Vadai György

5

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

HARC AZ ÁLMUNKÁSHATALOMÉRT

„Nincs senki a világon, akinek joga lenne akár csak tanácsot is adni a magyar népnek. A magyar nép közvetlenül látja az ellenség erejét és gyengeségét, tudja, hol, milyen eszközökkel vegye fel a harcot, és milyen elszántsággal szálljon szembe” — harsogott a Szabad Európa Rádió 1956 november közepén, a magyarországi fegyveres ellenforradalom leverése után.

Kicsit meglepő, hogy az a szerv, amely az utolsó évtizedben a legrosszabb tanácsokat sugározta Magyarország felé, amelynek ügynökei az ellenforradalom idején a fegyveres harc szervezésén túl „ellenkormány” alakításáig is elmerészkedtek, most ily patetikusan tilt el mindenkit attól, hogy „akár csak tanácsot is” adjon. Talán bűnbánat szállta meg a müncheni bűntanya lakóit, s így tesznek erős fogadást, hogy többé nem vétkeznek? Nem, ezt nem nekik találták ki. Ezért nem fizetnének sem dollárban, de még márkában sem. (A müncheni gyászmagyarok között ugyanis nincs egyenlősdi. A „sztárok” dollárban, a kisebb hazaárulók nyugatnémet márkában kapják a júdáspénzt.)

Hol keressük az okát a fenti nagyhangú nyilatkozatnak?

Ebben az időben sokan támadták a SZER-t Nyugaton is. A Nyugatra özönlő magyar ellenforradalmárok — Kéthly Annáék, Király Béláék stb. — keserű szemrehányásokat tettek, hogy a SZER becsapta őket a Nyugatról ígért segítséggel. Válaszul a SZER szemérmetlenül letagadta hazugságait, s hogy lássák, mennyire tiszteletben tartja a nemzetközi jogot — másokat is eltanácsolt a tanácsadástól. Mindez persze nem akadályozta meg a nyugati rádióadókat, hogy a beavatkozást tovább folytassák, sőt, egy új, egészen eredeti manővert hajtsanak végre, természetesen a magyarországi ellenforradalmárokra támaszkodva. A fegyveres ellenforradalom leverése után a forradalmi munkás-paraszt kormánnyal szemben kiadták az új jelszót: minden hatalmat a „forradalmi munkástanácsoknak”.

Október 23-a előtt a munkástanácsokban sokan az üzemi demokrácia jövendő szerveit látták. Október 23-a után azonban sok helyen a munkástanácsok mint a fegyveres ellenforradalmi felkelés szervei, mint az ellenforradalom üzemi bázisai jöttek létre. Az ellenforradalmárok gondoskodtak arról, hogy a munkástanácsokba kommunisták ne kerüljenek be, s ha mégis bekerültek, ne legyen szavuk ott.

A munkástanácsokba befészkelt ellenforradalmárok novemberben általános rohamot indítottak a forradalmi munkás-paraszt kormány, az éppen újjászervezendő proletárdiktatúra ellen. Ehhez a támadáshoz újra csak a SZER adta meg nekik az alaphangot. November 15-i adásában felszólította a munkástanácsokat, követeljék a hatalmat Nagy Imrének. Követeljék a többpártrendszert és a szabad választásokat. Ennek feltétele — oktatta a munkástanács-beli követőit a SZER — csak a mai rendszer felszámolása lehet. Követeljék a munkástanácsok — folytatta — a szovjet csapatok kivonulását az országból, s a semlegesség deklarálását, egyszóval a teljes ellenforradalmi programot.

A novemberi, decemberi időkből tudjuk, hogy a SZER tanácsai visszhangra találtak egyes munkástanács-tagoknál. A londoni rádió december 3-án büszkén jelenti: „A politikai ellenállás a forradalmi munkástanácsokon keresztül jut kifejezésre.” Persze, ad tanácsot London is a munkástanácsoknak: követeljék, hogy tárgyalhassanak Nagy Imrével. (Nagy Imre sorsa fölött semmiképpen sem akartak napirendre térni, pedig akkor már nem is volt az országban.) London tanácsolja a munkástanácsoknak: követeljenek lapot maguknak. (Követeltek is!) Örömmel jelenti, hogy Borsodban a munkástanács vezetésével „önálló köztársaság alakult”. Sokat ígérően közli a „The Economist”, hogy „a szabad világ néhány sakkhúzása nagymértékben hozzájárulhat a magyarok kitartásához”.

