MEDDIG MÉG?

Széles körben elterjedt közvélekedés mostanában, hogy bár nem lehet tudni, hogy Orbán rendszere meddig marad, de előbb-utóbb összedől, és akkor nagyon gyorsan maga alá temeti mostani működtetőit.

Éltünk mi már ilyen országban. Negyven évig tartott az előző átkos, a mostaniról még nem tudni, hogy meddig húzza.

Igaz, az előzőről sem lehetett tudni, hogy meddig tart. Azt gondoltuk, hogy mindig úgy lesz, ahogyan volt. Nem is idegesítettük magunkat a szükségesnél jobban, elfogadtuk, megszoktuk, beletagozódtunk.

A miénk volt az is. Az ország, amit örökül kaptunk, és az élet, ami nekünk jutott. Egy szót sem szólhattunk, mi voltunk a legvidámabb barakk. Jobb dolgunk volt, mint a románoknak, a bolgároknak, a keletnémeteknek, a cseheknél is boldogabbak voltunk, a szovjetekről nem is szólva.

Nekünk volt a legjobb diktátorunk mind közül.

Ha úgy vesszük, rendes volt velünk az előző átkos. Hagyta, hogy együtt éljünk vele. Tudtuk, mit vár el tőlünk, mi kell ahhoz, hogy békén hagyjon bennünket. Magunkban megvetettük és lenéztük. Ismertük a szabályait. Nem hittünk benne, és a hatalom is pontosan tudta, hogy nem vesszük komolyan. Hogy kiröhögjük a háta mögött. Még csak el sem várta tőlünk, hogy higgyünk neki.

Azt várta el egyedül, hogy tegyünk úgy, mintha rendben volna az, ami van. Tapsolni nem kellett, elég volt az is, ha csöndben voltunk. És aki nem szólalt meg, vagy csak úgy, hogy nem mondott olyat, amit ne lett volna szabad, mondhatott ezen kívül bármit.

Ismertük a kiskapukat, és éltünk is ezzel a tudásunkkal. A hatalom is tudta rólunk, hogy időnként túljárunk az eszén, és amikor csak tehetjük, megszegjük a szabályokat. Ilyenkor becsukta a szemét, és hülyének tettette magát. Tudtuk, hogy hazudik, és a hatalom is tudta, hogy tudjuk: egyetlen szava sem igaz. Mindenki hazudott mindenkinek, de ez nem zavart senkit, mert ez tartotta össze a rendszert, amely olajozottan működött.

Egészen addig, ameddig össze nem dőlt.

És most megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk. Közben persze volt némi kalandunk a demokráciával, kokettálhattunk a szabadsággal, játszhattunk egy kicsit köztársaságost.

Most megint így élünk. Előkeressük az egyszer már bevált régi játékainkat, behúzzuk fülünk, farkunk, hátha ez elég lesz a túléléshez. Abban reménykedünk, hogy ennek a hatalomnak sem kell, hogy szeressék, megelégszik azzal is, ha tartunk tőle. Rá szavazunk, vagy valaki másra, végső soron neki az is mindegy, van neki szavazója nélkülünk is épp elég. Kevéssel beéri, a fő, hogy maradhasson még valameddig.

Idétlen időkig, vagy, ha lehet, egy kicsivel még annál is tovább.
(Föld S. Péter-Gépnarancs)

Bal-Rad komm: Hát azért nem teljesen úgy volt az!

Merthogy „…Az ország, amit örökül kaptunk…” – azért az AZÓTA eltelt 27 évben rendesen elkopott.

„…volt némi kalandunk a demokráciával, kokettálhattunk a szabadsággal, játszhattunk egy kicsit köztársaságost…” El is JÁTSZOTTAK/játszottunk mindent! Csak az adósság nőtt hatszorosára! Amúgy minden odalett! És még nem tartunk a dolgok végénél!

AMÍG A JÖVŐNK IS EL NEM KOPIK TELJESEN! Már jól benne járunk annak az elkoptatásában is.

„…És most megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk…”

-Hát azért mintha nem teljesen! Vagy ennyire el lennénk tájolódva?

Reméljük, hogy már nem sokáig húzza EZ a hatalom! És EZZEL EGYÜTT ELTŰNIK EZ A RENDSZER IS!

Egyszer s’ mindenkorra!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Molnár Erzsébet

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!