A dolgozók munka hőstettei. A kommunista szombatok

„A Kommunista Párt felhívással fordult a szovjet néphez: adjon megsemmisítő választ Kolcsaknak. Április 11-én Lenin megírta „Az OK(b)P Központi Bizottságának irányelvei a keleti front helyzetével kapcsolatban” című mozgósító írását, amelyben felhívta a figyelmet arra, hogy „Kolcsak győzelmei a keleti fronton rendkívül fenyegető veszélyt jelentenek a szovjetköztársaságra nézve. A végsőkig meg kell feszítenünk minden erőnket, hogy szétzúzzuk Kolcsakot”.

A munkások az üzemekben önfeláldozó munkával válaszoltak a párt felhívására. A hihetetlen nehézségek ellenére, időt, fáradságot nem kímélve nem törődve az éhséggel, fáradhatatlanul gyártották a fegyvereket a front számára. 1919 januárjában az izsevszki gyár munkásai vállalták, hogy napi ezer puskát készítenek; március végére már túlteljesítették vállalásukat és 1200 puskát állítottak elő. Tula a januártól márciusig terjedő időszakban az 1916 január—márciusi tölténymennyiség négyötödét termelte; májusban már csaknem elérték, júniusban pedig túlszárnyalták az 1916. évi szintet. A szimbirszki tölténygyárban márciustól júniusig megháromszorozódott a tölténygyártás: havi kilencmillió darabra emelkedett. A Pétervárott működő 264 üzem 90 százaléka kizárólag a front számára dolgozott. A Putyilov-művek, az Obuhov-gyár, az Izsorszkij-gyár, a Balti Hajógyár és más pétervári üzemek munkásai lelkesen, minden erejüket megfeszítve dolgoztak azon, hogy a Vörös Hadsereget ellássák ágyúval, lőporral, lövedékkel, bakanccsal, katonaköpennyel. A Putyilov-művek üzemi bizottsága levelet intézett az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnökéhez, Kalinyinhoz, amelyben közölte, hogy az éhezés és más nélkülözések ellenére a Putyilov-gyáriak „hallatlan energiát fejtettek ki, napi 16 órákat dolgoztak egyfolytában a sürgős munkák elvégzése — a páncélvonatok, lövegek, páncélautók megjavítása — érdekében.”

A munkásosztály hazafias, forradalmi lelkesedésének nagyszerű megnyilvánulásai voltak a kommunista szombatok. 1919 áprilisának elején a Moszkva—Kazany vasútvonal rendező-pályaudvara fűtőházának kommunista pártsejtje megvitatta a köztársaság katonai helyzetét. Ez Kolcsak támadásának napjaiban történt. A kommunista vasutasok egyhangúan kimondták, hogy minden erejüket latba vetik az ellenség legyőzése érdekében. I. J. Burakov lakatosnak, a pártsejt elnökének javaslatára a kommunisták elhatározták: április 12-én, szombaton, a munka befejezése után nem mennek haza, hanem ottmaradnak, és folytatják a mozdonyok javítását. Április 12-én este 13 kommunista és 2 szimpatizáns munkához kezdett. Egész éjjel szünet nélkül dolgoztak; három mozdonyt hoztak rendbe.

A Moszkva—Kazany vasútvonal alkerületének kommunistái, miután tudomást szereztek a rendező-pályaudvari vasutasok kezdeményezéséről, elhatározták, hogy tömegméretekben szerveznek kommunista szombatot. A taggyűlésről felvett jegyzőkönyv így hangzott: „Mivel a kommunistáknak egészségüket és életüket nem kímélve kell küzdeniük a forradalom vívmányainak megvédéséért, a munkát ingyen fogjuk végezni. A kommunista szombatokat az egész alkerületben mindaddig folytatjuk, amíg hadseregünk teljes győzelmet nem arat Kolcsakon.”

