Sok oldal foglalkozott már Iraki Kurdisztán és a nagy nemzetközi vállalatok összefonódásaival (pl. a Reuters, az AMN, a UPI stb.), most ezek közül tallózunk, és az első részt folytatva megpróbáljuk leválasztani a nagy nemzeti érzelmeket a jéghideg anyagi és politikai realitásokról.

2011-ben az amerikai olajóriás, az ExxonMobil (a továbbiakban: Exxon) tanácsadóként alkalmazta az iraki származású amerikai Ali Khederyt, a Dragoman Ventures nemzetközi tanácsadó cég vezérigazgatóját, aki a leghosszabb folyamatosan szolgáló amerikai tisztviselő volt Irakban 2003 és 2009 között. Tanácsadói minőségében Khedery kamatoztatta kapcsolatait Irak vezetőivel, minisztereivel és véleményformálóival, miközben nagy segítségére volt az Egyesült Államok jelenlegi külügyminiszterének, a 2006-tól 2016-ig az említett olajvállalat vezérigazgatójaként tevékenykedő Rex Tillersonnak. Khedery vezető szerepet töltött be a cég iraki stratégiájának formálásában, mind a föderális, mind a kurdisztáni regionális kormánnyal folytatott megbeszélések szintjén. és az ő nevéhez kötődik az Exxon történelmi, milliárd dolláros belépője Iraki Kurdisztánba. Rendkívüli szerepét kitűnően megalapozta, hogy tisztviselőként az Egyesült Államok külügyminisztériumának és védelmi minisztériumának is dolgozott, öt amerikai nagykövetet szolgálva ki Irakban, emellett olyanok tanácsadója volt, mint David Petraeus, John Allen, vagy a ma védelmi miniszterként tevékenykedő James Mattis nyugalmazott tábornok, az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának vezetője. Természetesen részt vett Irak alkotmányának, valamint az olaj- és gázüzletágakhoz kapcsolódó törvényeinek kidolgozásában, illetve a szunnita törzsek al-Kaida elleni 2006-os „ébredésében” az iraki al-Anbár kormányzóságban, amelynek al-Kaim körzete ma az Iszlám Állam utolsó „háborítatlan” erősségének számít (ezzel a régióval egy korábbi cikkben már a Bal-Rad is foglalkozott). Miután pozícióba került az Exxonnál, Khedery pár hónappal később egy Irak jövőjét elemző találkozón kifejtette gondolatait, írja a Reuters. Szerinte az ország Núri al-Máliki miniszterelnök alatt a diktatúra és a polgárháború felé mozdult el. „Látni fogjuk az erőszak növekedését és Bagdad teljes bénultságát” – mondta önbeteljesítő jóslatában. Irak valószínűleg sokkal közelebb kerül Iránhoz, melynek kedvezőtlen hatása lesz az Egyesült Államok vállalataira, tette még hozzá a derék „arab”. Mivel két évvel korábban az Exxon 25 milliárd dolláros üzletet kötött az ország délkeleti végén elhelyezkedő nyugat-kurnai olajmező fejlesztésével kapcsolatban, ez az elemzés természetesen felkeltette a cég figyelmét is, hiszen a felvázolt lehetőségek veszélyeztették az érdekeiket. Khedery (és azt már mi tesszük hozzá, hogy a minden hájjal megkent „arab” a kapcsolatai révén bőven el lehetett látva információkkal a jövőbeli „nemzetközi” tervekről) egy alternatívát javasolt: ott van Iraki Kurdisztán (a továbbiakban: Kurdisztán), egy félig autonóm észak-iraki régió, ami politikailag stabil, messze van a déli káosztól, és bizonyos becslések szerint 45 milliárd hordonyi olajtartaléka van. Kevesebb mint egy éven belül az Exxon szerződést írt alá Kurdisztánnal. A titkos tárgyalás – amelyben nemcsak az Exxon, hanem pl. a Royal Dutch Shell is érdekelt volt – kulcsszereplőivel később készített interjúk mutatják, hogyan hozta dühbe az olajóriás lépése a bagdadi és – állítólag – a washingtoni kormányt, illetve segítette Kurdisztánt a függetlenség felé.

Irak főbb vallási-etnikai törésvonalai

Az Exxon üzlete feltüzelte a kurdokat, mert gazdaságilag, politikailag és pszichológiailag is támogatta őket. Fúad Husszein (Fouad Hussein; ő nem azonos az al-Kaida „mestertervét” egy nagy internetes csalás keretében „leleplező” állítólagos jordániai újságíróval), Maszúd Barzáni elnöki hivatalának vezetője szerint ez nagy győzelem volt számukra. Az Exxon visszautasította a megjegyzés kommentálását.

