„A szovjet kormány, miközben az imperialisták támadásait visszaverte, több ízben — 1918 augusztusában, októberében, novemberében — felajánlotta az ellenségnek a békekötést. A szovjetek VI. összoroszországi kongresszusa 1918 novemberében ismételten felajánlotta az antant-hatalmaknak, hogy kezdjenek tárgyalásokat a vérontás megszüntetéséről. December 24-én a szovjet kormány újabb békeajánlatot küldött Wilson amerikai elnöknek. Ugyanilyen javaslatokat tett1919. január 12-én és 19-én is, de egyetlen egyszer sem kapott választ.

A szovjet kormány békeszerető politikája, amely leleplezte az imperialisták rabló terveit, nagymértékben erősítette a kapitalista országok néptömegeinek az oroszországi intervenció ellen vívott harcát. Ez a harc óriási támogatást jelentett a szovjet államnak.

Az imperialista államok vezetőit a munkásosztály nyomása időnként arra késztette, hogy diplomáciai manőverekhez folyamodjanak országuk közvéleményének megtévesztése céljából. Ilyen manőver volt a Herceg-szigeteken tartandó békekonferencia terve, amelyet az antant vezetői 1919. január végén vetettek fel; ilyen volt Bullitt moszkvai küldetése ugyanazon év márciusában és így tovább. A szovjet kormány minden lehetőséget kihasznált annak érdekében, hogy megegyezésre jusson az antanthatalmakkal. De az imperialisták nem akartak békét. Céljuk a háború kiszélesítése volt. A szovjet állam továbbra is védekezni kényszerült az imperialisták rablóhadjárata ellen.

„Az Egyesült Államok és Japán tekintetében — írta Lenin 1919 nyarán — mindenekelőtt az a politikai célunk, hogy visszaverjük Oroszország ellen indított arcátlan, bűnös, rablócélokat követő, csupán tőkéseik meggazdagodását szolgáló hadjáratukat. Mindkét államnak több ízben ünnepélyesen felajánlottuk a békét, de még csak nem is válaszoltak nekünk, és folytatják ellenünk a háborút. . . ”

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VIII. kongresszusát 1919. március 18-tól 23-ig tartották meg Moszkvában. A küldöttek több mint 300 000 párttagot képviseltek. A kongresszus elfogadta a Lenin vezetésével és közvetlen részvételével kidolgozott új pártprogramot. A szocialista forradalom győzelme megoldotta azt a fő feladatot, amelyet az előző program kitűzött. Most, miután a Kommunista Párt hatalomra került, a programnak a szocializmus felépítését célzó intézkedések összefüggő rendszerét kellett tartalmaznia. Az új program meg is felelt ezeknek a feladatoknak. Tovább fejlesztette a marxista—leninista elméletet; mélységesen tudományos dokumentum volt, amely a társadalom gazdasági és politikai struktúrájának beható elemzésén, a történelmi fejlődés objektív törvényszerűségeinek elemzésén alapult. Lenin a kongresszuson elhangzott beszédeiben hangsúlyozta, hogy a párt programját tudományos alapra kell építeni; a feltétlen biztonsággal megállapított tényekből kell kiindulni, nem szabad megfeledkezni a valóságról, nem szabad valamiféle „légüres térbe, a fellegek fölé” kerülni.

A VIII. kongresszuson elfogadott program megszabta a párt feladatait a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában, kijelölte a szocializmus felépítéséért folytatandó harc konkrét útját. A pártprogramnak ugyanakkor nagy nemzetközi jelentősége is volt. A világ munkásai ezzel új, hathatós ideológiai fegyvert kaptak. A program, az oroszországi kommunisták nemzetközi feladatait hangsúlyozva, világosan megmutatta a külföldi munkásoknak, hogy Szovjet-Oroszországnak a szocializmusért folytatott harca az egész nemzetközi proletariátus ügye.

A program megállapította, hogy a szovjet állam a történelem folyamán első ízben valósította meg az igazi demokráciát a lakosság óriási többsége számára, majd így folytatta: ,,A párt feladata, hogy fáradhatatlanul dolgozzék e fejlettebb típusú demokratizmus tényleges megvalósításán; ennek a demokratizmusnak helyes funkcionálásához szüntelenül emelni kell a tömegek kulturáltságának, szervezettségének és öntevékenységének színvonalát.” A program hangsúlyozta, hogy kérlelhetetlenül harcolni kell a bürokrácia ellen. Ennek előmozdítására konkrét intézkedéseket jelölt meg, egyebek között azt, hogy „az egész dolgozó lakosságot fokozatosan be kell vonni az államigazgatás munkájába”.