Május 10-én rendezték meg az első tömeges kommunista szombatot, amelyen 205 kommunista vett részt. Ezen a napon a munkások 4 mozdonyt és 16 vagont javítottak meg, s 9300 púd súlyú különféle rakományt raktak ki a vagonokból. A munka termelékenysége csaknem két és félszeresen múlta felül a szokásos normát.

A kommunista szombatok Moszkvából kiindulva hamarosan az egész országban elterjedtek. Május folyamán a moszkvai csomópont vasútvonalainak többségén, majd pedig a főváros legtöbb kerületében is megrendezték a kommunista szombatokat. Május végén tartották az első kommunista szombatot Tverben, június elején Szaratovban, augusztusban pedig Pétervárott szerveztek az egész városra kiterjedő kommunista szombatot. A kommunisták nyomán párton kívüli dolgozók is részt vettek a szombatokon. A résztvevők száma napról napra nőtt.

Lenin „nagy kezdeményezésnek” nevezte a kommunista szombatokat, és „világtörténelmi jelentőségű fordulat kezdetének” tekintette őket. A kommunista szombatok — írta — olyan fordulat kezdetét jelentik, „amely nehezebb, mélyrehatóbb, alaposabb, döntőbb jelentőségű, mint a burzsoázia megdöntése, mert ez a magunk renyhesége, fegyelmezetlensége, kispolgári önzése fölötti győzelmét jelenti, győzelmet jelent azokon a szokásokon, amelyeket az átkozott kapitalizmus hagyott örökségül a munkásnak és parasztnak. Az új társadalmi fegyelmet, a szocialista fegyelmet akkor és csakis akkor teremtettük meg, akkor és csakis akkor válik lehetetlenné a visszatérés a kapitalizmushoz és válik valóban legyőzhetetlenné a kommunizmus, amikor ezt a győzelmet megszilárdítottuk. ”

Ezzel egyidejűleg a szovjet állam minden lehető módon erősítette a keleti frontot. A dolgozók újabb korosztályait hívta be a Vörös Hadseregbe, párt-, komszomol- és szakszervezeti mozgósítást rendelt el. A párt Központi Bizottsága azt javasolta, hogy minden egyes pártszervezet küldje a frontra tagjainak 10—20 százalékát, a front közvetlen közelében működő pártszervezetek pedig tagságuknak 50 százalékát mozgósítsák. Áprilistól júliusig, mintegy 110 000 fővel gyarapodott a keleti front hadseregeinek személyi állománya. 20 000 kommunista, 3000 komszomolista ment a keleti frontra. A kommunisták a szovjetköztársaság védelmezőinek legelső soraiban harcoltak. Hallatlan bátorságukkal, kitartásukkal, helytállásukkal lelkesítették a harcosokat, és a forradalom katonáinak győzedelmes seregévé kovácsolták őket.

Kolcsak főerőinek szétzúzása

A pártnak és a kormánynak a népi erők mozgósítása érdekében végzett hatalmas munkája meghozta gyümölcseit. 1919 áprilisának második felére véget értek a Kolcsak elleni döntő csapás előkészületei. A keleti front (parancsnokai Sz. Sz. Kamenyev és Sz. I. Guszev — a Forradalmi Katonai Tanács tagja — voltak) kettévált: az északi csoportra (parancsnoka V. I. Sorin) és a déli csoportra (parancsnoka M. V. Frunze, a Forradalmi Katonai Tanács tagja, és V. V. Kujbisev lett). A fő csapást a déli csoportnak kellett mérnie; az északi csoportnak az volt a feladata, hogy visszavesse az ellenség szibériai hadseregét.

Április utolsó napjaiban a négy hadseregből álló déli csoport csapatai ellentámadásba lendültek. A Volgán túli részek tágas sztyeppéin, az Urál déli lejtőin, Buguruszlan, Bugulma, Belebej és Ufa mellett, heves harcok lángoltak fel. Kolcsak válogatott seregeit tönkreverték.