Irak olajtartalékai

Az olajvállalatok már évek óta érdekeltek Kurdisztánban. De a Szaddam utáni iraki kormányok világossá tették, hogy a déli olajmezők hasznából való részesedés fejében nem köthetnek külön üzleteket Kurdisztánnal, csak az iraki kormányon keresztül. Attól féltek, hogy ha engedik a kuroknak a területük olajkészlete feletti rendelkezést, az dollármilliárdoktól fosztja meg a közpponti kormányt, és közelebb hozza az ország szétesését. A nyugati cégek idegenkedése Kurdisztán új, 2007-es olajszabályozásai után kezdtek olvadni a barátságosabb üzleti feltételeknek köszönhetően. A közepes méretűek elkezdtek befektetni, bár a nagyobbak még egyelőre bizonytalanok voltak. Bagdad a déli olajkoncessziókat 2009-ben és 2010-ben osztotta ki, de a feltételek keménysége sok céget, az Exxont is beleértve, kényelmetlenül érintett. 2010 végén az Exxon emiatt csendben elkezdett tapogatózni a kurisztáni regionális kormány felé, a megbeszélések Fúad Husszein szerint 2011 elején kezdődtek. Ezidőtájt, még a múlt évben, Khedery lemondott korábbi pozíciójáról, hogy így tiltakozzon az Egyesült Államok iraki politikája ellen, mely szerinte sértette Washington érdekeit a régióban. Kapcsolatai kiemelték őt az olajvilág többi szereplője közül. Ismert minden amerikai és iraki tisztviselőt, és jó barátságba került Fúad Husszeinnel is, aki még a megszállás évei alatt vele közösen dolgozott tanácsadóként. Az Exxon általi alkalmazása tehát szinte adta magát. Az olajcég vezérigazgatója, Rex Tillerson ekkor már régóta ült az amerikai politikai-gazdasági elit fellegvárainak tagjai között, például az Atlanti Tanácsban, és későbbi kurdisztáni tevékenysége alatt is hű maradt önmagához: a profitot minden más elé helyezte a lakosság kárára, miként azt Steve Oshana, egy asszírok/káldok/szír keresztények jogaiért küzdő szervezet, A Demand For Action igazgatójának a Christian Today oldalán megjelent interjújából tudjuk. A Tillersont meggyőző céges csapat tagjaként Khedery 2011 tavaszán a vezérigazgató politikai jellegű kérdéseire válaszolva közölte, hogy ha kezelni akarja a kockázatot, a legutolsó hely, ahol szerinte a Tillerson lenni szeretne, Bagdad vagy Dél-Irak. Ezek a területek ugyanis síita milíciákkal vannak tele, melyek „amerikai katonák ezreit ölték és csonkították meg” (Khedery szavai), emellett új-baathista felkelőkkel, alvó al-kaidás sejtekkel, illetve az iráni forradalmi Gárda tagjaival van tömve – a „derék” amerikai „arab” tehát tökéletesen egy kalap alá vett mindent a régió befeketítése érdekében, és aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy a ma az Egyesült Államok igencsak felelős beosztásában tevékenykedő Rex Tillersont most is elsősorban az ő narratívája befolyásolja. A sötét Dél-Irakkal szemben Kurdisztánt sokkal békésebb, kiszámíthatóbb és Amerika-párti helynek festette le, így megkapta zöld jelzést a tárgyalások folytatásához.

A komoly megbeszélések ezután kezdődtek Londonban, Dubajban és Erbilben. Kurd részről a fő tárgyalópartner Asti Havrámi (Ashti Hawrami) gáz- és olajügyi miniszter volt, de Fúad Husszein is részt vett rajtuk, sőt előfordult, hogy maga Barzáni elnök is megjelent. Az Exxont a texasi vezetők képviselték. Rajtuk kívül bevonták a Shellt, az Exxon partnerét a nyugat-kurnai mezőben, melynek külön szerződése volt Bagdaddal – több tízmilliárd dollárnyi befektetéssel – a dél-iraki Madzsnún (Majnoon) olajmezővel kapcsolatban. A két cég együttes piaci tőkéje több mint 600 milliárd dollár volt, ezért aztán joggal remélték, hogy kombinált súlyuk megnehezíti Bagdad számára a déli olajmezőkről történő kidobásukat. Az Exxon csapata Barzánit kérdezte Irak stabilitásáról és Bagdad kurdisztáni kapcsolatairól. Husszein szerint Barzáni kurdisztáni elnök Máliki iraki miniszterelnök politikáját Irakra nézve károsnak nevezte, majd hozzátette: „…ha ez így folytatódik, az rossz az országnak, veszélyes, a haladás irányának változnia kell” (megjegyezzük, ez a van sapka, nincs sapka tipikus esete, igazságtartalmát tekintve ugyanolyan hamis szólam, mint Fúad Husszein kenetteljes megjegyzése a márciusi washingtoni látogatásán, amikor azt találta mondani, hogy a sokszínűség egyesíti, és nem gyengíti Kurdisztánt – ez a hazugságokhoz szokott nyugati fülek számára szükséges politikai nyilatkozat, aminek pontosan az ellenkezőjét érdemes elfogadni, amint azt hallhattuk Szíriából is, ahol egyes hírek szerint összefüggő kurd lakosságú területek kialakítására történtek kísérletek). Barzáni és Máliki nem kommentálta a véleményt.

