek különböző neveket vettek föl, s különböző, de egytől egyig gátlástalanul demagóg és hangzatos programokat adtak ki. Valamennyiüket a külföldi imperialisták pénzelték, tevékenységüket a többnyire hivatalos diplomáciai állásokat betöltő antantkémek irányították és hangolták össze. Francis amerikai követ, Noulens francia követ, Lockhart, Anglia diplomáciai képviselője és mások közvetlenül szervezték az oroszországi ellenforradalmat. A vologdai „Aranyhorgony” szálló, ahová az antanthatalmak követei 1918 márciusában áttették székhelyüket, összeesküvési központtá fejlődött.

Lenin 1918 júliusában megállapította, hogy a breszti békeszerződéssel kicsikart lélegzetvételi szünet véget ért. „Újra háborúba keveredtünk, benne vagyunk a háborúban, és ez nemcsak polgárháború — a kulákokkal, a földbirtokosokkal, a tőkésekkel, akik most egyesültek ellenünk —, most már az angol—francia imperializmus áll velünk szemben. . . ”

1918 júliusában, Moszkvában, Jaroszlavlban, Muromban és más közép-oroszországi városokban ellenforradalmi lázadások robbantak ki, amelyeket a nemzetközi imperializmus készített elő. Szembefordult a szovjethatalommal a csehszlovák fronton harcoló szovjet csapatok parancsnoka, a baloldali eszer Muravjov, a régi hadsereg volt alezredese is. Az Észak-Oroszországban partra szállt intervenciós csapatok arra készültek, hogy délre vonulnak és egyesülnek a lázadókkal.

A szovjethatalom, az egész dolgozó nép támogatásával, rövid idő alatt leverte az ellenforradalmi lázadásokat. 1918. július végén, amikor a jaroszlavi lázadást letörték, a külföldi diplomáciai képviselők többsége Vologdából Arhangelszkbe tette át székhelyét. Az imperialista ügynökök felforgató tevékenysége azonban ezzel nem ért véget. Az angol kém-diplomata, Lockhart vezetésével 1918. augusztus végére — szeptember elejére újabb lázadást terveztek Moszkvában; ám a VCSK szervei idejekorán leleplezték az összeesküvést, és Lockhartot letartóztatták. 1918. augusztus 30-án az eszerek aljas merényletet követtek el Lenin ellen. A proletárforradalom vezére súlyosan megsebesült.

Ugyanebben az időben, 1918 nyarán, országszerte kuláklázadások törtek ki. A falun bekövetkezett forradalmi átalakulás, a szocialista forradalom fejlődése elkeseredett ellenállást váltott ki a kulákokból. A kulákok nemcsak úgy szálltak szembe a proletárállammal, hogy megtagadták a munkásoktól a gabonát, hanem fegyvert is fogtak ellene. „A kizsákmányoló osztályok közül az utolsó és számban a legnagyobb kelt fel ellenünk országunkban” — írta Lenin. A kulákokkal folytatott harc a „júliusi válság” idején éleződött ki a legjobban, amikor „a kulákfelkelések hulláma egész Oroszországon végighömpölygött”.

A szovjet állam politikai és katonai nehézségeit növelték a középparasztság ingadozásai. A gabonamonopólium miatt elégedetlenkedő középparasztság jelentős része nem támogatta aktívan a szovjet kormányt. A középparasztok, bár földet kaptak, még nem ébredtek tudatára annak, hogy csakis a forradalmi munkásosztály akadályozhatja meg a földesurak visszatérését, s hogy a kapott földet és szabadságot a szovjet állam ellenségeivel szemben vívott kitartó, szívós harcban kell megvédelmezni. Sokan voltak a parasztok között olyanok is, akik együttéreztek ugyan a szovjethatalommal, de azt gondolták, hogy a szovjet állam össze fog roppanni az ellenséges nyomás alatt, s ezért nem mertek nyíltan kiállni mellette.

A szovjetország munkásosztályán és a szegényparasztságon a rendkívül nehéz helyzetben sem lett úrrá a csüggedés és a kétségbeesés. A Kommunista Párt vezetésével önfeláldozó háborút vívtak az országba betörő külföldi csapatok és a forradalomban megdöntött, de a vereségbe bele nem törődő kizsákmányoló osztályok ellen.

Válaszul a fehérterrorra, amelyet az imperialisták és az ellenforradalmárok alkalmaztak a dolgozók ellen, a szovjethatalom meghirdette a vörösterrort. A Dzerzsinszkij vezette VCSK a burzsoázia réme, a forradalom kivont kardja lett.