Hervadhatatlan érdemeket és örök dicsőséget szerzett a harcok folyamán a 25. hadosztály, amelynek parancsnoka a legendás hírű hős, V. I. Csapajev, politikai biztosa pedig D. A. Furmanov volt. Csapajev hadosztálya, a déli csoport fő ütőereje, győzelmes harcok közepette 350 kilométeres utat tett meg, Buzuluktól Ufáig. Példátlan bátorságot tanúsítottak a V. M. Azin, V. K. Bljuher vezetése alatt álló hadosztályok, továbbá I. M. Pljaszunkov, A. M. Cseverjov dandárai is.

Miközben teljes gőzzel folyt a Vörös Hadsereg előretörése, Vacetisz, a köztársaság fegyveres erőinek főparancsnoka és Trockij, a Forradalmi Katonai Tanács elnöke azt javasolta, hogy állítsák meg a támadást az Urál előtt, a Belaja-folyó vonalán, ne folytassák a kolcsakisták üldözését, hanem dobják át a csapatok jelentős részét a déli és a nyugati frontra. A Kommunista Párt Központi Bizottsága elvetette ezt a tervet; rámutatott, hogy nem szabad az ellenség kezében hagyni az Urált, gyáraival, vasúti hálózatával együtt; meg kellett akadályozni, hogy Kolcsak ismét összeszedje erejét. Lenin a keleti front Forradalmi Katonai Tanácsához intézett táviratában erélyesen követelte, hogy minden körülmények között szabadítsák fel az Urált a fehérgárdista uralom alól. „Ha a tél beálltáig nem szerezzük vissza az Urált — írta Lenin —, elkerülhetetlennek tartom a forradalom pusztulását.” A Központi Bizottság utasítást adott arra, hogy folytassák a támadást, vessék vissza Kolcsakot az Urál-hegységen túlra, a szibériai sztyeppékre. Vacetisz helyére Sz. Sz. Kamenyevet nevezték ki főparancsnokká.

Június és július folyamán a Vörös Hadsereg elfoglalta az Urál legfontosabb városait: Permet, Jekatyerinburgot, Zlatousztot. Július 24-én a 242. volgai ezred, egy volt kovács, Sz. Sz. Vosztrecov vezetésével bevonult Cseljabinszkba. Az ellenségnek nem sikerült felhasználnia védővonalul az Urál-hegyláncot. Augusztusban a szovjet csapatok elérték a Tobol-folyót.

Nagy segítséget nyújtott a Vörös Hadseregnek a Kolcsak mögöttes területein kibontakozott hatalmas partizánmozgalom. Szibéria és a Távol-Kelet munkásai és parasztjai a bolsevikok vezetésével számos partizánosztagot alakítottak, amelyekben (nem teljes adatok szerint) 150 000-en harcoltak. A szibériai partizánok között nagyszerű szervezők, tehetséges parancsnokok tűntek fel: J. M. Mamontov középparaszt, P. J. Scsetyinkin, A. D. Kravcsenko, I. V. Gromov járási szovjetfunkcionáriusok. A szibériai partizáncsapatok tevékenységét a Kommunista Párt Központi Bizottsága irányította az urál — szibériai iroda útján, amelynek vezetője F. I. Goloscsokin volt. A távol-keleti partizánokat Sz. G. Lazo, P. P. Posztisev és más kiváló pártmunkások vezették.1919 őszére tehát Kolcsak csapatai, miután súlyos vereségeket szenvedtek, az Urálon túlra szorultak vissza. Vereségük még nem volt végleges, de már nem veszélyeztették a szovjet állam létét.

Az intervenciósok betörése a szovjet-Baltikumba

Az antant szovjetellenes hadjáratának fontos része volt a balti köztársaságok elleni intervenció. Az észt frontszakaszon az imperialisták nagy fehérgárdista hadsereget szerveztek finn, orosz, észt, svéd, dán ellenforradalmár „önkéntesekből”. 1919 januárjában a Vörös Hadsereg itt állomásozó kis létszámú, rosszul felfegyverzett egységei kénytelenek voltak visszavonulni és elhagyni Észtország területét. Észtországban megszűnt a szovjethatalom.