2011 nyarán Kurdisztán eladott két olajmezőt a Hess nevű amerikai vállalatnak, majdnem véget vetve ezzel a tárgyalásoknak az Exxon és a Shell részéről, azonban Barzáni még vonzóbb feltételeket ígért. A megállapodás aláírása 2011 októberre esett volna, de újabb nehézség lépett fel. A Shell egy Bagdaddal kötendő üzlet megbeszéléseinek végső fázisában volt már, melynek keretében kizárólagos jogokat kapott volna az összes földgáz feldolgozására Dél-Irakban, mintegy 17 milliárd dollár értékben (ez a Bászra Gázvállalat projektje volt). Ha üzletet köt Erbillel, akkor eleshetett volna a másiktól Bagdad miatt. A Shell vezérigazgatója, Peter Voser találkozott Máliki miniszterelnökkel az ügyben, és a cég három nappal a tervezett megállapodás aláírása előtt közölte, hogy többé már nem érdekelt a kurdisztáni elképzelésekben. Az Exxon így egyedül vághatott bele, de arra számított, hogy versenytársai (Chevron, Total) perre mennek majd. Az elnyert hat blokk szét volt szórva az autonóm tartományban. Az egyik közel volt Törökországhoz, egy másik pedig Iránhoz, három viszont olyan területen feküdt, amelyen keresztül a belső kurdisztáni határ húzódott, és a tulajdonjog vita alapját képezte Erbil és Bagdad között. A kurdok elintézték, hogy Ninive kormányzója érdekeltté váljon az ügyletben. Egyesek számára az Exxont tehát a határ konszolidálására használták, bár erről megoszlanak a vélemények (Barzáni szerint az Exxon egy biztosítás volt Kurdisztán számára, míg Husszein véleménye az volt, hogy Erbil enélkül is irányította a vitatott területeket).

2011 novemberében kiszivárgott a megállapodás híre, feldühítve Bagdadot és Washingtont. Máliki levelet írt Obamának, követelve, hogy gyakoroljon nyomást az Exxonra az üzlet megsemmisítése érdekében. Irak helyettes miniszterelnöke magához kérette a cég képviselőit a magyarázatért. Az Egyesült Államok számára, melynek politikája korábban Máliki támogatásán és az erős központi kormányzattal bíró „Egy Irak” elképzelésen alapult, ez kínos volt. Iraki nagykövetük, James Jeffrey állítólag elszórt néhány „F-bombát”, de talán kevéssé meglepő, ha megjegyezzük, hogy később elhagyta a Külügyminisztériumot, és hogy, hogy nem, az Exxon konzultánsa lett…

Mindezek ellenére a megállapodás egy politikai győzelem volt Erbil számára, Asti Havrámi pedig 2011 végén felfedte az üzlet tényét egy erbili energiakonferencián. Kurdisztán kezdetben „kicsi és gyönyörű” cégekkel kötött megállapodásokat, mondta. Most „óriási és nagyszerű” vállalatokkal dolgozik együtt, tette hozzá. Néhány hónapon belül a Chevron és a Total is elkezdte az Exxon példáját. Ezeket a Gazprommal kötött megállapodás követte. „Ami Kurdisztánt igazából Bagdadhoz köti, az a pénz” – mondta Robert Ford volt szíriai nagykövet. „Minél több kurdnak van független bevételi forrása, különösen az energiából, annál jobban tüzeli a vágyukat, hogy nagyobb autonómiát, ha nem éppen Bagdadtól való függetlenséget alakítsanak ki” – szögezte le.