A kitartás, ez volt akkor a legfontosabb a Nyugat számára, mert tudták, hogy a „munkástanácsok” ereje véges. Tudták, hogy rövidesen sor kerül a lézengő ellenforradalmárok lefegyverzésére is. És a munkástömegek? … December 5-én a londoni rádió még így vigasztalja magát és ellenforradalmár hallgatóit: „Semmi jel nem mutat arra, hogy a munkások komoly kísérletet tesznek a termelés megindítására. Az adott helyzetben nagyon is jó kifogásuk van. A bányákból nem jön szén, a villamosművek nem adnak elég áramot, a gyárakban nem lehet üzemben tartani a gépeket”. Ilyen módon rágta szájukba a sztrájkot erőszakolóknak: milyen kifogásokat mondjanak a munkásoknak, akik — ezt a nyugati propaganda is tudta — sürgették a munka megindítását.

A külföldi és a hazai támogatás azonban nem volt elég ahhoz, hogy a „munkástanácsok” nevében az ellenforradalom győzzön. Az utolsó nagystílű manőver, a munkástanácsok nevével való visszaélés az ellenforradalmárok csúfos vereségével végződött.

FUTNAK A PÉNZÜK UTÁN.

Decemberben, januárban a nyugati rádióadók alapjában véve még a hatalom visszaszerzésében látták a közvetlen feladatot. Ezért támasztottak olyan követeléseket, mint: koalíciós kormány (lehetőleg Nagy Imrével), többpártrendszer, „szabad” választások (lehetőleg ENSZ-ellenőrzéssel), a párttól független tömegszervezetek, a szovjet csapatok kivonása, a Szovjetunió vezető szerepének tagadása. De később arra kényszerülnek, hogy fokozatosan áthangolják propagandájukat. Úgy tesznek, mintha már nem akarnának „történelmet”, „forradalmat” csinálni, egyelőre megelégszenek kisebb célokkal is.

Egyik cél — harc a „sztálinisták” vagy a „rákosista restauráció” ellen. De ebben a kérdésben is ellentmond önmagának a nyugati propaganda. Hol azt állítja, hogy az MSZMP vezetői és a forradalmi munkás-paraszt kormány tagjai maguk is „sztálinisták”, hol arra szólítja fel hallgatóit, hogy ne engedjék vissza a sztálinistákat.

A sztrájkra uszító propaganda már nem sok kilátással kecsegtet. A gazdasági összeomlást is megjósolták, mégsem következett be. Változtattak tehát az értékelésen. Azt híresztelték, hogy Magyarországon gazdasági csoda történt, az önköltség csökkentésére tett erőfeszítések pedig teljesen fölösleges „neosztálinista kísérletek”. Máskor meg nagy örömmel üdvözölték az ellenforradalom okozta átmeneti munkanélküliséget, mint annak bizonyítékát, hogy a munkanélküliség „nemcsak a kapitalista országok privilégiuma”. De ez az öröm sem tartott sokáig.

A SZER „munkás-szerkesztője” minden teljesítménybér visszaállítása ellen tiltakozik „a fáradt, elcsigázott munkások szemszögéből”. Úgy látszik, nem járt még nyugat-európai üzemekben, s nem beszélt azokkal a magyar menekültekkel sem, akik pár nap alatt rájöttek arra, hogy az itthoni munkatempó üdülés ahhoz a hajszához képest, amelyet a nyugati üzemekben tapasztaltak.

