Spanyolországi napló

HARMADIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

3

MÁJUS 30

Teljesen üres nap. Por, hőség, fülledtség. Itt még csak Medrano Cirkusz sincs. A Dépéche hosszú hasábokat közöl Bilbao védelméről. Az ostromlott baszkok legfőbb reménysége az erődítéseknek az az „acélöve”, melyet fővárosuk körül kiépítettek. Guernica megsemmisülése nem félemlítette meg, hanem még elkeseredettebbé tette őket. Eltökélt szándékuk, hogy ellenállnak és megvetik a lábukat. A Dépéche itt és egész Franciaországban az egyetlen polgári lap, amely együttérzően és az igazságnak megfelelően ír a spanyol nép harcáról.

Este megint beszéltem Párizzsal. Hurrá, megtalálták Guidezt! Azt mondta, már ma utazna Toulouse-ba, de mivel teniszezésről és a természet lágy ölén való pihenésről van szó, előbb érvényesíttetnie kell a lejárt pilótaigazolványát. Erre rámegy két nap, a harmadikon Toulouse-ban lesz. Hiába, derék fiú ez a Guidez!

 

MÁJUS 31

Még Bayonne-ban a madame említést tett egy spanyol pilótáról, egy bizonyos Yanguazról. „Vad” pilóta, „maszek” légi fuvaros. Ott és oda repül, ahova mások nem mernek. Nem órára fuvaroz, az ár a megállapodástól függ. Kerestem Yanguazt Toulouse-ban – már két hete nem látták. A szállodában, ahol meg szokott szállni, megígérték, amint megjön, értesítenek. A biztonság kedvéért én is átköltöztem ebbe a szállodába.

Még egy értelmetlen, üres nap. Türelem, kitartás! Jó, jó, de mit csinálok, ha hiábavaló ez a kitartás? A valenciai kongresszusig tizenöt nap van hátra. Megkockáztathatom-e, hogy bevergődjem erre az időre Bilbaóba? Hogyan és mikor tudok majd kivergődni onnan?

 

JÚNIUS 1

Ma reggelre előkerült Yanguaz. Meghívtam reggelizni a legjobb vendéglőbe, a Lafayette-be. Elég furcsa ember. Alacsony növésű, vézna, nehézkes mozgású, szemét ravaszkásan összehunyorítja. Keveset beszél, hatalmas étvággyal eszik és iszik. A köztársaságiak teljes bizalommal vannak iránta. Aguirre, a baszkok elnöke személyes jóbarátja. Már vagy kétszázszor repült át teherrel, fegyverrel, emberekkel a fasiszták területe fölött. Félelmet nem ismerő vakmerőségéről tudnak a fasiszták is. Megpróbálták megvásárolni – nem sikerült. Queipo de Llano egyik rádióbeszédében kijelentette: – Elfogunk, Yanguaz, és felkötünk az első fára!

Yanguaz Bilbaóba repül. Hajlandó elvinni. Még ma. Ma este? És mi lesz Guidezzel? Nem fogom megvárni. Hagyok neki egy levelet, amelynek alapján összeköttetésbe léphet az Air Pyrénées-vel és ott dolgozhat – ha akar. Guidez akkor utazott el Spanyolországból, amikor megszűnt André nemzetközi repülőraja. Köszönő díszoklevelet kapott a kormánytól a spanyol nép érdekében végzett hősies harci munkájáért. Lelőtt négy fasiszta bombavetőt és hat vadászgépet, és még számos értékes szolgálatot tett az országnak.

Reggeli után már úgy ment minden, mint a karikacsapás. Leültem, hogy riportot írjak a francia-spanyol határról, de alig írtam le két és fél oldalt, amikor értem jött Yanguaz fedélzeti repülőgépszerelője. Levitte a taxiba fehér bőröndömet. Már itt is vagyunk a repülőtéren. Itt a repülőgép, egy kétmotoros Bloch, beülünk, felszállunk és már repülünk is nyugat felé. Yanguaz kifejtette, hogy Bayonne-ból repülni esztelenség. Ez a város fasiszta fészek, különösen a repülőtér. Toulouse-ból az út másfél órával hosszabb, de a fasiszták kémkedési lehetőségei jóval korlátozottabbak.