Számottevő ellenforradalmi erők gyűltek össze Lettországban is. Az Egyesült Államok és Anglia nagy összegeket költött ezeknek a csapatoknak a felfegyverzésére, felszereléssel és hadianyaggal való ellátására. A német megszálló csapatok maradványaiból, továbbá lett fehérgárdistákból, balti bárókból és Németországban toborzott zsoldosokból többezres hadsereget állítottak fel Kurlandban; parancsnoka von der Goltz német tábornok lett. 1919 februárjában von der Goltz csapatai elfoglalták Ventspilset és Kuldigát, majd március 3-án általános támadást indítottak Szovjet-Lettország ellen. A hó végére Kurland nagyobb részét elfoglalták. Ugyanebben az időben észak felől észt fehérgárdisták támadtak Szovjet-Lettországra. Von der Goltz hadserege — számbeli fölényét, a fegyverzet terén fennálló túlerejét kihasználva, továbbá a partoknál cirkáló angol haditengerészeti hajóraj segítségére támaszkodva — májusban áttörte a szovjet frontot. Rigát a bekerítés veszélye fenyegette. Május 22-én Szovjet-Lettország Vörös Hadserege elhagyta Rigát, és harcolva vonult vissza kelet felé, Latgaliába. Később, 1920 januárjában a fehérlengyel csapatoknak és a lett fehérgárdistáknak ezeket a területeket is sikerült a kezükbe kaparintaniuk.

A Litván—Belorusz Szovjet Köztársaságot a burzsoá-földesúri Lengyelország támadta meg. Litvánia egy részét német csapatok foglalták el. 1919. augusztus 25-én a számbeli és technikai fölényben levő intervenciós csapatok támadásától űzve a Vörös Hadsereg utolsó egységei is elhagyták Szovjet-Litvánia területét.

A fehérgárdisták és a burzsoá-nacionalisták az antant imperialistáinak támogatásával véres terrorista diktatúrát valósítottak meg a balti területeken. A dolgozó tömegeket gyakorlatilag minden politikai joguktól megfosztották. Az ellenforradalmi hatóságok vésztörvényszékeket állítottak fel, a börtönöket és az internáló táborokat politikai foglyokkal zsúfolták tele, a forradalmárokat százával kínozták meg és végezték ki. Lenin erről a következőket mondotta: „Amikor az angol és az amerikai burzsoázia képviselői megjelentek Finnországban, Észtországban, az orosz imperialistáknál is arcátlanabbul kezdték fojtogatni a népet — arcátlanabbul azért, mert az orosz imperialisták a régi időket képviselték, és nem értettek kellően a fojtogatáshoz, de ezek az emberek értenek hozzá, és a végsőkig fojtogatják a népet.”

Pétervár védelme

Azokban a napokban, amikor Kolcsak már megkezdte visszavonulását az Urál felé, Jugyenyics tábornok fehérgárdista csapatai támadást indítottak Szovjet-Oroszország ellen. 1919 május közepén áttörték a 7. hadsereg frontját és gyors ütemben nyomultak előre Pétervár felé.

A Balti-tengeren állomásozó angol hajóhad parancsot kapott, hogy támogassa Jugyenyicset. Cowen tengernagy hajóraja— amely12 cirkálóból, 20 torpedórombolóból, 12 tengeralattjáróból, torpedónaszádokból, aknalerakó hajókból, aknaszedő hajókból és más kisegítő hajókból állt — behatolt a szovjet parti vizekre.

Még veszélyesebbé tette a szovjetköztársaság helyzetét az a körülmény, hogy a 7. hadsereg egységeibe, a Balti Flotta hajóira,Kronstadtba és magába Pétervárba is mélyen befészkelték magukat a külföldi kémek és összeesküvők.