Az imperialista kormányok és az imperialista sajtó a vörösterror meghirdetésével kapcsolatban rágalomhadjáratot indítottak a szovjet állam ellen; azt azonban célzatosan elhallgatták, hogy a szovjethatalom csak szükségből és csak akkor folyamodott ezekhez a kemény harci rendszabályokhoz, amikor már az imperialisták fegyveres intervenciót indítottak, a belső ellenforradalom pedig polgárháborút robbantott ki. Albert Reith Williams haladó amerikai író, az októberi forradalom szemtanúja így írt: „Ez a forradalom szinte teljesen vértelen forradalom volt mindaddig, amíg a gyilkosok golyói meg nem sebesítették Lenint, s amíg a külföldi intervenció meg nem kezdődött.”A szovjethatalom kezdetben nem alkalmazott halálbüntetést az ellenforradalmárokkal szemben. Miként J. H. Petersz, a VCSK elnökhelyettese elmondta, a VCSK munkatársai több hónapig helytelenítették, hogy a halálbüntetés „az ellenséggel folytatott harc eszköze” legyen. Amikor az intervenciósok és a fehérgárdisták kíméletlen és őrjöngő harcot kezdtek a szovjet állam ellen, megváltozott a helyzet. Az ellenforradalmárok Lenin életére törtek, meggyilkolták a párt több kimagasló vezetőjét (Urickijt, Volodarszkijt) és sok más kommunistát, az elfoglalt városokban és falvakban számos munkást és parasztot bestiális kegyetlenséggel meggyilkoltak, s nyíltan kijelentették, hogy a szovjethatalom megdöntése érdekében semmitől sem riadnak vissza.

Ilyen körülmények között az ellenség iránti kímélet azt jelentette volna, hogy végromlásba döntik a forradalmat. A Külügyi Népbiztosság 1918 decemberében jegyzéket intézett Wilson elnökhöz, s ebben többek között azt írta, hogy a vörösterror „a szövetségesek beavatkozásának egyenes folyománya és következménye volt”. A semleges hatalmaknak a vörösterrorral kapcsolatos jegyzékére válaszolva a Külügyi Népbiztosság az alábbiakat jelentette ki a semleges hatalmak képviselőinek: „Semmiféle képmutató tiltakozás és kérelem nem foghatja le a kezet, amely megbünteti mindazokat, akik fegyvert fognak Oroszország munkásai és szegényparasztsága ellen.”

Mivel a szovjethatalom létét közvetlen veszély fenyegette, az ország egész gazdasági, politikai és kulturális életét a háború követelményeinek rendelték alá. 1918. szeptember elején az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság egyetlen nagy katonai tábornak nyilvánította a szovjetköztársaságot. Az ország összes erőforrásait a védelem szolgálatába állították. 1918. november 30-án az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elrendelte a Munkás-Paraszt Honvédelmi Tanács megalakítását a front és a hátország védelmének irányítására. A tanács élén Lenin állt.

A forradalom védelméhez mindenekelőtt erős, harcképes hadseregre volt szükség. „Minden forradalom csak akkor ér valamit, ha meg tudja védeni magát. . . ” — mondta Lenin. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság már 1918. május 29-én dekrétumot adott ki, amelyben elrendelte, hogy az önkéntesség elvéről át kell térni a munkásoknak és szegényparasztoknak a Munkás-Paraszt Vörös Hadseregbe való általános mozgósítására. Ezt a határozatot a szovjetek V. kongresszusa 1918. július 10-én jóváhagyta. A Vörös Hadsereget az osztályelv alapján építették fel: munkásokból és dolgozó parasztokból állt, kizsákmányoló elemek nem kerülhettek be soraiba. A hadsereg fő, összetartó erejét a munkások alkották, elsősorban a hős orosz proletariátus képviselői, akik az ország ipari központjaiból özönlöttek a hadseregbe.

Az országban megindult az általános katonai kiképzés. Minden 18 és 40 év közötti állampolgár, a hadseregbe való behívása előtt, köteles volt katonai kiképzésben részt venni. A szovjet állam katonai iskolákat, tanfolyamokat, akadémiákat szervezett a forradalom ügyéhez hű parancsnoki gárda kiképzésére. 1918-ban a katonai tanintézetek a munkások és parasztok közül mintegy kétezer vörös parancsnokot képeztek ki. 1918. november 24-én megrendezték a „Vörös tisztek napját”. Jelszava így hangzott: „Munkás és paraszt, készülj fel arra, hogy vörös parancsnok legyél!”

A nép soraiból kiváló hadvezérek kerültek ki: M. V. Frunze, K. J. Vorosilov, Sz. M. Bugyonnij és mások. A dolgozó népből származó parancsnokok ezrei eredményesen vezették a Vörös Hadsereg hadosztályait, dandárjait, ezredeit. A harcok tüzében elsajátították a katonai tudományt, tapasztalatokat gyűjtöttek. E parancsnokok közül sokan a polgárháború legendás hőseivé váltak: V. I. Csapajev, V. K. Bljuher, Sz. Sz. Vosztrecov, G. I. Kotovszkij, Sz. G. Lazo, A. J. Parhomenko, J. F. Fabriciusz, I. F. Fegyko, N. A. Scsorsz.