Már alkonyodott, amikor Cap Breton fölött kiértünk a Bizcayai-öbölhöz. A mindig háborgó tenger ma szokatlanul csöndes volt. A vezető mellett, a másodpilóta ülésén sokáig néztem hol jobbra, a végtelen messzeségbe vesző Atlanti-óceánt, hol pedig balra, a sziklákkal tagolt, előbb francia, majd spanyol partot. Yanguaz bal felé kacsintott és hanyagul elmosolyodott:

– Fascistas …

Bólintottam és olyan naiv elragadtatást színleltem, mintha legalábbis az északi fényt mutatta volna. A fasiszták kezén van itt már az egész tengerpart, csaknem egészen Bilbaóig.

Yanguaz nagy kanyart írt le a tenger felé, hogy elkerülje a partnak ezt a részét. Ez további egy órát jelentett; most egészen egyedül voltunk a végtelen tenger fölött. Már majdnem teljesen besötétedett. A pilóta óvatosan, merőlegesen közeledni kezdett a part felé. Arról szó sem lehetett, hogy a bilbaói repülőtéren szálljunk le. A legkisebb, akár csak néhány kilométernyi eltérés kelet felé, és egyenesen a fasiszták karjaiba repülnénk. Túlságosan jobbra, nyugatra, Santander felé nincs semmiféle leszállási lehetőség. Yanguaz megkétszerezte figyelmét, erősen koncentrált, gyakran a kormánykerék fölé hajolt, a vezető éles szemével kémlelte a homályos körvonalakat, a sötétségbe vesző kiszögelléseket és szirteket. Még néhány perc – csökkentette a gázt. Egy szikláktól övezett kis öböl mélyén homok fehérlett. A gép kört írt le, meredeken ereszkedett lefelé, még egy perc és már a nedves homokon gördültünk, nyomunkban szerteszét fröcskölt a víz.

A motor elhallgatott. A távolban sziklák magasodnak. Közöttük húzódik meg a Santona szigetbörtön, a spanyol If vára, ez a komor, baljós száműzetési hely. Ősi csend honol ebben az elhagyatott, néptelen zugban. Kisvártatva azonban távoli ágyúdörgés töri meg a csendet … Mohón, mélyet sóhajtva lélegzem be a tenger, az erdők és a hegyek üde, tiszta levegőjét … Újabb ágyúdörgés. Megint Spanyolország, megint a háború!

 

JÚNIUS 3

Két napja állandóan, szinte alvás nélkül a baszkokkal vagyok. Bilbao utcáin és kaszárnyáiban, az első védelmi vonalakban, a megerősített belső övezet lövészárkaiban.

Bilbao bevételével Franco minden bizonnyal Madrid bevételét akarja helyettesíteni. Katona-politikai szempontból erre alapos oka van. Bilbao feladása vagy elfoglalása, a baszk kormány foglyul ejtése vagy elmenekülése megbonthatná az amúgy is ingatag nemzetközi egyensúlyt Spanyolország körül, és lehetővé tenné a lázadóknak, hogy külső erők segítségével előnyös fegyverszünetet kössenek, elérjék azt, amire Franco az utóbbi időben szívósan törekszik. Bilbao nélkül ez nehéz és kényelmetlen.

Itt, Bizcayában vetették be a fasiszták a legharcképesebb erőiket. Igaz, az utóbbi hónapok során ezek az erők erősen megritkultak. Franco elvesztette legjobb katonáit. Elestek az idősebb marokkóiak, akik nagyszerű harcosok voltak, hevesek a támadásban és szívósak a védekezésben. Erőszakkal vagy csalás útján vitték harcba őket, nem tudták, miért és kinek az érdekében verekszenek, de nagyszerűen verekedtek, mindig vak, ellentmondást nem ismerő, a fő erők előtt haladó faltörő kosként szolgáltak. Sok légionárius pusztult el, sok hivatásos katona és tiszthelyettes.