A leghevesebb harcok kellős közepén az imperialisták ügynökei lázadást robbantottak ki a „Krasznaja Gorka” és a „Szeraja Losagy” erődökben. Pétervár burzsoá negyedeiben a volt nagybirtokosok, tőkések, a fehérgárdista tisztek ezrei csak a jelre vártak, hogy fegyvert ragadjanak a szovjethatalom ellen.

1919. május 17-én a köztársaság munkás-paraszt védelmi tanácsa Lenin elnökletével elhatározta, hogy rendkívüli intézkedéseket tesz Pétervár védelmének megszervezésére. A védelmi tanács teljhatalmú megbízottjaként Sztálint küldték a városba. „Pétervárt minden áron meg kell védeni” — hangzott a Kommunista Párt Központi Bizottságának határozata. A Központi Bizottság utasítást adott arra, hogy az összes mozgósított kommunistát és szakszervezeti tagot, valamint a pétervári, pszkovi, novgorodi, tveri, olonyeci, északi-dvinai, cserepoveci és vityebszki kormányzóságok menetszázadait kizárólag Pétervárba vezényeljék. A párt felhívására a pétervári munkások legjobb fiaikat küldték a front megerősítésére, s fokozott erővel dolgoztak a gyárakban. Mintegy13 000 pétervári munkás kapott gyorsított katonai kiképzést; ők alkották a 7. hadsereg harcoló alakulatainak szilárd magvát.

A szovjet hatóságok és a néptömegek ébersége lehetővé tette az ellenséges összeesküvések leleplezését és felszámolását. Pétervárott kihirdették az ostromállapotot. A június 14-ére virradó éjjel a munkás- és matrózosztagok házkutatásokat tartottak a burzsoá lakásokban, ahol sok ezer puskát, több tízezernyi töltényt, sok száz revolvert, rengeteg kézigránátot és gépfegyvert találtak.

Még az előző napon, június 13-án, támadás indult a lázadó „Krasznaja Gorka” erőd ellen. A Balti Flotta „Andrej Pervozvannij” és „Petropavloszk” nevű sorhajói tüzet nyitottak az erődre. Ezután megindult a szárazföldi roham. Június 16-ára virradóra a Vörös Hadsereg egységei, megtörve a lázadók ellenállását, elfoglalták az erődöt. Néhány órával később a másik lázadó erőd, a „Szeraja Losagy” is megadta magát.

A hős Balti Flotta óriási szerepet játszott Pétervár védelmében. Hajói több heves tengeri ütközetben érzékeny csapásokat mértek az angol haditengerészeti erőkre. A „Gavriil” nevű torpedóromboló négy angol torpedórombolót futamított meg, a „Pantyera” tengeralattjáró elsüllyesztette a „Victoria” angol torpedórombolót; becsülettel védték Pétervár tengeri bejáratát a legendás hírű „Auróra” cirkáló és más hajók.

A matrózok, katonák és munkások bátorsága és önfeláldozása gyökeresen megváltoztatta a front helyzetét. Június második felében a Vörös Hadsereg támadásba ment át. Szétverte és Észtországig vetette vissza Jugyenyics csapatait. Az antant tervei kudarcot vallottak.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

„Lenin egész életét a munkásosztály, a dolgozó nép felszabadításának, a kizsákmányolás és az elnyomás megszüntetésének, a társadalom kommunista elvek szerinti átalakításának szolgálatába állította.