A SZOT januári plénuma is lehangolta a „müncheni magyarokat”, mert „újra visszatértek a Szaktanácsban a leninizmushoz”. A SZER hírmagyarázója felháborodik, hogy Magyarországon 1957-ben a szakszervezeti politikában „nem Széchenyi, Kemény vagy Eötvös politikai és szellemi örökségét tartják irányadónak”. (Kár, hogy a SZER mind a mai napig nem ismertette velünk, mi volt Széchenyi, Kemény és Eötvös szakszervezeti politikája!) De a „nemzeti egység” politikájának új müncheni értelmezésére is érdemes felfigyelni. Február 13-i adásában a parasztok ellen igyekszik fordítani a SZER a munkásokat. Azt állítja, hogy a munkásoknak kell majd megfizetni azt az 5 milliárd forintot, amely a begyűjtés eltörlése következtében a parasztoknál megmarad. Lám, mi maradt a „magyar nemzeti egységből”, amelyet annyit hangoztattak! …

Az is tanulságos, ahogy a nyugati rádió a falusi propagandát áthangolja. Tudvalevő, hogy az ellenforradalomnak nem sikerült maga mellé állítani a dolgozó parasztságot. A SZER-nek is meg kellett állapítania december 28-án, hogy „a falu népe a körülményekhez képest megőrizte nyugalmát”. De mindjárt reménykedve hozzátette, hogy most majd „a falvakban nyugtalanság jelentkezik”. A nyugtalanságot a SZER a feloszlott termelőszövetkezetek közös vagyonának elosztásától és attól várta, hogy a kormány a túlzott paraszti követeléseket nem teljesíti. Bár e problémákat nem volt könnyű megoldani, ez a „nyugtalanság”, amelyet a SZER oly hőn várt, nem következett be, itt is át kellett térni a zavarkeltés hétköznapi munkájára.

A munkás-paraszt kormány nagy súlyt helyezett arra, hogy végre valóban megteremtse a falun a termelés biztonságát. Ezt akarta megzavarni a SZER, amikor kiadta a jelszót: „Vissza a földet!” Mindenki kapja vissza azt a darab földet, amelyet elvettek tőle — követeli. (De nem mondja ki azt, amit pár héttel azelőtt még kimondott, hogy ebbe beleérti a régi birtokosok, nagybirtokosok, kulákok földjét is.) Védelmébe veszi azokat a kulákokat és nagybirtokosokat, akik az ellenforradalmi napokban „igyekeztek maguknak elégtételt szerezni”, s figyelmezteti az illetékes szerveket, hogy az október 23. előtti viszonyok visszaállításával „ne nyesegessék a forradalom vívmányait”. Nyilvánvaló, hogy túlságosan leleplezné magát a nyugati rádió, ha csak a volt kulákok érdekében emelne szót. Beszél tehát a termelőszövetkezetekből kilépettek nevében is, követeli, hogy „az önállósult gazdáknak ne kelljen különböző kölcsönöket visszafizetniük, adót, géphasználatot sem”. (Londoni rádió, Gondos Péter gazdarovata.) De azokkal is foglalkozik, akik bentmaradtak a termelőszövetkezetekben. Számukra olyan alapszabályt követel, mely lehetővé teszi, hogy „mindenki beléphessen, ősszel pedig kiléphessen”, „a részesedés a bevitt tőke arányában történjen”, „ne zsákmányolhassa őket ki a gépállomás”, élvezhessék a nagybani eladás, piacra termelés minden előnyét. E követelések iránya nyilvánvaló: a szocialista termelőszövetkezeteket — ha már nem lehet egyszerűen szétverni — fokozatosan, de céltudatosan kapitalista részvénytársaságokká szeretné változtatni.

Mint láttuk, az ellenforradalom napjaiban a nyugati rádióállomások a fő célra összpontosították erejüket: arra, hogy a „forradalmi tanácsok és bizottságok” segítségével a régi rend emberei kaparintsák kezükbe a fegyveres erőket, a kormányt, az államapparátust, az üzemeket, a falut. Mióta pedig helyreállt nálunk a békés élet, a rádiók újra széleskörű, az egyes rétegek szerint „szakosított” propagandát folytatnak.