Bilbaónál fiatalabb, rendes szolgálati idejüket töltő korosztályok jelentek meg. Ezeket már a polgárháború idején képezték ki. Német instruktorok szervezték meg és szedték ráncba őket. A csapatok korszerűbbek, harcképesebbek, mint a régiek, kitartóak, míg a hadművelet fejlődő tendenciát mutat, és egészen lazák, ingatagok sikertelenség esetén, vagy ha a legcsekélyebb zavar mutatkozik a vezetésben. Nem tudnak csoportokra szakadva támadni vagy védekezni, mint a marokkóiak és a légionáriusok.

Itt, a fasiszta jobbszárnyon harcolnak azok az olasz expedíciós hadosztályok is, amelyek annak idején Guadalajarában szétzilálódtak. Később rendbeszedték őket, de jobbak nem lettek.

A baszk gyalogság, ellenfelével összehasonlítva, a legjobb oldaláról mutatkozott be. Bátor, szilárd katonák, fáradhatatlanok a nehéz hegyi harcokban, jóval szervezettebbek és kevésbé érzékenyek, mint, mondjuk, a kasztíliaiak. A harcok során felszínre kerültek a baszkok nemzeti sajátosságai: kiegyensúlyozottságuk, kitartásuk, hidegvérük, amely néha már a flegmatikussággal határos – mindaz, amiért itt az Ibériai-félsziget angoljainak nevezik őket. A baszk csapatok kiképzés és fegyverzet tekintetében is magas színvonalon állnak.

Bilbao védői úgynevezett cinturónt, vagyis övezetet építettek ki. Mondják erről azt is, hogy vasövezet, azt is, hogy acélövezet, a szenzációt kedveld újságok pedig a „bizcayai Maginot-vonalnak” nevezték el.

Ezek a hangzatos nevek azonban vajmi kevés hasznot jelentettek a város védelme szempontjából. Csupán azt eredményezték, hogy helytelen elképzelések alakultak ki a Bilbaót körülvevő erődítmények hatalmas méreteiről, teljes, abszolút áthatolhatatlanságáról, hermetikus zártságáról. A lázadók szíves örömest működtek közre a cinturón fantasztikus leírásában, hiszen ezzel igazolhatták Bilbao ostromának lassú ütemét és hangoztathatták a világ előtt, hogy feladatuk milyen rendkívül nehéz. Bilbao bevétele esetén ezeknek a meséknek kell majd a „megközelíthetetlen erődítménnyel” is megbirkózó lázadó katonák félelmet nem ismerő bátorságának bizonyítékául szolgálniuk.

A cinturón mágikus sajátosságaiba vetett hit azt a nézetet alakította ki Bilbaóban – beleértve a katonák és parancsnokok egy részét is -, hogy a város közelében folyó harcok nem nagyon fontosak, s hogy az igazi védelem csupán akkor kezdődik, ha majd visszavonulnak a megerősített állásokba. Ez a nézet helytelen és módfelett káros. Nincs olyan övezet és erődítmény, amely egymaga garanciája lehet a védekezés sikerességének. Minden attól függ, hogyan használja ki őket a hadsereg a küzdelem során, és milyen körülmények között kezd védekezni bennük.

Ha az ellenségnek sikerül erős csapást mérnie a védőkre – még ha az erődítményektől kissé messzebb is -, sikerét kihasználva fizikai és erkölcsi rést üthet a megerősített övezeten belül védekezők soraiban, még mielőtt megkezdik ellenállásukat.

Másfelől viszont ha egy vagy több helyen áttörik is a cinturónt, ez még nem katasztrófa, nem jelenti Bilbao elestét. A fő az, hogy meg tudják őrizni a csapatok harci szellemét és szilárdságát, harci elszántságát, a vezetés szervezettségét.