Forradalmi tevékenységét Lenin a múlt század nyolcvanas éveinek végén kezdte. Az orosz forradalmárok új, harmadik nemzedékéhez tartozott, azok közé a proletárforradalmárok közé, akik felváltották az oroszországi felszabadító mozgalom nemesi és demokratikus szakaszának forradalmárait. Lenin és az általa megalakított bolsevik párt nagyra becsülte és továbbfejlesztette az oroszországi felszabadító mozgalom haladó, demokratikus hagyományait, az önkényuralmi-feudális rendszer, a társadalmi és a nemzeti elnyomás ellen, a nép boldogságáért vívott kérlelhetetlen harc tradícióit. A nagy orosz forradalmi demokratákat és szocialistákat: Herzent, Belinszkijt és Csernisevszkijt, a hetvenes évek forradalmárainak dicső csoportját, akik a cárizmus ellen, a politikai szabadságért vívott önfeláldozó harc útjára léptek, Lenin az oroszországi forradalmi szociáldemokrácia előfutárainak nevezte. Mindamellett Lenin, a bolsevik párt marxista álláspontról, a munkásosztálynak, világtörténelmi küldetésének álláspontjáról közelítette meg hagyományaikat. Lenin, a bolsevikok átvették ugyan a legjobbat az orosz forradalmárok előző nemzedékeitől, de egyúttal bírálták az utópikus, kispolgári szocializmust, az anarchista nézeteket, az összeesküvősdi taktikát, az egyéni terrort, a nem marxista társadalmi politikai áramlatokra jellemző egész szemléletmódot.

Lenin a legkiemelkedőbb tanítványként folytatta Karl Marxnak és Friedrich Engelsnek, a tudományos kommunizmus megalapítóinak ügyét és tanítását. Elméleti és politikai tevékenysége új korszakot nyitott a marxizmusnak, a dolgozók nemzetközi felszabadító mozgalmának fejlődésében. Tevékenységében Lenin Marx és Engels elméletére és módszerére támaszkodott. Határozottan szembeszállt mindennemű olyan próbálkozással, hogy a „dogmatizmus” elítélése ürügyén revíziónak vessék alá, „elégtelennek és elavultnak” minősítsék a marxizmust. Ugyanakkor mindig küzdött a forradalmi mozgalom elméletének és gyakorlatának alkotó felfogásáért, rámutatva arra, hogy az időszerű kérdéseket a marxizmus elvei és módszerei alapján kell kidolgozni.

Lenin szívesen ismételgette Marxnak és Engelsnek azt a figyelmeztetését, hogy a marxizmus nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala; egész elméleti és szervező tevékenysége ennek a gondolatnak a megtestesülése. Halhatatlan műveit áthatja az, hogy a marxizmust olyan örökké élő, fejlődő tanításnak tekintette, amely megkívánja az elvhűséget, de nem tűr meg semmiféle sablont és dogmát, amely mindig megköveteli a konkrét történelmi helyzet figyelembevételét, az osztályerőviszonyok objektíven ellenőrizhető számbavételét. „A konkrét helyzet konkrét elemzése” – ebben látta Lenin a marxizmus lényegét, eleven lelkét.

Lenin, a zseniális gondolkodó és nagy forradalmár a burzsoá ideológiával, a jobboldali és „baloldali” irányzatú opportunistákkal és revizionistákkal vívott heves harcban megvédte a marxista elmélet forradalmi elveit, továbbfejlesztette a marxizmust az új történelmi körülményekhez alkalmazva, magasabb fokra emelte. Mérhetetlenül nagy annak az újnak a jelentősége, amivel Lenin Marx és Engels tanítását – a marxista filozófiát, politikai gazdaságtant, a tudományos kommunizmus elméletét és gyakorlatát – gazdagította.

Oroszország a leninizmus hazája. Ám a leninizmus nem kizárólag orosz tanítás, nem a marxizmus orosz értelmezése, ahogy azt a burzsoá ideológusok és revizionisták állítják. A leninizmus internacionalista tanítás, amely a nemzetközi fejlődésben gyökerezik. Lenin összegezte a tapasztalatait és híven kifejezte az objektív szükségleteit annak az egész felszabadító harcnak, amelyet a dolgozók a kapitalizmus összeomlásának, a szocializmusba és a kommunizmusba való átmenetnek a korszakában vívnak.”
(idézet: – Lenin Életrajz – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!