Gazdasági téren a program a termelési és forgalmi eszközök államosításának befejezése mellett a termelőerők minden eszközzel való fejlesztésének feladatát állította előtérbe. A mezőgazdaságot illetően a program felvázolta a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság megszervezésének perspektíváját, s egyszersmind kijelölte a kisparaszti gazdaságok termelékenységének emeléséhez szükséges intézkedéseket, annak a meggondolásnak az alapján, hogy a kisparaszti gazdálkodás „még sokáig fenn fog maradni”. Részletesen foglalkozott a program a nemzetiségi viszonyokkal, a közoktatás, a munkavédelem, a társadalombiztosítás kérdéseivel és más ügyekkel.

A program vitájában Buharin és Pjatakov antibolsevik nézeteket hangoztattak: ellenezték a nemzetek önrendelkezési jogát, és tagadták a középparaszt szerepét a gazdasági és politikai életben. A kongresszus elvetette Buharin és Pjatakov elméletileg hibás és politikailag káros javaslatait.

A VIII. pártkongresszus fontos határozatokat hozott a munkásosztály és a középparasztság viszonyának alakulásáról. Korábban, az októberi forradalom idején és a forradalmat követő első hónapokban a párt a középparasztság semlegesítésének politikáját folytatta, vagyis arra törekedett, hogy a középparasztság ne álljon a burzsoázia oldalára, ne akadályozza a forradalmi átalakulásokat. Abban az időben számolni kellett a középparaszt bizonyos mérvű elégedetlenségével, amelyet főként a gabonakereskedelem terén elrendelt korlátozások okoztak. Ezt az elégedetlenséget a kulákság is szította, amely a falvakban jelentős gazdasági és politikai pozíciókkal rendelkezett; ugyanakkor a szegényparasztság még nem volt kellően szervezett ahhoz, hogy magával ragadja a parasztok nagy tömegeit. De 1918 folyamán a helyzet megváltozott. A szovjet falvakban komoly gazdasági és társadalmi változások mentek végbe, új osztályerőviszonyok alakultak ki.

A szegényparasztok, akik az októberi forradalom előtt a parasztság 65 százalékát alkották, földet, igásállatot, gazdasági felszerelést kaptak. Mintegy felerészük középparaszti színvonalra emelkedett. Az ily módon megnövekedett középparaszti réteg közelebb került a szovjethatalomhoz. A középparasztok tudatában egyre mélyebben gyökeret vert az a felismerés, hogy a forradalom vívmányait csakis a szovjet rendszer erélyes megvédésével lehet fenntartani. Ezenfelül az ellenség által elfoglalt kormányzóságok középparasztjai a saját tapasztalatukból győződtek meg arról, hogy a fehérgárdisták és az intervenciósok győzelme visszajuttatja a földet a nagybirtokosok és a kulákok kezébe, s a terror és erőszak uralmát valósítja meg minden dolgozóval szemben.

Jelentős szerepet játszottak a szegényparaszti bizottságok (a kombedek). A szegényparasztság — a munkásosztály vezetésével és közvetlen támogatásával — súlyos csapásokat mért a kulákságra, aláásva annak gazdasági és politikai pozícióit. A középparasztok nagy része megszabadult a kulák-befolyástól, és a szegényparasztokkal együtt a munkásosztályt követte. A falusi aktivisták tízezrével léptek be a Kommunista Pártba. 1918 végén és 1919 elején újraválasztották a falusi szovjeteket. Az újraválasztás eredményeként a kulákokat kiűzték a szovjetekből, s a szegény- és középparasztok kerültek többségbe. Az újraválasztások során a szovjetek megszilárdultak. A szegényparaszti bizottságok, miután feladatukat betöltötték, feloszlottak.

A középparasztok többsége tehát határozottan a szovjethatalom felé fordult. A faluból több gabona került a városba; fokozódott a Vörös Hadseregben harcoló parasztok harcképessége és állhatatossága. Csökkentek a kuláklázadások lehetőségei. A középparasztok mindenfelé hitet tettek arról, hogy eltökélt szándékuk a szovjethatalom védelme. Ilyen körülmények között lehetővé vált, hogy elmélyítsék és kiszélesítsék a munkásosztály kapcsolatait a középparasztsággal. Lenin már1918 novemberében kiadta a jelszót: „Megegyezésre kell jutni a középparaszttal — egyetlen pillanatra sem mondva le a kulák elleni harcról és szilárdan csak a szegényparasztságra támaszkodva . . . ”

A Kommunista Párt VIII. kongresszusának határozatai végérvényesen megszilárdították a munkásosztály és a középparasztság szövetségét, amelyben a vezető szerepet továbbra is a munkásosztály töltötte be. E politika a külföldi intervenciósok és a belső ellenforradalom felett aratott győzelmek fontos tényezője volt. A munkásosztály és a középparasztság szövetségére a szocialista építés további szakaszában is szükség volt. Lenin a falusi munkáról tartott előadói beszédében kifejtette, hogy ha rendezzük a középparasztság millióihoz való viszonyunkat, ha megnyerjük bizalmát, teljességgel legyőzhetetlenné tesszük a szocializmust.