A cinturón maga nem más, mint a természet nyújtotta fedezékekkel váltakozó futóárkok, lövészárkok, kiserődök, fedezékek és géppuskafészkek többé-kevésbé összefüggő láncolata.

Egyes szakaszokon a feladatot ragyogóan oldották meg, ötletesen használták ki a terep adta lehetőségeket. Másutt az erődítmények csupán értelmetlenül ismétlik azt, amit maga a természet épített: kiserődök hatalmas sziklák tetején, szembeötlő módon, szinte közszemlére téve, csalétekként az ellenséges repülők és tüzérség számára. Végigjártam a hegyekben mindezeket az építményeket. Patakokban csurgott rólam a veríték. Vannak helyek, ahol nincs elegendő vagy egyáltalán nincs erődítmény – teljesen védtelenül hagyott hegyszorosok, amelyeket csak katonák védhetnek, méghozzá igen kedvezőtlen körülmények között.

Mindez nem a véletlen műve. Az övezet építkezését irányító mérnök áruló, kártevő volt, nemrég át is szökött a fasisztákhoz. A lázadók kezébe adta a cinturón összes tervrajzát a hozzájuk tartozó magyarázatokkal együtt.

A mérnök szökése után a parancsnokság elég sokat változtatott az erődítéseken. Az övezetből hosszú szakaszokat építettek fel újra más helyeken. Az egészet azonban természetesen nem lehetett újraépíteni. Az ellenséges légierő figyelemmel kíséri a munkálatokat, és bombákkal szétzavarja az árkászokat.

Mégis sok ezer baszk munkás és paraszt dolgozik lelkesen az ostromlott Bilbao erődítményeinek felépítésén, illetve átalakításán. Az éjszaka leple alatt nap nap után lázas sürgés-forgás indul meg a hegyekben: építenek, ásnak, torlaszokat emelnek. Felszerelésük nem mondható nagyon jónak. Teherautó nem tud ide felkapaszkodni. Az apró termetű szamarak, a tróglik, a kosarak mind üzemben vannak, mind az erődítési munkát szolgálják, a harcot támogatják. Akárcsak a télen Madridban, a nők, a kamaszok, sőt a gyerekek is segítenek az építkezésben, a védelemben.

A Bilbao körül folyó harc azért cseppet sem hasonlít a madridi harchoz. Egyáltalán semmihez sem hasonlít.

Itt, az északi fronton a légierő harcol. Méghozzá csak a fasiszta légierő. Köztársasági repülőgépek alig vannak.

Amit itt most látunk és átélünk, nem szolgálhat a jövendő háborúk mintaképéül. Ha mindezt ábrázolni akarnánk, a kép alá ezt kellene írni: „Jaj annak az országnak, amely nem tud a levegőben védekezni!” A fasiszta intervenciósok kihasználják a bizcayai fronton elsöprő légi fölényüket. Helyesebben: nem a maguk fölényét, hanem inkább azt, hogy köztársasági légierő úgyszólván nincs is, amiről a partvidék végigkutatása után világosan meggyőződhettek. A fasiszta parancsnokok a gyávákra jellemző pimaszsággal világgá kürtölték hadi jelentéseikben, hogy északon szorongatják a levegőben az ellenséget. Pedig szinte nincs is kit szorongatniuk: alig néhány repülőgép, óriási nehézségek és nemzetközi bonyodalmak árán a központi frontról átdobott maroknyi légierő tevékenykedik itt. A fasisztáknak ezzel szemben nem is igen kellett változtatniuk légi támaszpontjaikat. Burgos körzetéből repülnek Guadalajara, Katalónia, Bilbao és Santander fölé. A San Sebastián körül folyó lázas repülőtér-építkezés már a jövőnek szól: ezek az első német támaszpontok a francia határon.