A szovjet állam ugyanakkor a régi hadsereg tisztjeit is megbízta parancsnoki posztok betöltésével. Így ezek a régi katonai szakértők is részt vettek a Vörös Hadsereg építésében, és a szovjethatalom oldalán harcoltak a háborúban. 1918 júniusától 1919 szeptemberéig több mint 35 000 volt tisztet hívtak be a Vörös Hadseregbe.

Akadtak köztük olyanok, akik munkások és parasztok iránti osztálygyűlöletükből elárulták a szovjetköztársaságot, átszöktek az intervenciósokhoz és a fehérgárdistákhoz, s ily módon súlyosan ártottak a szovjethatalomnak. Az Arhangelszk környéki haditengerészeti és szárazföldi haderők parancsnokainak, Vikkorsztnak és Potapovnak az árulása megkönnyítette az intervenciósok számára Arhangelszk bevételét. Machinnak, az Ufa környéki szovjet csapatok parancsnokának árulása elősegítette, hogy a csehszlovákok elfoglalják Ufát. Elárulta a szovjethatalmat Kovaljovszkij, a déli front vezérkari főnöke, Noszovics, e front parancsnokának helyettese és több más régi tiszt is.

A régi tisztikar számottevő része azonban becsületesen, áldozatkészen szolgálta a szovjethatalmat. A tisztek tízezrei dolgoztak a központi katonai hivatalokban, a katonai alakulatok és egységek törzseinél, ezred-, hadosztály-, hadsereg- és frontparancsnoki pontokon. A Vörös Hadsereg olyan kimagasló parancsnokai kerültek ki közülük, mint A. I. Jegorov, Sz. Sz. Kamenyev, D. M. Karbisev, P. P. Lebegyev, A. P. Nyikolajev, B. M. Saposnyikov, V. I. Sorin, A. A. Szamojlo, M. N. Tuhacsevszkij.

A frontok és a katonai intézmények vezetésének központosítására 1918. szeptember elején megalakították a köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsát (Revvojenszovjet), amely a Kommunista Párt Központi Bizottságának, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának utasításai alapján végezte munkáját. A Kommunista Párt már ezt megelőzően, 1918 áprilisában elhatározta, hogy a hadseregben bevezeti a politikai biztosok intézményét. Júliusban a szovjetek V. kongresszusa jóváhagyta ezt a határozatot. A kongresszusi határozat kimondta, hogy a politikai biztosok kezébe teszik le „a hadsereg sorsát”: ők irányítják a politikai munkát a vöröskatonák között, ők felelnek a parancsok végrehajtásáért, ellenőrzik a parancsnoki kar tevékenységét. A kommunista politikai biztosok óriási szerepet játszottak a hadsereg megerősítésében.

A hadosztályokban, hadseregekben, frontokon politikai osztályokat létesítettek, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy összefogják a hadseregben dolgozó kommunistákat, s politikai nevelő és felvilágosító munkát végezzenek a vöröskatonák és a front mögötti területek lakossága körében. M. V. Frunze a következőket mondotta a politikai osztályok szerepéről és jelentőségéről: „A politikai osztályok, mint a Kommunista Párt szervei a hadseregben, közvetlenül továbbították a hadseregbe a pártot fűtő lelkesedést és energiát, a munkásosztály szilárd hitét a győzelemben.”

A Vörös Hadsereg harcaiban tízezrével vettek részt az Oroszországban tartózkodó külföldiek is: magyarok, csehek, lengyelek, szerbek, kínaiak, koreaiak stb. A proletárszolidaritás érzelmétől vezérelve nemzetközi osztagokat szerveztek, amelyek az oroszországi munkásokkal és parasztokkal vállvetve harcoltak. A nemzetközi osztagok szervezői, parancsnokai és politikai biztosai között kimagasló szerepet játszottak: Kun Béla, Zalka Máté, Pau Ti-szan, Szang Fu-jang, Oleko Dundic, Jaroslav Hasek, Slavojar Castek, Karol Swierczewski.

A Vörös Hadsereg eredményesen fejlődött és növekedett. 1918 májusában 300 000 harcosa volt, 1919 márciusában pedig már mintegy 1,5 millió. A Központi Bizottság felhívására a párt országszerte mozgósította tagjait a Vörös Hadseregbe. A kommunisták — vezető pártfunkcionáriusok és egyszerű párttagok, veterán illegális forradalmárok és új pártmunkások — tízezrével vonultak be a hadseregbe, mint katonák, parancsnokok, politikai biztosok. De a Vörös Hadsereg építésében 1918-ban elért eredmények még nem voltak kielégítők. A fegyveres erők fegyelme és szervezettsége lényegesen javult, de sok katonai alakulatnál előfordult még a partizánkodás, a fegyelmezetlenség. A Vörös Hadsereg az ellenség hordái ellen vívott további harcban erősödött és izmosodott.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!