A VIII. kongresszus minden részletében alaposan kidolgozott határozatot hozott a katonai kérdésről. Ebben megfogalmazták a Vörös Hadsereg felépítésének alapelveit. A Vörös Hadsereg: reguláris osztályhadsereg, amelyben centralizált vezetés és vasfegyelem uralkodik.

A határozat gyakorlati intézkedéseket is elrendelt a hadsereg megerősítésére: előírta a partizánkodás kiküszöbölését, a párt katonai politikájától való elhajlás felszámolását. Az elhajlást a Forradalmi Katonai Tanács akkori vezetője, Trockij képviselte, aki egyoldalúan a régi katonai vezetőkre támaszkodott, vakon bízott bennük, és háttérbe szorította a bolsevik kádereket. A kongresszus követelte, hogy javítsák meg a központi katonai intézmények munkáját, és növeljék a kommunisták szerepét a hadseregben. Ugyanakkor elutasította az úgynevezett katonai ellenzék javaslatait, amelyeknek lényege a partizánkodás védelme, a hadsereg szigorú fegyelmének és központosított vezetésének elvetése, a katonai szakemberek felhasználásának ellenzése volt. „A partizánkodást hirdetni katonai programként ugyanaz, mintha azt ajánlanánk, hogy a nagyiparról térjünk vissza a kézművességre” — állapította meg a határozat.

A VIII. kongresszus vége felé újabb ellenséges támadások hírei érkeztek a frontokról. Beköszöntött az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni legelkeseredettebb harcok ideje. Ebben az élethalálharcban a Kommunista Pártot és az egész szovjet népet felvértezték a VIII. kongresszus határozatai, amelyek utat mutattak a győzelemhez.

A döntő ütközetek éve
Az intervenciósok és a fehérgárdisták támadása 1919 tavaszán

1919 a döntő ütközetek éve volt abban a harcban, amelyet a szovjet nép szabadságáért és függetlenségéért, az októberi vívmányok megvédéséért folytatott. A szovjetek köztársaságát gyűrűbe szorító frontokon 1919 tavaszára nagy intervenciós és fehérgárdista csapategységeket vontak össze. A Távol-Keleten hatalmas, gazdag területek kerültek a japán és az amerikai intervenciósok kezére. Az intervenciósok szuronyaik segítségével tartották fenn Kolcsak rendszerét, amelynek véres diktatúrája Szibériára és az Urál vidékére terjedt ki. Közép-Ázsiában Malleson tábornok angol intervenciós csapatainak terrorja dühöngött. A Kaukázusontúl az antant-imperialisták a grúz mensevikek, az azerbajdzsán muszavatisták, az örmény dasnakok ellenforradalmi bábkormányait támogatták. A Kaukázus északi részén Gyenyikin „önkéntes” hadserege tevékenykedett. Nyugaton 1919 februárjában a burzsoá-földesúri Lengyelország indított támadó hadműveleteket, a fehér-lengyelek áprilisban elfoglalták Baranovicsit, Lidát és Vilniust. Északnyugaton angol és amerikai pénzen Jugyenyics tábornok toborzott fehérgárdista bandákat. Északon, Murmanszk és Arhangelszk vidékén, az amerikai és angol intervenciósok a fehérgárdistákkal együtt arra készülődtek, hogy betörjenek Szovjet-Oroszország központi területeire.

Az intervenciós és fehérgárdista hadseregek létszáma ebben az időben összesen több mint egymillió fő volt. Az ellenség összevonta haderejét, hogy minden fronton egyidejűleg mérjen csapásokat a szovjethatalomra. Egységes hadjárat volt ez, amelyet az antant készített elő és irányított; a későbbiekben „az antant első hadjáratának” nevezték. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az antant 1919 tavasza előtt nem indított támadásokat a szovjetország ellen. Ellenkezőleg, a tények azt bizonyítják, hogy a nemzetközi imperializmus az októberi forradalom győzelme után legelső perctől kezdve elkeseredett szovjetellenes háborút folytatott, amelynek méreteit szüntelenül növelte. De 1919 tavaszán a szovjetek köztársaságát addig példátlan nagyságú ellenséges erők támadták meg, amelyek koordinálták hadműveleteiket; e hadműveletek egyetlen közös láncolat láncszemeit alkották.