Az intervenciósok légiereje tízszerese a bizcayai köztársasági légierőnek. Gondolhatjuk hát, hogy nem sokat kockáztat. A németek valóságos gyakorlóteret építettek ki maguknak Bizcayában. Itt próbálják ki legújabb típusú gépeiket, a gyorsjáratú Heinkel-123-at, a kétmotoros Heinkel-111-es bombavetőt. A legkülönfélébb fajta bombákat dobják le, az egykilóstól (kötegenként tíz darab) a háromszáz- és ötszázkilósakig. Tüzérségi robbanótölteteket dobnak le, és figyelik hatásukat; tömeges kísérleteket folytatnak termit gyújtóbombákkal, ugyanazokkal, amelyeket még az imperialista háború végén készítettek Párizs számára, de amelyeknek alkalmazására akkor nem szánták rá magukat.

Ezekkel a bombákkal felgyújtják az erdőket és cserjéseket, bűzös füsttel fojtogatják az embereket és a jószágot, s így fokozatosan áttérnek a vegyi háborúra.

A bombázások után a völgyekben hatalmas bombatölcsérek éktelenkednek. A földből csomókban kitépve a fű, parázslanak a leégett fák csonkjai. És egyszer csak – honnan, honnan nem – kezdenek előmászni az emberek. Eleinte hallgatnak – nehezükre esik a beszéd. Mintha gondolatokba mélyednének, pedig csak kábultak. Eltelik egy kis idő – és már újra mozognak, tesznek-vesznek, tréfálkoznak, és ami a fő: újra harcolnak. A katonáknak még a légitámadások alatt sem megy el a kedvük a harctól.

Már jó néhányszor, többek között ma is, amikor a légi kalózok egészen elszemtelenedtek, és alacsonyan repültek, a gyalogosok puskával lőttek le két fasiszta pilótát.

 

JÚNIUS 4

Nagyszerű emberek vannak itt: részint helybeliek, részint pedig a központi frontról repültek ide, hogy segítsék a baszkokat. Katonai és erkölcsi vonatkozásban a legjobb köztük Cristóbal és Nino Nanetti. Cristóbal annak az osztagnak a parancsnoka, mely oly hősiesen védelmezte San Sebastiánt az utolsó óráig. Nanetti olasz, a kommunista ifjúsági szövetség tagja, kitűnő katonai parancsnok, egy brigádot, majd egy hadosztályt vezetett Madrid alatt. Cristóbal most egy szektort irányít, Nino pedig már tíz napja koptatja a törzs küszöbét, várva, hogy beosztást kapjon, jóllehet ugyanez a törzs állandóan sürgette az idejövetelét. Szörnyű itt az összevisszaság! Nemzeti, politikai, területi érdekek és befolyások harca folyik. Veszekednek a baszkok a spanyolokkal, a nacionalisták a többi párttal, a többi párt egymás között és saját kebelükön belül. Nagyon különösen viselkedik Juan Astigarravia, a Baszk Kommunista Párt titkára. Diktátorkodik, méghozzá anélkül, hogy tehetsége volna hozzá; a fontosabb döntéseket egyedül hozza, gyakorlatilag mellőzve az itteni politikai bizottságot. A legnagyobb baj az, hogy ezek a döntések úgyszólván mindig helytelenek és ingatag, bizonytalan, felemás álláspontot tükröznek: a baszk kormányét, amelynek Astigarravia az uszályába került. Fennhéjázó, megközelíthetetlen a valenciai Központi Bizottsággal szemben, s olyan „elméletet” fabrikált, amely szerint a baszkok pártja nem része a Spanyol Kommunista Pártnak, hanem „testvéri” kapcsolatban van vele, vagyis egyenjogú és önálló. Ezek a tények és az egész helyzet nyugtalanította a Központi Bizottságot, s küldött egy különmegbízottat, aki csak nagy nehézségek és kockázat árán tudott idejutni. Astigarravia leplezetlenül ellenségesen fogadta, jobban mondva nem is fogadta, s az ellátásáról sem gondoskodott azzal a felkiáltással, hogy Bilbaóban nincs mit enni. A megbízott kénytelen kommunista harcosoknál lakni és étkezni, s a pártszervezettel a titkár megkerülésével érintkezik.