A folyamat komolyságát jelzi, hogy 2012 decemberében a helyzet puskaporossá vált. 2012 decemberében a vitatott területek hovatartozása kapcsán Bagdad már az iraki hadsereg bevonulását helyezte kilátásba, Barzáni pedig kijelentette: bár nem akarnak konfliktust, de felkészültek a háborúra. Fúad Husszein szintén háborúra való készülődéssel vádolta meg Núri al-Málikit. Ebben az időszakban Mahmúd Ahmedinedzsád iráni elnöktől várták a feszültség enyhítését, de az iraki kormány helyzetét nehezítette, hogy a kurdokon és a szadristákon (Muktada asz-Szadr követőin) kívül a szunniták sem feltétlenül támogatták Málikit. Az Egyesült Államok pedig – természetesen – a 2009-es megállapodás határai mögé való visszahúzódást támogatta, közös erők állomásoztatásával a vitatott területeken. Ez a nesze, semmi, fogd meg jól hozzáállás a feleket egyértelműen a szabályok áthágására kényszerítette.

2013 januárjában Rex Tillerson megtette első iraki látogatását Bagdadban. Világos volt, hogy mi történt, a központi kormány mégsem mondta fel a megállapodását a texasi céggel. Erbil még olajvezetéket is épített Törökország felé, mely megkönnyítette számára az exportot. Az Iraki főváros megosztott maradt, de az Exxon számára jól alakultak a dolgok. Máliki, a cég leghangosabb kritikusa és két másik politikus később kiesett a hatalomból (Máliki miniszterelnöki megbízása 2014 szeptemberében lejárt), helyettük olyanok érkeztek, akik sokkal kompromisszumkészebbek voltak. Azóta persze Máliki visszatért, mint Irak alelnöke, és szavai hangosabbak, mint valaha, de kár, hogy pozíciója a szükségesnél most gyengébb. Emiatt aztán a hírhedt, jemeni munkásait megfizetni nem akaró norvég DNO is érdekeltté válhatott, mely átlagosan napi 115 ezer hordónyi olajat termel ki és küld tovább a Törökországba futó kurd vezetéken. (Összehasonlításképp, Kurdisztán központi kormánytól független exportja jelenleg mintegy napi 600 ezer hordó olajra rúg a Washington Post szerint, és ezt a KRG 2019-re szeretné napi 2 millió hordóra emelni, bár már 2015-re is napi 1 millió hordóról álmodoztak. Teljes olajtartalékuk kb. 45 milliárd hordó, az egész iraki készlet nagyjából 40%-a.) Szaúd Arábia pedig, jelezve a felgyorsult változásokat, 2016-ban konzulátust nyitott Erbilben.

Miután bepillantottunk a kurdisztáni függetlenségi törekvések mögött álló olajipari érdekek közé, vessünk egy pillantást arra is, hogyan alakultak szemünk láttára az „európai” események Irakkal és Kurdisztánnal kapcsolatban (ezek jelzik nekünk, hogy az Egyesült Államok (papíron) „Egy Irak” melletti „kiállása” hogyan olvadt szét a nem kicsit alárendelődő Merkel irányította német kormány cselekedeteinek fényében)!
2014.08.11.: Frank-Walter Steinmeier felveti a lehetőséget, hogy Németország az Iszlám Állam ellen katonai segítséget nyújt az iraki kormánynak, de ezt még meg kell beszélni az európai partnerekkel, akik egyeztetnek az Egyesült Államokkal.
2014.08.15.: Merkel pontosít, Németország megfontolja a támogatást, de előbb egyeztet a partnereivel, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal.
2014.08.31.: Németország katonai eszközökkel támogatja az észak-iraki kurdokat.
2014.09.01.: Merkel megerősíti a döntést, és rögzíti, hogy ez az iraki kormány beleegyezésével történt. Később a németek már az iraki kormány beleegyezése nélkül küldtek fegyvereket a kurdoknak.
2014.09.04.: Georg Spöttle szerint: „Radikális módszerekkel kell fellépni, akár a NATO-val együtt, mert minden európai országnak is érdeke, hogy az Iszlám Állam megszűnjön. Mint volt katona, úgy látom, masszívan kell bombázni és minél előbb.” Korábban Michael Fallon brit védelmi miniszter is hasonlóan nyilatkozott:
2014.09.11.: Németország és Nagy-Britannia nem vesz részt az Iszlám Állam elleni amerikai légicsapásokban, jelentette be a két ország külügyminisztere csütörtöki berlini megbeszélésük után.
2015: A migránsok áttörik az EU perifériáját, és nagy számban Németország felé tartanak. (A kurdok támogatása egyaránt nem érdeke Törökországnak és Iránnak, mindkettő nagy számban látott el feltorlódó háborús és gazdasági migránsokat. Fúad Husszein kenetteljes megjegyzése ellenére Kurdisztán sem érdekelt a menekültek számának növekedésében.)