E hadjárat fő ereje Kolcsak hadserege volt. Az imperialisták Kolcsakhoz fűzték a legnagyobb reményeket, aki nagy területekkel, jelentős ember- és élelmiszer-tartalékokkal rendelkezett. 1919 januárjában az antanthatalmak képviselői egyezményt kötöttek vele, amelynek értelmében Kolcsak arra kötelezte magát, hogy „koordinálja” hadműveleteit az antant katonai főparancsnokságának utasításaival. Az összes kelet-oroszországi és szibériai intervenciós csapatok főparancsnokává Janin francia tábornokot nevezték ki; jogot kapott arra, hogy „általános ellenőrzést gyakoroljon a front és a mögöttes területek fölött”. A Kolcsak-féle hadsereg részére történő fegyver- és felszerelés-szállítás megszervezését és irányítását Knox angol tábornokra bízták.

1919 folyamán az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és Japán összesen 700 000 puskát, 3650 géppuskát, sok százmillió töltényt, rengeteg ágyút, nagy mennyiségű katonai egyenruhát és lábbelit szállított Kolcsaknak. A nagyarányú imperialista segítség eredményeképpen Kolcsak hadserege fenyegető erővé vált. Létszáma több mint 400 000 fő volt; túlnyomórészt városi burzsoá elemekből, kulákokból, fehérkozákokból, valamint a hadseregbe kényszerített parasztokból toborzódott.

Március elején Kolcsak hadai — a Gajda tábornok parancsnoksága alatt álló szibériai hadsereg, a Hanzsin tábornok vezette nyugati hadsereg, a Dutov és Tolsztov atamánok parancsnoksága alá rendelt orenburgi és uráli hadsereg — az egész szovjet keleti front hosszában, vagyis csaknem kétezer kilométer hosszú arcvonalon felkészültek a szovjet csapatok elleni támadásra. Március 4-én Pepeljajov tábornok hadteste Permtől délre, a 2. és a 3. szovjet hadsereg találkozási pontjánál átkelt a Káma-folyó jegén. Nyomukban más kolcsakista hadtestek és hadseregek törtek előre. Április elején a fehérgárdisták elérték a Bugulma—Belebej—Szterlitamak vonalat. Előretörtek a Volgához. A legelöl haladó osztagok már 80—100 kilométerre megközelítették Kazanyt, Szimbirszket, Szamarat. Támadásuk során a kolcsakistak 300 000 négyzetkilométer nagyságú területet foglaltak el, amelynek lakossága meghaladta az ötmillió főt.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

„Alekszandr Vasziljevics Kolcsak (oroszul: Александр Васильевич Колчак; Szentpétervár, 1874. november 4. – Irkutszk közelében, 1920. február 7.) orosz katonatiszt, az orosz flotta tengernagya, később az oroszországi polgárháborúban a fehér gárda egyik vezetője.
Kolcsak régi katonatiszti családban született. Az orosz haditengerészeti akadémián végzett 1894-ben. Hidrológusként részt vett az 1900–1903 és 1908–1911-es orosz sarki expedícióban. Az 1904–05-ös orosz–japán háborúban torpedóromboló parancsnoki beosztást töltött be, Port Arthur-ban ütegparancsnok volt. Az első világháború kezdetén, 1904–1916-ig a balti flotta vezérhajójának parancsnoka volt. 1916 júliusától a fekete-tengeri flotta parancsnoka ellentengernagyként.
1917 júniusában leszerelték. 1918 októberétől az Omszkban működő antibolsevik kormány hadügyminisztere. Novemberben puccsal átvette a hatalmat, majd Oroszország főkormányzójává kiáltatta ki magát. Célja a monarchia visszaállítása, az összes bolsevikellenes erő összefogása volt. Nagy-Britannia és Franciaország támogatását is élvezte.
1919 márciusában támadást intézett a szovjethatalom ellen, áprilisra a Volgáig hatolva csapatai mintegy 300 000 km²-t foglaltak el. A meginduló szovjet ellentámadás miatt azonban novemberre Omszkot is fel kellett adnia.
1920 januárjában Irkutszkban lemondott. és az antantképviselet védelmét kérte, amely azonban átadta őt a Csehszlovák Légiónak, azok a helyi eszer-mensevik kormányzatnak, akiket a bolsevikok váltottak. Kolcsakot a bolsevikok kivégezték.” Wikipédia

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!