A baszk nacionalisták esztelen és érthetetlen dolgokat követnek el ezekben a súlyos, sorsdöntő napokban. A magyarázatot talán csak a saját soraikban tapasztalható ellentmondásokban és harcban lehet megtalálni. Egyfelől kétségtelen, hogy eltökélt szándékuk harcolni Franco ellen, aki még a legcsekélyebb autonómiát sem volt hajlandó megígérni a baszkoknak. Teljesen a központi kormány mellett állnak, úgy érzik, hogy minden szál ehhez a kormányhoz fűzi őket, egyetlen barátjukhoz, melytől az autonómiát kapták. Ugyanakkor lépten-nyomon puccsokat, kicsinyes palotaforradalmakat, tüntetéseket rendeznek. A napokban a nacionalisták váratlanul letartóztatták az egész tengerésztiszti állományt, és a torpedóhajókon, tengeralattjárókon a maguk igen gyanús, a fasizmus elleni harcra alkalmatlan embereit helyezték el. Aguirre elnök, aki most egyben a baszk front főparancsnoka is, először haragra lobbant (vagy haragot színlelt) az önkényeskedés láttán, de aztán megbékült, sőt még jóvá is hagyta az intézkedést valamiféle megfontolások alapján.

Felkerestem az elnököt. Ugyanolyan elegáns és kedves, mint azelőtt, sőt még szívélyesebb. Hálás szavakkal szól a baszk gyermekeket befogadó Szovjetunióról. Különösen az hatotta meg, hogy Moszkvából üzentek: küldjenek tankönyveket a kis menekültek számára.

– Miért, ön talán azt gondolta, hogy el akarjuk őket oroszosítani? Vendégségben vannak nálunk, de baszkok, és azok is maradnak.

– Igen, igen, ez igazán megható, önök végtelenül figyelmesek!

Mohón érdeklődött a nemzetközi helyzetről, panaszkodott az egyedüllét és az elszigeteltség, a gazdasági, pénzügyi és valutáris nehézségek miatt. Mint mondotta, ezen a vonalon nincsenek segítői, szakemberek …

– Bocsásson meg, elnök úr, de ha valaki hibás ebben, akkor ön az. A központi kormányban a helyzet még sokkal nehezebb. Ott a pénzügyeket egy orvos, Negrin irányítja, a többi minisztériumban munkások, újságírók ülnek, míg az önök pártjában rendkívül tapasztalt kereskedők, régi üzletemberek is vannak. Sok jómódú baszk tartózkodik külföldön; hol vannak most azok a híres nemzeti, hazafias érzelmeik? Most, amikor a Baszkföld végre önálló, hogyan tagadhatják meg a támogatásukat a kormányuktól? Miért nem segítik pénzzel, fegyverrel, kölcsönökkel? A proletariátus, a katolikus munkások most ingyen adják oda hazájuknak a munkájukat, életüket, mindenüket, amijük van. Hiszen oly szerények viszontköveteléseikben. Nem nyúltak hozzá a gyárakhoz, a bankokhoz. A háború érdekeit szem előtt tartva, még csak a munkabérük felemelését sem követelték, mellesleg, elég ostobán tették. Türelmesen várják a jobb időket. Hitelbe harcolnak.

Aguirre elmosolyodott.

– Jól mondta, szerkesztő úr, vagy pedig ráhibázott. Pontosan így van: hitelbe harcolnak. És éppen ettől a hiteltől félnek az én burzsoá kollégáim. Inkább naphosszat epekednek – osztalékaik birtokában – a baszkok autonómiája után, mint hogy megkapják ezt az autonómiát, és fizessenek a munkásoknak. Ami magamat és kormányomat illeti, szilárdan és a végsőkig fogjuk folytatni a harcot, megvédjük az egész nép, valamennyi osztály nemzeti érdekeit! …