Mint köztudomású, a SZER a fegyveres harcok napjaiban azzal biztatta a felkelőket, hogy Nyugatról fegyveres segítséget kapnak. Azt is tudjuk, hogy ez a segítség nem volt olyan méretű, amilyent a SZER ígért és az ellenforradalmárok vártak. A fegyveres harcok befejeztével a nyugati propaganda újból igyekezett összefonni a szertefoszlott remények szálait. Ezúttal azonban csak diplomáciai segítséget ígértek, amely majd utólag hozza meg a „felkelés gyümölcsét”. Mikor ez a remény is lassan szertefoszlott, a londoni rádió 1956 december 19-én mentegetőzve mondta: „A szabad világ szóvivői a magyar üggyel kapcsolatban már szinte kimerítették az együttérzés és az erkölcsi felháborodás egész szótárát.” Hogy ennek mi az értéke, azt Walter Lippmann amerikai publicista december közepén már világosan megmondta: „Semmit sem ér, sőt kínos zavart okoz az a magatartás, hogy most nem teszünk semmit, csak sértéseket vagdosunk Kádárhoz és a Szovjethez, közben pedig biztosítjuk őket, hogy nem fogunk harcolni.”

Mindezek után maradt — az ENSZ ötös albizottsága. Ezt — mint ismeretes — az Egyesült Államoknak az ENSZ-ben működő szavazógépezete hozta létre, hogy a magyar kérdést napirenden tartsák, ne engedjék elaludni. Az albizottság Nyugaton utazgatott és hallgatta ki a magyar események „szemtanúit”. E tanúk „élményei” adják újabban a nyugati rádiók híranyagát, és maga az ötös bizottság jelentése, a hazugság-gyártásnak ez a legújabb rekordja. No, meg a „menekültek”. A legtöbb helyet e műsorok keretében Kéthly Anna, Kővágó József és Király Béla kapták. Ma ők az új, a „forradalmi”, a még szereplő, jobban mondva a még szerepeltetett emigráció; a többiek „mandátuma már lejárt”, ahogy Kovács Imre őszintén beismerte. De mind az új emigráció, mind a nyugati propaganda beállt már a „higgadt” politikai vonalba. Egy disszidens így beszélt 1957 február 25-én a Szabad Európa Rádió hullámhosszán: „A rideg valóságban kell haladnunk napról napra, hónapról hónapra, talán évről évre. Az új idő könyörtelen tenyérrel lesodorja helyéről a vakmerő bajnokot, és felszólítja a higgadt értelmet, hogy vegye a kezébe a gyeplőt.” De a Szabad Európa Rádió, akárcsak az Amerika Hangja, a BBC és a többiek munkatársai nem a józan ész szavára hallgatnak. Nekik azok diktálnak, akik a „Keresztes Hadjárat a Szabadságért” elnevezésű és a többi hasonló szervezetet is pénzelik, azért, hogy megkíséreljék rabságba taszítani a 900 milliós, szocializmust építő tábort, s rabságban tartani azokat, akik még a tőke jármában nyögnek. Vérszemet kaptak magyarországi átmeneti sikerüktől, de nem akarnak tanulni abból, hogy utána mégis csúfos vereséget szenvedtek. Sőt. A nyugati rádióadásokból értesültünk, a szocialista országok elleni aknamunkára még egy újabb szervezetet is alakítottak Amerikában: a „Citizens’ Foreign Relations Committeet”, a Polgárok Külföldi Kapcsolatainak Bizottságát. A szervezet célja: „A magyar események tanulságaiból nagytávlatú koncepciót kialakítani, önkéntes szabadságharcosokat toborozni, demokratikus felforgató sejteket és csoportokat létrehozni a vasfüggönyön túli országokban stb.” A szervezetnek több Republikánus párti képviselő, egy kormányzó és egy tábornok is tagja. A szervezet új, de a célok, a részvevők — a régiek. Az érdekeltek is ugyanazok. A Rockefellerek, a Fordok, a Dullesek és imperialista társaik. Ők diktálnak a Szabad Európa Rádiónál, az Amerika Hangjánál, a BBC-nél stb. Diktálnak és álmodoznak újabb felkelésekről, ellenforradalomról, vérfürdőkről, háborúkról. — Futnak a pénzük után!

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!