Végezetül érdemes feleleveníteni a szomszédok összezárását Kurdisztán népszavazása után. A baloldali, kemalista és hazafias törökországi párt, a Vatan kijelentette, hogy az ún. függetlenségi népszavazás Irak alkotmányába, valamint nemzetközi megállapodásokba ütközik, és egy független Kurdisztánra irányuló próbálkozás azon a területen, amit „második Izraelként” emlegetnek, egy bábállamot eredményezne, mely a Mediterráneumot kívánja elérni Észak-Irakon és Szírián keresztül, s ezzel Törökország és Irán területi integritását célozza. Utku Reyhan főtitkár egy hatpontos akciótervet sürgetett, mely tartalmazná Ankara erbili képviseletének és az incirliki Adana bázisnak a bezárását is. Recep Tayyip Erdoğan Vlagyimir Putyinnal együtt kiállt Szíria és Irak területi egységének megőrzése mellett, Erdoğan továbbá leszögezte, hogy a referendum Irak alkotmánya és a nemzetközi jog szempontjából illegitim, s válaszul Törökország lezárja határát az észak-iraki kurd régió előtt (emellett nem közlekedtet repülőjáratokat sem). Mivel a kurdisztáni regionális kormány nem engedte átvenni az iraki erőknek a szíriai, törökországi és iráni határszakaszok átkelőhelyeinek ellenőrzését, az iraki kormány közölte, hogy a bagdadi csapatok kívülről fogják megtenni azt, valamint a parlament felhatalmazása birtokában katonákat küldenek a kirkuki olajmezőkre (ez a lépés a kurd regionális kormány szerint az iraki alkotmány 9. cikkébe ütközik, persze mélyen hallgatnak arról, hogy a kurdisztáni népszavazás szintén alkotmányellenes a 13. és a 141. cikk alapján). Bagdad továbbá megtiltotta a kurdisztáni repülőterek használatát Erbíl és Szulejmaníja városokban, ezzel kvázi légtérzárat létrehozva Kurdisztán fölött. „Megteszünk mindent, ami csak szükséges, hogy megvédjük Irak egységét” – mondta Hajder al-Abádi, Irak miniszterelnöke. Véleménye szerint a népszavazás csak a figyelem elvonása Kurdisztán gazdasági nehézségeiről (2014 óta Bagdad nem folyósítja az állami bevételek Kurdisztánnak járó részét, azt a bizonyos 17%-ot, ami logikusnak tűnik a KRG különutas politikája miatt), illetve a kurdisztáni pártok ellentéteiről. Irán az iraki kormány kérésére szintén blokkolja a repülőjáratokat Kurdisztánból kifelé, illetve befelé, miközben Törökországot követve katonai gyakorlatot tartott a határ közelében, és két társához (Irak, Törökország) hasonlóan nem ismer el egy független Kurdisztánt. Katonai tevékenységét még jobban összehangolja török szomszédjával.

Mit mondhatnánk zárásként a kurd függetlenségi törekvésekkel kapcsolatban? Egyfelől érthető az igyekezetük, másfelől viszont a köré fonódó idegen érdekek és a korántsem önzetlenül segítő, makulátlannak aligha nevezhető, térség életét régóta mérgező „partnerek” az egészet összemocskolják, geopolitikai játszmák eszközévé teszik. Ha valaha is eljön egy tartósan független állam alapításának ideje a kurdok számára, az véleményünk szerint nem most lesz. Minden az időszítéstől, a döntéshozókat megkörnyékezők egymás közötti harcaitól és a haszon/veszteség viszonyától függ, ugyanis egy iraki-kurd vagy egy szír-kurd konfliktus belobbantása bár erőket vonna el, meghosszabbítva egy Szíria délkeleti és Irak délnyugati csücskére kiterjedő szunnita entitás élettartamát (irányított káosz), valamint gyengítve a síita hidat Irán és Libanon között, ugyanakkor masszívan sértené a befektetők anyagi érdekeit egész Irakban. Mennyire fontosak az izraeli szövetséges szempontjai, elég erős-e a lobbijuk a kellő számú amerikai támogató megnyeréséhez? Mennyire számít a török szövetséges, amely az ördögnek kikiáltott Iránnal is hajlandó szövetkezni a kurd veszély ellen? Mi a fontosabb, Szíria vagy Irán? Amerika többek között ezeket a kérdéseket fogja feltenni magának a közeljövőben.

(Fergeteg)

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Molnár Erzsébet

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!