A bilbaói sajtó ma tele van a hadititkok megőrzéséről szóló szenvedélyes vitacikkekkel. Erre a tegnapi újságíró-fogadáson tett kijelentésem szolgáltatta az okot. Megmondtam ugyanis a baráti kritika jegyében, hogy véleményem szerint a sajtó hihetetlenül sokat fecseg. Különösen káros és egyenesen az ellenségnek tesznek szolgálatot a lapok, ha felsorolják mindazokat az épületeket, ahová fasiszta bombák és lövedékek csaptak be. Hiszen ez nem más, mint útmutatás a fasisztáknak, melynek alapján legközelebb jobban célozhatnak. De mindennemű más fecsegés is ártalmas: a kaszárnyák címe, azoknak a harcosoknak és parancsnokoknak a felsorolása, akik dohányt kaptak, s a nevek mellett az egység száma és elhelyezkedése … Hasábokon keresztül vitatják ezt a több mint szerény gondolatot. Egyes lapok úgy vélekednek, hogy a megjegyzés helyes, és ideje abbahagyni a fecsegést, még akkor is, ha ezzel megfosztják az olvasót „olyan érdekfeszítő és értékes anyagtól, amely antifasiszta felháborodásának növelését szolgálja”. Más sajtóorgánumok a „spionománia” példáját látják kijelentésemben. Jelentenek is valamit ezek a címek az ellenségnek! Mikor úgyis jól látja a levegőből, hová esnek a bombák. Jól nézne ki az ellenség, ha csak az újságokra építené felderítését! És különben is, a bilbaói lapok csak negyed-ötödnapra jutnak el Franco területére, addigra pedig a dolgok régen elavultak. Túlságosan aggályoskodó a mi szovjet kollégánk …

 

JÚNIUS 6

Az állások között itt csak bottal lehet közlekedni, de még jobb, ha szöges bakancsot húz az ember. Basilio hadmérnök, noha nem idevalósi, már ismer minden hegyet, minden hasadékot, minden kis tisztást. Reggelenként együtt hajtunk ki, a kocsit álcázva a hegyi út lehető legközelebbi pontján hagyjuk, majd onnan a gépkocsivezetővel hármasban felkapaszkodunk a hegyre.

A fasiszta repülőgépek már reggel óta a levegőben cirkálnak, éber figyelemmel kísérik és bombázással igyekeznek megakadályozni az árkászok munkáját.

A Bilbao elleni támadás nem egyéb, mint egy összpontosított légierő féktelen, ellenállásba nem ütköző terrorja. Az erről szóló cikkeknek se szeri, se száma. Mégis ahhoz, hogy teljes egészében átérezzük és megértsük, mit jelent ez, itt kell lenni.

A légierőnek elméletben és gyakorlatilag mindig az volt a feladata, hogy az ellenséges terület mélyén levő célpontokra tüzeljen. Oda megy pusztítani, ahová a gépfegyver- és a tüzérségi tűz nem jut el.

Itt a légierő jóval egyszerűbben jár el. Kiválaszt egy kis, egy-két kilométeres frontszakaszt, és a védelem első vonalát kezdi verni. S méghozzá hogyan!

Elhaladtunk egy sor kész, de még néptelen fedezék mellett, majd egy kis réten át a lövészárkok első vonala felé mentünk. Ebben a pillanatban Junkersek jelentek meg fölöttünk. Nem sok: négy. Az ásók nyomán keletkezett fehér foltok keltették fel a figyelmüket. Innen vitték ugyanis a homokot a fedezékekhez. A repülők erődítéseket gyanítottak itt. A földre vetettük magunkat.

– Kár, hogy nem tudtunk átszaladni ezen a tisztáson – mondta Basilio. – Na nem baj, vigye el őket az ördög, majd csak kivárjuk. Hadd bombázzák ezt az üres helyet, úgysem tehetnek sok kárt.

– Hát … nem egészen üres ez a hely.

– A jelenlevőkről nem szoktak beszélni.

Borzalmas zenebona volt. A bombák kettesével, hármasával összekötve hullottak és fülsiketítő dörrenéssel robbantak fel. Mintha az egész rét homok- és lángtengerré válva a magasba emelkedett volna. A mi rejtekhelyünk sértetlen maradt. A gépek végre elmentek. Vártunk néhány percet, míg leszállt a kavargó por és füst, majd felkeltünk, hogy továbbfussunk.

– Állj! – kiáltott Basilio. – Feküdj! Hátulról újak jönnek.

Ez volt a váltás. A gépek az első csoport nyomában repültek, és bombáikat ugyanide dobták, egyenest bele az első sorozattól támadt füstfelhő kellős közepébe. A robbanások majd széthasították a fülünket. Ez már túlságosan közel volt. Nagyon szerényen lapultunk a földön, semmi sem védett, csak a valószínűségelmélet.

Egyszer aztán ez a hullám is elvonult, a motorzúgás elcsendesedett. A gépeket nemigen láttuk szabad szemmel, a füst eltakarta az eget. Aztán lassan kitisztult a látóhatár. Elsőnek a sofőr kelt föl és eredt futásnak, mi ketten utána. És ekkor hirtelen zúgva-sivítva, majdnem függőleges zuhanórepüléssel három vadászgép vetette magát a rétre, és vad géppuskatüzet nyitottak. A sofőr artikulátlan hangot hallatva elterült a földön. Vagy meghalt, vagy halálos sebet kapott. A vadászgépek úgy vadásztak ránk, mint sirály a halra.

– Cudar egy história – mondta Basilio -, ezek legalábbis egy teljes hadosztálynak néznek bennünket. Mi pedig sehogy sem tudjuk nekik bebizonyítani, hogy hárman vagyunk. Se írásban, se szóban. Most ki tudja, meddig fognak itt hol bombázni, hol a terepet átfésülni vadászgépekkel.

– Segíteni kell a fiúnak, ha még van benne élet. Kússzunk oda hozzá.

De akkor már ő kúszott felénk. A nagy ijedtségen kívül semmi baja sem történt. Ennek ellenére eltemettük egy időre – belenyomtuk egy kicsit a földbe, és beszórtuk fűvel a világító fehér ingét. A lelkére kötöttük, hogy ne moccanjon, amíg nem szólunk.

Már itt is volt a harmadik Junkers-raj. Helyzetünk most rosszabb lett: vagy tizenöt lépéssel közelebb kerültünk a bombázás középpontjához. Előző helyünk a kényelem és biztonság eszményképének tűnt.

Ugyanaz történt, mint az első két alkalommal. Megint jöttek a vadászgépek. Miért, miért nem, ezek jobban idegesítettek bennünket, mint a bombázók. Fekve rágyújtottam egy cigarettára, majd eldobtam anélkül, hogy elszívtam volna.

– Mégiscsak el kellene szaladni a fedezékig – mondtam.

– Akkor eláruljuk az ott levő katonákat, és rájuk uszítjuk ezt a falkát. Nézze csak, most a fedezéket észre sem lehet venni.

Még két és fél óra hosszat maradtunk ezen a helyen. A robbanások hol elhalkultak, hol megújultak, de a motorzúgás egy percre sem maradt abba. A vadászgépek a földhöz egészen közel bukfenceztek azokban a ritka időközökben, amikor néhány lépést futhattunk volna a mezőn. Tompa dermedtség fogott el bennünket.

Aztán egyszer mégiscsak vége szakadt a támadásnak. Lassan, nehézkesen feltápászkodtunk, és szótlanul ballagtunk a fedezékhez. Egy lélek sem volt ott.

– Nem tartottak ki a fiúk – mondta Basilio. – Próbálj csak itt kitartani! Repülőgépek ellen mit tehetsz, ha nincs hova bújni?

Későn tértem vissza a városba. Asztalomon egy írást találtam, az elnöki hivatalból érkezett. Arra kértek, hogy hívjam fel őket. Telefonáltam és a titkár közölte velem, hogy Yanguaz holnap készül visszarepülni. Helyemet a gépben biztosította, és azt ajánlja, éljek az alkalommal, mert ezen kívül egyelőre sem tengeri, sem légi útra nincs kilátás.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!